Álmaimban a karjaidban tartottál...

Ai: Álmaimban a karjaidban tartottál…

Gépelte: Meli. Javította: Karasu és Fuszi.

Kisaragi Senji holtfáradtan huppant le az igazgatói székbe. Legbizalmasabb barátja, a főorvos Tatsumori Kaoru az asztal szélére telepedett.

- Túlhajszolod magad.

- Nem.

Senji az Osaki Magánklinika igazgatója volt. Hatalmas felelősség nyomta a vállát, de amióta szakított a barátnőjével, Kaoru kétszeresen is aggódott érte.

- Gyere el velünk vacsorázni – kérte. – Ryoji is örülne, és te is kikapcsolódnál.

Ryoji nem volt más, mint a klinika tulajdonosa, és egyben Kaoru szeretője.

- Inkább nem, kösz. Még beszélnem kell… – Megcsörrent a mobilja, erőszakosan félbeszakítva a mondatot. – Bocsáss meg! – A homlokát ráncolta a hívó láttán. – Mia anyja az. Talán valami baj van? Igen, itt Kisaragi.

Kaoru kíváncsian közelebb hajolt, és a fülét hegyezte.

- Kisaragi-san, elnézést, hogy zavarom, de szükségem lenne a segítségére – hallatszott az asszony ideges hangja.

- Állok szolgálatára. Talán Miával van valami baj?

- Hál’ Istennek nem. Kamiyáról lenne szó…

Senji azonnal megdermedt.

- Mi történt?

- Úgy hisszük, megfázott. Lázas, köhög, alig van magánál.

- Miért engem hívott? Nem én vagyok a Nagaru család háziorvosa.

Kaoru kisietett az irodából.

- Igen, tudom, de Kamiya nem enged senkit a közelébe. Még a doktort se. Magát szeretné.

- Agysebész vagyok, nem kezelőorvos. – Miközben ezeket mondta, már vette is az öltönyét, a slusszkulcsát.

- Ezt én is tudom, és igazán sajnálom, hogy zavarnom kell önt a fontos munkája mellett, de Kamiya… Szeretem a fiamat, Kisaragi-san, és igazán mélyen sajnálom, hogy a lányom helytelenül döntött, de hiszem, hogy ön jó ember, és nem hagy cserben. Kérem!

Senji figyelte, ahogy Kaoru egy orvosi táskát tesz az asztalára.

- Máris indulok.

- Köszönöm, Kisaragi-san.

Senji kinyomta a telefont, és Kaorura figyelt, aki elmagyarázta, miket tett a táskába.

- Igyekeztem mindent belerakni, amire szükséged lehet. Ha Kamiya tényleg csak megfázott, akkor nem lesz gond, azt te is el tudod látni. Ha baj lenne, hívj fel.

- Köszönöm.

- Szívesen. Menj!

Senji felkapta a táskát, és elviharzott. Amíg a Nagaru birtokhoz nem ért, idegességében a kormányon dobolt. A kaput azonnal kinyitották, amint ráhajtott a feljáróra. A ház előtt lefékezett, és már ugrott is ki. Nem feledte a járást, elégszer járt itt. A bejárati ajtó kinyílt előtte, mire odaért.

- Kisaragi-san… – A komornyik mélyen meghajolt.

- Nagaru-sanhoz jöttem.

- Már vártuk önt, Kamiya-san nincs jól.

- Odavezetne?

- Igenis, Kisaragi-san. Kérem, kövessen!

A lépcsőnél jártak, amikor Mia tűnt fel felettük a fordulóban. Senji láttán kerekre tágult a szeme, aztán elégedetten elmosolyodott.

- Hát, mégis eljöttél hozzám könyörögni!

Senji megállt előtte.

- Tévedsz. Nem hozzád jöttem – mondta halkan.

- Akkor mit keresel itt? – csattant fel a lány.

- Milyen jó, hogy kidobtál – sóhajtotta Senji. – Megmentettél a hibától, hogy elvegyek egy olyan hiú és önző nőt, mint te, akit még tulajdon öccse se érdekel.

- Kamiya miatt vagy itt? Miért te?

- Semmi közöd hozzá. Már nincs. – Senji faképnél hagyta, követte a komornyikot. A folyosón jártak, amikor egy idősebb asszony sietett feléjük.

- Kisaragi-san… Végre!

- Kamiya-kun?

- Még mindig rosszul van. A doktor próbál beszélni vele, de nem engedi a közelébe. Maga után sír.

Kiabálás hallatszott.

- Nem, nem… Ne érjen hozzám! Senji-san!

Senji futásnak eredt. Szinte berobbant a fiú szobájába. Kaotikus látvány tárult a szeme elé. Mindenfelé szétszórt székek, elszórt ruhák, a szőnyegre söpört apró csecsebecsék. Minden, ami Kamiyának fontos volt – a pici porcelánangyalkák, amiket gyűjtött –, most összetörve hevert a padlón. Az ágyon Kamiya vonaglott, kétségbeesetten kiabált. Felette egy férfi állt, leszorítva az összegyűrt lepedőre, és egy fecskendőt próbált a fiú karjába szúrni.

- Neee!

Senji éktelen haragra gerjedt. Ledobta a táskáját, és elkapta a férfi karját. Elrántotta az ágytól.

- Ne merészeljen hozzáérni! – hörrent.

Úgy állt, hogy az ágy és a férfi közé kerüljön.

- Kisaragi doktor… – A férfi dühödten nyelt egyet. – Ön nem a fiú orvosa.

- Mostantól az vagyok. Nagaru-san hívott ide, és Kamiya is engem hívott. Talán nem ért egyet a döntésükkel? – Kisaragi szeme szinte parázslott a szemüveg mögött, a férfi nagyot nyelt, és nem mert tiltakozni. – Távozzon!

A doktor összekapkodta a holmiját, és kiviharzott. Kamiya édesanyja aggódva pislogott befelé.

- Minden rendben?

- Most már igen. Megtenné, hogy kettesben hagy Kamiyával? Szeretném megvizsgálni.

Az asszony bólintott, behúzta maga mögött az ajtót. Senji a fiúhoz fordult, aki könnyes arccal meredt rá, és láztól égő arcán boldog mosoly tűnt fel.

- Senji-san, eljöttél…

- Hívtál, eljöttem. – Senji haragja elcsitult, csak az aggódás maradt.

Mindig is fontos volt számára Kamiya, bár ezt igyekezett titkolni. Az viszont világos volt, hogy nagyszerűen kijönnek egymással. Kisaragi harmincegy éves volt, amikor járni kezdett Miával, akkor ismerte meg Kamiyát is, aki abban az évben töltötte be a tizennégyet. Csendes, magának való fiú volt, aki szerette az apró csecsebecséket, a virágokat, és mindent, ami szép volt. Szerény volt és kedves, merő ellentéte a nővérének. Nagyon hasonlított a bátyjához, de hiányzott belőle fivérének szigorúsága és komorsága.

Senjit teljesen elbűvölte a borostyánszínű szempár, a sötét mézre emlékeztető haj, a finom arcvonások, a sápadt, de annál tökéletesebb bőr. Rengeteget beszélgettek, nagyon megértették egymást. Amikor kiderült, hogy Mia szakított a férfival, Kamiya teljesen kétségbeesett, még jobban bezárkózott, ami aztán a betegségben csúcsosodott ki. De legalább azt elérte, hogy Senji eljött hozzá.

- Annyira hiányoztál! Nem volt senki, akivel beszélgethettem volna! – Kamiya a férfi felé nyújtotta mindkét karját, és Senji legszívesebben térdre borult volna előtte, hogy bocsánatáért esedezzen, amiért nem kereste fel. Szerencsére győzött benne a józan ész, mielőtt bolondot csinált volna magából. Az ágyra térdelt, és eligazította az ágyneműt, aztán óvatosan lefektette a fiút.

- Most már itt vagyok. Nyugodj meg!

Kamiya megragadta a kezét, és a tenyeréhez szorította könnytől nedves, lázforró arcát.

- Végre – sóhajtotta.

Senji a hüvelykujjával megsimogatta a fiú cserepes ajkát.

- Egy kicsit engedj el. Kell a táskám. Meg kell vizsgálnom téged, rendben?

- Igen.

Senji előszedte a lázmérőt, sztetoszkópot, és felültette Kamiyát. Felhúzta a pizsamáját, és megvizsgálta, aztán a hőmérőt a hóna alá dugta.

- Kiskoromban a lázmérőt nem oda tették. – Kamiya hangja rekedt volt, a szeme úgy csillogott, ahogy még soha.

Senji nagyot nyelt. Kamiya mosolygott.

- Furcsa álmom volt. Forró volt az egész testem, de mégis fáztam. Azt szerettem volna, ha…

- Igen? – Már Senji hangja is rekedt volt, pedig próbált a munkájára koncentrálni.

- Ha valaki mellettem volna. Szerinted rossz dolog ilyet álmodni?

- Nem hiszem.

Kamiya mély levegőt vett.

- És… szerettem volna, ha az a valaki megérint olyan helyeken is, ahol… még én sem merem magam. De aztán megtettem, és jó volt… és amikor felébredtem, tiszta lucsok voltam. Azért lettem beteg, mert ezt tettem?

Senji nagyot nyelt.

- Ne butáskodj! Megfáztál, ennyi az egész. – Kivette a hőmérőt, megnézte, a homlokát ráncolta. – Beszélek anyukáddal, és utána itt maradok veled.

- Biztos?

- Igen. – Senji kiment, de nem kellett messzire mennie, a ház asszonyát az ajtó mellett találta.

- Komoly a baj?

- Nagyon magas a láza. Beadok neki egy injekciót, és vele maradok.

- Nem szeretnék gondot okozni.

- Nem okoz. Kamiya-kun nekem is fontos.

Az asszony fürkészve bámulta, de végül bólintott.

- Rendben. Szüksége van valamire?

- Egyelőre nincs, köszönöm.

- Akármi történjék, vagy ha szüksége van valamire, emelje fel a telefont. Az egyes gomb tárcsázza a szobámat.

- Köszönöm.

- Nem, én köszönöm. – Az asszony lassan elindult a folyosón, végül mégis megállt, de nem nézett a férfira. – Három gyermeket szültem, mindegyiket szeretem, és büszke vagyok rájuk, de Kamiya különleges. Nem olyan erős, mint a testvérei, mégis különb, tisztább, ártatlanabb náluk. Ért engem?

- Igen. Vigyázni fogok rá.

- Tudom. Már akkor tudtam, mikor először láttam, hogy néznek egymásra.

Senji zavartan hallgatott, az asszony pedig tovább indult, míg el nem tűnt a folyosó félhomályában. Kamiya reszketett a takaró alatt, amikor visszatért hozzá. Leült az ágy szélére.

- Beszéltem édesanyáddal, nagyon aggódik. Adok egy injekciót, hogy levigyük a lázad. Nagyon magas. A tüdőd se tiszta és a torkod is piros. Úgy néz ki, pár napig ágyban kell maradnod.

- Veled? – Az ártatlan Kamiya a láztól vérlázítóan bátor lett.

Senji megsimogatta az arcát.

- Amíg lehet, itt maradok. – Levette az öltönyét, és egy székre dobta. A nyakkendőjét a zsebébe tömködte, majd kigombolta az ing nyakát, és feltűrte az ujjait. – Így már jobb – sóhajtotta, és előszedte a táskából a gyógyszereket.

Kamiya nyugodtan tűrte, hogy beadja őket.

- Ugye, maradsz? – motyogta.

- Igen. – Senji tétovázott, végül melléje dőlt. – Látod? Nem megyek sehová.

- Fázni fogsz…

- Nem.

- Mint én…

A férfi a homlokát ráncolta, de ezúttal az aggódás legyőzte az eszét, ami azt súgta, hogy tartson távolságot a fiútól. A takaró alá csúszott, és Kamiya azonnal odabújt hozzá.

- Fázom – suttogta, és tűzforró testét a férfiéhoz préselte.

- Már nem sokáig. Próbálj aludni.

- Nem akarok. Tudnom kell valamit.

- Mit?

- Amit álmodtam, meg… amit utána csináltam… az bűnös dolog?

- Nem, teljesen természetes.

- És… a valóságban is olyan jó?

- Ezt hogy érted?

- Ha… mással csinálom…

Senji felsóhajtott. Gondolhatta volna, hogy a prűd Nagaru família a biológia tanárt mellőzte a magántanuló Kamiya mellől.

- Tizenhat elmúltál, és nem vagy tisztában a szexszel?

Kamiya a nyakába fúrta az arcát.

- Nem illik erről beszélni.

- Sejtettem.

- Tudod… csak egy könyvben olvastam róla. De én egy… szóval nem lánnyal álmodtam.

Senji elmosolyodott.

- A homoszexualitás ma már nem főbenjáró bűn.

- De…

- Velem álmodtál, igaz? – Senji szorosabban ölelte, és ha ez lehetséges volt, Kamiya még közelebb bújt hozzá, úgy tapadtak egymáshoz, mint szeretők.

- Baj?

- Nem, azt hiszem, nem. Hogyan lenne az?

- Azt hittem, haragudni fogsz.

- Rád nem tudnék.

Kamiya felpillantott. Lassan, egy kicsit bizonytalanul felnyúlt, és levette a férfi szemüvegét.

- Szép a szemed.

Senji elvette tőle a szemüveget, és hátranyúlva letette az éjjeliszekrényre.

- Nem fogsz látni. – Kamiya tudta, milyen rossz a férfi látása.

- Gyere még közelebb, mert csak téged szeretnélek látni.

Kamiya reszketve átvetette combját a férfién.

- Még mindig fázom.

Senji a vágyaival küzdött. Elbukott, amikor Kamiya ajka szinte súrolta az övét.

- Lehet olyan jó a valóságban? – A forró lehelet a száját érte, és a vágytól elakadt a lélegzete. Még soha nem voltak ilyen közel egymáshoz, Senji ügyelt rá, nehogy átlépjenek egy bizonyos határt, de az önuralma most határozottan egy cérnaszálon függött.

- Még jobb is… – Összeért az ajkuk. Csak lágyan simították össze, keveredett a lélegzetük. Kisaragi a nyelvével végignyalta a fiú száját, majd apró csókokkal borította az arcát, a nyakát. Kamiya zihálva kapaszkodott a vállába, reszketett, de a teste szinte lángolt. Kisaragi vetkőztetni kezdte, lehúzta róla a pizsamafelsőt, átfordult és végigcsókolta az apró, de annál tökéletesebb testet. Mennyi ideje álmodozott erről!

- Kamiya…

- Senji-san… lebegek… Még ennél is lehet jobb? Lehetetlen…

Kisaragi felnyögött, és szívni kezdte a fiú mellbimbóját. Kamiya döbbenten felkiáltott, összerándult. Kisaragi keze rátalált a vágyára, simogatni kezdte a pizsamán keresztül. Kamiya lázrózsás arccal lihegett. Finoman megmozdította a csípőjét, mire Kisaragi lehajolt, és lassan kiszabadította a ruha alól, megnyalta, kényeztette. Kamiya a hajába markolt.

- Senji-san. – Hátrafeszült a teste, felhúzta a lábait, a gyönyörtől lehunyta a szemét is. Kisaragi elérkezettnek látta az időt, hogy újabb gyönyörökhöz juttassa. Segített neki lejjebb húzni a nadrágot. Megnyalta a középső ujját, és simogatni kezdte. Nagyon óvatosan haladt a szűk kis lyukban, aztán halkan felszisszent, mert a fiú szinte magába húzta.

- Kamiya… – Ki-becsúsztatta az ujját, és nyelve sem tétlenkedett. Kamiya már a lepedőt gyűrte, és zihált, reszketett. Könnyek maszatolták az arcát, az ajkába harapott.

Kisaragit belül tűz marcangolta, de nem érdekelte, mert most csak Kamiya volt fontos. Nagyon finoman még egy ujját csúsztatta a fiúba, Kamiya halkan felkiáltott, egész teste megfeszült, érződött, hogy már nem bírja sokáig.

- Senji-san… – Kamiya könyörögve nyúlt feléje.

- Nem akarok neked fájdalmat okozni. Beteg vagy…

- Gyere… kérlek… gyere belém… – Kamiya tekintete lázasan fénylett. – Elég volt az álmokból! – kiáltott fel, és a férfi hajába markolt, magára rántotta, és csókolta ügyetlenül, de hevesen égő vággyal. Kisaragi eddig bírta önuralommal. Kikapcsolta a nadrágját, és összesimította a fiúéval. Őrületes volt. Már mindketten tűzben égtek.

- Nem akarom, hogy fájjon.

- Engem nem érdekel. Évek óta erről álmodom. – Kamiya csókolta, simogatta, mintha a vágytól láza is csillapult volna. Kisaragi remegett, egész teste feszes volt, a tekintete sötét, az arca merev, szinte durva. Kamiya nem félt, érezte, hogy a férfi milyen gyengéd vele. – Azt akarom, hogy végre az álmaim valósággá váljanak. Mindegyik. Először te…

Kisaragi megcsókolta, kis habozás után a csípőjénél fogva megfordította, és végigcsókolta a tarkóját, a gerincét. Kamiya a lepedőbe markolt az élvezettől, és úgy remegett, hogy attól félt, elájul. Kamiya azonban hátranyúlt, megmarkolta a combját, és előredőlt.

- Gyere… – Saját maga vezette a férfit, és Kisaraginak megcsikordult a foga a kéjtől. Soha nem gondolta volna, hogy egy szűz lehet ennyire szégyentelen. Megmarkolta Kamiya csípőjét, és nagyon lassan beléhatolt.

- Próbálj meg ellazulni…

Kamiya zihált, és a férfi egyik kezét a vesszejéhez húzta.

- Lángolok… – nevetett Kamiya. – Nem érdekel, ha fáj…

Kisaragi mély levegőt véve csúszott mélyebbre. Minden egyes mozdulatánál Kamiya felnyögött, és már vonaglott a karjaiban, de ő csak mozdult, hogy még mélyebbre juthasson abban a szűk járatban, ahol rajta kívül nem járt más.

- Senji-san… – Kamiya zokogott, és nevetett egyszerre, és Kisaragi érezte, hogy egyetlen pillanatra megmerevedik a karjaiban, és akkor egy utolsó, mély döféssel ő is szabadjára engedte érzéseit. A gyönyör végigszánkázott az idegszálaikon. Kisaragi csak ölelte, míg a kimerültségtől a párnára zuhantak. Később hosszan bámulták egymást, míg az álom el nem jött értük.

Kisaragi figyelte, ahogy Kamiya nagyot nyújtózik, és rámosolyog.

- Olyan szépet álmodtam… – súgta, aztán a szeme tágra nyílt. – Nem álom volt… – mérte végig a férfit.

- Nem.

Kamiya felült, és zavartan maga elé meredt.

- Oh, én… Most mit kellene mondanom?

Kisaragi megsimogatta a haját.

- Semmit. Hogy érzed magad?

- Jól. Nem fázom…

Kisaragi bólintott, aztán fájdalmas sóhajjal a ruhái után nyúlt. Remélte, hogy nem csinált butaságot, amikor lefeküdt a lázas fiúval. Nem értette, mi ütött belé. Jobban mondva, dehogynem tudta. Orvosként a betege állapotát kellett volna szem előtt tartania, de őt elragadta a férfiúi hév. Rettenetesen szégyellte magát, hiába sajdult bele a szíve is a boldogságba, ha csak eszébe jutott a szeretkezésük.

- Elmész? – Kamiya a keze után kapott.

- Megvizsgállak, beszélek édesanyáddal, és utána… igen, elmegyek.

Kamiya riadtan megrázkódott.

- Megbántottalak? Én… sajnálom…

- Ne sajnálj semmit! – Kisaragi megsimogatta az arcát. – Most inkább pihenj. Este eljövök, hogy megnézzelek. Hagyok itt gyógyszert…

- Senji-san…

A férfi szinte kimenekült a szobából, mert tudta, ha tovább marad, már soha többé nem fogja elengedni a fiút.

Kaoru és Ryoji az asztal túlfeléről úgy bámulták a mindenható igazgató urat, hogy Kisaragi nagyot nyelt.

- Valami baj van?

- Mi történt Kamiya és közted? – Kaoru felvonta a szemöldökét.

Kisaragi legyintett.

- Ne hülyéskedj, mi történt volna?

- Vizsgálat? – Ryoji komoly arccal tippelt, majd folytatta. – Csók? Szex?

- Szeretkezés! – hördült fel villámló szemekkel Kisaragi. – Nem szex volt… – Elhallgatott, mert rájött, hogy beugratták. – Muszáj volt?

Kaoru és Ryoji összenézett.

- Igen! – vágták rá. – Mesélj!

Kisaragi felállt, kibámult az ablakon.

- Most azt hiszi, haragszom rá.

- Miért is? – Kaoru nekidőlt az asztalnak, Ryoji pedig kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben.

- Mi lenne, ha az elején kezdenéd? – javasolta.

Kisaragi levette a szemüvegét, az orrnyergét dörgölte. Részletesen elmesélte a történetet.

- Hülye vagy, fiam! – Kaoru a hajába túrt. – Csak úgy, magyarázat nélkül otthagytad?

- Ha maradok… – Kisaragi a homlokát a hűvös ablaknak szorította. – A szentségit, még csak tizenhat éves! – tört ki belőle. – Belegondoltatok, mi lesz, ha kiderül, hogy lefeküdtem vele?

- Botrány? – találgatott Kaoru.

- A rosszabb fajtából, igen.

Ryoji komolyan nézett rá.

- Szerinted nekem miért vannak millióim? Dísznek?

- Vannak dolgok, amiket nem lehet pénzzel megvenni.

- Tévedsz.

- Túl sokat képzelsz magadról!

- Ahelyett, hogy itt pánikolsz, inkább gondolkozz! – pattant fel Ryoji dühösen. – Elég befolyásos barátod van, hogy eltusold az ügyet, ha napvilágra kerül. És szerintem Nagaru-san se szeretné, ha kiderülne, hogy a kis Kamiya egy férfiba szerelmes.

- Ki a frász beszélt itt szerelemről? Lefeküdtünk egymással, ennyi, kész!

Kaoru ás Ryoji úgy meredtek rá, hogy önkéntelenül is hátrált egy lépést.

- Hogy lehetsz ennyire vak? – háborgott Kaoru. – Kamiya szeret téged, máskülönben nem téged hívott volna tegnap, és nem feküdt volna le veled. Vagy te talán másként gondolod?

Kisaragi a székbe huppant.

- Már semmit se tudok.

Kaoru és Ryoji összenéztek.

- Remélem, hogy tisztában vagy vele, hogy szerelmes vagy.

- Ez a véleményed?

- Nem, barátom, ez már a diagnózis.

Kisaragi a homlokát ráncolva nézte, ahogy magára hagyják. Estére úgy érezte, hogy megőrül. Nem tudta, mit tegyen. Legszívesebben Kamiyához robogott volna, de bizonytalan volt. Máskor soha nem ilyen habozó, de nem akart bajt okozni a fiúnak. Fel kellene hívnia, állapította meg, mielőtt megőrül. Már nyúlt a kagyló után, amikor megcsörrent.

- Igen?

- Gyere le a sürgősségire! Kamiya a műtőben van!

- Mi? – Kisaragi úgy ugrott fel, mint valami őrült. – Mi történt?

- Öngyilkos akart lenni. Gyere már!

Kisaragi rekordidő alatt ért le, és szinte berobbant a sürgősségire. Azonnal Nagaru-sannal és feleségével találta szemben magát.

- Senji-san, Kamiya…

Mia mögülük termett előtte.

- A te hibád, igaz?

Kisaragi éktelen haragra gerjedt.

- Tűnj el az utamból! – Mindenkit félresöpörve maga elől, nekitámadt az egyik nővérnek. – Hol van Tatsumori doktor?

- Senji… – tűnt fel Kaoru. – Nyugodj meg! Még a műtőben van. Saihong doktor most stabilizálja az állapotát.

- Mi történt? Mennyire súlyos?

Hátramentek az egyik vizsgálóba.

- Ne bukj ki, oké?

- Kaoru…

- Biztosra ment. Beült egy kád forró vízbe, utána meg felvágta az ereit.

Kisaragi lehunyta a szemét.

- Mit mondott Saihong?

- Túl fogja élni.

- Beszélnem kellett volna vele reggel. Az én hibám.

- Ha most magadat hibáztatod, akkor se tudod meg nem történtté tenni – veregette meg a vállát Kaoru. – Ha magához tér, majd megbeszélitek.

Kisaragi nem tudta, mennyi idő telt el, amikor Saihong doktor megérintette a vállát.

- Igazgató úr…

- Saihong… Kamiya?

Az orvos megnyugtatóan rámosolygott.

- Csak felszíni sérülései vannak, egyik sem súlyos, még varrnom sem kellett. Viszont javaslom egy pszichológus bevonását az esetbe – ráncolta Saihong aggódva a homlokát.

Kisaragi bólintott.

- Köszönöm. Beszélt már a szüleivel?

- Tatsumori doktor javasolta, hogy először önhöz jöjjek. Velem tart?

- Kamiyával maradok.

- Rendben. Sok szerencsét, igazgató úr! – Saihong elsietett.

Kaoru a barátjára vigyorgott.

- Látod? Én megmondtam, hogy minden rendben lesz.

Kisaragi bólintott, de nem mosolygott.

- Meg tud nekem bocsátani?

Kaoru elkomolyodott.

- Ha képes lett volna meghalni, mert azt hitte, nem szereted, szerinted nem fog megbocsátani?

Kisaragit kétségek gyötörték.

Kamiya kimerülten aludt az őrzőben, amikor bement hozzá. Nem lehetett mellette sokáig, mert elhívták, így a Kaoru hívására érkező Ryoji már az irodájában találta.

- Hogy vagy?

- Voltam már jobban is.

- Szívesen átvesszük a teendőidet.

- Alá kell írnom ezeket. – A férfi a jelentésekre mutatott az asztalon. – És… fogalmam sincs, mit tegyek.

Kaoru összenézett Ryojival.

- Nem mersz eléállni?

- Nem tudom… – Kisaragi, aki mindig határozott volt, most tanácstalannak tűnt.

Megcsörrent a telefon.

- Igen.

- Igazgató úr! – kiabált egy nővér a kagylóba. – Nagaru-san felébredt, és kitépte a karjából az infúziós csövet. Azt kiabálja, hogy meg akar halni. Nem tudunk a közelébe menni, hogy a doktor úr nyugtatót adjon be neki. A szüleit se akarja látni. Mit tegyünk, uram?

- Azonnal ott vagyok, ne nyúljanak hozzá! – Kisaragi egyszerűen félrehajította a telefont, és kirohant a szobából. Kaoru és Ryoji rémülten követték.

- El az utamból! – Kisaragi félretaszigált mindenkit az útjából, senkivel sem törődve rohant végig a folyosón.

Már messziről hallotta a kiabálást, a kíváncsiskodókat pedig úgy kellett félrelöködnie.

- Igazgató úr, végre! – Saihong kiáltott fel, amikor meglátta.

- Hol van?

- A 6-os kórteremben. Siessen!

Kisaragi szíve úgy dübörgött a mellkasában, hogy alig kapott levegőt. Berohant a terembe. Az egyik sarokban Kamiya állt, egy széket tartott maga elé. Az arca holtsápadt volt, a csuklóin átvéreztek a kötések.

- Hagyjatok! – Mia állt ott a szüleivel.

- Kamiya, ne gyerekeskedj! Rossz hírbe hozol minket!

Az anyja viszont más miatt aggódott.

- Fiam, a sebeid… – sírta el magát.

Férje határozott hangot próbált megütni.

- Kamiya, ne okozz magadnak még több fájdalmat. Tedd le azt a széket! Gyere ide!

Kamiya viszont még jobban a falhoz lapult.

- Nem! Menjetek innen! Egyedül akarok lenni! Meg akarok halni! Hagyjatok!

Kisaragi felkiáltott.

- Kamiya!

A fiú rámeredt. Megremegett.

- Senji-san… Én…

- Te mit keresel itt? – Mia felvonta a szemöldökét. Még soha nem látta a férfit ilyen feldúltnak.

- Menjetek ki!

- De…

- Kifelé! – kiabált rájuk Kisaragi. – Most!

Mia tiltakozott volna, de az anyja engedelmesen magával húzta a férjét és őt is.

- Vigyázzon rá!

Az ajtó bezárult mögöttük.

- Senji-san… sajnálom… – Kamiya kezében remegett a szék.

Kisaragi odament hozzá, és óvatosan kivette merev ujjai közül.

- Nem, én sajnálom. Az én hibám. Bocsáss meg, kérlek!

Kamiya szipogott.

- Otthagytál… Most undorodsz tőlem?

- Ne beszélj butaságokat!

- De biztos ez volt az oka, hogy elmentél! – sírt Kamiya. – Rosszat tettem, igaz? Szánalomból voltál velem?

- Kamiya…

- Igen, biztosan… Mia megmondta, hogy olyan csenevész vagyok, hogy engem senki se fog szeretni! Igaza volt?

Kisaragi magához vonta egyetlen rántással.

- Nem érted? Beteg voltál, és én… annyira akartalak, hogy attól féltem, megsebezlek. Ezért mentem el.

Kamiya döbbenten meredt rá.

- Kívántál?

- Igen. Annyira, hogy úgy éreztem, belepusztulok, amikor otthagytalak. Évek óta ez volt a legtitkosabb vágyam, de rossz volt az időzítés. Beteg voltál… Bűnösnek éreztem magam, hogy kihasznállak.

- Álmaimban a karjaidban tartottál, szerettél, és olyan boldog voltam. Szeretlek, Senji-san! – Kamiya lábujjhegyre állt, úgy csókolta.

- Gyere! – Kisaragi óvatosan a karjaiba emelte, lefektette a feldúlt ágyra, odaült mellé.

- Szeretlek, Kamiya! – Kisaragi a mellkasára hajolt, csókolta ott, ahol a szíve dobogott, úgy érezte, ezzel fejezi ki leginkább, amit érez.

Lágyan csókolták meg egymást, aztán Kisaragi addig erősködött, míg átkötözhette a fiú sebeit. Utána meg addig simogatta a haját, míg el nem nyomta az álom. Közben ezerszer is a fülébe súgta, hogy mennyire szereti…

Kamiyát Saihong doktor bennfogta a kórházban, így Kisaragi, amikor csak tehette, leosont hozzá. Beszélt a fiú szüleivel, akik elfogadták a helyzetet. Inkább legyen a fiúk meleg, mint halott – mondták, és Kisaragi messzemenően egyetértett velük, bár úgy sejtette, hogy Kamiya édesanyja beszélt a férje fejével.

Mia már nehezebb eset volt. Kiabált, toporzékolt, és megalázta őket – saját magáról nem is beszélve. Kisaragi kénytelen volt keményebb hangot megütni, aminek hatására Mia felpofozta, és elrohant. Hazulról is elköltözött, még az apjával sem beszélt. Anyját néha felhívta, de nem erőltette meg magát.

Kaoru és Ryoji összeköltöztek. Összevesztek, így mindjárt az első éjszakájukat külön szobában töltötték. Aztán reggel kibékültek, véleményük szerint csak azért, mert az álmatlanságtól túl fáradtak voltak ahhoz, hogy tovább haragudjanak egymásra. Ennek hatására mindketten elkéstek, és Kisaragi nem tudott Kamiyával együtt reggelizni a hazaengedése napján.

- Sajnálom, hogy késtem – ült le Kisaragi az ágy szélére. – Hogy érzed magad?

- Csodásan – mosolygott Kamiya.

Befutott Saihong, kiadta a papírokat, beírta a kontroll időpontját és szabadjára engedte ifjú páciensét. Kamiya élvezte, hogy Kisaragi foglalkozik vele.

- Nem gond, hogy elvonlak a munkától?

- Dehogy. Kaoru tartozik nekem eggyel, szívesen helyettesít.

- Biztos?

- Ne aggódj! – borzolt bele Kisaragi a hajába.

- Nálunk maradsz?

- Igen.

- És mikor alszol nálunk?

- Inkább te aludj nálam.

Kamiya arca felragyogott.

- Ott aludhatok? De jó! – Elpirult. Kisaragi felnevetett, és kiemelte a tolószékből. Egy nővér kinyitotta az ajtót, így léptek ki a fényre.

Vége