9. Tündérbál

9. Tündérbál

Lassan baktattak kényszerű hallatásba burkolózva. Egész nap csendesek voltak. Ebédelni se álltak meg, menet közben ettek.

Késő délután már mindannyian fáradtak voltak. Lina Pacsmagba karolva poroszkált, Varnor vállai megroggyantak, Diana komoran tette egymás után lábait, csupán Dracon nem látszott a fáradtság. Egykedvűen menetelt sereghajtóként.

Lina felsóhajtott.

- Nem bírom tovább. Álljunk meg!

Diana – bár ő maga is fáradt volt – ellenkezett.

- Estig még messzire eljuthatunk – állította.

Varnor, aki pedig a kútba ugrott volna a lányért, dohogva megtorpant.

- Addigra összeesünk – morogta.

Pacsmag bólogatott.

- Nem bírjuk addig, Diana – értett egy az idő zsoldossal, holott ők eddig csak igen ritkán jutottak közös nevezőre.

Diana védekezett.

- Eddig kibírtátok. Most már nem lehet messzire egy falu. Fogadóban alhatnánk – kecsegtette őket.

Draco a fejét ingatta.

- Még legalább egy napi járásra van a következő falu.

- Honnan vagy ilyen biztos benne? – toppantott Diana makacsul.

Draco óvatosan megérintette a lány vállát.

- Ne rajtuk torold meg, ha haragszol rám! – kérte. Diana vicsorgott.

- Ez nem igaz!

Lina Pacsmagnak dőlt.

- Draconak van igaza! – jelentette ki. – Most pedig keressünk egy tisztást, mielőtt állva elalszom.

Elsétáltak. Csak Diana és Draco maradt az úton. Diana férve pillantott a férfira.

- Tényleg ilyen bután viselkedtem? – remegett meg az ajka.

Draco rámosolygott.

- Miattam csináltad. Nem kellett volna olyanokat mondanom neked. Sajnálom.

- Most haragszanak rám? – nézett a többiek után a lány. A férfi átölelte.

- Dehogy, csupán fáradtak. Ez mindig rossz tulajdonságokat hoz ki az emberekből. Gyere, menjünk. Te is alig állsz a lábadon.

- Ez nem igaz! – botladozott Diana. Dracot hangtalanul rázta a visszafojtott nevetés.

- Hát persze – suttogta csuklyája rejtekében.

Utolérték a többieket, akik az erdő szélén ácsorogtak. Varnor csendre intette őket.

- Halljátok?

Diana és Draco fülelt. A nem is oly messzi távolból csengő kacagást és csodálatos zeneszót hozott az enyhe szellő.

- Mi ez? – motyogta Diana.

- Tündérek – felelte Draco habozás nélkül. – Tavaszköszöntő tündértáncot tartanak.

Diana különös pillantást vetett a férfira, de Draco ügyet sem vetett rá. Lina felsóhajtott.

- Tündérbál, milyen szép is lehet. Úgy táncolnék!

- Lefesteném őket – suttogta álmodozva Pacsmag.

- Énekükre alhatnék el – pislogta álmosan Varnor.

- Vajon fogadnának minket? – morfondírozott Diana.

Draco vállat vont és magával húzta az erdő sűrűjébe.

- Kérdezzük meg!

Kíváncsiságuknak engedve követték a férfit. Az erdő mélyén, kis tisztáson barátságos fények fogadták őket. Tűz körül apró tündérek lebegtek, szárnyuk áttetsző volt és csillogó, akár maga a Nap. A selymes, tavaszi füvön karcsú tündérlények táncoltak. Olya magasak voltak, akár az emberek, s oly törékenyek, akár az üveg. Vonásaik finomak voltak, arcukon bájos mosoly játszott, szemük ragyogó, mint a harmatcseppen megcsillanó napsugár. Énekük hallatán megtorpant a kis csapat. Ámuldozva nézték a soha nem álmodott látványt.

- Gyönyörű – sóhajtotta Lina. A többiek egyetértően bólintottak.

Tenyérnyi tündér libbent eléjük. Rájuk mosolygott.

- Földanya nevében üdvözöllek titeket a tavaszköszöntő bálunkon!

- Bocsássatok meg, amiért megzavarunk titeket. – lépett előre Diana.

A tündér szemügyre vette őt és társait.

- Földanya nem neheztel – jelentette ki végül. – Azt mondja, te vagy Diana, aki volt oly bátor, hogy meghatározza saját sorsát. Bátor vagy, s bár a bosszúért élsz, tiszta a lelked, akár a harmat. Szívesen látunk. S a társaid – pillantott végig a többieken. – Kotta Lina, akinek szépsége legendás, s ő mégis oly szerény, aki csakis az lehet, aki tisztán látja a sorsát, s nem fél tőle. Jöjj, énekelj s táncolj velünk! Pacsmag, a festő, aki nem fél a valóságtól, mert bátor a lelke és a szíve hatalmas, akár a tenger. Gyere hát, s fess kedvedre közöttünk! Itt békére lelsz ma este. Varnor, a zsoldos, hallottunk rólad, ismerjük nemes tetteid. Igazság az ételed, italod, fekhelyed, s a jó ügyért emeled fel szavad és kardod. Tedd most félre búdat, közöttünk csak a mámornak van helye – intett a tündér, s a tekintete megállapodott Dracon. – Benned nem bízunk – sóhajtotta. – De Földanya azt mondja, tegyük félre a haragot és keserűséget legalább ma estére. Draco, a te helyed nem itt van. Más a világ, ahova tartozol. Sötét titkok tudója vagy, s őrzője egy még hatalmasabb erőnek. Te vagy a kulcs egy olyan világhoz, amelyet csak együtt teremthetünk meg. A bizalom ideje azonban még nem jött el. Bizonyítanod kell. S bár Földanya kedvel téged, mi azt mondjuk, figyelünk. Tarts velünk ezen az éjszakán, s felejtsd el múltadat erre az időre. Ezt kívánja tőled Földanya.

- Hogy mondhatnék neki nemet? – kérdezte halkan Draco, s követte társait a tündérek közé.

Mézbor folyt, s nemes gyümölcsök édes leve oltotta éhüket. Ez az éjszaka az újrakezdésről szólt, a feltámadásról, amely életet vesz el és életet ad.

Csodálatos volt. Diana álomszerűnek érezte az egészet. Lina hangja csatlakozott a tündérekéhez, Pacsmag nevetett, ujjai száguldoztak a vásznon, Varnor félig lehunyt szemekkel bóbiskolt. Draco meghúzódott az egyik fa mellett, de az arca nyugodt volt és szelíd.

Diana táncolt. Úgy érezte, lebeg a föld felett, s angyal lett egyetlen éjszakára. Tekintete találkozott Dracoéval, s a férfi felállt. Sötét alakjával kitűnt a fényes ruhás tündérek közül, de a lány nem félt tőle. Hozzásimult, s hagyta, hogy a férfi vezesse. Élvezte a hatalmat és a béke nyugalmát, mely erre a kis időre megadatott neki. Draconak igaza volt. Túl sokat veszítene, ha nem élvezné ki ezt az utat. Ajkai mosolyra húzódtak, s eltáncolt a férfitól. Pörgött, forgott széttárt karokkal, s mintha megállt volna a világ. Újra Draco karjai közé szédül, s a férfi úgy fogta át a derekát, mintha különleges porcelánnal tenné. Talán az is volt… a mai éjszakára. Tánc közben aludt el Draco vállára ejtett fejjel. Hajnalban az ő karjaiban ébredt fel, s a férfi rámosolygott. Lina és Pacsmag éppen akkor ébresztgették Varnort. Csend volt és nyugalom. Nyoma sem volt a tündéreknek, csak vendéglátójuk lebegett előttük.

- Itt elválnak útjaink – mondta sajnálkozva. – Földanya ajándékot küldött nektek. Szeretné, ha elfogadnátok éltető erejét.

- Mi ez? – Diana a kis üvegcsét nézte, de Draco bólintása láttán elvette.

- A Földanya vére. Gyógyít és életet ad. Becsüljétek, mert halandó kezébe eddig nem került. Ennyit segíthetünk…

- Köszönjük! – Diana elmosolyodott. A kis tündér meghajolt feléje.

- Kísérje áldás utatokat!

Draco meghajtotta a fejét.

- Földanya szellem óvjon titeket minden rossztól, és gonosztól.

A tündér elmosolyodott és eltűnt. Diana hátradőlt és a férfi vállának döntötte a tarkóját.

-    Álmodtam – suttogta sóhajtásszerűen.

- Igen, és mit? – húzta még közelebb magához Draco.

- Táncoltam, s angyalok vettek körül. Volt egy bukott angyal is, de ő vonzott leginkább. Azt hiszem, az ő karjaiban ébredtem.

Draco felnevetett.

- Hasonlót álmodtam én is – súgta vissza. – Angyalokat láttam táncolni, szárnyuk volt és csillogó kacajuk. Ők voltak maga az élet. De az egyik különösen megragadott. Lehunyt szemmel, széttárt karokkal lépkedett, mintha keblére akarná ölelni a világot.

- És mi lett vele? – mosolygott Diana.

Draco a tenyerébe vette a lány karcsú ujjait.

- Elaludt a karjaimban – felelte halkan, különös tekintettel. – És gyönyörű volt – lehelte.

Diana arca elpirult. Válaszolni akart, de Lina föléjük magasodott.

- Ha abbahagytátok a turbékolást, galambocskáim, talán mehetünk is.

- Mi nem is turbékoltunk, csak beszélgettünk – bontakozott ki a férfi karjaiból Diana és felállt.