9. Tisztázott érzelmek

9. Tisztázott érzelmek

Raitou a parkban talált rá Naoyára. Az egyik padon ült, és a kezébe temetett arccal sírt. Körülötte két lány állt: Aime és Tsumiko. Zavartan, tehetetlenül toporogtak. Raitou kitámasztotta a motorját, a kormányra akasztotta a sisakját és odaballagott hozzájuk. A két lány riadtan hátrébb húzódott, amikor meglátták. Kyuuji verése után elég viharverten festett.

- Sziasztok! – köszönt halkan.

Aime Naoyára pislogott.

- Nem mondja el, mi baja – mondta.

- Semmi baj. Én tudom.

Tsumiko váratlanul integetni kezdett. Három lány futott oda. Gyorsan elhadarták a nevüket, s már rángatták volna tovább Aimét és Tsumikót. A két lány viszont megmakacsolta magát, s várakozóan néztek Raitou-ra.

Naoya ököllel dörzsölte a szemét. Kisírt tekintettel bámult a hozzá hajoló Raitou-ra.

- Mit akarsz? – szipogta.

- Yagami Miunak hívják. Egy barátom húga – kezdte a fiú csendes vallomását. – Azért mentem el vele, mert abban reménykedtem, hogy így elfelejtelek, hogy nem fogok hozzád annyira kötődni.

- Nem érdekel!

- De… érdekel. Azért voltam vele, mert különben veled lettem volna. És ha veled vagyok, akkor bántalak. Fájdalmat okozok neked.

Az öt lány tátott szájjal hallgatott. Raitou letérdelt a fiú elé. Naoya reszketve szorította ökölbe a kezét.

- Nem akarok neked fájdalmat okozni – folytatta Raitou. – De annyira kívánlak, hogy előbb-utóbb megtenném. Távol akartam tartani magam tőled. Látod, nem sikerült.

- Nem érdekel! – szipogta Naoya. – Hazudsz megint!

- Nem. Most igazat mondok.

- Akkor el kellett volna mondanod már az elején, hogy mit érzel.

- Azt hiszed, mindenkinek olyan könnyű kiönteni a szívét, mint neked? – háborodott fel Raitou. Megragadta Naoya kezét. – Megfogadtam, még mielőtt találkoztunk volna, hogy gyűlölni foglak. Szerettem volna, ha minden olyan lett volna, mint Yuiko előtt. Aztán jöttél… Véres és szakadt voltál, és édesen ügyetlen. Legszívesebben rád nevettem volna, és meghívtalak volna egy fagyira. Ez a gondolat megrémisztett, majd felbosszantott. Ezért voltam veled olyan undok, és később is ezért viselkedtem veled olyan szemét módon. Azért kértem, hogy a rajzért cserébe csókold meg Tsumikót, mert azt reméltem, meggyűlölsz érte és elkerülsz. Tévedtem. Inkább elégetted a rajzaidat… a gyönyörű rajzaidat. – Raitou gyengéden dédelgette Naoya kezét. Az arca komoly volt és őszinte. Naoya haragja lassan elillant, de a fiú még nem fejezte be. – Bocsáss meg azért a pofonért, de… nagyon haragudtam, amiért képes voltál eldobni magadtól az álmaidat. Tehetséges vagy. Ne dobd el ezt a nagyszerű lehetőséget. Soha nem lennél boldog ügyvédként. Állj a sarkadra és harcolj érte. Megígértem, hogy melletted leszek és én tartom a szavam, amíg te is úgy akarod. Bocsáss meg, amiért becsaptalak. Miu és köztem nem történt semmi, akarta, de én nemet mondtam.

- Köztünk se történt meg… - motyogta Naoya zavartan. Raitou bólintott.

- Túl fontos vagy ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neked. Még nem álltál készen egy ekkora döntésre – vont vállat félszegen. Most nyoma sem volt a nagyvilági, undok fiúnak, akinek eddig tetette magát.

- Szeretlek! – sóhajtotta Naoya válaszul.

Raitou bizonytalanul mosolygott.

- Tudom.

- Tönkretettem mindent – tette a kezét Raitou arcára a fiú. Raitou a fejét ingatta.

- Nem. Csupán kimondtad, amit én nem mertem.

Naoya nekidöntötte a homlokának a homlokát.

- Mi lesz most?

- Azt mondtad, gyűlölsz. Én is gyűlöllek, mert befolyással vagy rám. Azt mondtad, szeretsz. Én is szeretlek, mert veled önmagam lehetek. Hazajössz velem?

- Mi lesz anyával és Kyuujival?

- Most már tudnak mindent. A többi nem rajtuk múlik.

Naoya a száját harapdálta. Az öt lány lélegzetvisszafojtva várta a választ.

- Ígérj meg nekem valamit – kérte bizonytalanul.

- Bármit – fogadta Raitou.

Naoya arca nagyon komoly volt.

- Én nem vagyok te, Takaya Raitou – mondta. – Soha nem is leszek. Önmagam vagyok: naiv, befolyásolható, félénk, álmodozó. Az a pofon az első volt, de szeretném, ha nem az utolsó lenne. Szeretném… - vett mély levegőt. -, ha figyelmeztetnél az álmaimra, amikor inamba száll a bátorságom. Jó lenne, ha velem lennél. Én nem foglak elküldeni. Ha nem akarsz látni többé, neked kell megtenned, hogy kitárod az ajtót. Érted?

- Igen – Raitou hangja gyanúsan rekedt volt.

- Senkim nem volt előtted. Éppen ezért te vagy a legfontosabb az életemben. Kérlek, légy velem őszinte… Biztos, hogy velem akarsz maradni? Nem illek hozzád: olyanok vagyunk, akár tűz és a víz. Tapasztalatlan és ügyetlen vagyok. A rajzoláson kívül mindenben teljesen átlagos. Te pedig egy cég elnöke vagy, gazdag és befolyásos. Biztos, hogy akarod?

Raitou habozás nélkül bólintott.

- Téged akarlak, mert te… te vagy. Szeretlek téged, Minagawa Naoya. Nem fogom gyakran mondani, és gyakran foglak bántani, de jegyezd meg: szeretlek. Hazajössz velem?

Naoya szélesen elmosolyodott.

- Igen – suttogta.

A lányok tapsoltak. Aime a szemét törölgette.

- Ez olyan szép volt – hüppögte.

Raitou ajka finoman Naoyáéhoz ért. Pillangó szárnya, gondolta Naoya, és két tenyere közé fogta a fiú arcát. Raitou felszisszent és hirtelen elrántotta a fejét.

- Ssz, ez fáj! – nyögte.

Naoya előhúzta a zsebkendőjét, és az arcán levő vérző sebre szorította.

- Mennyi mindent kell elszenvedned értem. Szörnyen néz ki. Miért nem futottál el, miért nem védekeztél?

- Én nem vagyok te, Minagawa Naoya – ismételte meg a fiú szavait figyelmeztetően Raitou.

Végül elbúcsúztak a lányoktól, és hazaindultak. A fiú lakásában semmi sem változott. Naoya kibújt a cipőjéből. Raitou is lerúgta a sajátját.

- Elmegyek zuhanyozni. Addig megtennéd, hogy főzöl teát?

Naoya bólintott és a konyhába ment. Már a kezében volt a teásdoboz, amikor hirtelen egy érzés lett úrrá rajta. Lecsapta a dobozt a pultra, és a fürdőszobába rohant. Raitou már a zuhany alatt állt, de ez most nem zavarta. Leráncigálta magáról a ruhát, és besurrant a fiú mellé. Bizonytalanul átkarolta hátulról. Raitou a válla felett csodálkozva rávigyorgott.

- Nem úgy volt, hogy teát főzöl?

Naoya arca bíborvörös lett. Raitou nevetve maga elé húzta és átölelte. Naoya mély levegőt vett, és a keze lassan végigcsúszott a fiú hátán. Raitou teste ívbe hajlott.

- Naoya… - morogta. Hangja halk volt és figyelmeztető. Meleg víz záporozott rájuk. Naoyára azonban ez nem hatott. Lábujjhegyre állt, és szájon csókolta. Raitou megtaszította. A csempének szorította és zihálva bámult rá.

- Nem akarok neked fájdalmat okozni, de megteszem, ha itt és most, nem hagyod abba.

Naoya reszketve bámult rá. Végül elfordította a fejét, és el akart surranni Raitou mellett. Halkan felkiáltott, amikor a fiú visszarántotta, nekilökte a falnak és mohón nekifeszült. Nyelve a szájába hatolt, keze a csípőjét markolta, teste síkos volt a víztől. Belemarkolt Naoya hajába, hátrafeszítette a fejét, hogy nyelvével még mélyebbre juthasson. Naoya hagyta… Kezével a fiú hátát, fenekét, combját simogatta.

Raitou hátrébb húzódott, hogy a keze beférjen kettejük közé. Fogai Naoya ajkát harapták, ujjai az ágyékán kalandoztak.  Naoya nyöszörögve kapaszkodott a vállába. Raitou a nyakát csókolta, a mellkasát, végül ott térdelt előtte, és Naoya úgy érezte, ott van mindenütt… Beletúrt Raitou hajába, és felhúzta magához. Ugyanolyan mohón csókolta, ahogy előtte Raitou őt. Ujjaival körbefonta, először bizonytalanul, aztán megtapasztalva hatalmát, erőteljesen. Raitou torkából halk nyögés szakadt fel. Csípőjénél fogva megemelte Naoyát, és a hideg, nedves csempének szorította. Saját testével tartotta, lábait pedig felhúzta egészen a válláig. Harapta, tépte, szívta a fiú ajkait, miközben a fenekét simogatta. Naoya alig kapott levegőt. Könnyek folytak az arcán, maga sem értette miért sír. A könnyek összekeveredtek a zubogó vízzel. Körmei félhold alakú foltokat hagytak Raitou vállán.

Fájt… Fájt, amikor Raitou beléhatolt. Felzokogott, de nem engedte el a fiút. Testével nekifeszült, még többet akarván. Raitou ekkor veszítette el az önuralmát. Száját Naoya szájára szorította, és még mélyebbre hatolt. Durva volt és kemény, de forró és nedves. Versenyt zihált Naoyával. Aztán mindketten elértek tűrőképességük határára. Raitou halkan felkiáltott, és finom rándulás rántotta össze a testét. Naoya felnyögött, hihetetlen forróság ömlött szét benne, arca maszkszerűvé merevült, a gyönyör és fájdalom kínjától elfeketült az aranybarna szempár…

Raitou elgyengülve a csempére ereszkedett, magával húzta a fiút is. Lihegve kuporogtak a rájuk záporozó víz alatt. Nagy sokára Raitou felnyúlt, elzárta a csapokat. Felemelte Naoyát és a hálószobába vitte. Úgy vizesen letette az ágyra és fölébe hajolt. Lágyan csókolta, majd újra és még tovább…