9. fejezet

9.

            Dwight elégedetten a levegőbe bokszolt, ahogy Donna kocsija kiállt a parkolóból. Integetett a lányoknak, de amint látótávolságon kívülre értek, felnyögött az örömről.

- Igen! – Megfordult, felballagott a lépcsőn a verandára. – Keith!

- Hm? – A férfi éppen megrendelőt írt. Ujjai megálltak a billentyűzet felett, ahogy belépett hozzá az irodába.

- Elmentek.

- Ne haragudj meg, de végre!

- Donnát szentté kellene avatni! – Dwight odalépett hozzá, és megcsókolta. – Wilbur viszont itt alszik.

- Legalább külön épületben, már ez is valami. Kettesben lehetünk.

- Te is arra gondolsz, amire én?

Keith vigyora magáért beszélt.

- Mindjárt készen vagyok.

- Ne siess! Az állatokat nekünk kell megetetni. Wilbur meghúzta a derekát.

- A francba, tényleg!

Eltelt két óra is, mire Keith eljutott odáig, hogy a zuhany alá álljon. Fáradt volt, a könyvelés agyilag kimerítette. Gondolkozni is alig tudott, bár, ha arra gondolt, hogy végre kettesben lehet Dwighttal, akkor azonnal kiment az álom a szeméből. A férfi amúgy Wilbur asszisztálásával az állatokat etette. Segíteni akart, de az öreg ráparancsolt, hogy menjen inkább pihenni. Az utóbbi hetekben rosszul aludt, amit a gyújtogatásnak tudtak be.

Háromnegyed óra múlva a haját dörzsölve lépett be a hálószobába. Kihasználta, hogy nincsenek otthon a gyerekek, és csak egy törölközőt tekert a derekára. Láthatóan Dwight ugyanerre gondolt. Megtorpant. A férfi ugyanis az ágy fejtámlájának dőlve telefonált. A földszinti fürdőt használva lefürödhetett, mert vizes volt a haja és az ágyékát csak egy törölköző takarta.

- Senki nincs veszélyben! – mondta éppen. Találkozott a tekintetük, elmosolyodott, majd fancsali arccal a telefonra mutogatott. – Stacy az – formálta a szájával. – Nem, semmi baja nem esett senkinek! Stacy, eltelt majdnem két hét, és neked most jut eszedbe aggódni a gyerekekért? A gyújtogató börtönben van. Igen, tudom, hogy a társát nem kapták el, de ettől függetlenül biztonságban vagyunk. – Elhallgatott, a szemét forgatta. – Nem. Keith kamerákat szereltetett fel, és új biztonsági rendszer van riasztóval, mit tudom én mikkel.

Keith félredobta a vizes törölközőt, száraznak ítélve a haját. Stacyvel eddig egyszer beszélt telefonon, amikor az asszony felhívta a birtokot, mert nem érte el a volt férjét. Nem lett szimpatikusabb neki úgy sem, hogy a nő végig kedvesen beszélgetett vele. Ezek szerint a gyerekek kivételesen tartották magukat az apjuk kéréséhez, és nem árulkodtak. Valamiért kétlette, hogy Stacy akkor is ilyen barátságos lett volna, ha tudja, hogy viszonya van Dwighttal.

A férfit nézve határozottan izgató gondolatai támadtak. Kiment a fürdőszobába, visszatérve síkosítót és óvszert dobott az éjjeliszekrényre. Dwight hangja kicsit elakadt, de hősiesen folytatta tovább a mondandóját. Nem tudta, hogy meddig fog beszélni, így a magával hozott testápolóból nyomott egy keveset a tenyerébe. Elég száraz volt a keze, néha berepedezett a bőre, és olyankor kénytelen volt használni. Most kicsit tovább kalandozott, a karján át a mellkasára, ártani nem árthat címszóval. Fél szemmel persze Dwightot figyelte, aki nagyokat nyelt.

- Stacy, megértem, hogy aggódsz, de lépj túl ezen! Mindenki jól van, a lányokra meg eddig is vigyáztam.

Keith némi testápolót kent a hasára, jó alaposan a bőrébe masszírozta. Hallatszott, hogy Dwight mély levegőt vesz, és a törölköző az ágyékán kezdett sátor formát ölteni.

- Nem fogok felmondani, és más munkát keresni! Ez ki van zárva! – A férfi tekintete megbűvölten követte a kezét. – Stacy, figyelj, nekem most mennem kell… Igen, tudom, hogy mit mondtam, de most mennem kell! – Az asszony tovább beszélt, viszont ő már alig tudott figyelni.

Keith feltérdelt az ágyra, kifejezetten élvezte a hatást, amit a mozdulatai gyakoroltak a férfira. Könnyedén megérintette. Gyengéden végigsimított a lábán, egyre feljebb haladt. Néha puszit nyomott a bőrére, máshol a nyelvét húzta végig, és mire felért a combjáig, Dwight már gondolkodni se tudott. Az ajkába harapott, nehogy felnyögjön, amikor a törölköző alól kiszabadította a merevedését. Nyelt egyet.

- Holnap beszélünk! Szia, Stacy… - A volt felesége még hadart valamit, valószínűleg arról, mikor jönnek, de képtelen volt értelmezni a szavait. Keith a golyóit masszírozta, a farkát csókolta végig, és kínzó lassúsággal vette a szájába. – Szia! – nyögte ki, és kinyomta a telefont. Az éjjeliszekrényre dobta, bár a csattanásból ítélve a padlón kötött ki. – Keith…

- Hm?

Dwight lehajolt hozzá, és megcsókolta. Felhúzta magához, közben lerántotta róla a törölközőt. Elégedett sóhajjal simított végig a hátán, csókolózás közben markolt a fenekébe, és magához szorította. Érzékelte a könnyed rándulást, a férfi megfeszülő izmait, ahogy a merevedésük összesimult. Keith a szemét lehunyva ringatózott az ölelésében, a bőrük egymáshoz dörzsölődött. Belecsókolt a nyakába, a kulcscsontjánál járt, amikor a férfi a hajába tépett. Rápillantott.

- Most.

- Nem sietünk sehová…

Keitht még soha nem látta ilyen türelmetlennek. Felkapta a gumit a szekrényről és kibontotta. Megfeszült, ahogy nekiállt felhúzni, és elkapta a csuklóját.

- Nem túl gyors a tempó? – lehelte, mielőtt megcsókolta volna. Igyekezett lefogni a kezét, de már a síkosító után tapogatózott.

- Nem – hallotta a rekedt választ.

- Ráérünk…

- Én nem. – Keith rápillantott. A türelmetlen sóvárgás, ami kiült az arcára, elnémította. A férfi ezt kihasználva mohón a szájára tapadt, a nyelve úgy kalandozott a szájában, hogy az ellenkezése hamvába halt.

Felmorrant, a síkosítóval bekent tenyere hideg volt a gumin keresztül is, ahogy körbefogta. Megemelkedett, és magát simogatta a farka hegyével. Szorosan fogta a derekát, miközben lassan rácsúszott. Lassan, egészen lassan. Milliméterről milliméterre, hogy úgy érezte, megbolondul. A leheletük keveredett, Keith minden izma feszes volt, akár az íjhúr, izzadság gyöngyözött a halántékán. Átkarolta és magához szorította. A férfi a nyakába fúrta az arcát, szinte fájdalmasan markolta a vállát.

- A francba! – Dwight nem tudta, milyen együtt lenni egy férfival, de abban biztos volt, hogy Keithnek most éppen fájdalmat okoz.

- Ha nem jó, akkor… - A bizonytalan Harrison még mindig felfoghatatlan volt a számára. És bosszantó. És csábító.

Megemelte, kicsúszott belőle, pedig már most közel volt az elélvezéshez. Keith szűk volt, forró, és a pokolba is, tényleg kis híja volt, hogy nem sült el. Átfordult, maga alá temette, és megtámaszkodott a feje mellett.

- Nem akarom abbahagyni! – morrant, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. A megkönnyebbülést némi aggodalom váltotta fel, ezért inkább megcsókolta. Kitapogatta a párna alá csúszott flakont, és némi gélt kent a kezére. – Húzd feljebb a lábad! – Széttárt lábakkal látni Keitht egyenlő volt az infarktussal, olyan vad kalapálásba kezdett a szíve.

Kiszáradt a szája, ahogy megérintette, és síkos ujjakkal végigsimított a farkán. A hegyétől haladt lefelé, a középső ujja könnyedén hatolt a teste mélyére. Keith elfordította a fejét, hogy eltakarja az arcát. Előrehajolt, belecsókolt a nyakába.

- Csináljuk végig, együtt! – mormolta a bőrére. Még egy ujjal próbálkozott, hallotta a mély sóhajt. Apró csókokkal borította a férfi mellkasát, kíváncsian megpöckölte a nyelvével a feszes kis mellbimbókat. Most minden új volt a számára, a helyzet, a test, az illat, de egyelőre tetszettek neki Keith reakciói. Az elején volt némi kételye, hogy képes lesz lefeküdni vele. Most viszont érezve a mélységeit és látva vágytól sötét kék szemét és az arcát, már az felért a gyönyörrel.

- Mélyebbre! – Az elfulladó hangon kiadott parancs nem volt túl meggyőző. 

Felemelte a fejét, találkozott a tekintetük, kiszáradt tőle a szája. Keith a hajába túrva húzta magához a fejét, hogy megcsókolja. A másik keze a kézfejére simult, irányította a mozdulatait. Izgató volt, ahogy finoman meg-megremegett, a fogai a szájába mélyedtek, a lélegzete pedig akadozó nyögdécseléssé változott. Ez kicsit más volt, mint az előbb, majdnem elvigyorodott, de jobban lekötötte, hogy végre teljesen elmerüljön benne.

Ugyanazzal a lassúsággal hatolt belé, ahogy nemrég Keith csúszott rá a merevedésére. Most viszont nem feszült merevséget, hanem vonagló kéjt tapasztalt. Oh, de még micsoda kéjt…

Megtámaszkodott a könyökén, a férfi lábát magasabbra húzta, és még mélyebben temetkezett belé. Keith átkarolta a nyakát, és megemelte a csípőjét. Az ajkuk újra megtalálta egymást, összefonódva mozogtak, először tétován, keresve az összhangot. Zihálva mozdult mélyebbre, hallotta az elfojtott nyögést, a karcsú test ívbe hajolt a karjaiban. Azt se gondolta volna soha, hogy valaha azt fogja mondani Harrisonra, hogy gyönyörű, de most az volt. A gyönyörtől ragyogó kék szempárban saját magát látta, ahogy találkozott a tekintetük.

- Keith… - Kiáltás lett a hangból, ahogy a férfi elnyílt ajkakkal összerándult, olyan szorosan fonta át, hogy őt is magával rántotta az önkívületbe. Lihegve fúrta az arcát a nyakába, az ajkára sós veríték tapadt, ahogy csókot lehelt a bőrére. – Jól vagy?

- Igen. – Kellett némi szünet, míg Keith képes volt válaszolni. Az egész teste bizsergett, és képtelen volt levakarni az arcáról a vigyort. – Köszönöm!

- Mit? – Dwight felemelte a fejét, majd nagy nehezen megmozdult. Lefordult a férfiról és karját kitárva elterült mellette. – Te jó ég! – Keith kérdő pillantására vállat vont. – Mindig abban a hitben voltam, hogy melegnek lenni nem a legjobb. Mert mégis mi izgató van egy férfiban?

- És?

- És? – Dwight felnevetett. – Tetszel nekem – mondta aztán elkomolyodva. – Féltem, hogy nem fog jól elsülni ez az este – vallotta be nehezen. – Saját magamtól tartottam, hogy hogyan fogok reagálni rád és… tudod…

- Tudom. Attól féltél, hogy vágylohasztó seggbe dugni egy pasit, még akkor is, ha rólam van szó.

- Hát, jah. – Dwight, hogy palástolja a zavarát, felemelkedett. Lehúzta a gumit, és mutatta, hogy mindjárt jön vissza.

A fürdőből visszaérve megtorpant az ajtóban. Keith lehunyt szemmel feküdt, még mindig ugyanabban a pózban, ahogy otthagyta. A vonásai elsimultak, csak egy könnyed mosoly játszott az ajkán. Vékony volt, így a hátán fekve meg tudta volna számolni a bordáit. Kócos haja szétterült a takarón.

- Valami baj van?

- Miért?

- Mert csak állsz ott a küszöbön. – Keith ezt anélkül állapította meg, hogy felnézett volna.

- Csak téged néztelek. – Az ágyhoz ballagott, végigdőlt a férfi mellett. Az oldalára fordult, hogy tovább bámulhassa.

Keith rápillantott.  

- Tényleg nincs baj? Nyugodtan lehetsz őszinte.

- Nem fájt?

- Felkészítettem magam a fürdőben, de kicsit gyorsra vettem a tempót.

- Mondtam, hogy lassíts!

- Mondtad. – Keith a keze után tapogatózott. Összefonták az ujjaikat. – Nem okoztál fájdalmat.

- Megmondanád, ha mégis?

- Azt észrevetted volna. Az elején észre is vetted, igaz?

- Igen. Bolond vagy!

- Csak… - Keith elhallgatott. Láthatóan töprengett. Végül halk sóhajjal feléje fordult, a feje alá tette a karját. – Tudod, az elején nem tetszettél.

- Nem akartad, hogy tetszek, vagy tényleg nem tetszettem?

- Nem ilyen pasi az esetem, mint te.

- Oh.

- Kedves voltál velem, akkor is, ha kiabáltam és a legszarabb munkát bíztam rád.

- Nem volt könnyű. Néha legszívesebben behúztam volna egyet.

- Valószínűleg meg is érdemeltem volna.

- Meg.

- Miért nem mentél el? Itt hagyhattál volna, mint a többiek.

- Én nem olyan vagyok, mint a többiek.

- Észrevettem.

Dwight közelebb helyezkedett hozzá, majdnem összeért az orruk, a testük összesimult.

- Magányos voltál.

- Nem gondoltam volna, hogy irgalmas szamaritánus vagy.

- Nem vagyok.

- Mégis maradtál, mert úgy láttad, hogy magányos vagyok. Pedig itt volt Wilbur és Sonia…

- Eleinte azt mondogattam magamnak, hogy szükségem van a munkára, mert te jobban fizetsz, mint a környéken bárki. A gyerekek miatt pedig kellett a pénz.

- Nem az a fajta vagy, aki pénzért bármit megtesz.

- Valóban nem. De szeretek itt lenni és a lányok is.

- Ahh, valójában kihasználsz!

Összevigyorogtak.

- Igen. Jó fizetés, jó munka, ingyen lakás és kocsi, jah, és még szex is van.

- És még én vagyok a bolond… - Keith elengedte a kezét, és játékosan meglökte. Amikor hanyatt dőlt, föléje hajolt, és a mellkasára támaszkodott. – Mondták már, hogy túl kedves vagy?

- Eddig még senki sem vetette a szememre.

- Akkor én most elkezdem.

- Azt akarod mondani, hogy azért figyeltél fel rám, mert kedves voltam?

- Igen. Eddig mindenkivel ordibáltam, ő visszaordított, aztán itt hagyott. Te maradtál és akkor is mosolyogtál rám, amikor nem érdemeltem meg.

Dwight gyengéden meghúzogatta az egyik tépett hajtincsét, ami most előrehullott az arcába.

- Az irodai mutatványod után például azt sem érdemelted volna meg, hogy szóba álljak veled.

- Pár napig nem is tetted – emlékeztette Keith. Félig lehunyt szemmel belesimította az arcát a tenyerébe. Olyan volt, mint egy hízelkedő macska.

- Lehet, hogy tovább kellett volna.

- Nem értelek. Élvezted.

Dwight felhorkant.

- Férfi vagyok, az istenért!

- Ez nem jelent semmit. Nem nő vagyok. Nem Rosa.

- Jelent valamit.

- Tényleg?

- Igen. Ráébresztettél, hogy minden csak nézet kérdése. Lehet Rosa akármilyen gyönyörű, ha veled jobban érzem magam.

- Azt hiszem, ez az egyik legszebb bók, amit kaptam. Mondhatsz még néhányat…

- Telhetetlen!

- Oh, az vagyok! – Keith csókot nyomott a szájára, közvetlen közelről mosolygott rá. – Kicsit később be is bizonyítom, de most hadd halljam azokat a bókokat.

Dwight kicsit habozott, élvezte, hogy a férfi türelmetlenül pislog.

- Tetszik, hogy bár mindig kiabálsz és ráncolod a homlokod, valójában a lányaim simán az ujjuk köré csavarnak…

- Nem csak a lányaid.  

- Az még jobban. – Belefúrta az ujjait a hajába, élvezte, ahogy lecsúsznak a bőréről. – Csak az tetszik bennem, hogy kedves vagyok?

- Nem éppen. A farkad mérete például pont megfelelő…

- Teee…

Nevetve birkóztak, ide-odagördülve az ágyon. Dwight került felülre, leszorította a férfi karját, és csak bámulta. Lassan mindketten elkomolyodtak, ahogy hozzáhajolt. Puha csókokat lehelt Keith ajkára. Finoman a fogai közé vette a felső ajkát, majd az alsót. Elmerült a szájában, kezével közben a karja érzékeny belső oldalán simított végig. A hónalján át haladt lefelé az oldalára, a combjára. Vett egy mély levegőt, amikor Keith felhúzta a lábát, és úgy helyezkedett, hogy a merevedésük egymáshoz érjen. Összedörzsölődjön, hogy attól forróság öntse el és a gyengédséget mohó vágy váltsa fel.

- Ez is tetszik? – mormolta a férfi ajkára.

- Nagyon…

- Reméltem, hogy ezt mondod… Ne mosolyogj!

- Miért?

- Mert… - Dwight felemelte a fejét, hogy ránézhessen, és ezzel el is némult.

- Igen? – Keith felvonta a szemöldökét, még mosolygott, a szeme soha nem látott kék volt.

- Majd egyszer elmondom… - válaszolta, és inkább újra megcsókolta. Hagyta, hogy közéjük férkőzzön a kezével, és elvegye az eszét. Még barátkoznia kellett a gondolattal, hogy talán beleszeretett.

            Donna és Sam egy kis kertes házban éltek a város szélén. Mielőtt a Harrison birtokra került, Dwight irigyelte tőlük a kertet és a csendet. Mostanra azonban semmi pénzért nem cserélt volna velük. Főleg most nem. Remélte, hogy senki nem veszi észre, milyen gyakran elkalandozik a figyelme.

A hétvége Laurel és Emily nélkül szokatlanul csendes volt. Eleinte furcsa volt, hogy bárhol megállhatnak csókolózni és bármit megtehetnek, ám a jót gyorsan meg lehet szokni. Wilbur is csak egy napig bírta velük, szombaton ebéd után közölte, hogy hazamegy, mert nem bírja az enyelgést. Valószínűleg még a kapun se hajtott át, Keith már rángatta át az irodába. A kanapén szeretkeztek, a férfi karcsú, vonagló alakja a retinájára égett.

Vasárnap kilovagoltak a tóhoz. A víz hűvös volt, ahogy a csónakból belevetette magát. Keith nevetett, amikor lefröcskölte. A játékos kergetőzés nem tartott sokáig, csupasz testükre a vízfelszínen játszó fények festettek ezerszínű festményt. A parton összebújtak, susogó lombú fák adtak árnyékot nekik. Keith a vállára hajtotta a fejét, egy idő után elaludt, ő meg a haját cirógatta, és bámulta felettük az erdőt. Kicsit később csókokkal ébresztette fel, és addig ölelte, míg a férfi hangja fel nem verte a tóban úszkáló kacsákat…

Minden olyan más volt. A színek. A hangok. A levegő. A világ. Keith Harrison.

A nevetgélő Keith, ahogy kitér előle, mert valójában csiklandós. Vacsora előtt a mosolya, ahogy összeütköztek a konyhában. Az érzelmek, amik ott égtek a szemében, miközben az ágyon föléje hajolt. A haja illata, amikor alvás közben a karjaiba fészkelte magát. Kora reggel, amikor azt várta, hogy mogorván rámordul, hol a kávé, és helyette csodálkozó mosoly fogadta, mintha Keith maga sem hinné, hogy ott van vele. Valójában a maga számára is hihetetlen volt, de ezt nem akarta az orrára kötni.

Túl sok érzelem kavargott benne. Néha csak bámulta a férfit, ahogy az egyik lóval foglalkozik és az járt a fejében, hogy eddig miért nem érezte ezt a nyugalmat a barátnői mellett. Ezt az őrült vágyat. Vágyat nem csak arra, hogy ölelje, hanem arra is, hogy csak úgy együtt legyenek. Lovagoljanak, virágot ültessenek, tervezgessék az istálló bővítését, vagy azt, hogy mi kell a gyerekeknek az iskolába.

A lányok búcsúzkodtak, ő addig megállt a furgon mellett Sammel. Donna aznap már dolgozott, kora reggel elment otthonról. Dwightnak viszont mindenképp be kellett mennie a városba, így ő vitte haza a lányait. Jobban szeretett volna otthon maradni Keithszel, még szívesebben összebújva vele a takaró alatt, de ezt persze nem mondhatta.

- Ez Harrison kocsija? – járta körül a furgont Sam.

- Igen. Miért?

- Azt hittem, hogy ragaszkodsz a sajátodhoz.

- A lányok leszavaztak.

- Beleszoktak a jóba, mi?

- Remélem, nem.

- Miért? Úgy láttam, hogy jóban vagytok.

- Mondtam, hogy barátok vagyunk.

- Igen, mondtad. Viszont én is a barátod vagyok meg Donna is, de valamiért azt gyanítjuk, hogy köztetek más van, nem barátság.

- Ezt miből szűrtétek le? Egyszer találkoztatok vele!

- Én kétszer. Láttalak vele, Dwight! – Sam halkan beszélt, hogy a gyerekek ne hallják a beszélgetésüket. – Patty Jo után nehezen engedtél közel bárkit a gyerekekhez. Emlékszel, hogy rólunk is megkérdezted Laurelt?

- Figyelj…

- Tudom, hogy a lányokat féltetted, ez nem gond. Az viszont igen, hogy seggfej Harrison a nyakában hurcibálja Emilyt, és te hagyod.

- Ne kezdd te is azt az őrültséget, hogy pedofil!

- Hallottam Mitchtől, hogy miket mondott a felesége, de nem ezt akartam mondani. Csak azt, hogy mi lesz, ha elküld onnan? A gyerekek megszerették. – Sam összefonta a mellkasán a karját. – S igen, bocs, de felmerült bennünk az asszonnyal, hogy mi van, ha a gyerekeket szereti…? Soha nem volt senkije, Rosa Martinez terjeszti róla, hogy impotens, de ez nem jelent semmit.

- Elég volt! – Dwight a torkában érezte a harag keserű ízét. Előrehajolt, Sam megpróbált elhúzódni előle, de feladta, mert a furgonnak hátrált. – Keith meleg. Nem pedofil, nem impotens, hanem egyszerűen homoszexuális.

- Ez komoly? – Sam döbbenten pislogott. – Akkor te… Oh, haver! – Lassan elvigyorodott. – Te összejöttél vele!

- Igen. Csodálom, hogy nem tudod. – Dwight felsóhajtott. – A lányok ezek szerint mégis tudnak titkot tartani.

- A lányaid tudják? – Sam azt hitte, hogy semmin se lepődik már meg, de tévedett. – Elmondtad a gyerekeknek?

- Miért? Mit kellett volna tennem? Nem vakok.

- Mit szóltak?

- Ahogy te is mondtad, megszerették Keitht. Keith is őket, bár nem mondja. Neki… Ő úgy élt eddig, hogy nem lehet gyereke, és most, hogy Laurel és Emily ott élnek vele, minden megváltozott. Még szoknia kell a helyzetet.

- Komolyan gondolod vele?

- Azt hiszem.

- És ő veled?

- Úgy tűnik, hogy igen.

- Soha nem gondoltam volna, hogy b… öh, meleg vagy. Bocs.

- Semmi gond. Én se. Most minden tök fura. – Dwight nekitámaszkodott a furgonnak és a lányait bámulta, akik jókedvűen nevettek valamin. – Az igazat megvallva, most nekem is szoknom kell mindent.

- Ez nem semmi. Donna, ha megtudja…

- Mérges lesz, hogy miért nem mondtam el.

- Az biztos.

Sam kicsit habozott.

- Ne akadj ki, de nem azért vagy vele, mert így jobb lesz a gyerekeknek? Harrison gazdag, soha nem lesznek anyagi gondjaitok, ha együtt maradsz vele.

- Ha te lennél gazdag homokos, aki bukik rám, akkor se engedném, hogy hozzám nyúlj, ha éhen kellene halnunk.

Samből kitört a röhögés.

- Ezt jó hallani!

- Apu, megyünk? – Emily ugrándozott oda hozzájuk.

- Igen, kicsim. Keith már biztos éhes, mindjárt ebédidő. Kösz mindent! – Kezet fogott Sammel, amíg a lányok beültek a hátsó ülésre. – Puszilom Donnát!

- Átadom. Sziasztok!

- Szia, Sam! – A lányok integettek. – Sziasztok!

Dwight beszállt, hátrapillantva ellenőrizte, hogy bekötötték-e magukat, aztán ő is a helyére kattintotta a biztonsági övet. Intett Samnek és a gyerekeknek, majd kifordult a feljáróról. Még szoknia kellett Keith furgonját, ami olyan volt, mint egy álom. Nem recsegett-ropogott, nem állt le félúton, fogott a fék és ami a legfontosabb, sokkal biztonságosabb volt, mint az övé.

- Miről beszéltetek Sammel?

- Miért? – A visszapillantó tükörben Laurelre nézett.

- Donna este kérdezősködött Keithről.

- Tényleg?

- Igen.

- Furákat kérdezett – bólogatott Emily.

- Például?

- Vagyunk-e vele kettesben? Mit szoktunk olyankor csinálni? – Laurel a homlokát ráncolta. – Mondtad, hogy vannak olyan bácsik, akik szeretik a kislányokat, és ha egyszer valaki megpróbál tapogatni minket, akkor sikítsunk, ahogy a torkunkon kifér, fussunk el és kérjünk segítséget. Donna azt hiszi, hogy Keith is rossz ember?

- Beszéltem Sammel. Félreértették a helyzetet.

- De azt hitték, hogy Keith rossz ember?

- Nem ismerik Keitht, kicsim. Emlékszel, hogy ti se szerettétek az elején?

- Ez igaz – hümmögött Emily. – De aztán megszerettük, mert kedves.

- Igen. Kedves. – Dwight tudott volna még sorolni pár jelzőt. Csábító. Gyönyörű. Vad. Szexi. Telhetetlen.

- Min vigyorogsz, apu? – Emily kicsit előrehajolt, hogy ellenőrizze, az apja tényleg bután mosolyog.

- Semmin, csak eszembe jutott valami.

- Ez így lehetetlen, apu – hívta fel rá a figyelmét Laurel. – Vagy semmin, vagy valamin, ami eszedbe jutott. Most akkor melyik?

- Utóbbi.

- Nem árulod el nekünk?

- Nem.

- Miért?

- Mert nem kell mindenről tudnotok. – Dwight gyorsított, ahogy kiért a városból. – Inkább beszélgessünk arról, hogy milyen volt Donnáéknél?

- Tudod, hogy jó volt!

- Ennyi? Mit csináltatok?

Ahogy számított rá, a lányok azonnal egymás szavába vágva mesélni kezdték a hétvégét, és abbahagyták a faggatózást. Jó volt hallani a csicsergésüket, akármennyire jól érezte magát Keithszel, a lányok is hiányoztak neki. Mi lesz majd, amikor kirepülnek? Erre egyelőre nem is akart gondolni.

- Apu, az nem Paulie?

A név hallatán összerándult. Laurel megérintette a vállát, és előremutatott. A kislány valóban jól látta, Paulie támaszkodott ott egy furgon oldalának dőlve az út szélén. Amikor felismerte a kocsijukat, kicsit beljebb sétált. Dwight kénytelen volt lassítani, mert attól félt, hogy képes és eléjük lép. Első gondolata az volt, hogy megáll és addig üti, amíg lélegzik. Laurel kis kezének a szorítása viszont gyorsan lehűtötte. Ott voltak vele a lányok, elsősorban rájuk kellett gondolnia.

- Nincs börtönben, apu? – Emily megfogta a nővére kezét.

- Ezek szerint.

Paulie vigyorogva integetett nekik, ahogy elhajtottak előtte. Pont ettől volt még ijesztőbb az egész. A férfi kint volt, szabadon, és ki tudja, hogy mit tervezett.

- Apu, a kocsi nem Teddy mackóé? – Laurel a homlokát ráncolta és még azután is visszafelé bámult, hogy elhagyták Paulie-t.

Teddy mackónak a polgármester fiát csúfolták. Ted Groom ugyanis kinézetre olyan volt, mint egy mackó. Nagydarab mamlasz, aki bármit megtehetett, amit csak akart a városban, mert az apja úgyis elsimította neki az ügyet. Most, hogy Laurel említette a férfit, Dwight töprengett. A hang, amit a gyújtogatáskor hallott, éppenséggel lehetett Teddyé is.

- Keith nem fog örülni… - jegyezte meg Laurel visszafordulva.

- Szerintem enyhén fogalmazol – sóhajtotta az apja.

Laurel tényleg enyhén fogalmazott. Keith tombolt a dühtől, amikor megtudta, hogy Paulie szabadlábon van.

- Nem hiszem el, hogy kiengedték! – Az irodában fel-alá kezdett járkálni. A könyvelőjével beszélt telefonon, amikor megjöttek, de elég volt Alton arcára pillantania, hogy megszakítsa a beszélgetést.

Dwight kibámult az ablakon. A lányok Keith házának a verandáján játszottak. Ebből a távolságból nem látta, hogy mit.

- Azon gondolkozom, hogy mi van, ha Paulie-val akkor este Teddy mackó volt?

- Teddy Groom? – Keith odalépett mellé.

- Igen. Hallanom kellene a hangját, mert régen beszéltünk, de gyanús, hogy ő volt.

- A francba! – Harrison a hajába túrt. – Ezért engedték ki. Teddy közbenjárt az apjánál, aki meggyőzte a bírót.

- Lehetséges.

- Lehetséges? Csak így történhetett! Előbb is eszembe juthatott volna. Paulie jóban van Teddyvel. Néha Teddy is eljött vele, de persze semmit sem dolgozott. Soha életében nem szorult rá, ellentétben Paulie-val. Nem is értem, hogyan lettek barátok.

- Szerintem Paulie csak kihasználja. Teddy egy nagy gyerek, te is tudod. Nem nehéz irányítani.

- Remek.

- Gondolkodtam azon, hogy megállok és addig verem, amíg bírom szusszal.

- Jó, hogy nem tetted. Ha Teddy is ott volt a kocsiban, akkor megjártad volna, mert erős, mint egy medve.

- Igazából a lányok miatt nem álltam meg.

- Jó, hogy veled voltak.

- Nem, nem olyan jó. – Dwight a férfira pillantott. – Keith, jelenleg a gyerekek a legsebezhetőbb pontod. Mindkettőnknek – javította ki magát. – Erre Paulie is rá fog jönni. Akkor mihez fogunk kezdeni?

Keith arca elsötétült. A szeme színe haragoskékre váltott.

- Bemegyek a városba – válaszolta. – Beszélek pár emberrel.

- Ne csinálj őrültséget!

A férfi csak felhorkant, aztán felmarkolta a slusszkulcsot, és kiviharzott. Dwight legszívesebben vele ment volna, de Wilbur a lányánál volt és valakinek vigyáznia kellett a birtokra.

- A rohadt életbe! – morogta. Ez persze messzemenően nem fejezte ki a helyzetet.

            Keith minden vágya az volt, hogy elkapja Paulie-t, és addig üsse, amíg mozdulni sem tud. Majdnem tönkretette az életét. Jó, ő se bánt vele anno kesztyűs kézzel, de legalább nem jelentette fel lopásért és mert megütötte, amikor rajtakapta. Most átgondolva, valószínűleg azt is megúszta volna. A telefonért nyúlt, a rendőrséget hívta, jobban mondva közvetlenül a seriffet. Nem volt kedve jópofizni a helyettesekkel, akik úgyis letagadják a felettesüket, amint megtudják, hogy ki és miért keresi.

- Shuffle. – A seriff nem volt bőbeszédű, ha telefonálásról volt szó.

- Harrison.

A seriff jól hallhatóan vett egy mély lélegzetet.

- Már hívni akartam.

- Valóban? Csak nem Paul Vitton miatt?

- Ezek szerint tudja.

- Igen, tudom. Mit gondolt, hogy nem tudom meg? – Keith majdnem a kormányt kezdte el ütni. – Miért engedték ki?

- Kifizette az óvadékot, így tegnap kénytelenek voltunk elengedni.

- Most szórakozik velem, ugye?

- Sajnálom.

- Sajnálja… - Keith szeme elé vörös köd szállt. – Azt hittem, hogy fennállt a szökés lehetősége, ezért nem állapítottak meg óvadékot.

- Kezeskedtek érte.

- Persze. Hadd találjam ki, hogy kicsoda! Csak nem drága polgármesterünk egy szem fiacskája? Vagy talán maga a polgármester?

- Harrison, figyeljen!

- Nem, maga figyeljen, Shuffle! Dwight gyerekei Donna Morgenséknél töltötték a hétvégét. Az apjuk ma ment értük reggel. Hazafelé mit gondol, ki integetett nekik az út széléről? Kitalálja, vagy segítsek?

- Vitton?

- Talált. Vajon honnan tudta, hogy Dwight és a gyerekek nincsenek otthon?

- Figyeli magukat.

- Én is ezt gondolom, és nem tölt el örömmel, hogy a lányokkal történhet valami. – Keith fojtott káromkodást hallott a vonal másik végéről. Ha emlékezete nem csalt, Shuffle-nek egy fia és egy lánya volt, így valószínűleg sokkal érzékenyebb volt a témára, mint egy sima gyújtogatásra. – Seriff, Laurel és Emily pontosan tisztában vannak azzal, hogy Paulie bántotta az apjukat és félnek tőle. Maga szerint mit kellene tennünk?

- Magának semmit, Harrison! Majd én intézkedem.

- Van még valami. Dwight szerint lehetséges, hogy Ted Groom volt azon az éjjelen Paulie-val.

- Biztos benne?

- Azt mondta, hogy ha újra hallhatná a hangját, sokat segítene.

- Tudja, hogy ez mit jelent?

- Én tudom, és nem érdekel. Csak azt akarom, hogy nyugodtan élhessünk úgy, hogy nem azon kell aggódnunk, kinek esik baja?! – Keith már látta a külváros házait. Gyorsított. – Paulie Vitton gyűlöl, mert egyszer rajtakaptam lopás közben. Alkalmi munkákat bíztam rá. Egy alkalommal viszont az irodámban kutakodott munka helyett. Megütött, mire kidobtam, és megfenyegettem, hogy ha még egyszer odadugja hozzám az orrát, feljelentem.

- Miért csak most szól, ember?!

- Azt hittem, hogy nem fontos. Kidobtam és kész.

- Mi lenne, ha rám bízná ennek az eldöntését? – Shuffle nagyon mérgesnek hallatszott. – Vitton egy kis görény. Nem fogja elfelejteni, hogy maga megverte, és módot fog találni, hogy megfizessen érte.

- Dwight majdnem meghalt. Szerintem ez épp elég volt.

- Gondolja maga, de ő nem így gondolkozik, vegye már észre!

- Ha akarja tudni, észrevettem! – Keith a fogait csikorgatta. – Dwight és a gyerekek fontosak nekem, seriff. Paulie rájött erre, és nem fogom tétlenül nézni, hogy megfélemlíti őket.

- Magát nem tudja, ezért választotta őket.

- Tudom.

A telefonból kis ideig papírzörgés hallatszott.

- Megenged egy kérdést, Harrison?

- Milyen udvarias lett.

- Meg vagyok lepődve, hogy Dwight Altonnal ilyen jóban vannak. A lányai meg láthatóan imádják magát, ami szintén rejtély a számomra.

- Mire akar kilyukadni?

- Csak érdekesnek tartom, hogy Alton elviseli magát.

Keith lassított, gyerekek mentek át előtte a zebrán. Lassan beért a városközpontba.

- Valami kérdést emlegetett.

- Azt rebesgetik, hogy maga a kislányok miatt barátkozott össze vele.

- Ne is folytassa! Patty Jo terjeszti a híreket, ha nem tévedek.

- Harrison…

- Meleg vagyok és viszonyom van Dwight Altonnal – vágott a szavába Keith.

Néma csend volt a válasz, aminek örült is, mert összeszedhette a gondolatait. Az érzéseivel egyelőre nem akart foglalkozni. Olyan sokáig hallgatott önmagáról, hogy most nehezen tudta kezelni a dolgot.

- Nem tudtam, hogy maga a férfiakat kedveli. – Shuffle kicsit tanácstalan volt.

- Persze, mert az hihetőbb volt, hogy a kislányokért vagyok oda!

- Ne gúnyolódjon! Rendőr vagyok, és az a dolgom, hogy az ilyesmit kivizsgáljam.

- Megértem, és beszélhet a gyerekekkel, amikor akar.

- Nem szükséges, azt hiszem. Viszont akkor már sok mindent értek.

- Micsodát?

- Mindegy. – Biztosra vette, hogy a férfi vigyorog. – Megyek, beszélek a bíróval.

- Kösz!

- Maga pedig maradjon a seggén otthon, és ne csináljon semmi hülyeséget!

- Már késő!

- Hol van?

- Meglátogatom a polgármestert. Majd beszélünk!

- Harrison…!

Keith kinyomta a telefont, és leparkolt egy szabad helyre a hivatal épülete előtt. Vett egy mély levegőt, mielőtt kiszállt volna. A lányok jutottak eszébe, ahogy felballagott a lépcsőn. Az arcuk, ahogy odarohantak hozzá, amikor hazaértek. Ökölbe szorult a keze, és sikerült megint feldühítenie magát. Senki nem merte megállítani az épületben. A polgármester titkárnője viszont üres mosollyal fogadta.

- Jó napot! Szabad a nevét? Hány órára van időpontja?

- Groom bent van?

- Öhm, igen. – A titkárnő kicsit zavartnak tűnt. – Most vannak nála, nem tudja önt fogadni.

- Hát, pedig fogadni fog! – Keith mindkét ajtószárnyat belökve vonult be a polgármesteri szobába. A titkárnő felsikkantott a háta mögött, és utána szaladt. A karjába kapaszkodott, és próbálta megállítani.

- Ezt nem szabad, uram! Kérem, távozzon! Elnézést, polgármester úr!

Mike Groom az ötvenes éveit taposta, lassan a hatvanadik felé járt. Rendszeresen sportolt, és a korából simán letagadhatott jó pár évet. Évek óta ő volt a város első embere. Majdnem harminc éve volt házas, a felesége óvónő volt, amikor megismerkedtek. Az asszony azóta elkényelmesedett, és csak akkor mozdult ki otthonról, ha valami nagy városi rendezvény volt. Egyetlen gyerekük született. Teddy.

- Mr. Harrison… Micsoda meglepetés! – Groom lassan felállt a fotelből. – Payton, elmehet, kedvesem!

- Biztos, uram?

- Igen, köszönöm! – A polgármester politikus volt, abból élt, hogy első ránézésre meg tudta ítélni az embereket. S most elég volt rápillantania Keith Harrisonra, hogy tudja, gond van. – Henry, később beszélünk! – pillantott a főkönyvelőre, aki már szedte is össze a papírjait. Nesztelenül távozott, maga előtt tolva a titkárnőt, aki még mindig aggodalmasan bámult visszafelé. – Minek köszönhetem a látogatását, Mr. Harrison? – Groom csak akkor szólalt meg, amikor az ajtó becsukódott.

- Van egy kis problémám, és úgy vélem, hogy maga tud nekem segíteni!

- Természetesen. – A polgármester tekintetén mintha megkönnyebbülés suhant volna át. – Mindig örömmel…

- Hagyja a szövegelést! – szakította félbe. – Maga fizette ki Paul Vitton óvadékát?

- Most nem értem, hogy miről beszél. – Groom kicsit elbizonytalanodott a mondat közben, de a mosolya rezzenéstelen maradt.

- Oh, dehogynem! – Keith odalépett elé, elégedettséggel töltötte el, ahogy a férfi hátralép. – Paul Vitton és a haverja felgyújtotta az istállómat hetekkel ezelőtt. Leütötték Dwight Altont, amikor megpróbálta megakadályozni őket benne. Otthagyták meghalni! – Most már üvöltött, az se érdekelte, ha mindenki hallja. – Maga pedig nem érti, miről beszélek?

- Emlékszem az esetre, és sajnálatos, de nem tudom, hogy nekem mi közöm hozzá.

- Engedje meg, hogy folytassam! Vittont letartóztatták, megvádolták, az óvadékhoz való jogát megtagadta a bíró. S aztán ma reggel Dwight és a gyerekei kit láttak hazafelé? Paulie Vittont!

- Gondolom…

- Maga ne gondoljon semmit! A bíró változtatott a határozatán és óvadék ellenében tegnap kiengedte Vittont. Miért?

- Ezt a bíróval kell megbeszélnie. Nekem nincs hatásköröm…

- Ezt a dumát másoknak tartogassa! Elfelejti, hogy ki vagyok? – Keith még közelebb lépett, Groom nekiütközött az íróasztalának. – Tudok mindent a piszkos kis ügyleteiről! A régiekről például nagyon sokat tudnék mesélni a seriffnek!

- Azzal maga alatt is vágná a fát, Harrison!

- Francokat! Nekem semmi közöm ahhoz, hogy mit művelt a bátyámmal. Hogyan szipolyozott ki embereket, gazdákat és kis vállalatokat…

- Minden legális volt.

- A felszínen talán. Lehet, hogy nem voltam jóban Grayjel, de azt hiszi, hogy nem próbált meg engem is bevonni a játékba? Dehogynem. Egy pénzéhes szemétláda volt, és ez csak egy bűne a sok közül.

- A bátyja volt…

- A keresztem volt. – Keith megragadta a férfi nyakkendőjét. – Az ügyvédem azóta is magán tartja a szemét, ha tudni akarja. Henry mennyit segít magának sikkasztani a város pénzéből, hm?

- Maga megbolondult!

- Nem! Maga őrült meg, amikor azt hitte, nem lesz következménye annak, hogy segít kijutni a börtönből Vittonnak!

- Még mindig nem tudom, miről beszél! – Groom halántékán veríték folyt végig.

- Dehogynem tudja! – szűrte a szavakat a fogai között Keith. – A maga kicsi fia ütötte le aznap éjjel Dwightot és aztán Paulie-val ott hagyták, hogy elégjen! – Élvezettel nézte, ahogy a férfi elsápad. – Szerencse, hogy a fia nem ütött nagyot.

- Miről beszél?

- A fia nem dicsekedett el vele? Mivel győzte meg, hogy beszéljen a bíróval?

- Azt mondta, hogy együtt voltak és Vitton nem lehetett…

- Együtt tették!

- Jézusom! – Groom megragadta Keith csuklóját. – Figyeljen, én erről semmit nem tudtam!

- Most már tud!

- Mi a fenét akar tőlem?

- Például azt, hogy Dwight gyerekeinek ne kelljen rettegnie attól az embertől, aki majdnem megölte az apjukat.

- Harrison…

Keith a kezére csavarta a nyakkendőt, és maga felé húzta. Közel hajolt a férfihoz, legszívesebben az arcába vágott volna.

- Azt akarom, hogy válasszon! A karrierje vagy a fia…

- Nem értem…

- Dehogynem. Fedezte a fiát a gyújtogatás és gyilkossági kísérlet ügyében. Gondoskodott róla, hogy megússzák. – Keith lassan beszélt, élvezettel ejtett ki minden szót. – Vajon a közvélemény elhiszi majd, hogy nem tudott semmiről semmit?

Groom nyelt egyet.

- Ezt nem teheti…

- Teszek róla, hogy még az állami tévé is megszellőztesse a dolgot, kezdve a régi kis ügyeivel. A csapból is ez fog folyni, magának pedig le kell mondania, ha el akarja kerülni a botrányt, no és persze a felelősségre vonást.

- Mit akar? – Groom zihált, és ijesztően sápadt volt.

- Azt, hogy a fia és Vitton azt kapják, amit megérdemelnek!

- Nem kérheti ezt tőlem. Teddy a fiam!

- Igazán? Mi van, ha legközelebb kicsit nagyobbat üt? Hm? Maga akkor is mosni fogja a kezét, hogy nem tudott arról, hogy milyen erőszakos a fia?

- Tudja, hogy Vitton vitte bele az egészbe!

- Nem érdekel, Groom! – Keith ellökte magától, hogy szinte rázuhant az asztalra. – Elég sok pénzt öltem a kampányába a régi idők kedvéért, ha már itt tartunk. Itt az ideje, hogy viszonozza. – Nem érdekelték a kifogások, a siránkozás. Sarkon fordulva kivonult az irodából. A titkárnőre rá sem pillantott.

Nagyon remélte, hogy Groom azt teszi, amit mondott neki. Kifelé menet végig azon gondolkodott, mit tehetne még. A bíróról viszonylag keveset tudott, hozzá nem mehetett, bár valószínűleg ő egyszerűen csak a polgármester utasítására cselekedett. Mindenbe belefolyt már a politika. Dühítő és elkeserítő volt.

- Harrison! – Az épületből kiérve, a lépcsőn lefelé haladva a seriff szaladt vele szemben.

- Shuffle!

- Mi a fenét művelt? Payton felhívott, hogy betört az irodába!

- Ez nem pontosan így volt. Igaz, lehet, hogy nem kopogtam.

- Ne szórakozzon, Harrison! Megőrült?!

- Igen. – Keith lejjebb lépett, hogy egy vonalban legyen a szemük. – Szeretem Dwight Altont és a lányait. Engem bánthatnak, már megszoktam, de azt nem fogom tűrni, hogy bárki egy ujjal is hozzájuk érjen! Érti?

A seriff felsóhajtott.

- Értem. Nekem is vannak gyerekeim.

Keith félrenézett.

- Akkor pontosan tudja, hogy milyen félelmetes érzés arra gondolni, hogy elveszítheti őket…

- Igen.

Egymásra bámultak. Soha nem gondolták volna, hogy rokonszenvezhetnek egymással, de most ez volt a helyzet.

- Nekem senkim se volt, Shuffle – mondta Keith halkan. – Reménykedni sem mertem abban, hogy valaha családom lesz. És most, hogy Dwight és a lányok velem élnek és elveszíthetem őket, ez a lehetőség ijesztőbb, mint a magány.

- Beszéltem a bíróval. Tekintettel a helyzetre, visszavonta a szabadlábra helyezést és elrendelte Paul Vitton és Teddy Groom letartóztatását.

- Köszönöm!

- Azt mondta, hogy sajnálja. A polgármester hívta fel, és ő elhitte, hogy tényleg tévedés történt, mert maga egy seggfej és csak rács mögött akarta látni Paulie-t.

Keith keserűen felnevetett. Nem mondott semmit, csak kezet nyújtott. Shuffle keményen megszorította, és hagyta, hogy továbbinduljon. Nem volt más vágya, mint megölelni Dwight-ot és a lányokat. Abban reménykedett, hogy pár hónap múlva már csak rossz emlékként emlékeznek vissza mindenre.