9. fejezet

9.

            A belépő páron mindenki megdöbbent. A kellemes hangulatot azonnal felváltotta a meghökkent csend, majd a zavart sugdolózás. A háziasszony – becsületére legyen mondva – jól kezelte a helyzetet. Az első pillanatban csak tátogott, aztán megköszörülte a torkát, és ölelésre nyújtotta a karját.

- Kedvesem, most sikerült meglepned! – feddte meg C. J.-t finom szemrehányással a hangjában.

- Remélem, nem okozok neked gondot.

- Ne butáskodj! Inkább mutasd be ezt a csinos fiatalembert.

- Teresa, ő itt dr. Ian Jenkins. Ian, a hölgy Teresa Adelaide, a házigazdánk.

Iannak két percébe telt elbűvölnie az asszonyt. C. J. végül közelebb húzta magához a férfit.

- Ugye, nem probléma, ha elvegyülünk a vendégek között?

- Jaj, szólj rám! Milyen udvariatlan vagyok! Menjetek csak!

Ian kuncogva hajolt C. J.-hez.

- Kedves hölgy.

- Igen, de elég rámenős. Az a lány ott a lépcsőnél a sárga ruhában Beth, az unokahúga. Mindenáron össze akart hozni vele.

- Csinos lány. Mi nem tetszett benne?

- Túl jó hozzám.

Ian felvonta a szemöldökét, de aztán elvett két pohár pezsgőt a mellettük elhaladó pincér tálcájáról, és elnyomta a mosolyát.

- A rosszfiúkra buksz, Carrathian?

- Ki tudja… - C. J. figyelmen kívül hagyta a rá meredő pillantásokat, melyeket zavartan elkaptak róluk. A tömeg úgy nyílt szét előttük, ahogy Mózes előtt a tenger, s hirtelen C. J. szembe találta magát Ellery-vel…

A találkozás igazából elkerülhetetlen volt, de C. J. örült volna, ha kap néhány perc felkészülési időt, hogy rendezni tudja a vonásait. Egész teste megmerevedett a férfi látványára. Ellery is szmokingot öltött az alkalomra, és egy vörös ruhás, fekete hajú nő volt a kísérője, aki birtoklóan a karjára tette a kezét. C. J. legszívesebben rákiáltott volna, hogy engedje el, mert… Összeszorította az ajkát, és Ian ujjaiba fonta a sajátját. Szüksége volt némi melegségre, valamire, ami rákényszeríti, hogy megőrizze az önuralmát.

A lassan súlyosbodó csendből érzékelte, hogy feltűnést keltenek. Hogy senki nem ért semmit. De annyira képtelen volt megmozdulni. Ellery feldúltan meredt rá. A vonásai mozdulatlanok voltak, a szeme sem rebbent, de mégis… egész tartása feszültséget, sértődöttséget, dühöt sugárzott. A tekintete hideg volt, akár a jég, a csillárok vakító fényében szinte halottnak tűnt, ahogy őt nézte. De C. J. ismerte őt, és tudta, hogy mindez csak a látszat. Egy vulkán forrong benne, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy kitörjön, s akkor kő kövön nem marad majd. Nem akart a közelében lenni a robbanáskor… De miért hazudik magának?! Dehogynem! Ott akart lenni, és kiélvezni a férfi tombolását…

Kiszáradt a szája már a gondolattól is. A vágy, hogy a férfi az övé legyen, mindent elnyomott benne. S ettől mérges lett. Nem fog behódolni neki! Ő Davidet szereti, Ellery csak egy futó kaland volt az életében. Nem számít az a néhány óra, amit kettesben töltöttek. Soha nem is számított…

- C. J.? – Ian tétován ráncolta a homlokát.

- Bocsáss meg! Kérlek, engedd meg, hogy bemutassalak Ellery Morellnek. Az egyik nyomozásom kapcsán ismerkedtünk össze. Ellery, ő itt dr. Ian Jenkins.

- A partnered. – Ellery szinte köpte a szót. A mellette álló nő értetlenül pislogott, láthatóan azt hitte, hogy a férfi ki nem állhatja a homoszexuálisokat. Ha tudta volna…

- Igen. A hölgy pedig… - C. J. udvarias volt és kedves. Mintha Ellery tényleg csak egy futó ismeretség lett volna. A színészkedést mindig mesteri szinten űzte, aminek most nagy hasznát vette, és közben lélekben megkönnyebbült, hogy a kapitányságról semmi pletyka nem jutott még el idáig.

- Gina Gambatto, örvendek. – A nő mosolyogva kezet nyújtott.

- C. J. Carrathian. Örülök, hogy megismerhettem. – C. J. megpillantotta Beth-t, aki magányosan ácsorgott, és gyorsan kimentette magukat. – Ugye, megbocsátanak? Szeretném Iant bemutatni valakinek. További jó szórakozást! – Még akkor is a hátában érezte Ellery tekintetét, amikor már majdnem odaértek a lányhoz.

- Ő volt az, ugye? – kérdezte Ian halkan.

- Kicsoda?

- Ne add az értetlent! – komorult el a férfi arca. – Tudod te nagyon jól, kiről beszélek!

C. J. tagadhatott volna, de végül csak bólintott. Ian megérdemelte, hogy őszinte legyen hozzá.

- Igen.

- Értem. Szereted?

- Nem. Csak… jó volt vele.

Ian belekortyolt a pezsgőbe, és hümmögött.

- Féltékeny.

- Butaság!

- És te is féltékeny vagy.

- Ne hülyéskedj!

Ian megtorpant. C. J. kénytelen volt szembe fordulni vele.

- Legalább nekem ne hazudj, ha kérhetem!

- Én… - C. J. tanácstalan arcát látva a férfi felsóhajtott.

- Talán nem ártana elgondolkodnod, mit is jelent neked ez a Morell – mondta csendesen, majd belekarolt. – Nos, kinek is akartál bemutatni? Szeretnék szórakozni kicsit, mielőtt hazaviszel.

C. J. bűntudatosan maga után húzta. Mindenkinek bemutatta a férfit, és Ian könnyed mosolya, barátságossága hamar megenyhítette az ítélkezőket. C. J. – bár végig tudatában volt Ellery jelenlétének – egy idő után képes volt arra, hogy kikapcsolódjon. Ian vidámsága rá is hatással volt, és egy óra elteltével mosolyogva beszélt arról, miért is adományozott jelentős összeget a Teresa Adelaide vezette alapítványnak, miután az asszony bejelentette.

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlöm önöket itt ma este! Köszönöm, hogy elfogadták Teresa meghívását, és köszönöm neki előbbi kedves szavait. – C. J. a nő felé biccentett, majd a vendégek felé fordult. – Mindannyian tudják, hogy a nagyapám és apám is nagy hangsúlyt fektetett a jótékonykodásra, hagyományt teremtettek, amit magam is követni szándékozok. Az ok egyszerű. Nem mindenkinek jut olyan élet, mint nekünk itt a teremben. Szerencsések vagyunk, mert beleszülettünk ebbe az életbe, vagy éppen keményen küzdöttünk, hogy eljussunk idáig. – A pillantása találkozott Ellery-ével, és a zöld tekintet fogva tartotta az övét, bármennyire is nem akarta. – Üzletemberként az a legfőbb célom, hogy támogassam az alkalmazottaimat, munkahelyet teremtsek, és segítsek talpon maradni a kisebb vállalkozásoknak, akik a cég részét képezik. Azért teszem ezt, hogy senki ne kerüljön utcára, taníttatni tudja a gyerekeit, és megalapozza azok jövőjét, mert ők a mi jövőnk is. – Mély levegőt vett. – Mint tisztában vannak vele, édesanyámat korán elvesztettem, de a nagyapám és apám nagyszerű emberek voltak, és nem szenvedtem hiányt szeretetben. Mindketten arra törekedtek, hogy ne érezzem meg anyám hiányát. Szerencsés voltam… - A magány szinte elszorította a torkát. – Más gyerekeknek viszont nem jut ennyi. Szülők és biztonságos élet reménye nélkül élnek. Próbálnak túlélni. Teresa alapítványa egy lehetőség nekik arra, hogy új családjuk legyen, tanuljanak, és biztosítja nekik egy jobb jövő reményét. Beszélhetnék önöknek a társadalom felelősségéről, az elidegenedésről és az emberek közönyéről, de nem teszem. Ahogy arról sem, hogy az óra, amely a kezemen van, megmenthet egy életet. Az árából biztosíthatják nevelőszüleinél a ruháztatást és étkeztetést, netán az iskolai tanulmányait. S tudják mit jelent ez egy árva gyermeknek, akinek nincs semmije? Mindent. A világot. A reményt arra, hogy lakik még jóság az emberekben, akikben esetleg csalódniuk kellett. – Lassan lecsatolta a Rolexet a kezéről, és továbbra is Ellery-t nézte. Talán csak a férfi tudta, mit is jelent neki az az óra, hiszen egyszer beszélt neki róla, s Ellery oly jól ismerte őt. Tudta, mit jelképez. – Rendőrként látom, hová jutnak azok a gyerekek, akiknek nincs lehetőségük kitörni a szegénységből, vagy nincs családjuk, aki támogatná őket. Bűnözők lesznek, rablók, gyilkosok. Csak azért, mert az emberek félrefordítják a fejüket. S ez a mi felelősségünk. Mert nekünk van lehetőségünk és eszközünk, hogy ezen változtassunk. – Felszegte az állát. – Ezért utaltam át százezer dollárt az alapítványnak, és ezentúl minden hónapban ennyi kerül a számlájára. Valamint tárgyalások folynak arról, hogy létrehozunk egy gyermekotthont a közeljövőben, de ehhez pénzre van szükség. Sok pénzre. Az önök jóságára vagyunk bízva. Mennyire taksálják ezeknek a gyermekeknek az életét, akik a jövőt jelentik? – Kihívóan felvonta a szemöldökét, majd odalépett Teresához, és a kezébe nyomta az órát. Nem törődött az asszony tiltakozásával, csak puszit nyomott az arcára, és rámosolygott.

Ian meghatottan megszorította a kezét, amikor odament hozzá.

- Nagyszerű ember vagy, C. J. – mondta halkan.

A férfi csak a fejét rázta, és figyelte, ahogy többen odasétálnak a háziasszonyukhoz, hogy egy-egy sebtiben kiállított csekket nyomjanak a kezébe.

- Mi lenne, ha itt hagynánk a partit? – kérdezte inkább. – Elmehetnénk valahová inni valamit.

Ian letette a poharát.

- Megharagudnál, ha arra kérnélek, hogy vigyél haza?

- Nem érzed jól magad?

Ian nemet intett.

- Csodásan érzem magam veled, C. J. Bárcsak minden partnerem ennyire kellemes kísérő lenne, mint te.

- Akkor?

- Meg kell ezt magyaráznom? – nézett a szemébe a férfi, és C. J. megértette, hogy egy kellemes estét jelentettek csak egymásnak. S valamiért ez így volt helyénvaló.

- Hazaviszlek.

- Köszönöm.

Teresa könnyekig meghatódva ölelte meg őket, és az ajtóban állva integetett, amíg be nem szálltak a kocsiba.

- Kedves asszony.

- Igen. Csodálom őt.

Ian egész úton kifelé bámult a szélvédőn. Amikor a lakása előtt C. J. kisegítette a kocsiból, megölelte a férfit. Hosszan álltak szótlanul ölelkezve.

- Köszönöm.

Ian rámosolygott, megsimogatta az arcát.

- Ha szemmel ölni lehetne, már halott lennék – mondta derűsen. – Talán nem ártana, ha átgondolnád, mit is érzel Morell iránt, mert te igenis sokat jelentesz neki.

- Én…

- Sssh… Ne mondj semmit, amit később megbánhatsz! – Puszit nyomott az ajkára, majd könnyed léptekkel az ajtóhoz ment. – Köszönöm ezt a szép estét!

- Engem ért megtiszteltetés! – C. J. meghajolt, majd visszaült a kormány mögé, és indított. Kavargó érzésekkel indult hazafelé, de aztán csak bejárta a várost. A házak elsuhantak mellette, az árnyékok egybeolvadtak, a színek elmosódtak. Amikor rezegni kezdett a mobilja, lelassított, és az út szélére húzódott.

- Megdugott, vagy te dugtad meg? – Ellery elfojtott hangjára elakadt a lélegzete. Még egyszer ránézett a kijelzőre. A szeme tágra nyílt.

- Te ott vagy nálam?

- Gondolom, te meg nála. Legalább jó szerető?

C. J. rácsapott a kormányra.

- Kurvára semmi közöd hozzá! Hogy jutottál be a házamba?

- Legközelebb változtasd meg a jelszavad, miután kiadtad az éppen aktuális szeretődnek.

C. J. felszisszent. Fél kézzel rántotta oldalra a kormányt, megfordult az úton, és rálépett a gázra.

- Mit keresel ott?

- Téged. Kaptam egy képet e-mailben. Gondoltam, te is kíváncsi vagy rá.

- Ilyen gyorsan dobtad a kicsikét, aki rajtad csüngött egész este? – C. J. képtelen volt visszafojtani a gúnyt a hangjában. A féltékeny hangsúlyt. A dühöt, hogy a férfi ilyen hatással van rá.

- Semmi közöd hozzá! – morrant Ellery vészterhesen, és kinyomta a telefont.

C. J. mit sem törődött a piros lámpákkal, stop táblákkal. Hajlandó volt kifizetni bármilyen büntetést, de most a leggyorsabban otthon akart lenni. Milyen fényképről beszélt a férfi? Csak nem arról, amit ő is „kapott”? Nemsokára kiderül. Csikorgó fékkel fordult rá a felhajtóra, és türelmetlenül dobolt a kormányon, amíg kinyílt előtte a kapu. Ellery kocsija az árnyékban parkolt, beállt mögé, aztán a terasz felé kerülve, belépett a nappaliba. Ellery a fotelban ült, kezében egy pohár itallal, szemében vad viharral.

- Milyen gyors voltál! Csak egy könnyű menet volt? – kérdezte hidegen.

- Mutasd azt a képet!

- Ott van az asztalon.

C. J. mély levegőt vett. Nem az a fotó volt. Ezen Ellery éppen kilépett a házából, kezében mappákkal, amiket azonnal felismert.

- Csak ezt az egyet kaptad?

- Arról a másikról beszélsz netán, amin éppen megduglak a kanapén?

C. J. legszívesebben hozzávágott volna valamit.

- Azt hittem, hogy képes leszel velem tisztességesen kommunikálni!

- Azok után, hogy azzal a fickóval jelentél meg ma a partin? Direkt csináltad, igaz?!

- És te? Gina ruhája a hasáig ki volt vágva, és úgy mászott rád, hogy hányinger volt még nézni is! – üvöltött vissza C. J.

Ellery felpattant, a pohara ezer darabra tört, ahogy nekivágta a falnak.

- Még van pofád ilyet mondani, amikor az a kis hímringyó egész végig úgy szorongatta a kezed, mintha aranyból lenne?

Dühtől vörösen, zihálva meredtek egymásra.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kibaszott gyorsan elhúzod a csíkot a házamból!

- Mert különben mi lesz? Letartóztatsz? Lelősz? – lépett feléje Ellery. A haja kócos volt, mintha az elmúlt órában ezerszer beletúrt volna, a kinézete pedig sokkal ziláltabb, mint az megszokott volt.

- Mégis mit vársz tőlem? Mit csináljak? – szorult ökölbe C. J. keze. – Mit csináljak? – ismételte meg a kérdést, de sokkal halkabban. – Megtehetném, hogy letartóztatlak, de reggelre kint lennél. Semmi értelme nem lenne. Megtehetném, hogy lelőlek. Soha nem jönnének rá, mi is történt itt… - Ezúttal ő lépett közelebb a férfihoz. – Igen, ez lenne a legjobb megoldás… Talán akkor végre megszűnne ez a vonzás, ami feléd húz. Mit húz? Rángat! Hiába próbálok ellenállni, kitörölni a képeket a fejemből, az együtt töltött órák emlékét, nem megy! – Még egy lépést tett előre, egészen közel álltak egymáshoz, szinte összesimultak. – Pedig nem is vagyok szerelmes beléd. Mást szeretek. Mást, aki nem te vagy! És mégis te vagy az, akit nem tudok kiverni a fejemből! Az illatodat, a hangodat, a melegségedet… Az érintésedet, a nevetésedet, a pillantásodat… - Felemelte a kezét, mutatóujja hegyével megérintette a férfi arcát, az állát, az ajkát. – Igazad volt. Mindenben. Erre ma jöttem rá. Zsaru vagyok, nem üzletember. Soha nem leszek olyan, mint a nagyapám, és nem is akarok olyan lenni, mert az már nem én lennék. Nem az a férfi lennék, akihez vonzódsz… - A férfihoz simult, akinek a vonásai lassan megenyhültek. – Itt járkáltam a házban, és ráébredtem, hogy mi hiányzik, miért vagyok… magányos. Mert te nem voltál itt. Nem Davidet akartam, hanem téged. Talán soha nem is szerettem őt, csupán… vágytam valakihez tartozni, és a szeretetéhség vágyát összetévesztettem a szerelemmel. És most fogalmam sincs, mihez kezdjek az érzéssel, amit irántad érzek. Még mindig gyanúsított vagy, egy férfi, aki…

- Akinek túlságosan fontos lettél… - vágott a szavába halkan Ellery. – Nem akartam férfi szeretőt magamnak. Néha jól esik egy-egy együttlét, de egy kapcsolat… Nem az én világom. Aztán jöttél te. Pimasz zsaruként robbantál az irodámba, magabiztosan és a pénz hatalmával övezve. Utálnom kellett volna, de a szemedben volt valami, ami felébresztette a vágyat bennem. A magány. – Ő is felemelte a kezét, lemásolta C. J. mozdulatait. Közelebb hajolt, a leheletük keveredett, a tekintetük nem engedte el a másikét. – Vonzottál és taszítottál egyszerre, mert annyira különbözünk, de aztán… ráébredtem, mennyire is hasonlóak vagyunk. S egy idő után már nem csak egy test voltál, hanem valaki, aki mellett jólesik elaludni és felébredni. Fogalmam sincs, mi ez az érzés, amit érzek. Talán szerelem, talán csak vágy, de… nem akarlak elengedni. Nem akarom, hogy megérintsen valaki más is, és érezze a szenvedélyedet! A vágyadat csak magamnak akarom! Téged akarlak! És nem érdekel, mit mondanak mások…

C. J. finoman oldalra döntötte a fejét, és lehunyta a szemét, amikor összeért az ajkuk. Amikor a férfi nyelve utat tört a szájába, halkan felnyögött, és átkarolta a nyakát. Ellery karja a dereka köré fonódott, és a testük végre szorosan összesimult. Remegve csókolták egymást, és C. J. nem tiltakozott, amikor a férfi magával húzta az emeletre. Sötétben vetkőztek le, de aztán Ellery felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját, hogy láthassa a férfi arcát. Egyetlen négyzetcentimétert sem hagyott ki a testén, ahogy végigcsókolta. Nem érdekelte, hogy C. J. türelmetlenül vergődött, a kéjtől újra és újra ívbe feszült minden izma, berekedt a kiabálástól, s élvezetből élvezetbe zuhant, ahogy végre összeolvadt vele.  

Nemet kellett volna kiáltania. Elég! El kellett volna taszítania magától, de C. J. keze nem mozdult, a teste nem engedelmeskedett. Az agya hátsó zugában a tiltakozás halovány lángja elhamvadt a férfi perzselő pillantásától. A bőre csillogott az izzadtságtól, ahogy újra és újra a teste legmélyére lökte magát, mit sem törődve azzal, ő akarja-e. Haja az arcába hullott, két oldalról keretezte vágytól merev vonásait, hollófekete szárnyak suhantását érezte magán, ahogy a férfi egy pillanatra előrehajolt, és beszívta az illatát. El kellett volna löknie magától, mert már nem bírta tovább lélegzettel. Helyette megmarkolta a férfi csuklóját, és lassan felcsúsztatta a válláig a kezét, hogy lehúzza magához. Pézsma és hűvös illat ölelte körbe, a világos szemek nem eresztették a tekintetét, a lélegzetük a másiké volt. A fekete haj a bőrét érte, szinte érezte, ahogy fekete szárnyak érintik. Bukott angyal ölelte, nyögte a nevét, rekedten, soha nem hallott hevességgel, s taszította bele a mélységbe. Kiáltás tört fel belőle, szilánkokra tört minden ellenkezést, apró darabokra szakította szét. S ahogy abban a pillanatban belezuhant a férfi világoszöld pillantásába, érezte, ahogy meghasad valami a szívében…

            A reggel esőtől terhesen érkezett meg, C. J. mégis mosolyogva ébredt. Ellery melege körbefonta, kellemes bágyadtságot eredményezett. A csengetésre viszont felkapta a fejét. Ellery megmozdult.

- Mi ez? – mormogta a fülébe.

- Jött valaki. Maradj csak, biztos Alex az. Elhatározta, hogy szemmel tart – sóhajtotta C. J., és kimászott az ágyból. Rosszkedvűen felhúzta a nadrágját, és mivel nem találta hirtelen az ingét, meg kellett elégednie Ellery ruhadarabjával.

- Mit fogsz mondani neki?

C. J. tudta, hogy a férfi arra céloz, hogyan fogja kimagyarázni, hogy a kocsija ott áll az övé mellett.

- Azt, hogy nem vagyok már gyerek – mosolygott Ellery-re, aki immáron éberen nézett fel rá.

- Sok szerencsét!

C. J. halkan nevetve sétált le a földszintre, és a kapu előtti kamerát nézve elhúzta a száját. Már feltette a kávét, amikor Andrea belépett a házba.

- Te nem zárod az ajtódat? – mormogott bosszúsan a férfi. Enyhén sántított, és nem úgy tűnt, hogy jó kedve van.

- Most nyitottam ki. Reggeliztél már?

- Igen, de a kávét elfogadom. – Andrea leült az asztalhoz, és éles szemmel végigmérte. – Nem vetted fel a telefont.

- És ezért siettél ide lóhalálában? – kérdezte C. J., nem tudva megállni az enyhe gúnyt, ami a szavaiból áradt.

Andrea arcán enyhült a feszültség.

- Nevelőapukád küldött.

- Ő merre jár?

- Megbeszélése van a szövetségiekkel.

- Értem. – C. J. pirítóst készített, narancslevet vett elő a hűtőből, müzli után kutatott a szekrényben, s közben úgy tett, mintha ez mindennap így történne.

Andrea ajkán most már félreérthetetlenül egy mosoly derengett.

- A vendégedet nem akarod lehívni?

C. J., aki éppen szalonnasütéshez készülődött, megdermedt, majd halk sóhajjal lerakta a serpenyőt.

- Azt reméltem, figyelmen kívül hagyod azt a kocsit…

- Nem egy nőé. – Nem kérdés volt.

- Nem. – C. J. leült a férfival szemben, és komolyan az asztalra könyökölt. – Felnőtt férfi vagyok. Azt teszek, amit akarok. Azzal fekszem le, akivel akarok.

Andrea elvigyorodott.

- Ezt nem nekem kell elmondanod.

C. J. kicsit meglepetten hátradőlt.

- Szóval te nem… nem ellenzed?

- Miért tenném? Semmi közöm a magánéletedhez. – Andrea arca elkomolyodott. – Ahhoz viszont igen, hogy egy gyanúsítottal folytatsz viszonyt.

- Ellery nem követett el semmit.

- Én elhiszem, de más nem fogja. A közvélemény, a média, a vizsgálóbíró, az esküdtszék… mind azt fogja hinni, hogy a szeretődet véded.

- Még Alex is… - mormogta C. J. rosszkedvűen.

- Azért, mert aggódik érted, még nem jelenti azt, hogy nem ismer. Tudja, hogy nem kezdenél viszonyt egy gyilkossal, viszont tisztában van vele, hogy az érzelmek elhomályosítják egy rendőr tisztánlátását.

- Gondolom, ha azt mondom, hogy nem öltem meg senkit, az nem nyom semmit a latban – szólalt meg az ajtóban Ellery. A tegnap esti nadrágját viselte, és C. J. egyik bő, fehér ingét. A haja kócos volt, az arca borostás, a tekintete komor.

- Azt hiszem, nem.

Ellery bólintott, majd beljebb lépve kezet nyújtott. C. J. visszafojtott lélegzettel várt, mit lép erre Andrea. A férfi viszont szemrebbenés nélkül kezet fogott vele.

- Elnézést, hogy megzavartalak titeket, de Alex néha elég rámenős tud lenni – mondta, és ezzel le is tegezte Ellery-t. Tehette, mert évekkel volt idősebb nála.

Ellery elmosolyodott, majd helyet foglalt C. J. mellett.

- Ezt már tapasztaltuk.

Felnevettek. Az eddigi feszültség elillant, és C. J. visszatért a reggeli készítéshez. Ellery megkritizálta, mire a férfi a nyelvét nyújtotta.

- Ha jobban tudod, csináld te!

Ellery csak vigyorgott, és töltött még egy csésze kávét. Andrea is tartotta a bögréjét, majd hátradőlve a kávé felszínét méregette.

- Mi a baj, Andrea? – C. J. finoman megérintette a karját.

- Segítek nektek, amiben csak tudok – mondta a férfi nagyon halkan. – Frant egy időre felfüggesztem, az ügy közelébe sem mehet, és Theo veszi át a helyét. Így megfelel?

- Köszönöm.

Andrea felemelte a tekintetét, és végigmérte a két férfit.

- Nem csak szívjóságból teszem. Több oka is van. Az első mindjárt az, hogy Alex aggódik érted, C. J., és mivel ő a legjobb emberem, és a legjobb barátom is… szeretném megnyugtatni. A második ok, hogy kedvellek és tisztelem a benned rejlő nyomozót. Elhiszem, hogy valami nem stimmel ezzel az üggyel. A harmadik…

- Igen?

Andrea habozott, majd kibökte.

- A harmadik ok már személyes. – Kifelé nézett a kertbe, nem rájuk, úgy folytatta. – Ron haldoklik. Nem sok ideje van hátra. Ballard pedig idén már nem indul a rendőrfőnöki posztért.

- Te akarsz indulni helyette?

Andrea arca megkeményedett, soha nem látott elszántság feszítette meg határozott vonásait.

- Igen.

Ellery előrehajolt.

- Ahhoz pénzre és befolyásos támogatókra van szükséged.  

- Pontosan.

C. J. is megértette, amire Ellery azonnal rájött.

- A mi ismeretségi körünk, befolyásunk és pénzünk segítségével mindezt megkaphatod…

Andrea bólintott. C. J. halkan felnevetett.

- Nagyon ravasz vagy…

- Nem én, hanem Ron találta ki a dolgot, és…

- Ne! – C. J. a fejét ingatta. – Nem kell mondanod semmit. Én akkor is melletted állnék, ha most nem segítenél nekünk.

Andrea hálásan bólintott. Az asztalra tette a bögréjét, és felállt.

- Nekem most mennem kell. Jobb lenne, ha a hátatok mögé néznétek, mert valaki figyel titeket! – figyelmeztette a két férfit, és kibicegett.

Ellery a kávéját kortyolgatta, és elgondolkodva hallgatott.

- Mi jár a fejedben? – hajolt hozzá C. J.

- Mi… Ahh, ez az enyém… - Ellery a nappaliban hagyott mobilja keresésére indult.

C. J. arra gondolt, hogy reggeli után még visszacsábítja a férfit az ágyba, aztán bemegy dolgozni. A sorozatgyilkost senki nem kapja el helyette. Rossz szájízzel ejtette a bögréjét a mosogatóba, és a férfi után indult.

- Azon gondolkodtam, hogy… Ellery? – A férfi halottsápadtan, magába roskadva ült a kanapén, ölében még ott tartotta a telefonját. – Mi történt?

- Rob… - Ellery rettegő tekintettel nézett fel rá, még soha nem volt ilyen rémült. – C. J., valaki elrabolta a fiamat!