9. fejezet

9.

Nicholas nem számolta, Seita hány emberrel végzett, mire bejutottak. Romokat és halottakat hagytak maguk mögött. Nicholas legyűrte lelkiismeretfurdalását, és szemrebbenés nélkül végignézte, ahogy Seita megöli az előttük felbukkanó lázadókat. Nem volt könnyű… Seita legörnyedt. A vállán volt egy csúnya vágott seb, de nem engedte, hogy Nicholas ellássa.

- Most nincs időnk erre! – szisszent a férfira. – Ha a kapott információk helyesek, ez a fősátor.

Nicholas szólni akart, de mozgást érzékelt a szeme sarkából. Az ütés így is a vállát érte, és térdre rogyasztotta. Seita megperdült, mozdulatlanná dermedt. Egy pisztoly csöve szegeződött a homlokának közvetlen közelről.

- A kapott információk helyesek – mondta a vékony férfi.

- Montore…

- Igen, én vagyok Montore. – A férfi vigyorgott, és beljebb invitálta őket fegyverének csövével. Nicholast úgy lökte be a mögötte álló katona. – És ti? Illendő bemutatkozni, ha vendégségbe mentek valakihez…

Seita nem válaszolt. Gyűlölködve nézte a férfit, a másik, Montore testőre nem érdekelte. Montore felsóhajtott, oldalra lépett, hogy most a térdelő Nicholast vegye szemügyre.

- Te ismerős vagy… - vonta össze a szemöldökét.

Nicholast hányinger kerülgette.

- Deveraux doktor vagyok.

Montore elvigyorodott.

- A megmentőm…

Seita Nicholasra nézett.

- Orvos vagyok… – suttogta a férfi, és elfordította a fejét.

Montore kuncogott. A közelről felhangzó lövések zajára felkapta a fejét, és intett egyetlen mellette maradó emberének. Az eltűnt kint. Egyedül maradtak, de Montore láthatóan nem félt. Élvezte egymásra meredő háborgó tekintetüket.

- Látom, fiú, a doktor neked nem mesélte el, hogy titokban lázadókat is megmentett.

Seita halottsápadt volt.

- Ezért nem akartál akkor velem jönni. Nem bántottak volna…

Montore bólogatott, és fel-alá mászkált előttük pisztolyát lóbálva.

- Okos. Igaz, doktor Nicholas?

Nicholas felsóhajtott, óvatosan megmozgatta a vállát.

- Orvos vagyok. Esküt tettem, hogy fajra, bőrszínre, nézetre tekintet nélkül megmentem az embertársaimat.

- Ők gyilkosok! – kiáltott rá Seita. Montore erre azonnal nekiszegezte a pisztolyt, de nem érdekelte. Lángoló tekintettel meredt Nicholasra.

- Lehet. – Nicholas mély levegőt véve ezúttal nem fordította el a fejét. Felnézett rá. – De emberek is… Nekik is van családjuk, nekik is vannak álmaik…

Seita lehunyta a szemét. Montore mosolygott.

- Szép szavak, doktor. Térdre, fiú! – lökte meg Seitát.

Nicholas reszketve nézte, ahogy Seita a földre rogy.

- Magát nem bántom, doktor, mert maga nélkül nem lehetnék most itt. Ő viszont katona. Nem szeretem a katonákat.

Nicholas mély levegőt vett.

- Ha meg akarja hálálni, amit tettem, akkor őt engedje el. Öljön meg helyette engem.

Seita szeme tágra nyílt. Montore csodálkozott.

- Ön túl jószívű, doktor. Én viszont nem. – A férfi tekintete megkeményedett. – Magát életben hagyom, ő viszont meghalt. Az embereim vére tapad a kezéhez.

- Magának meg ártatlanok vére! Nem szoktam könyörögni, de most megteszem. Könyörögve kérem, engedje el. Kérem…

- Ne, Nicholas, ne tedd!

Montore nevetett. Harsogóan, gúnyosan. Egyre közelebbről hallatszott a szövetséges és állami csapatok fegyvereinek csatazaja.

- Hiába könyörög, én már eldöntöttem. Ne mondja, hogy adósa maradtam. Utána pedig segít kijutni innen. Biztos vagyok benne, hogy nem fog megállítani, hiszen nem öl embert. Igaz, doktor? – nézett rá gúnyosan.

Seita izmai elernyedtek. Montorénak igaza volt, Nicholas mindig hű az elveihez. Montore kibiztosította a pisztolyt. Nicholas elsápadt, megfeszült egész testében.

- Szeretem azt a fiút, akit meg akar ölni – mondta csendesen. – Előbb leszek hazug, és szegem meg az adott szavam, minthogy hagyjam meghalni.

Felemelte a kezét. A fegyver láttán Montore feléje kapta a pisztolya csövét, de későn. Eldördült Nicholas pisztolya. Egyszer, kétszer, háromszor. Eldördült Montore-é is. Egyszer, kétszer.

Aztán csend lett.

Csak az odakint tomboló harcok zaja hallatszott…