8. Hazugságok és vallomások

8. Hazugságok és vallomások

Az elkövetkező héten Raitou nem mutatkozott. Naoya hiányolta, de nem tette szóvá. Tanult, mert a felvételi ott volt a nyakán. Még mindig nem beszélt Yuikóval, de úgy gondolta, a türelem rózsát terem. Pénteken nem bírta tovább, és elsétált Raitou cége felé. Útközben vett egy szál rózsát, s mindenkire rámosolygott. Látható vidámsága másokra is átragadt: szinte mindenki visszamosolygott rá. Két épületnyire járt Raitou cégétől, amikor észrevette a fiút. Mit fiút… férfit…!

Elegáns limuzinba szállt be éppen, drága öltönyben, nyakkendőben, és éppen rámosolygott egy szőke hajú nőre, aki olyan gyönyörű volt, hogy az utcán minden férfi utána fordult. Raitou megcsókolta, majd besegítette a kocsiba, és beszállt maga is.

Naoya úgy állt ott, mint akit villám sújtott. A rózsa kihullott a kezéből, nem egyen keresztül trappoltak rajta. Naoya hasonlóan érezte magát. Mintha Raitou keresztülgyalogolt volna a szívén. Maga sem tudta, meddig állt ott. Valaki véletlenül nekiment, akkor végre észbe kapott és nekiindult a világnak. A szíve tompán sajgott, szemét könnyek égették. Már késő délután volt, amikor hazaért. Kyuuji tüntetően az órájára nézett.

- Már aggódtunk – jegyezte meg. – Éppen utánad akartam küldeni Raitou-t.

- Raitou itthon van? – kapta fel a fejét Naoya.

Kyuuji az emeletre bökött.

- A szobájában van. Egy-két órája ért haza.

Naoya ledobta a táskáját, és felszáguldott a lépcsőn. Kopogás nélkül robbant Raitou szobájába.

- Te szemét! – csapta be haragtól izzó szemekkel az ajtót.

Raitou a földön ült, hátát az ágy szélének vetette, mellette cigisdoboz, öngyújtó, tele hamutartó hevert. Csodálkozva nézett fel a fiúra.

- Mi bajod van? – kérdezte értetlenül.

Naoya elcsukló hangon kiáltott rá.

- Még hogy mi bajom van? Hogy tehetted? Miért játszottál velem? Jól szórakoztál, miközben hitegettél?

- Nem értem, miről beszélsz – ingatta a fejét Raitou sajnálkozva, bár az egész teste merev lett.

- Láttalak azzal a lánnyal – tört ki Naoyából.

Raitou felvonta a szemöldökét, arca ártatlan volt, de hosszú ujjai megfeszültek a cigisdobozon.

- Milyen lánnyal?

Ne add az értetlent! – toppantott durcás kisgyerek módjára Naoya. – Ma délután egy lánnyal voltál. Éppen egy limuzinba szálltatok be és te megcsókoltad.

- Jaa, hogy ő… - csillant fel Raitou szeme minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

Naoya keze ökölbe szorult.

- Gyűlöllek! – sziszegte és átrohant a saját szobájába. Mindkét ajtó olyan hangosan csapódott, hogy beleremegtek az ablakok.

Yuiko aggódott a fiáért, ezért felsietett, de Naoya nem nyitotta ki az ajtót. Yuiko idegesen fordult a férjéhez. A szobából kiszűrődött Naoya zokogása.

- Mi történhetett? Olyan jól megvoltak – sóhajtotta.

Kyuuji megsimogatta a haját.

- Megyek, beszélek Raitou-val.

Raitou még mindig ugyanott ült, ahol Naoya találta. Egyik cigiről a másikra gyújtott. A szobában vágni lehetett a füstöt. Kyuuji azonnal ablakot nyitott.

- Igazán leszokhatnál róla – morogta.

Raitou kuncogni kezdett.

- Jobb, mintha drogoznék, nem?

Kyuuji legyintett. Nekidőlt a falnak, fürkészve szemlélte a fiát. Csak most tűnt fel neki Raitou feszült arca, reszkető ujjai, ahogy újabb cigire gyújtott, holott az előzőt is csak félig szívta.

- Mi történt? Megint összevesztetek Naoyával?

Raitou arca megrándult.

- Ő veszekedett, én csupán hallgattam.

Mindketten hallották a fiú sírását a fal másik oldalán.

- Valamivel megbántottad?

- Nem volt szándékos. Fogalmam sem volt, hogy arra császkál.

- Kifejtenéd ezt bővebben? – ráncolta a homlokát Kyuuji.

- Nem. Nem tartozik rád.

- Az apátok vagyok.

- Csak az enyém, mégis őt véded – mordult fel Raitou.

- Féltékeny vagy rá? – hökkent meg az apja.

- Fenéket! – Raitou reszketve beleszívott a cigijébe.

- Akkor nem értelek. Mi a fene folyik köztetek?

- Ha elmondanám, megölnél… - kuncogta keserűen Raitou, s ezután nem volt hajlandó többet mondani.

Kyuuji csalódottan magára hagyta és átment Naoyához. Jól sejtette, a fiú szobája nem volt bezárva, besétált hozzá. Naoya hason feküdt az ágyon, és rázta a zokogás.

- Naoya, mi történt? – ült le mellé.

- Semmi közöd hozzá! – szipogta nem túl barátságosan. Kyuuji meghökkenve meredt rá. Naoya soha nem beszélt így vele.

- Raitou-val van valami? Nem akarod elmondani? – érdeklődött óvatosan.

- Szemét! – szűrte a fogai között Naoya és feltérdelt. – Ígérgetett, szép szavakkal áltatott, utána pedig simán átejtett. Játszott velem, akár macska az egérrel. Azt mondta, velem lesz és erre tessék… Megígérte! – kiáltott fel, és a párnába bokszolt. Kyuuji hátrébb húzódott.

- Talán volt rá valami oka – találgatott. Még mindig nem gondolt semmi rosszra.

- Oka? – Naoya talpra ugrott. – Mégis micsoda? Hazudott nekem, szórakozott csak. Mégis mi a franc oka volt rá? – kiabálta, és lesöpört az asztaláról mindent. Reszketett a haragtól. Könnyek cseppentek a kezére. – Gyűlöllek, Takaya Raitou! – üvöltötte. – Hallod? Gyűlöllek… - A hangja elfulladt. Térdre esett. Keservesen sírt. – Bárcsak képes lennék rá – motyogta elcsukló hangján.

Yuiko szája elé szorított kézzel állt az ajtóban. Nem ismert a fiára. Kyuuji megragadta Naoya vállát és megrázta.

- Mégis mi folyik itt? – dörrent a hangja.

Naoya felnézett rá.

- Soha nem fogod megérteni – suttogta fájdalmas szemekkel.

- Akkor magyarázd el! – kérte Kyuuji.

- Szeretem – lehelte Naoya. A szeme kerekre tágult, mintha önmagának is csak most vallotta volna be, mit érez. Kyuuji vasmarokkal ragadta meg.

- Miről beszélsz? – üvöltött rá.

- Szeretem őt! – kiabálta Naoya, és olyan erővel lökte el magától a férfit, hogy Kyuuji jó pár lépést hátrálni kényszerült. – Szeretem! – Kiáltása visszhangzott a falakról. A másik szobában Raitou olyan erővel nyomta el a cigijét, hogy az kettétört.

Kyuuji és Yuiko dermedten álltak, Naoya kétségbeesetten nézett szembe velük, de végül nem bírta tovább. Kirohant, a bejárati ajtó halkan kattant mögötte. A házra riasztó csend telepedett.

Kyuuji nagy léptekkel viharzott át Raitou szobájába.

- Magyarázatot várok! – állt meg Raitou előtt. A fiú felnézett rá.

- Naoya már mindent elmondott – közölte szenvtelenül. Kyuuji felrángatta a szőnyegről, és hatalmas pofont kevert le neki.

- Mi folyik itt? – sziszegte a fia arcába.

Raitou egyenesen a szemébe nézett.

- Olyan bénának és esetlennek tűnt… Tele volt horzsolásokkal, és az arca maszatos volt a könnyektől. Gyűlöltem, mert olyan ártatlan volt, és olyan elesetten tudott nézni. Tudtam, hogy ez lesz a vesztem. Goromba voltam vele, mert azt hittem, hogy akkor nem lesz hozzám olyan kedves. De ő szelíd volt és… nem fordított hátat az elveinek. Olyan… édes volt, amikor mosolygott. – Raitou ajka gyengéd mosolyra húzódott. – Megüthettem akárhányszor, mégse gyűlölt meg érte. Bánthattam, mégse taszított el. Azt tehettem vele, ami akartam, és ő… engedte.

Kyuuji és Yuiko elborzadva hallgatták.

- Éjszakánként belopóztam hozzá, és ott aludt el a karjaimban. Csókoltam, szerettem…

Kyuuji felkiáltott és megütötte. Ököllel. Egyszer, kétszer, háromszor. Végül lihegve hagyta abba. Raitou félájultan hevert előtte a szőnyegen. Hunyorogva nézett fel az apjára.

- Hallani akartad – suttogta fájdalmas hangon. – Tessék… S mint mondtam, meg fogsz ölni érte…

Yuiko megragadta a bőszen mozduló Kyuuji karját.

- Ne! Ne tedd!

Raitou a hátára fordult, a mennyezetre bámult. Az orrából, szájából ömlött a vér. Váratlanul nevetni kezdett, amely kínzó nevetésbe fulladt.

- Engem hibáztattok – mondta akadozva -, pedig ti löktétek a karjaimba. Úgy bántatok vele, mintha neki nem is lennének érzelmei. Péntekenként egy egész banda várta iskola után, elszedték a pénzét, megverték, megalázták. Tudtatok róla, mégse tettetek semmit, becsuktátok a szemeteket, a fületeket. Én megvédtem. Yuikóért feladta az álmát: a rajzolást, hogy ügyvéd lehessen, holott tehetséges és akkora szíve van hozzá, ami csak keveseknek adatik meg. Képmutatók vagytok. Veletek ellentétben én legalább időt fordítottam rá. Megölhetsz, apám, de a bűn nem az enyém. Szeretem őt, és gyűlölöm, ahogy ő gyűlöl és szeret engem. Nekünk kell együtt élnünk ezzel, nektek el kell fogadni.

Lassan felemelkedett, és egyikükre sem nézve kibotorkált a szobából, a házból. Kyuuji és Yuiko egymást nézték, s valahol a szívük mélyén sejtették, hogy Raitou minden szava igaz és megcáfolhatatlan.