8. fejezet

8.

            Paulie Vittont aznap reggel a seriff letartóztatta, tájékoztatta őket a rendőrségen az egyik helyettes. Addigra Dwight túl volt egy tucatnyi vizsgálaton, ami borsos kórházi számlát eredményezett, ez utóbbi pedig heves veszekedést eredményezett. A férfi ugyanis rosszul viselte, hogy Keith szemrebbenés nélkül kifizette a teljes összeget.

- Ez nem a te gondod, Harrison!

- Miattam sérültél meg, ezért úgy fair, ha én viselem a költségeket.

- Harrison!

- Ezen nem fogunk vitatkozni, mert tudod, hogy nekem van igazam.

- Ne hidd, hogy mindenben igazad van. Azt meg pláne, hogy mindig bólogatni fogok!

Az íróasztal mögött üldögélő hölgy mintha elnyomott volna egy mosolyt. Ez emlékeztette őket arra, hogy egyrészről nincsenek egyedül, másrészről már most úgy veszekednek, mint a tízéves házasok. Igaz, a vizsgálatoknál segédkező nővérkék is gyorsan leszűrték, hogy ha nem akarnak egy ősellenséget szerezni Harrison személyében, akkor csak a legszükségesebb érintkezésre szorítkozzanak a beteggel. A kísérőjéül szegődött Keith ugyanis jeges tekintettel honorált mindenféle mosolyt, érintést. Dwight egy idő után fel is adta, hogy bocsánatot kérjen helyette. A férfi féltékeny oldala még ismeretlen volt a számára, viszont egy kicsit legyezgette a hiúságát, és jó érzéssel töltötte el.

- Nem fogom. – Keith rápillantott. A szemében vidám szikrák csillantak. – Gondold azt, hogy munkahelyi baleset ért, és akkor mindenképpen az én felelősségem.

- Hülye vagy.

- Őrült és hülye is, ajjaj…

A seriffhelyettes kicsit meg volt illetődve, amikor Harrison nem üvöltözve és fenyegetőzve követelte, hogy örök időkre zárják be Paulie-t és a kulcsot is dobják el, hanem halkan elmagyarázta, miért vannak ott. A seriff nem volt bent, de Jenkins felvette a vallomásukat. Megkönnyebbülten léptek ki a szabad levegőre.

- Örülök, hogy Paulie rács mögött van – sóhajtotta Dwight.

- Én még jobban. Kicsit sajnálom, hogy nem tudom péppé verni…

Dwight elvigyorodott.

- Menjünk haza!

Keith élvezte, hogy egymás mellett ballagtak a kocsi felé, és néha összeért a karjuk.

- Remélem, a lányaid nem rongyolták el Sonia idegeit. – Az asszony kora reggel beállított hozzájuk, amint meghallotta a városban, hogy mi történt. Nekiállt főzni, takarítani, és kérés nélkül magával cipelte a lányokat, hogy ne legyenek láb alatt. 

- Wilbur miatt jobban aggódom. Nem kedveli Soniát.

- Úgy vannak ők, mint a kutya meg a macska.

- Melyikük melyik?

Felnevettek, és megálltak a furgon mellett.

- Ha hazaértünk, felhívom a biztosítót.

- Minden rendben lesz?

- Nem. Nem fogok kapni egy fillért sem.

- Mi? Miért?

- Az egy régi épület volt, és mivel nem modernizáltam, és szereltem be a tűzjelzőt, riasztót és minden mást, amihez a biztosító ragaszkodott, nem szerepel a szerződésben.

- Ez most komoly?!

- Igen.

- Nem vagy kiakadva miatta?

- Kellene? Én voltam az, aki így döntött. Az én felelősségem.

- Jesszusom! – Dwight nem akarta elhinni, hogy a férfi ennyire felelőtlen. Igaz, a biztosításra neki is előbb kellett volna gondolnia.  

- Tudom, mit gondolsz, de a régi istállót le akartam bontani ősszel. Eddig is csak a nosztalgia miatt tartottam meg. Ott játszottam gyerekkoromban, és nehéz volt megválnom tőle.

- Sajnálom.

Keith vállat vont.

- Ebéd után nekiállhatunk a romeltakarításnak. – Keith behuppant a kormány mögé. – Eltart pár napig, amíg rendet teszünk.

- Megoldjuk. – Dwight azon gondolkodott, hogyan mondja el, hogy ő már nekiállt elintézni a takarítást. Még indulás előtt felhívta a barátait, akik ugyan csak az ő kedvéért, de vállalták, hogy segítenek. Donna is menni akart a férjével, de sikerült rávennie, hogy inkább menjen dolgozni. Sam délutános volt, így ő vállalta, hogy segít. Ha minden igaz volt, akkor már irányította a munkálatokat a birtokon.

- A fejed hogy’ van?

- Jól. Kicsit fáj főleg, ha oldalra fordítom. Hallottad viszont a dokit, kutya bajom sincs.

- Jah. – Keith morgott még valamit az orra alatt, de nem értette.

Hazáig semmitmondó dolgokról beszélgettek. A hallgatag Keithről kiderült, hogy nem is olyan csendes, mint amilyennek tűnt. Dwightnak tetszett, hogy végre hallja a hangját.

- Mi a fene? – Keith nem hitt a szemének. A szállás előtt fél tucat ismeretlen kocsi állt, és emberek nyüzsögtek mindenhol. Munkagépek forgolódtak a romok között. Wilbur ott állt az egyik szélen, és valamit mutogatott valakinek. – Te tudod, hogy mi folyik itt?

Dwight kikapcsolta a biztonsági övet, és kiszállt.

- Elfelejtettem, hogy a biztosító miatt nem nyúlhatnak semmihez, de mivel most mondtad, hogy ez nem gond, ezért… A romeltakarítás megoldva.

- Mi? Dwight? – Keith fennakadt a biztonsági övön, káromkodva kapcsolta ki, és ugrott ki a kocsiból. – Dwight! – Utolérte, és elkapta a könyökét. – Megmagyaráznád? – A férfi válla felett látta, hogy Wilbur elindul feléjük.

- Megkértem pár barátomat, hogy segítsenek. Nem lesz gond. Estére már nyoma sem marad az egésznek.

- Nem kértem senki segítségét! Eddig is egyedül oldottam meg a problémáimat.

Dwight nyelt egyet, hogy ne élesen vágjon vissza. Helyette finoman lefejtette a férfi ujjait a karjáról, és eltolta magától.

- Emlékeztetnélek, hogy már nem vagy egyedül… és ezt pont te akartad így. – Sarkon fordult, és faképnél hagyta.

- Jó végszó volt – állapította meg Wilbur, aki pont elcsípte a szavait.

- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre!

- Pedig igaza van. – Az öreg vidáman fújta a füstkarikákat a levegőbe. – Nézz körül, fiam! – tette hozzá szelídebben. – Éjszaka leégett az egyik istállód, de senkinek nem esett baja. Most pedig olyan emberek jöttek el segíteni rendet tenni, akik eddig csak annyit hallottak rólad, hogy te vagy a legnagyobb seggfej a városban.

- Kösz!

- Keith, te akartad, hogy Dwight itt maradjon a gyerekeivel. Mit gondoltál, hogy akkor majd minden olyan lesz, mint régen?

- Nem vagyok hülye, csak… Nem tudom.

Wilbur odaállt mellé, és együtt figyelték, ahogy Dwight vigyorogva fog kezet a férfiakkal. Köztük volt Donna férje, Sam is. Néhányat vállon veregetett, és a fejére mutogatott. Mindenki köréje gyűlt, kérdezgették. Látszott, hogy kedvelik, és Keith pici féltékenységet érzett.

- Szerintem, fiam, itt az ideje, hogy szembenézz a tényekkel! Dwight Alton nem olyan, mint te.

- Talán…

- Ha most azt mered mondani, hogy nem illesz hozzá, úgy nyakon váglak, hogy kiköpöd a fogad!

- Wilbur…

- Nagyszerű ember vagy, kölyök! Én már csak tudom, kiskorod óta ismerlek. – Az öreg ráhunyorgott. – Apáddal ellentétben én bizony örültem volna egy ilyen fiúnak, mint te.

- Köszönöm! Ugye, tudod, hogy apám helyett apám vagy? – Keith komolyan sajnálta, hogy nem az öreg az édesapja.

Wilbur köhögéssel álcázta a meghatottságát.

- Menj! – taszította meg kicsit. – Szokj hozzá, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen!

Keith a fejét ingatta.

- Ezzel sokat segítesz.

Az öreg felnevetett.

- Bevallom, kicsit élvezem, ahogy nézhetem, hogy szenvedsz.

- Ezt most nem mondod komolyan!

- Dehogynem! Az élet nem csak erről a birtokról, futó szeretőkről, meg nem valósított álmokról és eltemetett szerelmekről szól. Az mind a múlt. Ő ott… - mutatott Wilbur Dwightra, aki éppen nevetve a magasba emelte Emilyt. – Ő a jövőd. Nehogy elszúrd, mert nem lesz még egy ilyen esélyed!

Keith az ajkába harapott. Apró ujjacskák fonódtak a keze köré. Lepillantott. Laurel rámosolygott.

- Gyere! – húzni kezdte az apja és a húga felé.

- Laurel…

- Keith! – Dwight mosolya őszinte volt. – Jó, hogy jössz! Hadd mutassalak be pár barátomnak.   

Keith Harrison soha nem gondolta volna, hogy valaha is eljut odáig, hogy férfiak, akik eddig irigykedve vagy gyűlölködve meredtek rá az utcán, most sorban kezet fognak vele. Volt még némi gyanakvás a tekintetükben, ám az, hogy most itt voltak, sok mindent elárult arról, mennyire kedvelik és tisztelik Dwightot. Meg tudta érteni, miért, és pont miatta tényleg, nagyon komolyan szerette volna, ha őt is megkedvelik és nem csak a seggfejt látják benne, hanem mást is. Például, amit Dwight lát benne. Tényleg, mit is lát benne, amiért összejött vele? Ez még egy komoly beszélgetés tárgya lesz, vélte, és egyelőre félretette a problémát.

- Köszönöm, hogy segítenek! – Körbepillantott, mindenkinek a szemébe nézett. – Nagyon hálás vagyok!

- Az öreg azt mondta, hogy kapunk ebédet! – szólalt meg egy fiatalabb férfi, akinek nem emlékezett a nevére. Hamiskás mosoly jelent meg a szája sarkában. – Eddig csak legendákat hallottunk Sonia Martinez főztjéről…

- Az már szentigaz! – kurjantott fel egy testesebb fickó, talán Harrynek hívták.

- Hát, az igazat megvallva, nem csak a főztjéről! – röhögött fel egy másik férfi, mire többen felvihogtak.

Keith elgondolkodott, hogy megvédje-e az asszonyt, de aztán rájött, hogy erre semmi szükség.

- Nem hallottam, hogy mit mondtál, Gerald Houston! – Sonia fekete ruhát viselt, a haját felkontyolta a feje tetejére, a szemét szokás szerint feketével húzta ki. – Mondd ide, ide a szemembe! – sétált oda a férfi elé.

- Elnézést, nem sértésnek szántam!

A nő csípőre vágta a kezét.

- Gyerekek is vannak itt, és csak ennek köszönheted, hogy nem úgy válaszolok, ahogy szeretnék. – Előrehajolt, megragadta a férfi ingét, és akármit is suttogott a fülébe, telibe találhatott, mert Houston olyan vörös lett, mint a főtt rák. – Az ebéd nemsokára készen van – mondta felvont szemöldökkel, és visszasétált Dwight elé. – Talán tévedtem veled kapcsolatban.

- Már nem is vagyok olyan haszontalan?

- Vigyáztál rá! Jó fiú. – Mindenki legnagyobb meglepetésére gyengéden megpaskolta Dwight arcát. – Lányok, gyertek teríteni! – Elindult vissza a szállás felé, Laurel és Emily engedelmesen utána szaladt. Meghökkent arcok bámultak utána.

Dwight a mellette álló Keithre pillantott.

- Úgy érzem magam, mintha kutya lennék…

Keith próbálta elfojtani a vigyorát, de nehezen ment.

- Folytassuk a munkát! – válaszolta inkább.

Az ebéd akasztotta csak meg őket, amiről később mindenki ódákat zengett. Tény, hogy Sonia fantasztikus szakács volt. A kislányok pedig jó tanítványoknak bizonyultak, mert úgy egyensúlyoztak a limonádés poharakkal, hogy egy sem esett le a tálcáról. Dwight rettentően büszke volt rájuk. Keith beszédbe elegyedett közben két gazdával, akiknek nagy szüksége lett volna némi segítségre a betakarítást illetően.

A romok maradékát már nem volt nehéz eltüntetni délután, igaz, egyiküknek se akaródzott nekiállni. Végül Keith és Dwight egyszerre álltak fel az asztaltól. Nem volt már sok vissza, a munkagépekkel gyorsan haladt a munka. A nagydarab Houston úgy kezelte a kis markolót, akárha a vezetőülésbe született volna.

- Köszönöm! – Keith megállt Dwight mellett, amikor a nap végén az utolsó kocsi is kifordult az udvarról. Egyedül Sam ment el korábban, vele Dwight hosszan beszélgetett. Remélte, hogy nem róla.

- Szívesen.

- Sajnálom, hogy kiabáltam veled.

- Semmi gond. Megszoktam.

- Ha befejeztétek az enyelgést, segítsetek beterelni a lovakat az istállóba!

- Wilbur!

- Ne mondd, hogy nincs igazam! – Az öreg jókedvű fütyörészéssel indult előre.

Összenéztek, de engedelmesen követték. Jó órával később, amikor végeztek, fáradtan huppantak le a szállás lépcsőjére.

- Csináltam kakaót – szólalt meg mögöttük Sonia. Lelépkedett mellettük. – Nekem mennem kell, mert otthon is van dolgom, de holnap is eljövök. A lányoknak nem árt némi anyai szigor, mert teljesen elkényeztetitek őket.

- Ez nem igaz!

- Te velem akarsz vitatkozni, szépfiú? Keith megteheti, de te egyelőre nem.

- Keith, beszélj vele!

- Intézzétek el egymás között. – Harrison nem akart egyikükkel se vitába szállni. Nagyon fáradt volt. Nem vágyott másra, csak egy zuhanyra és az ágyára. – Én megyek aludni – jelentette ki, és feltápászkodott.

Dwight utána nyúlt, és megfogta a csuklóját.

- Jelezném, hogy először a gyerekeket kell lefektetnünk.

- Miért nekem?

Dwight más körülmények között jól szórakozott volna a nyűgös Harrisonon, de maga is kimerült volt és rettenetesen fájt a feje.

- Keith…

- Jó, ne haragudj!

Sonia nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, mert Wilbur megbökte az oldalát. Csúnyán néztek egymásra az öreggel, majd az asszony a kocsijához masírozott. El sem köszönt, csak szó nélkül elhajtott.

- Én ma éjszaka itt alszom – jelentette ki az öreg.

- Nyugodtan menj haza!

- Maradok.

Keith tudta, hogy úgyis hiába vitatkozik vele. Felhúzta Dwightot a lépcsőről, aki elkiáltotta magát.

- Lányok!

- Mindjárt!

- Mit csinálnak?

- Te vagy az apjuk, miért tőlem kérdezed?

- És még én vagyok idegesítő…

Laurel és Emily gőzölgő bögrékkel érkeztek. Dwight elmosolyodott. Keith meghatódva vette el Emilytől a sajátját. Wilbur nem kért, ő nem szerette, de vigyorgott.

- No, fiam, ez az élet! – dörmögte, és elindult az istálló felé, hogy még egyszer rápillantson a lovakra. 

- Miről beszélgettél Sammel? – Keith ezt már a ház felé sétálva kérdezte. A lányok jóval előttük haladtak, így nyugodtan tudtak beszélgetni. A kakaót menet közben iszogatták.

- Rólad kérdezett.

- Mondtad neki, hogy nem bántalak titeket?

- Azt hiszem, szó szerint azt válaszoltam, hogy nem harapsz, csak az ágyban.

Keith félrenyelte a kakaót, amit kortyolgatott. Köhögve próbált levegőhöz jutni és beszélni egyszerre.

- Te megőrültél?!

- Mi a baj? – A lányok megálltak.

- Semmi, kicsim. Menjetek fürödni! Mindjárt megyünk mi is.

Laurel az ajtóból kiabált vissza.

- De ne veszekedjetek!

- Nem fogunk.

- Mondd, hogy vicceltél az előbb! – Keith olyan erővel markolta a bögrét, hogy elfehéredtek az ujjai.

Dwight mély levegőt vett, és nagy nehezen kiszedte a kezéből. Felsétált a verandára, és letette az asztalra. Lehuppant az egyik székre, és fáradtan felnézett rá.

- Ülj le!

- Dwight!

- Ülj le!

A férfi felült a korlátra. Látszott, hogy milyen mérges.

- Sam és Donna a legrégibb és legjobb barátaim – kezdte Dwight halkan. – Soha nem hazudtam nekik, és nem veled fogom elkezdeni. Már csak azért sem, mert nem fogok titkolózni. Egyikünkkel sem lenne fair, és ezt te magad is tudod.

- Tudom, de te nem érted, hogy mit jelent itt melegnek lenni!

- Lehet. – Dwight ismert jó néhány bigott embert a városban. – Nem lesz könnyű, ezt elismerem. Viszont nem szégyellem, ami most alakul köztünk. 

- Én csak féltelek. Nem magamat, hanem téged és a gyerekeket.

- Gyere ide!

- Miért?

- Ne gyerekeskedj! Gyere már ide! – Dwight a kezét nyújtotta, és Keith kénytelen-kelletlen odalépett hozzá. Meglepetten felkiáltott, mert a férfi az ölébe rántotta. Hiába kapálózott, átkarolta a derekát. – Fejezd be!

- Dwight…

- Egyszer már mondtam, de most elmondom még egyszer. Nem Sean vagyok.

- Ne csináld ezt!

- Addig fogom csinálni, amíg el nem fogadod és bele nem törődsz.

Keith legszívesebben a férfi vállára hajtotta volna a fejét. Meglepte a felismerés, hogy nem tiltja semmi és senki, hogy megtegye.

- Mindig aggódni fogok értetek – vallotta be.

- Tudom.

- Apu, mit csináltok?

Összerándulva egyenesedtek fel, Keith majdnem lebillent Alton öléből.

- Emily…

- Végeztetek a fürdéssel? – Dwight kezelte legnormálisabban a helyzetet.

- Én igen. Mit csináltok?

- Beszélgettünk.

- Megint szomorú vagy? – Emily egyszerűen felmászott Keith ölébe.

- Én csak… nem, csak…

- Keith aggódik, hogy megsérülhetünk, ha itt maradunk vele a birtokon.

- Ohhh… - Emily megrázta a fejét, kibontott hajának virágillata volt. – A rossz bácsi börtönben van, most már nem eshet bajunk.

- Sokan nem kedvelnek, nem csak ő.

- Ne aggódj! Apu majd megvéd.

Dwight elnyomott egy mosolyt.

- Én is ezt mondtam – bólintott. – Most viszont szálljatok le rólam, nehezek vagytok!

- Keith nem volt nehéz, amikor egyedül ült az öledben? – Emily talpra állt, és elgondolkodva bámult rájuk. – Mindig azt mondod, hogy nincs is súlyom…

Most Keith volt az, aki elnyomott egy vigyort. Felállt, és megsimogatta a kislány haját.

- Apukád fáradt. Ilyenkor a könnyű is nehéznek tűnik.

- Csak te nem. Ez érdekes. – Emily gyanakvó tekintettel mérte végig mindkettejüket.

- Menj, nézd meg, hogy a nővéred végzett-e már!

A kislány elhúzta a száját, de engedelmesen elindult be a házba.

- Hát, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Ezt te mondod, amikor én vagyok az apjuk? – sóhajtotta Dwight, és feltápászkodott. Nagyot ásított. – Menjünk mi is!

Beletelt egy órába, mire letették a gyerekeket aludni. Sonia a nap folyamán előkészítette a szobákat, így a két kislány már külön szobában feküdt le. Dwight szobája Keithével szemben volt, mintha csak az asszony tudta volna, hogy mi a helyzet. Dwight ment elsőnek fürödni, visszafelé benézett a lányokhoz. Laurel még fenn volt, beszélgettek, és mire Keith végzett a zuhannyal és rájuk pillantott, mindketten elaludtak. A férfit a lánya ágya szélén nyomta el az álom, most látszott rajta, milyen kimerült. Betakarta, nem akarta felébreszteni. Emily is aludt, így ő is lefeküdt. Hajnalban arra ébredt, hogy valaki odabújik hozzá.

- Menj arrébb!

- Dwight?

- Miért nem ébresztettél fel? Teljesen elgémberedett a nyakam. 

- Fáradt voltál.

- Az nem kifejezés. – Dwight közelebb húzódott. – Mindjárt fel kell kelnünk, aludj!

- Meg akarsz ölni…

Kis helyezkedés után Dwight a hátához simult, átkarolta, és a vállukig húzta a takarót.

- A lányok…

- A lányok alszanak. Ne kombinálj mindig, Harrison! Örülj, hogy itt vagyok!

- Örülök, csak nem akarom, hogy…

- Fogd be! – A férfi kitapogatta az arcát, és egyszerűen befogta a száját. – Aludjunk!

Keith bénultan feküdt. Percek múlva válaszolt csak.

- Ugye, tudod, hogy férfi vagyok? Meleg férfi, akit nem hagysz hidegen.

Halk, álomittas nevetés volt a válasz.

- Kanos vagy?

- Az nem kifejezés – idézte Dwight korábbi szavait.

- Jó.

- Jó? Ennyi?

Érthetetlen mormogás volt a válasz. A férfi elaludt. Ő pedig ott maradt élete legdögösebb pasijához simulva, és bátyja szavait idézve, ette a kefét. Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a mazochista énje még élvezte is…

            Laurel a száját rágicsálva töprengett.

- Nem baj, ha ott alszunk Donnánál?

- Miért lenne baj? – Az apja csodálkozva felemelte a fejét. Éppen a virágágyást ásózta, amit Keithnek ígért. Megtörölte a homlokát, és nagyot fújt.

- Nem tudom.

- Na, ki vele, mi jár a kis fejecskédben!

A kislány lekuporodott a fűre, és egy magasabbra nőtt fűszálat piszkált.

- Ti most szerelmesek vagytok egymásba? Keith és te?

- Ezt honnan veszed?

- Nem vagyok vak, apu, csak gyerek! – Mintha Wilbur szavait idézte volna.

- Vettem észre… - Dwight tudta, hogy előbb-utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre.

Már egy hét is eltelt a tűz óta, és azóta kicsit megváltozott az életük. Elkerülhetetlen volt, hogy a gyerekeknek ne tűnjön fel, hogy Keithszel milyen sok időt tölt kettesben. Néha csak beszélgettek, máskor egy szó nélkül fogták egymás kezét, és megint máskor vadul csókolózva bújtak el egy sarokban. Nem feküdtek le egymással, valahogy mindketten úgy érezték, hogy nem jött még el az ideje. A kezdeti idegenkedés azonban, hogy szeretkezzen egy férfival, mostanra átalakult őrült vággyá, hogy végre maga alá teperje Harrisont. Őrület volt.

- Szóljak Emilynek? – Laurel jelezni akarta, hogy a válasz mindkettejüket érinti.

- Kérlek. – Dwight beleszúrta a földbe az ásót, és nagyot fújt. Voltak munkagépek, de a kétkezi munka legalább elterelte a figyelmét másról. Jobban mondva valakiről, aki éppen kerítést javított valahol az északi részen.

- Miről beszélgetünk? – Emily ugrándozva érkezett. Lehuppant a fűre, és várakozóan pislogott fel az apjára. Laurel leült mellé, és felvonta a szemöldökét.

- Nos?

Az apjuk nagy nyögéssel elterült mellettük.

- Elfáradtam – sóhajtotta, inkább azért, hogy időt nyerjen. – Laurel megkérdezte, hogy szerelmesek vagyunk-e egymásba Keithszel? – mondta a kisebbik lányának.

- Szerelmesek? – Emily szeme kerekre tágult.

- Kezdjük az elején, jó?! Keith és én… kedveljük egymást.

- Keith homoszexuális? – Laurel elkomolyodott.

- Mi az, hogy homoszexuális? – kapkodta a fejét Emily.

- Amikor egy lány lányt vagy egy fiú fiút szeret. – Laurel rövidre zárta a magyarázatot.

Dwightot meg sem lepte, hogy okostojás lánya ismeri a kifejezést.

- Lesz még egy apukánk?

- Igen. Nem. Nem tudom. – Dwight majdnem a fogait csikorgatta. Ez nehezebb volt, mint gondolta. – Keith és én még nem tudjuk, hogy mi lesz, de úgy néz ki, hogy ő és én… szóval igen, lehet, hogy lesz még egy apukátok.

- Juhúúúú! Szeretjük Keitht! – Emily tapsolt örömében.

- Ennek örülök. Laurel?

- Nincs gond. Kedves.

- Igaz. – Dwight felhúzta a lábát, és átkarolta. - Csak Wilbur tudja, így szeretném, ha nektek se ez lenne a téma az iskolában. Még mi sem tudjuk, hogyan alakul ez a dolog, és tudjátok, hogy Keitht nem sokan kedvelik a városban.

- Még nyár van – jegyezte meg a kisebbik lánya.

- Em, apu úgy gondolta, ha elkezdődik a suli.

- Ja, akkor értem. Egy szót sem szólok senkinek. – Em a homlokát ráncolta ugyan, amiből az apja azonnal sejtette, hogy a legjobb barátnője jutott eszébe, akivel minden mindent megosztottak egymással. A minden mindent kifejezést a gyerekek találták ki, hogy rávilágítsanak a szüleiknél, mennyire jó barátnők.

- Ez nem titok. Nem akarok titkolózni, csupán még nem tudom, hogyan alakulnak kettőnk között a dolgok.

- De kedveled Keitht, nem?

- Igen, viszont ez nem egyszerű. Mindketten férfiak vagyunk, és ez bonyolítja kicsit a dolgokat.

- Miért? Ez romantikus! – Emily szeme csillogott. – Mondtam, hogy Keith a békaherceg! – jutott eszébe. – Megcsókoltad, és herceg lett! Mert megcsókoltad, ugye?

Dwight érezte, hogy ég a füle.

- Igen.

- Te most zavarban vagy, apu?

- Igen.

A két kislány felkuncogott, és odabújtak hozzá.

- Nem kell. Mi is kedveljük Keitht. Jobb, mint például Patty Jo.

- Gondoltam.

- Tényleg kedveljük őt – komolyodott el Laurel. – Minket nem zavar, hogy férfi, amíg nem bánt meg téged.

Dwight torka elszorult.

- Nagyon szeretlek titeket! – ölelte őket magához szorosan.

- Mi is téged! Jön Keith! – Emily már el is tolta magától, és felpattant, hogy a férfi elé rohanhasson.

- Te nem mész?

Laurel a fejét rázta.

- Úgyis idejön.

Igaza volt. Harrison Wilbur gondjaira bízta Szeszélyt, és Emilyvel a karjaiban odaballagott hozzájuk. Megtekintette a felásott ágyást, és csak picit vonta fel a szemöldökét.

- Miért ásóval csinálod?

- Ne rontsd el! Sokkal személyesebb ajándék, ha megizzadok és elfáradok, mire végzek.

- Ezzel nem szállok vitába. – Csak a gyerekek miatt nem tette hozzá, hogy a félmeztelen, izzadságtól csillogó bőrű Dwight Alton látványnak sem utolsó, és már az is ajándék, hogy látja. – A lányok is segítettek?

- Nem. Feltartanak éppen.

- Oh. Ejnye!

- Apu nem is mond igazat! – Emily szemrehányóan nézett az apjára. – Azt mondta, hogy kedvel téged és te is őt. Meg azt is, hogy csókolóztatok.

- Em…

Keith arcáról tanulmányt lehetett volna írni. Laurel érezte a feltámadó feszültséget, mert felállt.

- Gyere, Emily, menjünk játszani!

- Oké! – A kislány lekéretőzött a férfi karjaiból és a nővére után szaladt.

- Hű… - Keith zsebre dugta a kezét, aztán csak bámult le Dwightra.

- Igen?

- Azt hittem, hogy… ezt még nem mondjuk el a gyerekeknek.

- Idézem Laurelt: ők gyerekek, nem vakok.

- Aha.

Dwight felsóhajtott. Összeszedte magát, és felállt.

- Keith, a lányok kedvelnek téged. – Megmarkolta az ásót, és megmozgatta a vállát, mielőtt folytatta volna a munkát.

- Nem kellett volna megbeszélnünk, mielőtt elmondod nekik?

- Miért? Úgyis azt mondtad volna, hogy túl korai, még nem állnak készen, még nem állunk készen, ki tudja mi lesz a vége, satöbbi, satöbbi…

- Ezzel arra akarsz utalni, hogy kifogást kerestem volna?

- Talán nem így lett volna?

- Te is tudod, hogy…

- Elég! – Dwight belevágta az ásót a földbe, és a férfi felé fordult. – Akarod ezt az egészet, ami köztünk van, vagy sem?

- Tudod, hogy igen.

- Akkor vedd végre észre, hogy ebben a kapcsolatban nem csak te vagy egyedül, és nem mindig az van, amit te akarsz! – A világoszöld szempár haragosan szikrázott. – Nem mondhatod meg nekem, hogy mennyit mondhatok rólunk a gyerekeimnek és a barátaimnak! Megígértem a lányoknak, hogy mindig mindent megbeszélek velük! S akárhogy nézzük, igenis rájuk tartozik, hogy az apjuk kivel él együtt! Megértem, hogy félsz ennyi év után felvállalni a másságod, de basszus, belegondoltál, hogy veled ellentétben én nem vagyok egyedül és nekem milyen nehéz?

Keith úgy érezte, mintha valaki behúzott volna neki egyet. Tudta, hogy igaza van a férfinak, de attól még rosszul estek a szavai.

- Sajnálom! – Ott akarta hagyni, de Dwight káromkodva utána nyúlt, és visszahúzta. A vállára tette a kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Laurel azt mondta az előbb, hogy nem bánja, hogy veled vagyok együtt, amíg nem bántasz meg. Azt hiszem, ez visszafelé is igaz. Sajnálom! Nem akartalak megbántani.

- Nem a te hibád. – Keith hirtelen érezte a hosszú évek magányát. – Annyi éve vagyok egyedül, és annyira nem tudom, hogyan… - Elakadt, látszott, hogy keresi a szavakat. – Nem tudom, milyen együtt élni valakivel – mondta ki végül. – Megszoktam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal, és nem kell senkihez sem alkalmazkodnom. S most minden megváltozott, én pedig néha nem tudom, hogyan reagáljak, mi lenne a helyes lépés.

- Értem. – Furcsa volt a mogorva Harrisont ennyire bizonytalannak látni. Ugyanolyan furcsa, mint rájönni, hogy milyen érzékeny, amikor megérinti. Megszorította a vállát. – Egyezzünk meg! Ezentúl mindent megbeszélünk egymással, akármilyen bagatell dolog is.

- Mi lesz, ha nem fogunk egyetérteni?

- Attól még nem dől össze a világ, ha néha összeveszünk.

- Biztos?

- Igen.

- Köszönöm.

- Szívesen. Segítesz ásózni?

Keith végiggondolta, mennyire fáradt, de amikor a napbarnított bőrű, ragyogó tekintetű Dwight rávigyorgott, hirtelen elfújták a fáradtságát.

- Essünk neki!

Laurel elégedett mosollyal nézte, ahogy az apja és Keith nekiáll folytatni az ásást.

- Minden rendben? – Wilbur megsimogatta a haját.

- Keith kedves, igaz?

Az öreg meglepetten felvonta a szemöldökét, és kivette a cigit a szájából.

- Igen, az. Miért?

- Semmi.

- Valami oka csak van, hogy ez így most az eszedbe jutott.

- Szeretünk itt lenni, és jó lenne, ha apu és Keith mindig együtt lenne, hogy ne kelljen elmennünk innen – válaszolta a kislány egyszuszra.

- Az nagyon jó lenne.

Laurel bólogatott. Wilbur követte a tekintetét. A kölyök, akit évekig még arra is nehezen tudott rávenni, hogy mosolyogjon, most éppen felnevetett valamin, amit Dwight mondott. Remélte, hogy Laurel vágya valóra válik, mert jó érzés volt, hogy Keitht végre boldognak látja.