8. fejezet

8.

            C. J. madárcsicsergésre ébredt. Óvatosan oldalra fordította a fejét, és hunyorogva bámulta az ablakon beáradó reggeli fényeket.

- Felébredt, nyomozó? – Hichsman doktor egy tálcával a kezében lépett be a szobába. – Hogy érzi magát?

- Mint akit leütöttek… - motyogta C. J. és lassan félkönyékre támaszkodott. Amikor elmúlt a szédülése, rendesen felült, és a fejéhez nyúlt. Felszisszent, ahogy ujjai a púpot érintették. – A fenébe!

- Túléli, nem vészes – nyugtatta az orvos.

- Kösz, ezzel most megnyugtatott…

A férfi elvigyorodott, és letette a tálcát az éjjeliszekrényre. C. J. narancslevet, pirítóst, lekvárt és vajat látott rajta egy adag omlettel és kávéval.

- Elnézést, hogy az este megzavartam a programját Kev-vel – sóhajtott fel.

Hichsman leült mellé, és ráhunyorgott.

- Nem zavart meg semmit. Ájultan hevert itt… - A kétértelmű megjegyzésen halkan felnevetett, és C. J. önkéntelenül is viszonozta a mosolyát.

- Kösz, doki. Nem gondoltam, hogy maga és ő…

- Kev rendes srác, ha eltekintünk attól, hogy egy szemét strici – vont vállat a férfi őszintén.

C. J. nagyot nézett.

- Nem zavarja?

- Kellene? – Hichsman elkomolyodott. – Őszinte leszek, nyomozó. Túl sokat láttam a világból, és már kihalt belőlem az együttérzés mások iránt. Önzőnek tarthat, de harminchét évesen már csak a saját boldogságom érdekel. Kevin kedves, vicces, jó az ágyban, és nem hozza haza a munkáját. Nekem ennél több nem kell, és nem érdekel, mások mit gondolnak.

- Szereti őt? 

- Jó vele.

C. J. megdöbbent. Az orvos őszintesége és nyers igaza megérintette.

- A maga pasasa se rossz – emelte fel a képet Hichsman, amit a farzsebéből húzott ki. – A fotós se kutya…

C. J. elvette tőle a fényképet, és hosszan bámulta.

- Ő a szeretőm, akivel nem is olyan rég szakítottam. Az egyik ügyem gyanúsítottja.

- Azért szakított vele, mert a munkája fontosabb, vagy azért, mert ő tette?

- A felettesem nem nézte jó szemmel, hogy viszonyt folytatok vele. Azt hittük, jól titkoljuk, de láthatóan tévedtünk. Nem csak a hadnagyom és a társam, de valaki más is pontosan tisztában van a kapcsolatunkkal.

- Nem is sejti, ki lehet az?

- Nem. Egyik éjszaka betörtek hozzám, az üzleti papírjaim érdekelték a fotóst. Sikerült elmenekülnie. Talán ezt a képet is ő csinálta.

- Ez viszont nem magyarázza, hogyan került a fotó a rendőrkollégái kezébe. Azt mondta tegnap este, hogy a kollégái tették. Ők ütötték le, és tömték a szájába figyelmeztetésül.

C. J.-nek hányingere támadt, ahogy felidézte magában a támadást.

- A kapitányságon több homofób is dolgozik. A hadnagyom miatt igyekeznek ezt eltitkolni, mert ő meleg, és a kapitány legjobb barátja. Ez viszont nem azt jelenti, hogy engem is elviselnek… - Felsóhajtott. Hichsman doktor együttérző pillantással nézett rá ahhoz, hogy folytassa. – A társam féltékeny, mert úgy gondolja, kivételeznek velem. Szétkürtölte a kapitányságon, hogy viszonyom van egy férfival, aki ráadásul gazdag, és valószínűleg megölt egy lányt. Innentől kezdve már mindenki képzelete meglódult…

- Azt hiszik, hogy maga fedezi a szeretőjét.

- Igen.

- Maga hisz neki?

- Igen. – C. J. ugyanúgy habozás nélkül válaszolt, ahogy eddig. – Ellery nem az a fajta ember, aki úgy intézi az ügyeit, hogy megöli a rosszakaróját. Tönkreteszi, ellehetetleníti, de nem nyúl hozzá egy ujjal sem. Úgy véli, hogy a földi Pokol rosszabb az igazinál.

Martin Hichsman elmosolyodott.

- És nincs igaza?

C. J. ajkán tétova mosoly jelent meg.

- De.

- Jó reggelt, nyomozó! – Az ajtóban Kev állt. Csak egy melegítőnadrágot viselt, a kezében egy bögre kávét tartott, és nagyot ásított.

- Azt hittem, délig nem kelsz fel – jegyezte meg az orvos, és C. J. ölébe tette a tálcát. – Egyen szépen!

- Felébresztett a hangotok – mondta a férfi, és odasétált hozzájuk. – Szia, doki. – Megcsókolta Hichsmant, és lehuppant mögé, hogy át tudja karolni. – Ne piruljon, nyomozó! – vigyorgott. – Ha nem láttam volna a saját szememmel azon a fotón, akkor visszafognám magam, de így…

- Ne piszkáld, Kev! – bökte oldalba az orvos.

- De Martin!

C. J. elmosolyodott gyerekes évődésükön.

- Köszönöm – mondta halkan.

Kev bólintott.

- Szívesen. Kár lenne magáért, nyomozó. Sejti, ki tette?

- Sejtem, ki támadott meg, de hogy ki készítette a képet… azt nem tudom. – C. J. lassan evett, enyhén lüktetett a feje, de amúgy kezdett visszatérni a szín az arcába. – Ahogy azt sem, mi volt ennek a célja. Van pénzem és befolyásom, és tudniuk kell, hogy ezeket fel is használom védekezésül, ha ki akarnak készíteni. Nem értem… - sóhajtotta.

- Már akartam kérdezni, van valaki, akit fel kellene hívni, nehogy aggódjon? – kérdezte Hichsman.

C. J.-nek Ellery arca ugrott be, majd Davidé és Alexé. A fájdalom megsajdult benne.

- David Ferguson. A száma benne van a mobilomban. Csak annyit mondjon neki, hogy ne aggódjon.

- Rendben. – Az orvos bólintott, és kiment, hogy telefonálhasson.

Kev komoran elvette a pirítóst a tálcáról, amit C. J. már nem bírt megenni, és beleharapott. Tele szájjal kezdett beszélni.

- Ki az a fickó a képen?

- A doktornak már elmondtam.

- Akkor elmondhatja nekem is.

C. J. nézte a férfi komoly arcát, sötét bőrét. Mi lett volna, ha nem érkezik a segítségére? Halkan beszélni kezdett. Ugyanazt mondta el, amiket Hichsman-nek is. Éppen befejezte, amikor a doktor visszaért.

- Nagyon aggódik maga miatt – mondta. – Biztos nem akarja visszahívni, hogy személyesen nyugtassa meg?

- Igen. Köszönöm.

Hichsman bólintott.

- Ahogy gondolja. Befejezte? Akkor elviszem. Kev, ne morzsázz! Gyere inkább, hogy a nyomozó tudjon pihenni. Aludjon még egy keveset!

- Dolgom van…

- Aludjon! Ha továbbra is ennyien pikkelnek magára, szüksége lesz az erejére.

- Fogadjon szót neki, mert úgysem ismeri a nem szó jelentését…

- Kev, gyere!

Kevin vigyorogva az orvos után sietett, és halkan betette maga mögött az ajtót. C. J. át akarta gondolni a vele történteket, hátha rájön valamire, de alig hunyta be a szemét, már aludt is. Az orvos bepillantott hozzá alig félóra múlva, és elégedetten visszahúzódott.

- Elaludt – mondta, amikor belépett a konyhába, ahol Kev éppen az ebédhez valókat készítette elő.

- Vajon tényleg a társa akarja kicsinálni? Vagy valaki más?

A férfi leült az asztalhoz, és a laptopján kezdett el pötyögni.

- Ellery Morell – mondta hirtelen.

- Ő kicsoda? – fordult feléje kíváncsian Kev.

- Az Ellery nevet említette, amikor beszélgettünk, szóval szerintem Carrathian szeretője. Vagy az exe, ha elhisszük, hogy szakítottak. Bankár, tehát gazdag és befolyásos, ahogy mondta is. Harmincnyolc éves. Nőtlen. Előző barátnője Carla Pritchard volt, akit nem is olyan rég meggyilkoltak a tulajdon hálószobájában. A nyomozást vezeti C. J. Carrathian, a Carrathian cég elnöke. Mondtam, hogy ő az!

- Hogy a fenébe vezethet egy céget, ha gyilkosok után rohangál?

- Hm, ez jó kérdés. Majd tedd fel neki, ha felébredt. De most nem ez a lényeg. – Hichsman ujjai száguldottak a billentyűzet felett. – A nő halála után nem sokkal halálos autóbalesetet szenvedett Morell sofőrje, aki alibit igazolt a férfinak.

- Honnan szeded te ezeket? – Kev, kezében a sárgarépával, mögéje sétált, hogy lássa, mit olvas.

- Elég jól elkenték az ügyet. Morell szerintem bevetette minden befolyását, hogy ne kavarjon fel nagy port az ügy. De azért kiszivárgott a kapitányságról egy-két dolog. Köztük az, hogy Morell felbujtott valakit a gyilkosságokra.

- Carrathian mégis hisz neki…

- Igen. Morell vagy nagyon jól hazudik, vagy tényleg ártatlan.

Kev gondolkozott. Közben a sárgarépát rágcsálta.

- Mi van, ha valaki rá akarja kenni a csaj halálát? Nem hiszem el, hogy a nyomozó ennyire bedőlne a fickónak.

- Még úgy sem, hogy az a férfi megfektette?

- Carrathian jó zsaru, Martin. Az egy dolog, hogy hagyja magát megdugni, és az egy másik, hogy futni hagy egy gyilkost.

- Ne edd meg a répát! – szólt rá a férfi anélkül, hogy felpillantott volna a monitorból.

Kev gyorsan eltüntette a zöldség maradékát, és puszit nyomott az orvos hajára.

- Már késő!

- Annyival kevesebbet kapsz ebédre – közölte Martin, de Kev tudta, hogy mosolyog. – A nyomozó elejtett megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy Morellnek van néhány ellensége. Állítólag Ellery az a típusú ember, aki hisz abban, hogy a földi Pokol rosszabb az igazinál. Mi van, ha Morellt akarja befeketíteni valaki, akinek megmutatta ezt a földi Poklot, és most bosszút akar állni rajta? Lehet, hogy nem is Carrathian társa, hanem ez az ismeretlen próbálja megfélemlíteni, és egyúttal üzenni Morellnek is, hogy nézd, mennyit tudok, nézd, mire vagyok képes, félsz már?!

Kev tiszteletteljesen bámult a férfira.

- Nagyon okos vagy – mondta őszinte bámulattal.

Az orvos nevetve állt fel, és futó csókot nyomott az ajkára, mielőtt lecsukta volna a laptopot, és nekiállt volna zöldséget szeletelni.

- Tudom – válaszolta elégedetten. – Ne csak állj ott, hanem segíts, ha kérhetem!

Kev ehelyett kivette a kést a kezéből, és maga felé fordította. Az asztalnak szorította, és addig csókolta, míg az ebédkészítés gondolata is törlődött az agyukból. Utána pedig nagyon remélte, hogy a nyomozó délig nem ébred fel… mert lehet, hogy megint el találna pirulni…

            C. J. délután három után lépett be a kapitányságra. Otthon csak annyit időzött, míg lezuhanyozott, és átöltözött. Az asztalához ment, átnézte az üzeneteit, és visszahívta Iant. A rá vetett pillantásokkal nem is foglalkozott.

- Szia, kerestél.

- Hol voltál? A hadnagy azt mondta, ő is csak annyit tud, hogy jól vagy.

- Majd este elmesélem. Áll még az esti program?

Ian felnevetett.

- Hát, persze! Már alig várom.

- Mit tudsz mondani az utolsó áldozatról, akit Jennyék találtak?

- Majdnem ugyanazt, amit az előzőekről is. Újdonság, hogy rajta nem találtam nemi erőszakra utaló nyomokat. A jelentést e-mailben átküldöm.

- Köszönöm.

- Ő az egyes és a kettes közötti áldozat, valamikor a köztes időben ölhette meg őt a tettes.

- Értem.

- A rajzoló nemsokára végez a kettes áldozaton, az egyesről már készültek fotók, átküldtem őket. A hadnagy elvileg intézkedett, hogy kiadják a médiának.

- Csodálatos… Egy sorozatgyilkos alaposan felkavarja majd az állóvizet. – C. J. a szeme sarkából látta Frant közeledni, de kényszerítette magát, hogy ne reagáljon. – Lehet, hogy később személyesen is beugrok.

- Rendben. Sok sikert!

- Kösz. Szia! – C. J. letette a telefont, és folytatta az üzenetek átnézését. Beszélt még Jenny-vel a helyszínelőktől, majd egy másik ügy miatt az egyik kerületi nyomozóval. Bár sajgott a feje, tiszta volt a tudata az alvásnak köszönhetően. Talán ennek is köszönhette, hogy amikor Fran megszólalt mellette, nem ugrott neki.

- Kinek az ágyából másztál ki, szépfiú?

C. J. mély levegőt vett, aztán kihívóan felpillantott rá.

- Már nem is tudom. Azt hiszem, egy házaspáréból… - mondta nyeglén, és elégedetten látta, ahogy megnyúlik a nő arca. – Ha most megbocsátasz…

- Te… - Fran nem tudta folytatni, mert C. J. felállt, és hirtelen nekiszorította az asztalnak.

Az irodában elhalt a zaj, mindenki feszülten figyelte őket.

- Kurvára semmi közöd a magánéletemhez, pláne, a szexuális szokásaimhoz, amíg azok nem befolyásolják a munkámat. Világos? – suttogta hidegen.

- Morell persze…

- Kuss, Fran! – C. J. halk, feszült hangja hallatán Tom felállt, és a hadnagy is megjelent az irodája küszöbén. – Semmi közöd hozzám! – Lehetett valami a férfi tekintetében, mert a nő nem válaszolt, csak kisiklott a szorításából, és fejét felszegve elvonult.

- Carrathian, hozzám!

C. J. kedvetlenül indult Alex felé.

- Nem vagyok a kutyád – mondta, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

- Hol a francban voltál?

C. J. válasz helyett az orra elé dugta a fényképet, amin ő és Ellery voltak. Alex összevonta a szemöldökét, majd elvette tőle, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.

- Ez az, amit gondolok? – kérdezte óvatosan.

- Pontosan az.

- Honnan szedted?

- Tegnap éjszaka megtámadtak, és a számba tuszkolták.

Alex megdermedt.

- Kik?

- Nem láttam az arcukat.

Alex ismerte annyira, hogy tudja, valami nem stimmel a válasszal.

- Sejted, kik voltak?

- Azt mondták, hogy – szó szerint – idézem: „Kussolj, buzernyák! Azt hitted, eltűrjük, hogy ilyen kis pöcsök lejárassák a kapitányságunkat?! Edd meg ezt a szart, és húzd meg magad, különben kicsinálunk!” Márpedig ezek szerint, ha csak valakik nem zsaruknak adták ki magukat, a kollégák között kell keresni a fickókat.

Alex elfehéredett. 

- A kibaszott életbe!

- Pontosan.

- Megsérültél?

- Kevin Weis, tudod, a strici a Nyolcadik utcából elvitt az orvos barátjához. Lett egy púp a fejemen, de jól vagyok.

- Hang alapján tudnád azonosítani?

- Nem hiszem. Pár pillanat volt az egész.

- Miért nem hívtál fel?

- Te is tudod, miért – nézett a szemébe C. J.

Alex a fényképre pillantott.

- Beszélek a kapitánnyal. Meglátom, mit tehetünk.

- Én arra lennék kíváncsi, ki csinálta a képet. Amióta Carla Pritchard meghalt, és Ellery-t gyanúsítjuk, hirtelen nagyon közkedvelt lettem. Ezek alapján azt gondolom, a képet talán az csinálhatta, aki járt nálam a múltkor, és figyelemelterelésül juttatta el a homofób kollégáknak. A második lehetőség, ami gondolom, nem fog tetszeni, hogy Fran a hunyó.

- Más nem lehet? Szereztél te is épp elég ellenséget a letartóztatásokkal.

- Ez az egész akkor kezdődött, amikor Carlát megölték, és én viszonyt kezdtem Ellery-vel. Minden hozzájuk kapcsolódik. – C. J. nyugtalanul járkálni kezdett az irodában. – Én még mindig hiszek Ellery-nek. Szerintem nem ő gyilkolta meg a nőt, és a sofőrjét. Ahhoz túl okos.

- Az okosok is hibáznak – vélte a hadnagy, és felült az asztal szélére.

- Természetesen, de Ellery elég megfontolt ahhoz, hogy visszafojtsa az indulatát. – C. J. ezt tapasztalatból tudta. Ha nem is ismerte még úgy, mint a tenyerét, már nem volt teljesen ismeretlen előtte. – Mi van akkor, ha az ő ellenségei között kell keresnünk a gyilkost?

- Arra gondolsz, hogy valaki bosszút esküdött ellene?

- Igen. Én addig nem érdekeltem a gyilkost, amíg közelebbi viszonyba nem kerültem Ellery-vel. Most már én is fenyegetés vagyok a számára, mert én elhiszem neki, hogy semmi köze Carla halálához, és ki is tartok a véleményem mellett.

- Ezért volt a betörés is? – Alex cigire gyújtott, és az öngyújtót forgatta a kezében, ahogy gondolkodott.

- Nincs más ötletem. Az illető mindent meg akar tudni rólam, hogy fel tudja használni ellenem.

- A Morellel való viszonyodon kívül mi van még, amivel zsarolhat?

- A cégnél valaki sikkaszt. Nemsokára vizsgálatot kell indítanom, de amíg nem tudom, mennyit és ki, addig meg van kötve a kezem. Ellery ebben nagy segítségemre volt.

- Benne miért bíztál meg jobban, mint bennünk? – nézett rá Alex.

- Nem tudom. Azt hiszem… csak úgy jött az egész. Valakinek el kellett mondanom, aki megérti, mit jelent egy milliós céget vezetni.

- Ő akkor is egy gyanúsított volt…

- Tudom.

- Mi pedig a családod, akik a javadat akarják, és megoldottuk volna, hogy…

C. J. megtorpant, és kétségbeesetten pillantott a férfira.

- Alex, miért nem fogod fel, hogy a túlzott szeretetetek megfojt? Nagyon szeretlek titeket, de… már felnőttem, és egyre kellemetlenebb, hogy úgy bánsz velem, mintha még mindig gyerek lennék. Arról nem is beszélve, hogy… annyira boldogok vagytok. Egy családdá váltatok a srácokkal, ahová én nem tartozom. Soha nem is tartoztam.

- Ez nem igaz, C. J., és ezt te is jól tudod. A fiamnak tekintelek, David pedig az öccsének. A családunk tagja vagy. Mindig az voltál, és az leszel.

C. J. lehunyta a szemét, és olyan elkeseredett arcot vágott, hogy Alex legszívesebben megölelte volna. Mégsem mozdult. Megérezte, hogy a fiúnak most nem erre van szüksége.

- Azt hiszem, irigy vagyok rátok – mondta C. J. színtelen hangon. – A boldogságotokra. Arra, hogy ott vagytok egymásnak. Eleinte fel sem tűnt, de ahogy egyre többször mentem, rájöttem, mi zavar. És ettől nagyon szégyelltem magam.

- A csudába! – Alex felállt, magához húzta, és szorosan megölelte. Nem szólt semmit, csak szorította erősen. Ahogy megsimogatta a haját, érezte, ahol megütötték, és ettől rettenetesen mérges lett. Nagyon szerette C. J.-t, a fiának tekintette, és az, hogy bántották, csak mert más volt, feldühítette. – Nagyon szeretlek – suttogta a fülébe. – Soha ne szégyelld magad azért, mert boldogságra vágysz! Soha! Érted? – tolta el magától annyira, hogy a szemébe tudjon nézni. Ahogy meglátta a visszafojtott könnyektől csillogó indigókék szempárt, felsóhajtott, és visszahúzta a mellkasára. C. J. akármilyen kemény fiú – bocsánat, férfi – volt, mindig is érzékeny volt az érzelmi dolgokra, és talán pont ezért foglalt el különleges helyet az ő és David szívében is.

- Látom, zavarok! – nyílott ki az ajtó. Fran lebiggyesztett szájjal állt meg.

- Kifelé, Kernick! – mordult rá Alex, de C. J. kibontakozott az ölelésből, és megrázta a fejét.

- Jöjjön csak! Nekem beszélnem kell Jenkins dokival, meg Jenny-vel is. Este programom van, ne keressetek! A fotó maradjon nálad – mondta figyelmeztetően, és Alex azonnal mozdult, hogy íróasztala fiókjába süllyessze a kompromittáló fényképet.

- Jó szórakozást estére! – szólt utána, de C. J. már ott sem volt. Felsóhajtott, és rosszkedvűen meredt a nőre. – Mit akarsz?

- Beszélhetnénk?

- Fontos? A kapitánnyal lenne beszédem.

- A kis üdvöskéd miatt?

Alex arca elsötétült. Két lépéssel Fran előtt termett, és az arcába hajolt.

- Tegnap este megtámadták. Nem tudsz erről valamit?

A nő elsápadt.

- Nem úgy néz ki, mint aki megsérült.

- Lehet úgy is sérülést okozni, hogy ne látszódjon. Egy rendőr különösen ért hozzá, nem igaz?!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz!

- Akkor meg kifelé, és ma már nem akarlak látni, hacsak nincs valami sürgős jelentenivalód!

A nő szinte úgy támolygott ki az irodából. Alex elnyomta a sajnálatát, és mappába tette a fotót, majd átsétált Venoche-hoz. A titkára, egy fiatal járőr, akit a kapitány emelt ki a szolgálatból, hogy neki segítsen, amikor meglátta, azonnal felállt, és benyitott a férfihoz.

- Kapitány, Ferguson hadnagy van itt. – Bólintott, és intett Alexnek, hogy menjen csak be.

- Szia, Ron! – Alex a fotelhez sétált, és kezet fogott régi felettesével. Andrea is kimászott az íróasztala mögül, és lehuppant Ron mellé. – Mit hoztál nekünk?

- C. J.-t megtámadták az éjjel – válaszolta Alex komoran.

Ron és Andrea azonnal elkomorodtak. Megnézték a képet, a szemük sem rebbent, és közben hallgatták a férfit. Alex szívesen rágyújtott volna, de tisztában volt azzal, hogy az idős és súlyos beteg Ron miatt Andrea ennek nem örülne.

- Levetted az ujjlenyomatokat? – kérdezte Andrea, és letette a fényképet a dohányzóasztalra.

- Nem hiszem, hogy van rajta. 

- Hátha arra számítottak, hogy C. J. nem mutatja meg nekünk. – Andrea felállt, és odasétált az ajtóhoz. – Michael, szeretnék levenni pár ujjlenyomatot…

- Azonnal… - A fiú a szekrénybe nyúlt, és már vitte is a készletet. – Megcsináljam?

- Köszönöm, de talán még egyikünk sem felejtette el, hogyan kell – viccelődött a kapitány, mire a fiú elpirult zavarában.

- Nem úgy gondoltam…

- Tudom, Michael, semmi baj. – Andrea mosolyogva tért vissza a szobába, és visszaült Ron mellé. – Nagyon segítőkész, amivel néha az agyamra megy.

- Legalább lesz valaki, aki odafigyel rád, ha én már nem leszek – morogta Ron vidáman.

- Az nem mostanában lesz. Túlélsz még engem is – kuncogott Andrea, de a szemében szomorúság villant. Mindhárman tudták, hogy ez nem lesz így, Ditton ahhoz túl beteg volt. – Jah, és jó, hogy említed! Ne oktasd Michaelt, hogyan bánjon velem! Tiszta hülyének érzem magam! – Alex kérdő tekintetére Andrea felsóhajtott. – Tudod, mit csinál? Miest kiteszem a lábam innen, vagy éppen Michaelnek két perc szabadideje van, máris arról beszél neki, hogy figyeljen oda, elmegyek-e ebédelni, időben menjek haza aludni, ne dolgozzam agyon magamat, satöbbi… - Beszéd közben a keze sebesen járt, ügyesen, és tapasztalt mozdulatokkal dolgozott. – Itt van egy elkenődve, meg még olyan hat-hét különböző. Agyon fogdosta valaki, vagy valakik – jelentette ki morcosan. – Ezt elküldöm Michaellel, hátha jutnak valamire. – Telefonált egyet, aztán kiadta a fiúnak a levett mintákat. – Tudják, hogy mész – szólt utána. – Jah, és mondd meg nekik, hogy három ujjlenyomat gazdáját ismerjük: Carrathian nyomozó, Kevin Weiss, dr. Martin Hichsman. Minket a többi érdekel.

- Igenis.

Andrea visszasétált a helyére.

- Mit tegyünk?

- Egyelőre várjunk, hátha újra megteszik. Látható, hogy C. J. nem húzta meg magát, és ez fel fogja őket bosszantani – mondta Ron lassan.

- Nem fogom veszélybe sodorni! – tiltakozott Alex hevesen. – Ki tudja, legközelebb mit fognak tenni vele! – Belesápadt még a gondolatba is, elvégre zsaru volt, látott elég borzalmat.

- C. J. szerintem ezentúl jobban fog vigyázni magára. Igazából az lenne a legjobb, ha mindig lenne vele valaki. Adj mellé új társat! Carl most fejezte be az egyik ügyét, tedd át C. J. mellé. Az új ügyébe úgyis be kell kapcsolni még egy sereg embert. Úgy tűnik, sorozatgyilkossal van dolgunk.

- Mintha nem lenne éppen elég bajunk – morogta Alex rosszkedvűen. 

- Fran hogyan viselkedik?

- Ma megint összezördültek, de C. J. egész jól lerendezte a dolgot. Viszont, ha így folytatja, a rivalizálása a kölyökkel, a munkája kárára fog menni. Micky próbált beszélni a fejével, de nem igazán hallgatta meg.

- Át fogom helyezni, ha így folytatja – közölte Andrea keményen.

- Lehet, hogy attól lenyugodna kicsit – szólt közbe Ron. – Ne hagyjátok, hogy a barátságotok megkösse a kezetek! Pontosan ismer benneteket, és kihasználja, hogy a barátotoknak tartjátok, és nem akarjátok megbántani. Lépjetek fel vele keményebben! Ez munkahely! Egy rendőrség! Viselkedjen zsaruként, ne hisztis tyúkként!

Alex és Andrea is tisztában volt azzal, hogy az idős férfinak igaza van. Dönteni mégis olyan nehéz volt…

- Jó hajlékony fiad van – vette fel a képet Andrea kis hallgatás után.

Alex arca elsötétedett.

- Megtennéd, hogy nem bámulod?

Andrea felnevetett.

- Bocsánat, nem akartam érzékeny lelkedbe gázolni.

- Kapd be!

- Azt meghagyom Davidnek – vigyorgott a kapitány, és végre mindhármójukból kitört a nevetés. Alex szívén enyhült kicsit a szorítás. Andrea és ő meg fogják oldani a dolgot, mielőtt C. J.-nek megint baja esne. Igen, ez volt minden reménye.

            C. J. későn ért haza. Annak ellenére, hogy sietnie kellett volna, inkább ráérősen, sokáig ácsorgott a zuhany alatt. Utána egy törölközőt tekert a dereka köré, és lesétált a földszintre. Odakint kellemes idő volt, így megállt a teraszajtóban. Hosszan bámult kifelé, a medence felé. Ahogy visszafordult, rájött, hogy fázik. Ez azonban nem az a fajta borzongás volt, amit meleg öltözettel lehetett volna orvosolni. Ez belülről, a lelke mélyéről indult. A ház csendje most szokatlanul mélyen megrázta. Rádöbbent, milyen magányos. Milyen magányos volt mindig is, ez alól talán a nagyapjával töltött utolsó hónapok és a Davidékkel való kapcsolata jelentett kivételt. És Ellery…

A kanapét nézte. Emlékek jártak a szeme előtt. Az első csókjuk, viharos szenvedélyük. Valójában mindketten magányosak voltak, és meglátták a másikban a sorstársat, talán ezért is kerültek egymáshoz olyan közel. Túl közel… Amikor kicsi volt, a kinti tábortűznél gyakran ment túl közel a lángokhoz. Nagyapja ilyenkor figyelmeztette, hogy meg fogja égetni magát. Nem hallgatott rá sem akkor, sem most az ösztöneire. Mert annyira tartozni akart valakihez, ha már Davidhez nem kerülhetett elég közel. Szerette a férfit, de elfogadta azt is, hogy ez az érzelem soha nem teljesülhet be. S mostanra már csak csendes beletörődéssel vette tudomásul, hogy megsajdul a szíve, ha látja őt. Tovább kell lépnie, tudta, de olyan nehéz volt. Olyan átkozottul nehéz…

Léptei körbevitték a házon, és amikor belépett a könyvtárszobába, haloványan megcsapta Ellery illata. Nekidőlt az ajtófélfának, és tehetetlenül lehunyta a szemét. Miért van az, hogy ilyen fontos lett neki? Miért van az, hogy akárhová megy a házban, mindenről a vele eltöltött idő jut eszébe? Itt is szeretkeztek, a kanapén. Előtte ő elhevert a párnákon, a fejét a férfi ölében nyugtatta, és próbálta megérteni Ellery magyarázatait. A férfi halk, magabiztos hangja, diszkrét mozdulatai valahogy egy idő után érdekesebbek lettek, mint az iratok. A változás lassan érlelődött bennük, a vágy apró szikraként lobbant a testük mélyén.

C. J. zavartan megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a képeket. Az emlékeket. Mert a férfi már soha többé nem fogja ölelni, hiába sóvárog utána. Ahogy felfelé lépkedett a lépcsőn, újra és újra elismételte magában, hogy ez csak vágy, a valakihez tartozás vágya. Semmi több. 

Felöltözött. A szmoking úgy simult rá, mintha második bőre lett volna. S amikor ösztönösen a pisztolya után nyúlt, megdermedt. Ekkor – abban a tizedmásodpercnyi mozdulatban – döbbent rá, hogy Ellery-nek igaza volt. Nem akar üzletember lenni, sem esténként bájologni hasonló partikon, mint amire most is igyekszik. Gyilkosokra akar vadászni, mert az izgalom tartja életben, és minden egyes győzelem vezeklés a régi bűnért, amit elkövetett.

Hosszan állt a tükör előtt, végül a pisztolya a fiókba került. Utolsó alkalomra. Az ékszeres ládikája előtt hosszan állt, mire felvette a nagyapjától kapott, vagyont érő Rolex órát. A pecsétgyűrű a C betűvel, amit nagyapja hagyott rá, állandó kísérője volt ezekre a partikra. Ahogy a kezében forgatta, rájött, hogy gyűlöli, mert azokat az elvárásokat szimbolizálja a szemében, amiket a családja támasztott feléje. Rosszkedvűen visszadobta, és egy lendületes mozdulattal lecsapta a ládika fedelét. Felvette a mobilját, a tárcáját, és kifelé indult. A riasztó kódjának beütése előtt ellenőrizte, hogy bezárta-e a teraszajtót, majd a kocsija felé indult. Biztos volt benne, hogy Ian már izgatottan várja.

            A férfi egy kis lakásban élt egy viszonylag jó környéken. A liftre viszont ki volt írva, hogy nem működik, így C. J. felkocogott a másodikra. Alig ért hozzá az ujja az ajtóhoz, az már ki is tárult, mintha a tulajdonos mögötte állva várta volna.

- Szia! Kérek még két percet és mehetünk – mosolygott rá Ian vidáman.

- Rendben. – C. J. besétált, és betette maga mögött az ajtót. Jól látta, hogy a szemközti lakásból valaki leskelődik. Érdeklődve ballagott Ian után. – Tudtad, hogy van egy kukkolód?

A férfi felmorrant. Éppen a mandzsettagombjait kapcsolta be, és elhúzta a száját.

- Mrs. Kíváncsinak hívom. Amikor ideköltöztem, barátságos volt, de az egyik alkalommal pont akkor ment le a boltba, amikor én az ügyeletes szeretőmtől búcsúztam.

- Aki nem nő volt…

- Nem – vigyorodott el Ian, majd felnevetett. – Azt az arcot, amit vágott, soha nem fogom elfelejteni. Azóta viszont pokollá teszi az életemet. Mint kiderült, hithű katolikus, és rosszul érinti, hogy egy homoszexuálissal kell egy fedél alatt élnie, még akkor is, ha külön lakást birtoklunk.

- Várj, hadd segítsek! – C. J. félretolta a férfi kezét, és bekapcsolta a mandzsettagombot, amivel eddig nem boldogult.

- Köszönöm. Szóval Mrs. Kíváncsi kicsit rámenős. Megpróbál elüldözni. Már ki akart rúgatni innen, de pechjére a háztulajdonost marhára nem érdeklik a szexuális szokásaim, amíg rendesen fizetem a lakás bérét. Néha sikerül megbotránkoztatnom, olyankor akár egy hétig ki sem mozdul a lakásból, vagy haza sem jön a templomból. Gondolom, a lelki üdvömért imádkozik.

Felnevettek annak ellenére, hogy milyen szomorú is volt ez a helyzet. Ian eltűnt a fürdőszobában, addig C. J. körbejárt. A lakás élénk színei azonnal megragadták. A nappaliban, aminek egyik falát padlótól a mennyezetig könyvespolc borította, tele volt minden orvosi folyóiratokkal, szakkönyvekkel és romantikus regényekkel. Elmosolyodott, amikor felemelte az egyiket. Marguerite Duras Szeretője anno az ő kezében is megfordult.

- Nem is tudtam, hogy ilyesmit olvasol… - mondta, amikor Ian megjelent mögötte.

- Mániám a romantikus irodalom – vont vállat a férfi szégyenkezés nélkül. – Képes vagyok meghatódni egy-egy szebb jeleneten, de ezt Mrs. Kíváncsinak ne áruld el.

- Rendben. – C. J. végre jobban szemügyre vette a férfit. – Jól nézel ki. Engem fog irigyelni minden nő.

Ian megigazította a szemüvegét, és felragyogott a mosolya.

- Köszönöm. De szerintem inkább engem. 

Mindketten elnevették magukat.

- Mehetünk?

- Igen. Útközben elmondhatnád, mégis hová igyekszünk.

- Oké. – C. J. kilépett a folyosóra, és félreállt, hogy Ian be tudja zárni az ajtót. Aztán eszébe jutott valami, és felkuncogott. A férfi hátához simult, s amikor az megdermedt, a fülébe suttogta. – Bocsánat, de gondoltam, megbotránkoztatom a szomszédasszonyodat…

Ian izmai elernyedtek.

- Azt szabad… - mormogta, és visszafordította a fejét, hogy a férfi meg tudja csókolni.

C. J. lágyan végigsimított az ajkán, a leheletük keveredett.

- Nem fogunk elkésni? – kérdezte motyogva Ian.

- Én vagyok a díszvendég. Ennyi nekem is kijár.

Nevetgélve indultak lefelé a lépcsőn. C. J. besegítette a férfit az anyósülésre, aki könnyedén megjegyezte.

- Ezt meg tudnám szokni. Úgy bánsz velem, mint egy hercegnővel.

- Én minden partneremmel így bánok.

- Valóban? – hunyorgott rá Ian vidáman. – Lehet, hogy meg kellene gondolnom, nem akarok-e járni veled…

Egy ideig évődtek egymással, míg C. J. könnyed mozdulatokkal kikanyarodott a ház elől.

- Hová is viszel?

- Teresa Adelaide jótékonysági partijára. Az adakozásból befolyt összeget árva gyerekek taníttatására fordítják.

- És te vagy a díszvendég…

- Igen.

- Mennyit adtál be a közösbe?

- Számít? – pillantott rá C. J., mielőtt indexelt volna.

- Azt hiszem, nem. – Ian kibámult a szélvédőn. – Tudod, rád kerestem a neten.

- És?

- Meglepődtem. Nem értem, miért lettél rendőr, amikor egy egész cégbirodalomért vagy felelős? Hogyan tudod összeegyeztetni a kettőt?

- Egyre nehezebben – vallotta be C. J. komoran. – Szeretem a munkám, és komolyan gondoltam az eskümet. A cég jó ideig nem jelentett problémát, mert olyan emberek dolgoznak nekem, akikben nagyapa is megbízott. Ám mostanra… már csak teher a vállamon.

- Mit fogsz tenni?

- Nem tudom. Valószínűleg eladom a részesedésemet.

- Eldobod, amiért a nagyapád és az apád is keményen dolgozott?

- Apám beleszületett a jóba, amit nagyapa teremtett meg kemény munkával. S különben is, apa inkább politikus volt. – C. J. megállt egy piros lámpánál. – Azt hiszem, kezdem megtanulni, hogy van fontosabb a pénznél és a hatalomnál… 

Ian feléje fordította a fejét, majd lassan elmosolyodott.

- Jó ember vagy, C. J.

- Butaság.

- De igen. Elolvastam a veled készült interjúkat, megnéztem a riportokat, amikben nyilatkoztál. Megkérdeztem rólad pár embert. Mindenki szerint önzetlen, segítőkész ember vagy, és ugyanilyen rendőr is, aki felemeli a szavát az áldozatokért.

C. J. meghatódott. Ez egy kicsit ellensúlyozta a tegnap éjszakai támadást.

- Mindent Alextől tanultam. Ferguson hadnagytól – mondta, hogy Ian is értse, kiről beszél. – Nagyapa halála után nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem akartam visszamenni az egyetemre, de otthon se akartam lenni. Egyre többször tévedtem be Alexhez a gyilkossági osztályra. Az egyik alkalommal segítettem átnyálazni pár aktát, bár ott lennem se szabadott volna. És rájöttem, hogyan történt a gyilkosság, amiben nyomoztak, és ki követhette el. Máig nem tudom, hogyan, csak az ösztönöm azt súgta, hogy annak a fickónak utána kellene nézni… - Az előkelő negyedbe értek, C. J. lelassított, mert a parti miatt megsűrűsödött a forgalom. – Ott voltam, amikor vallomást tett. Felemelő érzés volt igazságot szolgáltatni. S onnantól tudtam, hogy rendőr akarok lenni. – Zavartan elhallgatott, majd besorolt egy kocsisor végére. – Megérkeztünk. Felkészültél?

Ian felkacagott.

- Oh, de még mennyire…

Amikor kiszálltak a ház előtt a kocsiból, és elindultak a lépcsőn felfelé, Ian könnyedén belecsúsztatta az ujjait a férfi kezébe. Nem azért, hogy zavarba hozza, hanem azért, hogy a támogatásáról biztosítsa, történjék bármi…