8. fejezet

8.

Deveraux tábornok a fiát figyelte. Nicholas komor arccal pakolta a hátizsákját.

- Biztos, hogy ezt akarod?

Nicholas felnézett rá.

- Nem is olyan régen még te akartad, hogy részt vegyek a háborúban.

A tábornok összeszorította a száját.

- Az akkor volt…

- … mielőtt megtaláltam volna Seitát? Reménykedtél, hogy meghalt, igaz? – Nicholas kihúzta magát.

A tábornok merev arccal bámult egy pontra Nicholas válla felett.

- Igen.

- Legalább nem hazudsz a szemembe. Ez dicséretreméltó – nevetett fel keserűen a férfi.

- Ne feszítsd a húrt, fiam.

Nicholas megrázta a fejét.

- Nem fogok tétlenül ülni, miközben Seita az életét kockáztatja.

- Ez nem a te ügyed.

Nicholas a négy lázadóra gondolt, majd Seitára.

- Most már az enyém is.

- Fiam… Nicholas, gondold meg!

Seita nesztelenül jelent meg a sátorban.

- Mindjárt indulunk. – Nem nézett a tábornokra, aki ezen azonnal felhúzta magát.

- Hol marad a tiszteletadás? A felettesed vagyok.

Nicholas megmerevedett, és Seita látta rajta, hogy rosszul esik neki a rendreutasítás.

- Nem az enyém, uram – felelte nyugodtan.

Nicholas becsatolta a zsákját.

- Kész vagyok. Menjünk!

A tábornok Seitára bámult.

- Ha tényleg szereted, akkor ráveszed, hogy maradjon itt – mondta komoran.

Nicholas felsóhajtott.

- Apa…

- Ne, Nicholas! – Seita a karjára tette a kezét, hogy elhallgatassa. – Semmi baj. Tábornok úr, ez háború. Nicholas már ide tartozik, joga van, hogy harcoljon a szabadságunkért.

- Ő a fiam! – A tábornok szeme elsötétült a haragtól, és Seita tudta, hogy a kétségbeeséstől is. Elszomorodott.

- Nekem pedig volt apám, anyám és családom. És addig nem kezdhetek új életet, míg meg nem teszem, amit követel a tisztesség.

- De…

- Ő megérti ezt! – Seita Nicholas elé lépett, és félelem nélkül nézett fel a tábornokra. – Éveket élt itt, és tudja, hogy addig nem lehetünk boldogok, míg le nem zárjuk a múltat. Ezt a háborút…

A tábornok a fejét rázta.

- Nem. Kell lennie más megoldásnak. Nem értem… - halkult el a hangja. Nicholas most először látta bizonytalannak.

Seita tekintete megszelídült.

- Uram, amíg nem lesz igazán szerelmes, addig nem is fogja megérteni. – A tábornok arca megrándult, de a fiú folytatta. – A szerelem nem csak azt jelenti, hogy elveszünk a másiktól, hanem adunk is. Elfogadjuk őt, megértjük, vállvetve harcolunk a nehézségek ellen. – Közelebb lépett a férfihoz. – Ismerem Nicholas, bár csak pár napot töltöttünk együtt. Láttam az arcát, amikor elvesztett egy beteget, és lemondott egy emberi életről. Láttam a szemét, amikor azt mondta, hogy visszajön hozzám. Hónapokig ez tartott életben… a dzsungelban, a bogarak között, a sárban, az esőben, a fojtogató forróságban. Azt mondta, szeret… - Seita elpirult. Nem tehetett róla, fellángolt a bőre. – Szeret… Engem, aki csak egy gyerek, egy gyilkos… Most pedig velem jön, hogy megvívja az én harcomat… velem jön. Ha akarnám, se tudnám megállítani. Ha meghalok, vele vagy mellette legyek. Ha meghal, akkor pedig… úgyis meghalok én is.

A tábornok megdörzsölte az arcát. Nem tudott mit mondani. Félreállt az ajtóból.

- Nem lesz semmi baj, apa! – Nicholas megállt előtte, a vállára tette a kezét.

- Nincs senkim rajtad kívül. Ezt soha ne feledd, fiam!

Nicholas tekintete megkeményedett.

- Értettem, uram! – Tisztelgett, ahogy kiskorában, amikor az apja ugyanezekkel a szavakkal köszönt el tőle otthon.

A tábornok viszonozta a mozdulatot. Seita rámosolygott, majd követte Nicholast. Egymás mellett indultak harcba.

Nicholas arcát vér borította. Seita bukkant fel mellette.

- Segíthetek?

Nicholas ahhoz is fáradt volt, hogy kesernyésen felnevessen.

- Hogy állunk? – kérdezte inkább, és lecsukta a katona szemét, akinek nem sikerült megmentenie az életét.

- Rosszul. Betörtünk Montoréhoz, de nem jutunk beljebb. Az emberei feltartanak minket.

- A mesterlövészek? – Nicholas apja embereire utalt.

- Harcolnak. Sajnos, ők se mindenhatóak. – Seita tekintete éles volt, akár a penge. – Hátulról kell megpróbálnunk bejutni.

- Az a dzsungel áthatolhatatlan.

- Menni fog!

Nicholas felemelkedett.

- Veled megyek!

Seita finoman megérintette az arcát.

- Maradj itt, kérlek!

Nicholas elütötte a kezét.

- Mi is volt a megható szöveg az együtt-meghalásról? – kérdezte kihívóan.

Seita nagyot fújt.

- Kevés holmit hozz! – mondta halkan.

Nicholas sokzsebes nadrágjába gyömöszölt mindent, amiről úgy gondolta, hogy kellhet.

- Oké – állt fel.

Seita fegyvert nyújtott feléje.

- Fedezned kell! Nem kell ölnöd, célozz mellé, csak segíts!

Nicholas elhúzta a száját.

- Gyűlölöm a háborút! – motyogta, de a pisztolyt elvette.

Beleolvadtak a dzsungelba.