8. Buksza, a manó

8. Buksza, a manó

Hajnalban Draco felriadt álmából. Diana nyugodtan szuszogott a karjaiban és a többiek is aludtak még. A tűz elhamvadt már, de a dombok alján a nap felkelni látszott. Derengett, ami elég volt ahhoz, hogy jól szemügyre vehesse kicsiny táborukat. Az apró zaj abbamaradt ugyan, de ő ettől függetlenül szemét összehúzva fülelt. A zaj folytatódott. Draco tekintete körbejárt, aztán rájött, hogy azért nem látja a zaj forrását, mert pontosan a háta mögül jön, Diana tarisznyája felől. Nagyon óvatosan mozdulva elengedte Dianát, de észre kellett vennie, hogy már a lány is olyan éber, akárcsak ő. Sőt, Varnor szuszogása és Pacsmag horkolása is más lett. Mindannyian éberek voltak. Draco közel húzódott a lányhoz és beleharapott a fülébe. Kulcscsontjára írta a szavakat. Diana visszairt a tarkójára. Jópofa játék lett volna, ha nem az életük múlik rajta.

Draco hanyatt fordult. Szemét lehunyta, arca nyugodt volt. Magával húzta Dianát is. A kívülállók számára úgy tűnt, mintha álmában a lánnyal lett volna. Diana villámgyors volt. Draco egyetlen kézmozdulatára elrugaszkodott és átszelte a levegőt. Halk kiáltással az apró alakra támadt, aki éppen tarisznyájában kutakodott. A földre teperte, s Diana tőrt szegezett a nyakának, majd hitetlenkedve pislogott. Draco és a többiek föléjük magasodtak, a döbbent csendet Lina lelkes kiáltása törte meg.

- Jaj, de édes!

Hívatlan vendégükre ez a szó illet talán a legjobban. Sötétbarna ruhát viselt, haja fekete volt és göndör, szerteágazó, szeme riadtan meredt rájuk, éjfekete, huncut tekintet a dundi arcocskában. Egy manó hevert előttük.

- Ki vagy és mit kerestél a holmim között? – tette el tőrét Diana, de kezével nem engedte a kis alakot.

A manó visítani kezdett.

- Ne haragudj rám! Szegény manó vagyok, éhes, szomjas. Csupán ételt kerestem. Bocsáss meg nekem, többé nem fog előfordulni.

Oly ártatlanul nézett Dianára, hogy a lány önkéntelenül is megszánta. Elengedte. Na, csak erre várt a tolvaj, futott is, ahogy a lába bírta. Váratlanul nekiütközött valaminek, a földre csüccsent. Rémülten pillantott fel.

Draco összefont karokkal, komoran magasodott felette.

- Csak nem sietsz valahová, szegény, éhes, szomjas manócska? – kérdezte gunyorosan.

A manó nagyot nyelt.

- Ne haragudj rám, uram! – nyögte és térdre ereszkedett. Reszketett.

Lina felkiáltott.

- Jaj, Draco! Ne ijesztegesd! Nem látod, halálra van rémülve! – A lány letérdelt a manóhoz és a keblére ölelte. A manó elpirult, de szemmel tartotta Dracot. Úgy szemlélgette a férfit, mintha arra várt volna, hogy Draco kardot ránt, és négyfelé vágja reggelire.

Draco felmordult.

- Oka is van rá! – Lehajolt és kiragadta a manót a tiltakozó Lina karjaiból.

- Diana, csinálj valamit a fiúddal! – sikoltotta felháborodottan a lány.

Diana elengedte a füle mellett Lina szavait. Sejtette, hogy Draco nem ok nélkül rázza a lábánál fogva váratlan vendégüket. Igaza lett. A manó ruhájából Lina erszénye és rézpénzek potyogtak a földre, Varnor féltve őrzött aranyberakásos tőrével, Pacsmag ecsetkészletével és Diana kis üvegcséjével egyetemben.

Lina arca elsötétedett, ha Pacsmag nem fogja le, nekiugrik a manónak.

- Te kis hazug! – háborgott.

Felszedték holmijaikat, míg Draco talpra állította a tolvajt.

- Hogy hívnak? – rivallt rá.

A manó összehúzta magát, de válaszolt. Dianának úgy tűnt, hogy Dracotól retteg, s azért engedelmeskedik neki.

- Buksza a nevem, kegyelmes uram!

- Hívj Draconak! Ők pedig a társaim. Varnor, a zsoldos, Pacsmag, a festő, Kotta Lina, az énekes és Diana, az íjász.

A manó fél szemmel felsandított a férfira.

- No és te, uram?

Draco szeme megvillant, mire Buksza riadtan rándult össze.

- Bocsáss meg nekem, uram, merészségemért!

Dianáék értetlenül összenéztek. Draco leguggolt Bukszához.

- Miért loptál meg minket? Ha pénzre van szükséged, miért nem adsz el az erdő terméseiből, mint más manó? Vagy talán túl kényelmes így?

Buksza a vállát vonogatta.

- Családom van, és annyit nem tudok eladni, hogy mindenkinek jusson étel az asztalon. Hát ezért, uram. Meg hát, jó érzés átvágni a buta embereket! De uram, te persze nem tartozol közéjük és a társaid se!

Draco arcán mosoly futott át.

- Ezt jó hallani, Buksza. Gyere, reggelizz velünk – emelkedett fel.

Diana megrázta a fejét, mint aki rosszul hallott. Lina csak levegő után kapkodott. Varnor és Pacsmag kétkedve ingatták a fejüket. Buksza szabályosan Draco lábai elé omlott.

- Köszönöm, jó uram. Köszönöm.

Draco felélesztette a tüzet és köpenye alól kenyeret és sajtot vett elő. Négyfelé osztotta, a manóval saját szegényes részét osztotta meg.

Lina mormogott.

- Nem értelek, Draco. Most akart kirabolni minket ez a kis vakarék, erre még enni is meghívod. Nekünk is alig van mit ennünk.

Varnor Draco mellett emelt szót.

- Draco igazságosan cselekedett – mondta. Pacsmag leintette.

- Én Linával értek egyet – harapott egy nagyon a kenyérből. Diana felsóhajtott.

- Muszáj ezen így kiakadni? – érdeklődött, aztán Dracohoz fordult. – Magyarázatot várok! – tette hozzá szigorúan.

Draco lenézett a lába mellett ücsörgő manóra, aki mostanra teljesen megnyugodott. Már nem tartott tőle. A manók azt tartották, aki ételét megosztja velük, az megérdemli bizalmukat és tiszteletüket. Draco most már akár az életét is kérhette volna Bukszától, a manó megadta volna. Persze, a többiek mindezt nem tudhatták. Draco letette a manó elé a többi kenyeret is és elmosolyodott.

- Mindenki visszakapta az értékeit, úgyhogy nem látom az okát az ellenkezésnek. Buksza a családjának lopott, nem saját magának. Ti talán nem ezt tettétek volna helyében, ha éhezik a gyermeketek?

Draco hangja szelíd volt. Nem vonta őket felelősségre dühük miatt, hiszen volt okuk rá. De szavaival ráébresztette őket, hogy igazságtalanul bántak a manóval.

Lina vonakodva az erszényébe nyúlt és egy ezüstpénzt tett le Buksza elé. A manó elnyílt szemmel csodálkozott rá.

- A családodnak – motyogta Lina. Pacsmag követte példáját.

Varnornak nem volt pénze, de maradt neki a kendőjében szárított gyümölcs.

- A gyerekeidnek – magyarázta. A manó szótlanul ücsörgött. Teljesen megbénult ekkora szívélyességtől. Még soha életében nem találkozott ilyen önzetlen emberekkel. Bár azt felfogta, hogy mindezt valójában Draconak köszönheti.

Diana a tarisznyája mélyére nyúlt és kis erszényt vett elő. Saját ékszerei voltak benne, amiket a szülei és Justin halála óta elő sem vett. Kibontotta és apró gyűrűt húzott elő belőle.

- Ez a legértékesebb. Ha pénzzé teszed, egy ideig biztosan elég lesz. Nekem már nincs szükségem rá.

A gyűrűt nagyanyjától kapta még a tizennyolcadik születésnapjára. Soha nem viselte, mert már akkor kicsi volt az ujjára, amikor megkapta. De megőrizte emléknek. Most azonban tudta, hogy jót tesz azzal, ha elajándékozza. Letette a manó elé.

Draco bólintott és kiürítette saját erszényét.

- Ez az utolsó aranypénzem – dobta le a fűre kis vagyonát. – Tessék, itt van ez is, hogy legyen miben elvinned az ajándékaidat – nyújtotta a manónak az erszényét is.

Buksza lassan összeszedegette a pénzt, az ékszert és a gyümölcsöt, aztán rájuk mosolygott.

- Soha nem fogtok gazdagok lenni – vigyorogta. – Akkora a szívetek, hogy mindig szegények lesztek. De csak a zsebetek lesz üres, mert a lelketek oly gazdag, hogy nem ér fel a három sárkányúr minden vagyonával sem.

Buksza felállt. Vállára vette az erszényt és sorban meghajolt vendéglátói felé.

- Kotta Lina, szépséged nem ér fel egyetlen asszonyéval sem, de éppen e szépség iránti szerénységed tesz azzá, aki vagy. Pacsmag úrfi, miközben holmid között kutattam, láttam képeidet. Irigyellek és irigyeljen mindenki, mert te a valóságot látod, ami csak nagyon keveseknek mutatja meg magát. Varnor úr, nemes a szíved, az igazságért viseled a kardodat. Kérem Földanyát, hogy óvjon utadon. Diana kisasszony, téged ismerlek már régről. Hallottam sorsodról, amelyet kijelöltél magadnak. Bízom benne, hogy sikerrel jársz.

A manó mosolygott, miközben a megszólítottak hitetlenkedve meredtek rá.

- Egy manó többet lát, mint egy ember – figyelmeztette őket, aztán Draco felé fordult. – Hálás vagyok neked! Visszaadtál nekem valamit, amit már régen elvesztettem. Nem hittem volna, hogy egy magadfajtától kapom meg, de látod, én is tévedhetek. Nehéz az út, amelyen jársz, s még nehezebb a teher, amelyet viselsz. Ne feledd, hogy már nem vagy egyedül!

- Sikerrel járok? – tette fel a kérdést Draco.

Buksza nevetett.

- Én sem láthatok mindent.

Elindult. Már a tisztás szélén állt, amikor megfordult és visszasétált hozzájuk. Kotorászott egy kicsit a köpenye alatt, aztán Draconak nyújtott egy kis, szakadt erszénykét.

- Azt hittem sokáig, hogy ez majd megváltoztatja a sorsomat, de ahogy egy mágus mondta, nem kaphatok meg mindent. Fogd és használd, nálad működni fog, mert bármennyire sötét a lelked, nemes a szív, amely benned dobog.

Draco tétovázva fogta a kezébe, de mielőtt válaszolhatott volna, a manó eltűnt a szemük elől.

Némán ücsörögtek, Draco megpiszkálta a tüzet. Az erszényt bámulták mindannyian.

- Hát, annyi bizonyos, hogy különös lények a manók – jegyezte meg Varnor tűnődve.

Lina megette utolsó falat sajtját, Pacsamag előszedte ceruzacsonkját és rajzolni kezdett, Varnor töprengve bámult a lángokba. Diana fejében a manó szavai jártak. Draco az erszényt forgatta ujjai között.

- Nincs szükségem rá – szólalt meg hirtelen.

A kis szütyő mintha csak ere várt volna. Elnehezedett. Draco belepillantott, aztán lassan elmosolyodott és kiborította a tartalmát. Aranypénzek hullottak a fűre. Lináék felkiáltottak. Egy ideig mindegyikük egyszerre beszélt. Draco intésére azonban elhallgattak.

- Elosztjuk – mondta halkan. Társai döbbenten szisszenek fel.

- Ez a tiéd – vetette ellen Diana.

Draco bólintott.

- Pontosan. De mint Buksza mondta, már nem vagyok egyedül.

Dianáék tiltakozása ellenére szétosztotta a pénzt, majd felállt, s lábával földet söpört a tűzre.

- Induljunk!

Felszedelőzködtek. Diana lemaradt Dracoval.

- Miért tetted? – kérdezte kíváncsian.

Draco vállat vont.

- Egy csapat vagyunk. Tanulunk egymástól és tanítjuk egymást. Erről szól ez az út.

- No és Drion? – torpant meg Diana.

Draco elmosolyodott, a hangja azonban keserű volt.

- Ő az út végén vár ránk, s addig még sokszor kel fel és nyugszik le a Nap.

- Ez nem ilyen egyszerű! – szorította ökölbe a kezét a lány.

Draco felsóhajtott. Komolyan nézett Diana szemébe.

- Diana, mindannyian változunk. Jobbak leszünk, avagy rosszabbak, de változunk. Bátrakká válunk és gyávákká, mert ami erőssé tesz, az meg is gyengíthet. Ne hidd, hogy bármelyikünk is elfeledkezett Drionról, mert ez nem igaz. Ott van a gondolatainkban. Mélyen, mert nem lehet mindig a felszínen. Tönkre fog tenni, ha mindig a bosszú jár az eszedben.

- Te is bosszút akarsz állni, vagy talán tévedek? – vágott közbe Diana.

Draco közelebb lépett. Hangja és tekintete éjsötét lett, Diana megborzongott.

- Sejtelmed sincs az igazi gyűlöletről, s nem is sejtheted, hogy minden gyűlölet a szeretetből fakad. S ez a legnehezebb érzelem, mert akit szeretsz és gyűlölsz egyszerre, az elpusztíthat, porrá tehet. Vágyod Drion halálát, de fogalmad sincs arról, hogy milyen mélyről fakad az igazi gyűlölet. Légy erős, mert Drion hatalma végtelen és olyan tudás birtokosa, amelyről te, ember, nem is álmodhatsz.

- Nem értelek – suttogta Diana.

Draco halkan felnevetett és lágyan végig simított a lány arcán.

- Jobb is, ha most még nem érted. Csak megzavarna. Majd ha eljön az ideje, minden érteni fogsz. S remélem, megbocsátasz.

Diana értetlenül meredt rá. Draco elfordult, és elindult a többiek után.

- Nem győzhetsz mindenki ellen. Nem nyerhetsz meg minden csatát. Nem lehet a tied minden győzelem. De Drion ellen nem veszíthetsz. Driont le kell győznöd. Együtt vagy külön-külön, azt majd a sors dönti el, Diana. Addig azonban élvezd az életet, mert lehet, hogy a Drion elleni harcod az utolsó lesz. Gondold el, mi minden maradna ki az életedből – szólt vissza.

Diana utána rohant és elkapta a karját. Megperdítette és bátran, felszegett fejjel mondta:

- Drion az enyém és nem számit, ha meghalok, csak pusztuljon! – kiáltotta.

Draco mindentudó pillantással felelt.

- Mindenki életében van egy pillanat, amikor nehéz döntést kell hozni. Buksza szavai nem csak rám igazak, hanem mindegyikünkre. Már nem vagyunk egyedül. Miattad létezünk, s a te utad, a mi utunk. Ám az út végén önzően nem dönthetsz, mert… nem vagy egyedül.

Draco szelíden mosolygott és átölelte a lány derekát. Diana szótlanul ballagott mellette – válluk és csípőjük néha összeért -, és a férfi szavai jártak a fejében. Érezte, hogy van igazság bennük, akár élet a tavaszi esőben.