7. nap: Két élet II. - Mondaná még milliószor...

Andrea rosszkedvűen lézengett az irodában. A titkárnője beszélt hozzá, de ő oda sem figyelt.

- Valami baj van, uram?

Andrea felsóhajtott. Michael a negyedik ebédet mondta le, és nem is aludt nála. Előtte is voltak gondok, sokkal távolságtartóbb volt, mint régen. Már fontolóra vette, hogy beszél a közvetlen felettesével, hátha a kollégái tudnak valamit.

- Megy ebédelni, uram?

- Nem vagyok éhes – rogyott vissza a székébe.

- De…

- Magamra hagyna? – Andrea tudta, hogy éles a hangja, de nem tudott tenni ellene. Megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott, miután Regina kiment. Nagyon szerette volna tudni, Michael miért távolodott el tőle. A felszínen minden rendben volt, de érezte, hogy Michael titkol előle valamit, és ettől teljesen kiborult. Tudta, hogy túlságosan ragaszkodik hozzá, de nem tudott tenni ellene.

Kedvelte a férfit, képes volt megnevettetni, elfeledtetni vele a nehéz munkanapokat, jól főzött és még az ágyban is fantasztikus szerető volt. Bár azzal is tisztában volt, hogy a tűzzel játszik. Viszonyuk bizalmas voltáról senki nem tudott, csak a legközelebbi barátok gyanakodtak. Talán ez zavarta Michaelt? Hogy nem vállalja fel őt? Kirúgta maga alól a széket, és az ablakhoz ballagott. Fogalma sem volt, mit tegyen.

Eltelt a nap, Michael nem jelentkezett. Legjobb barátja viszont igen. Alex Ferguson hadnagy, a kapitányság gyilkossági csoportjának vezetője egyszerűen besétált hozzá, és lehuppant a fotelba.

- Erre jártam – mondta a kimondatlan kérdésre, mit keres Andreánál. – Már egy ideje hanyagolsz minket.

- Sajnálom. Sok a munka.

- Nekem mondod?! – Alex rávigyorgott. A máskülönben jeges szürke szempár vidáman csillogott. – Ramatyul nézel ki – jegyezte meg, mire Andrea csak legyintett. Kimászott az íróasztala mögül, és átült a férfi mellé.

- Hogy’ vagytok?

- Jól. David dolgozik, a srácok az oviban idegelik az óvónőjüket.

- C. J.?

- Dolgozik. Most legalább öt ügye van folyamatban.

- Nem pont erre gondoltam.

Alex vállat vont.

- Amíg boldog, nem érdekel, kivel van együtt, ha erre akarsz kilyukadni.

- Pedig nem kedveled Morellt.

- Hát, nem. – Alex cigit szedett elő a zsebéből. Rágyújtott. – De C. J. tényleg boldog vele, és ez az, ami számít.

- Szerencsés kölyök.

Alex felnevetett.

- Az biztos. És veled mi újság?

- Semmi.

- Aha, én meg a pápa vagyok. – Alex vesébe látó pillantással mérte végig. – Michael?

- Tudod, hogy a kábszereseknél van.

- Persze, hogy tudom, és nem is ezt kérdeztem – mordult rá a hadnagy.

Andrea a hajába túrt, és meglazította a nyakkendőjét. Eddig egyszer sem mondta ki nyíltan, hogy együtt vannak, sőt, titkolták amennyire csak lehetett, és lám, hiába. Alex átlátott rajta, most is felvont szemöldökkel várta a választ.

- Úgy volt, hogy együtt ebédelünk, de lemondta.

- Gondolom, leköti a munka. Nyomozó lett, és azért ez elég nagy ugrás a titkári poszt után. Szeretne bizonyítani. Neked és a társainak is.

- Eleinte én is erre gondoltam, de korábban akármilyen ügyön is dolgozott, szakított időt arra, hogy találkozzunk.

- Arra gondolsz, hogy megismerkedett valakivel?

- Nem tudom. Minden rendben van közöttünk, csak az utóbbi időben mintha kerülne.

- Beszéltél vele erről?

- Rákérdeztem a múltkor. Azt mondta, hogy rémeket látok.

- Nem lehet, hogy tényleg így van? – kérdezte Alex szelíden. – Nem vagy könnyű helyzetben, elvégre te vagy a rendőrfőnök, és az egyik beosztottad a szeretőd. Ron halála óta pedig csak pár hónap telt el…

Andrea felpattant, és fel-alá kezdett járkálni.

- Azt hiszed, én nem vagyok ezekkel tisztában?! – tört ki belőle. – De… – Elakadt, dühösen az asztalra csapott, majd rátámaszkodott. – Nem akartam viszonyt kezdeni vele – vallotta be. – Ron akkor halt meg, én pedig úgy éreztem, belehalok a hiányába. Annyira… fájt… – Lehunyta a szemét. – Még mindig nagyon hiányzik, de beláttam, hogy ő sem akarná, hogy bezárkózzam. Michael kedves volt, és velem volt, amikor senki más. Ő lett a mentsváram. Megértő, kedves, vidám és szemtelen. Nem akartam, hogy fontos legyen nekem. Nem akartam, hogy… Ő még fiatal, előtte az élet. Feleség, gyerekek, család. Arra gondoltam, én csak… egy megálló vagyok. Ezerszer elmondta, hogy szeret, én meg kételkedtem benne. És most, hogy egyre kevesebbszer mondja, hirtelen azon kaptam magam, hogy azt akarom, mondja még ezerszer. Milliószor… - Alexre pillantott, aki megértően nézett rá. – Most, hogy azt akarom, mellettem maradjon, pont ő az, aki el akar távolodni tőlem. És fogalmam sincs, mit tehetnék ellene.

- Mi lenne, ha ugyanezt elmondanád neki is? – Alex felállt, és átkarolta a vállát. – Próbálj meg beszélni vele!

- Mi lesz, ha kiderül, már nem szeret? – Andrea gyűlölte, hogy ennyire kétségbeesett a hangja.

- Bármennyire nehéz, barátom, de akkor továbblépsz. – Alex gyengéden megszorította a vállát, mielőtt csendesen magára hagyta volna.

Tépelődött, mielőtt elhatározta volna magát.

- Lemegyek a kábszeresekhez – mondta Reginának.

Az asszony részvéttel nézett rá, mire még bosszúsabb lett, és szinte becsapta maga mögött az ajtót. Odalent a szokásos nyüzsgés fogadta. A mai napig hiányzott neki az adrenalin, az utcai munka.

- Uram, segíthetek valamiben? – Silvya DeMatto nyomozó állt meg mellette. Kezet fogtak.

- Webster bent van?

- Az előbb itt kószált. Tony, Webstert nem láttad?

- Azt mondta, hazamegy átöltözni.

- Sajnálom, uram, hogy hiába fáradt le.

Andrea megrázta a fejét.

- Semmi baj. Úgy volt, hogy együtt ebédelünk, de gondolom, elfelejtette. – Mindenki tudta, hogy Michael Andrea mellől került az osztályra, és mivel mindannyian szerették a férfit, nem piszkálták emiatt Michaelt sem.

Tony Simms nyomozó csatlakozott hozzájuk.

- Mostanában egy kicsit szétszórt. Viccelődtünk vele, hogy biztos a barátnője miatt, de azt hiszem, valami más baja van. Néha itt alszik bent a székén, már felajánlottam neki a kanapémat, de nem fogadta el.

Andrea előtt végre megvilágosodott, hol szokott aludni, amikor nem nála vagy otthon tölti az éjszakát.

- Nem is sejtitek, miért?

A két nyomozó egyszerre rázta meg a fejét. Andrea elbúcsúzott tőlük, majd felszólt Reginának, hogy hazamegy. Kocsiba ült, és közben hagyta, hogy a dühe eluralkodjon rajta. A stoptáblákra és a sebességkorlátozásra fittyet hányva száguldott át a városon. Egy anyuka babakocsival éppen akkor jött kifelé az épületből, segített neki lefelé a lépcsőkön, aztán simán besétált. A negyedikre a rozoga lift vitte fel, és sikerült annyira felbosszantania magát időközben, hogy ököllel dörömbölt be a férfihoz.

- Andrea, te mit keresel itt? – Michael döbbenten nyitott ajtót. Hátrált vagy két métert hátra, Andrea olyan erővel taszította meg. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte.

- Elegem van! Tudni akarom, mi a fene folyik itt!

- Én…

- A társaid mondták, hogy bent szoktál aludni, és az utóbbi négy ebédet is lemondtad! Ha van valakid, mondd el! Ha valami más bajod van, akkor miért nem mondod el?!

- Hidd el, nincs senki más! – Michael nekicsapódott a falnak, Andrea a feje mellé támaszkodott.

- Az igazat akarom hallani!

- Ez az igazság!

- És mi a francért higgyek neked? Egyfolytában hitegetsz! Játszol velem! Talán élvezed, hogy bolondot csinálsz belőlem? Hogy miattad lassan nem vagyok ura önmagamnak?

Michael felfelé nézett, pislogott, a könnyeit próbálta elfojtani.

- Sajnálom, én csak neked akarok jót – mondta fojtott hangon. – Nem akarom, hogy belekeveredj!

- Már belekeveredtem azon a napon, amikor megdugtalak! – válaszolta durván Andrea.

- Nem akarok bolondot csinálni belőled, eszem ágában sincs. Csupán… téged védelek.

- Mitől? Kitől?

Michael mély levegőt vett. Összerándult, amikor Andrea nyitott tenyérrel a falra ütött.

- Válaszolj, az istenit! – ordított rá.

Michael szorosan összezárta a szemét.

- Az apámtól – bukott ki belőle.

- Mi? – Andrea meglepetten megrázta a fejét. – Ezt most nem értem.

- Néha felbukkan, és megkeres. Itt alszik, adok neki némi pénzt, utána lelép. Most is a városban van, a haverjaival lóg. Nem akartam, hogy összetalálkozzatok, még véletlenül sem.

- Miért?

- Mert egy szemét strici, azért! – Michael végre ránézett. – Ismerlek, Andrea, kötelességednek érezted volna, hogy elbeszélgess vele, ő viszont… Nem akartam, hogy összerakja a képet, és neked valami bajod legyen belőle, hogy velem vagy.

- Ezért inkább kerültél…

- Hidd el, megszenvedtem minden percet…

Andrea nagyot sóhajtott. Előredőlt, Michael vállára hajtotta a fejét.

- El kellett volna mondanod. Azt hittem, megismerkedtél valakivel.

- Féltékeny voltál?

- Nem volt nyilvánvaló? – Andrea alkarral a falnak támaszkodott, közvetlen közelről nézett a férfira. – Őszinte leszek, Michael. Hosszú idő óta te vagy az első, akivel reménykedni tudok a jövőben. Vénember vagyok hozzád képest, mégis így érzek.

Michael mosolya felragyogott.

- Tényleg?

- Igen. Ezért kérlek, ne zárj ki az életedből!

- Sajnálom, annyira sajnálom! – Michael átölelte, a nyakába fúrta az arcát. Andrea a hajába csókolt, és olyan erővel ölelte, hogy mindketten alig kaptak levegőt.

- Költözz hozzám!

- Tessék?

- Szedd össze a holmidat, gyerünk!

- Andrea…

- Mire vársz?

Michael egy rövid pillanatig habozott, aztán bólintott, és rohangászni kezdett. Két táskába bepakolta a legszükségesebbeket, Andrea berakta a kocsija csomagtartójába, aztán elindult hazafelé, Michael motorral követte.

Együtt pakoltak ki, Andrea összébb rendezte a ruháit, hogy Michael cuccai is elférjenek. Utána csak álltak, és a túlzsúfolt szekrényeket nézték.

- Lehet, hogy jobb lenne, ha a vendégszobába költöznék – bizonytalankodott Michael. 

Andrea viszont elmosolyodott.

- Szerintem jól néz ki – vélte, és átkarolta Michael derekát.

Közösen főzték meg a vacsorát, vetélkedőt néztek a tévében, együtt zuhanyoztak. Ezen az éjszakán nem szeretkeztek, csak összebújtak. Eleinte mindenféle semmiségről beszélgettek, később pletykákról, nőkről, szerelemről, gyerekkorról, könyvekről, zenékről. Andrea még soha nem érezte magát ennyire boldognak. Egy ideig hallgattak, aztán mégis feltette a kérdést, amit eddig halogatott.

- Az apád hogyan talált rád?

- Interjút adtál a bíróságon, és ott álltam mögötted. Volt ideje, hogy felismerjen, és onnantól már nem volt nehéz dolga, hogy megtaláljon. Boldog voltam, hogy megkeresett. Még pénzt is adtam neki, de aztán… követelőzni kezdett. Nálam lakik, ha a városban van, úgymond én tartom el, és ő úgy gondolja, ennyi jár neki csak, mert megcsinált. – Michael nem tudta elűzni a hangjából a keserűséget. – Azt hittem, hogy végre lesz apám, de tévedtem. Most már nem akarok mást, minthogy soha többé ne lássam.

- Segítsek?

- Megoldom.

- Tudja, hogy meleg vagy?

- Nem. Nem mertem elmondani neki, ahogy azt sem, hogy közel állok hozzád. Attól félek, akkor sokkal többet akarna, mint most. Meg hát, volt pár kirohanása a buzik miatt… - Michael szomorúan elhallgatott.

Andrea szorosabban ölelte.

- Az apám megvert, amikor elmondtam, hogy meleg vagyok. Azt mondta, hogy ez ellenkezik Isten parancsával, és kárhozatra ítélem magam, és őket is. Arról nem is beszélve, hogy beszennyezem a család nevét. A Venoche nevet…

- Mit csináltál?

- Egész éjszaka töprengtem, hogy mi lenne a helyes. Reggel összepakoltam a cuccom, és elmondtam neki, hogy eljövök. Kinevetett, úgy vélte, pár nap múlva megvert kutyaként fogok hazaoldalogni. Anyám kétségbe esett, azt mondta, túl fiatal vagyok, hogy belássam, nekik van igazuk, és ők csak a javamat akarják. Annyira fájt… - Andrea hangja megtört, és most Michael ölelte őt szorosabban. – Arra gondoltam, hogy miért nem tudják elfogadni, aki vagyok?! Évekig hallgattam a vágyaimról, elnyomtam magamban, míg egy nap összetalálkoztam egy sráccal, aki felvállalta önmagát. Ő úgy vélte, nem leszek boldog, amíg másnak adom ki magam, így megfogadtam a tanácsát, csak éppen nagy árat fizettem érte. Mielőtt eljöttem volna, azt mondtam, hogy ha igazán szeretnének, akkor elfogadnának olyannak, amilyennek Isten teremtett. Többé nem mentem vissza.

- Anyukád sem keresett?

- Néha felhívtam telefonon, de mindig ugyanazt mondogatta, menjek haza, változzak meg. Képtelen voltam rá. Paolo bácsi szerint – ő apám testvére – ízig-vérig Venoche vagyok, büszke és képmutatásra képtelen. Azt hiszem, ez volt az egyetlen bók, amit kaptam tőle.

- Sajnálom.

Andrea gyengéden rámosolygott.

- Ne tedd! Én választottam, hogy nélkülük élek tovább. Maradhattam volna otthon is, lehet, hogy lenne feleségem, gyerekeim.

Michael felkönyökölt, és nagyon komolyan nézett a szemébe.

- És boldog lennél?

Andrea finoman megsimogatta az arcát.

- Nem.

- Még úgy sem akarnád azt az életet élni, hogy Ront elvesztetted?

- Ron soha nem volt az enyém.

- De…

- Michael! – Andrea az ajkára tette a mutatóujját. – Ron soha nem volt az enyém. Szerettem, de az a kapcsolat közel sem volt olyan, mint most veled.

- Ha újrakezdhetnéd, akkor is így tennél?

- Igen. Ron nagyszerű ember volt, itt van a szívemben, és általa lettem az az ember, aki most vagyok. Ha nem jövök el otthonról, egy szerelemmel lettem volna szegényebb.

- És egy veszteséggel…

Andrea szomorúan felsóhajtott.

- Igen, ez igaz, de akkor téged sem ismerlek meg. Ron meghalt, de te most itt vagy velem, és néha úgy érzem, ez több mint, amit megérdemlek.

- Bolond!

- A te hibád! – Michael felragyogó arcára Andrea végre elnevette magát. Visszahúzta a vállára a férfi fejét, és puszit nyomott a hajára. – Nagyon nehéz volt, amikor eljöttem otthonról, azt hittem, beleszakad a szívem, de most, itt, veled, úgy érzem, megérte. – Michael erre olyan erővel ölelte, hogy biztos volt benne, meglátszik majd a nyoma.

Reggel elaludtak, kapkolódva zuhanyoztak, öltöztek, egyikük se talált semmit a szekrényben, amin végül hosszan nevettek. A közös ebéd elmaradt, Michael kint volt terepen, Andrea pedig értekezleteken vett részt. A polgármesterrel elköltött vacsora eléggé elhúzódott, és sokat késett otthonról. Michael morcosan dohogott, amikor hazaért.

- Ő persze egész nap lazsál, de te keményen dolgozol, és fáradt vagy, amivel mit sem törődik! Hogy’ utálom a fajtáját! – Segített a férfinak levetkőzni a fürdőben. – Nem fáj a lábad? Ha fürödtél, megmasszírozom.

Andrea nekidőlt a mosdónak, amíg Michael beállította a zuhanyt. Csak bámulta a férfit, az erős hátat, hallgatta a hangját, és az érzés, amely eddig csak sejtés volt, most bizonyossággá vált.

- Gondolom, nem vagy éhes. Bár az ilyen mondén helyeket ismerve, a betérő utána még felfal egy egész kacsát, hogy jóllakjon!

- Michael…

- Igen? – A férfi feléje fordult, egy kinyúlt melegítőnadrágot és trikót viselt, és még sosem volt ennyire csábító, mint most. Andrea kinyúlt, megfogta a kezét, és odahúzta magához. Gyengéden megcsókolta, beszívta az illatát, élvezte a testéből áradó forróságot.

- Csak maradjunk így egy kicsit… – kérte, és Michael, mintha megérezte volna, hogy valami történik, engedelmesen hozzásimult. Andrea soha nem mondta el neki, hogy ezen az estén döbbent rá, hogy beleszeretett…

Vége