7. fejezet

7.

Keith hosszan állt a hideg zuhany alatt, míg megnyugodott. Megtörölközött, kivételesen előszedett egy boxeralsót, mert amúgy meztelenül szokott aludni. Ennek a szokásának búcsút is mondhatott azzal, hogy ideköltöztette az Alton családot. A lányok előtt nem flangálhatott csupaszon. Még a végén tényleg pedofilnak bélyegeznék. A szobája előtt megtorpant, belesett. Dwight kiterülve aludt, és ezzel meg is válaszolta azon kérdését, milyen pózban szokott elaludni. Majdnem belépett, de mintha sírást hallott volna a vendégszoba felől.

- Lányok? – nyitott be. Az apjuk előrelátóan égve hagyta az éjjeliszekrényen a lámpát.

Laurel félálomban dünnyögött, és a húga haját simogatta, hogy megnyugtassa. Emily fojtottan sírt, ami hallatán legszívesebben világgá menekült volna.

- Mi a baj, Em? – ült le a kislány mellé.

- Apu hol van?

- Apukád alszik.

- Ébreszd fel!

Keith gyengéden megsimogatta Emily arcát. A fiókból zsebkendőt vett elő, és letörölte a könnyeit.

- Apukádnak fáj a feje. Kapott gyógyszert és attól most alszik. Ha felébresztem, csak még jobban fog fájni neki, és azt nem akarjuk, ugye?

A kislány töprengett, de már csak szipogott, nem folytak a könnyei.

- Nem.

- Keith vigyáz apura, Em – dünnyögte Laurel, és elnyomott egy ásítást.

- Azt álmodtam, hogy apu égett, mint az istálló.

- Jaj, édesem! – Keith kis habozás után magához húzta, és szorosan megölelte. – Apukádnak nincs semmi baja, erre esküszöm! Csak rosszat álmodtál, ennyi az egész.

- Az istálló tényleg leégett?

- Igen. Majd építünk helyette egy újat. Nagy buli lesz. – Keith bele se akart gondolni, mennyi munka lesz vele, de ezt mégsem mondhatta a lányoknak.

- Tényleg?

- Bizony.

- Mikor?

- Nem tudom. Beletelik egy kis időbe, addig apukád is meggyógyul.

- Addig itt fogunk lakni nálad?

- Egy darabig mindenképpen. Nem tetszik?

- Furcsa. Recseg.

- Mert öreg – mormolta Laurel. Az oldalára fordult, és a húgára nézett. – Megkérjük Keitht, hogy hadd rendezzük át a szobát. Reggel megtervezhetjük, jó?

Emily azonnal élénkebb lett.

- Átrendezhetjük? – pillantott reménykedve a férfira.

- Miért ne?

- Lehet külön szobánk? Van még üres.

- Miattam. – Keith bármibe belement volna, ha az azt jelentette, hogy boldognak látja őket. – De apukátok egyelőre nem emelhet bútorokat a feje miatt, úgy tervezgessetek!

- A függönyt te is fel tudod tenni – mosolyodott el Laurel.

- A hercegnőset! – csillant fel Emily szeme.

- Hercegnőset?

- Igen. A szobámba! Lehet, ugye?

- Jó, legyen. – Valamiért sejtette, hogy a hercegnős, valószínűleg rózsaszín függöny csak mindennek a kezdete.

Emily végre elmosolyodott.

- Ma áthordjuk a dobozokat! 

- Ezt reggel még megbeszéljük! Valószínűleg Wilburrel itthon kell maradnotok, amíg apukátokat beviszem ellenőrzésre a kórházba. Jobban örülnék, ha addig a házban maradnátok. Olvassatok, tévézzetek, ilyesmi.

- Reggel megbeszéljük! – válaszolta Emily hasonló hangsúllyal, mint ő az előbb. Kibújt Keith karjaiból, és visszamászott a nővére mellé. – Mesélsz nekünk valamit?

- Mit?

- Elmesélhetnéd a Csipkerózsikát.

- A Demona-féle verziót?

A lányok kuncogtak.

- Mesélheted azt is – egyezett bele Laurel.

Keith még a mesélés negyedénél se tarthatott, amikor már mindketten elaludtak. Egy ideig még bámulta őket, annyira aranyosak voltak. Irigyelte Dwight-ot, amiért ilyen nagyszerű gyerekei vannak. Másrészről hálás volt neki, amiért bevonta őt is az életükbe, és végre megtapasztalhatta, milyen érzés szülőnek lenni.

Visszaosont a hálószobába. Dwight meg sem moccant, amikor betakarta, és odabújt mellé. Az ablakot nyitva hagyta, a kislámpát sem oltotta le. Nem volt álmos. Tudta, hogy beletelik pár napba vagy akár hétbe, mire újra nyugodtan tud aludni éjszaka. A férfi felé fordult, végül felkönyökölt, hogy jobban lássa. A tarkóján levő kötés láttán elfogta a düh, de lenyelte. Remélte, hogy Paulie jó ideig, vagyis inkább soha többé nem kerül az útjába, mert akkor nem áll jót magáért.

Dwight megmoccant, fészkelődött, félig lerúgta magáról a takarót, aztán nagy szusszanással tovább aludt. A háta feszes izmokból állt, a gerincét legszívesebben az ujja hegyével követte volna egészen a seggéig. Jobb lett volna, ha inkább alszik, mert a hideg zuhany hatása eddig tartott, állapította meg. Ettől függetlenül tovább nézegette, már csak önmagát kínzandó. A vállán volt egy régi heg. Nem volt nagy, de szívesen követte volna a nyelvével azt a vékony fehér vonalat. Felsóhajtott. Ezt nem fogja bírni ép ésszel…

Óvatosan felkelt, jó ideig bámult kifelé az ablakon. Már négy órára járt, amikor Dwight megint megmoccant. Motyogott valamit, az oldalára fordult, teljesen kitakarózott. Jobban mondva, a takaró csúszott le róla, ahogy helyezkedett. Odalépett, hogy visszategye rá, de a férfi ráfeküdt. Nem akarta felébreszteni, így inkább hagyta, hogy úgy maradjon. Egy szál gatyában az ágyában…

Leült mellé, bámulta a széles mellkast, az izmos vállakat, a lapos hasat, a hosszú lábakat. Olyan volt, mint egy csoda. Jóképű, vonzó, kedves és barátságos. S ami a legfőbb, őt akarta. Teljesen hihetetlen volt. A karját nézte. A régebbi, szög okozta seb mostanra behegesedett, lassan vékony vonal lesz csak. Az alkarján volt néhány piros folt. Biztos a forró pernye égette meg. Már majdnem hozzáért az egyikhez, de időben megállt. A férfinak pihenésre van szüksége, nem ébresztheti fel. Letette a keze mellé a sajátját, nézte egymás mellett őket. Dwightnak sokkal erősebb ujjai voltak, rövidre vágott körömmel, széles tenyérrel. Butaság volt, hogy a mutatóujjával követte a vonalakat a tenyerén…

Hideg van, ez volt az első, ami Dwight eszébe jutott, ahogy kezdett ébredezni. Bizsergett a tenyere, de ahogy összezárta az ujjait, olyan érzése volt, mintha apró tollpihe rebbent volna el a bőréről. Felsóhajtott, és résnyire nyitotta a szemét. Keith őt nézte, a tekintete élénken csillogott, nyoma sem volt annak, hogy bármennyit is aludt volna. Csak egy boxer volt rajta, a haja kócos volt.

- Sajnálom! Nem akartalak felébreszteni…

- Ablak – mormolta.

- Ablak? – Keith az ablak felé nézett kicsit értetlenül.

- Fázom – tette hozzá, és a takaróért tapogatózott. – Lehúztad rólam?

- Nem. Kitakaróztál és ráfeküdtél. Várj, segítek! Jó, akkor nem – emelte fel a kezét, amikor Dwight ellökte és megpróbálta maga kirángatni a takarót.

- Fázom – ismételte hasonló hangon, mint Laurel.

Keith nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán végre rádöbbent, hogy a férfi szinte nincs is magánál. Félálomban van, valószínűleg a gyógyszer tompítja, és fájhat a feje is. Tudni akarta, milyen Dwight alvás közben, nos, most megtudta.

- Engedd! – parancsolt rá szelíden, és maga takarta be. – Behajtom az ablakot – mondta.

- Nem kell. – Dwight ásított, és megfogta a kezét. – Aludj te is!

- Mindjárt fel kell kelnem…

- Aludnod kell!

Keith megpróbálta kihúzni a kezét, de nem ment.

- Ne csináld, Dwight! – leült mellé.

A férfi maga felé húzta.

- Melegíts fel! – mormolta. Kicsit olyan volt, mint egy nyűgös kisgyerek.

- Meg akarsz ölni?!

Dwight lassan kezdett rendesen felébredni. A feje tompán lüktetett, és érezte már magát jobban is. Tényleg hűvös volt a szobában, sarkig volt még mindig tárva az ablak. Pislogva nézett a férfira, aki szenvedő arccal bámult rá. Bármibe lefogadta volna, hogy nem aludt semmit, helyette őt nézte, pedig szüksége lett volna neki is a pihenésre.

- Nem aludtál semmit, ugye?

- Pihentem.

- Persze. El is higgyem?

- Emily felébredt, náluk voltam egy ideig.

- Jól vannak?

- Igen. Meséltem nekik, el is aludtak rajta.

- Mit kértek?

- A Csipkerózsikát.

- Utálják a Csipkerózsikát.

- A Demona-féle verziót.

Dwight kicsit beljebb csúszott az ágyon, és maga mellé húzta a férfit.

- Nekem is elmesélhetnéd – dünnyögte, miközben magukra húzta a takarót. Érezte, hogyan feszülnek Keith izmai, ahogy összeér a testük.

- Te tudod kívülről.

- Ők is. – Dwight helyezkedett, végül rájött, hogy az a legkényelmesebb, ha a fejét a férfi vállára hajtja. – Ne mocorogj annyit!

- Te mindig ilyen vagy, ha éjszaka felébredsz?

- Miért?

- Csak tudni szeretném, hogy mire számítsak a jövőben. – A bőrén érezte, hogy Dwight elmosolyodik.

- Milyen vagyok szerinted?

- Hisztis.

- Valóban?

- Igen. Mogorva. Megütötted a kezem, pedig csak segíteni akartam.

- Mit vártál? Fáj a fejem, és fáztam is.

- A fejedet magadnak köszönheted! Még most is fázol?

- Már nem. – Dwight még mindig fogta a kezét, a lábát pedig odadugta az övéhez.

- Nem vagyok fából – emlékeztette.

- Én sem, de inkább pihennünk kellene.

- Tudom – felelte csendesen.

Dwight visszaaludhatott, mert egy idő csak az egyenletes lélegzetvételét hallotta. Nem emlékezett, hogy Seanon kívül feküdt valakivel úgy egy ágyban, hogy nem feküdt le vele. Furcsa volt, de az, hogy a magabiztos Dwight Alton úgy bújt hozzá, mint egy kisgyerek, jólesően simogatta a lelkét.

Elbóbiskolt, Szeszély hangjára riadt fel. Fülelt, de a ló hallgatott. Lassan kibontakozott Dwight karjaiból, és felkelt. Kinézett az ablakon, de nem látott semmi olyat, ami miatt aggódnia kellett volna. Fél hatot mutatott az óra, normális esetben ilyenkor már egy órája talpon volt. Nyújtózott. Kiment a fürdőbe, visszafelé benézett a gyerekekhez, akik mélyen aludtak. Emilyn megigazította a takarót, az apjához hasonlóan a kislány is kitakarózva feküdt.

- A lányok? – Dwight álmosan mocorgott, amikor belépett a szobába.

- Alszanak.

- Jó. Mennyi az idő?

- Fél hat. Még aludj egy kicsit! Wilbur mindjárt itt van, majd ő segít.

- Nem, felkelek.

- Fáj még a fejed?

- Kicsit. – Dwight hunyorogva igyekezett betájolni az ajtót. – Mindjárt jövök – mondta.

Sejtette, hogy a fürdőszobába megy, így nem ment utána. Helyette öltözni kezdett. Már az inget húzta, amikor a férfi belépett. Sokkal jobban nézett ki, nem volt olyan sápadt, mint az éjszaka.

- Vegyél be gyógyszert, és feküdj vissza!

- Jól vagyok.

- Dwight!

- Komolyan jól vagyok. – Dwight nem érezte a legfényesebben magát, viszont a tompa lüktetéssel a fejében és a nyakában együtt tudott élni a jelenlegi pillanatban. – Minden rendben – ült le az ágyra.

- Biztos?

- Igen.

Keith feladta, hogy meggyőzze.

- Rendben, itt a ruhád – tette az ágyra.

- Még mindig nem vagy az anyukám.

- Ettől függetlenül úgy hisztiztél nem is olyan rég a takaróért, mintha gyerek lettél volna.

- Az csak a gyógyszertől lehetett.

- Remélem, mert nem szeretnék egyik éjjel arra ébredni, hogy orrba versz érte.

Dwight a nadrágot akarta felhúzni, megállt a keze a levegőben.

- Honnan veszed, hogy együtt fogok aludni veled?

Ránézett.

- Nem akarsz? – Akármilyen könnyedén tette fel a kérdést, a gyomra összeszorult.

- Gyere ide! – Dwight maga mellé dobta a nadrágot, és megpaskolta a másik oldalán az ágyat.

- Tudod, ilyenkor szokott jönni a kiselőadás, amelynek az a vége, hogy vége.

- Én nem az egyik szeretőd vagyok, Harrison. Ülj le!

Keith leült.

- Igen? – A hangján most már érződött a feszültség, és eladta volna a lelkét is egy szál cigiért. Érdekes volt, hogy az éjszaka egyszer sem akart rágyújtani, de most, hogy a férfiról volt szó, hirtelen megkívánta.

Dwight odahajolt hozzá, és megcsókolta.

- Köszi!

- Mi? – Értetlenül pislogott.

- Könnyebb volt téged így megcsókolni. Amikor felfelé nézek, fáj a tarkóm és a nyakam.

Vett egy mély levegőt.

- Te most… - Nem tudta folytatni, mert a férfi még egyszer megcsókolta. Ezúttal alaposabban, a nyelve behatolt a szájába, és ettől még az is törlődött az agyából, hogy mit akart mondani.

Mintha kamasz lett volna. Egy kanos kamasz.

A régmúlttal ellentétben azonban most nem érzett semmiféle szégyent vagy zavart. Dwight olyan természetességgel kezelte a helyzetet, a homoszexualitást, hogy attól egyszerűen csak boldog volt. Örült, hogy együtt lehet vele. Most döbbent rá, hogy szerencsés, amiért a férfi eljött hozzá.

- Ne csináld! – nyögte, amikor Dwight beletúrt a hajába.

- Mit?

- A francba! – Visszacsókolt. A férfi mellkasára tette a kezét, a tenyere alatt dübörgött a szíve. Lejjebb csúsztak az ujjai, a hasizmok megfeszültek az érintésére. Érezte, ahogy Dwight lélegzete akadozóvá válik, amikor az ágyékát finoman súrolva a combjába markolt. Arra számított a legkevésbé, hogy hirtelen az ágyon találja magát a férfi alatt, de megtörtént. – Azt hittem, hogy fáj a fejed…

- Ha tudni akarod, majd szétrobban. – Dwightnak kitágultak a pupillái, ahogy megtámaszkodott a feje mellett.

- Akkor ezt nem kellene…

- Keith, én se vagyok fából, oké?! Csak egy kicsit… maradjunk így… - Az így azt jelentette, hogy Dwight ránehezedett, és megint elmerült a szájában. Az alsón keresztül érezte, hogyan feszül a farka az övének, amitől az ujjaival nyomot hagyott a csípőjén, olyan erővel markolta meg.

- Kicsit… így? – lihegte, amikor szétváltak némi levegőért.

Dwight az ingét gombolgatta.

- Felmerült bennem, amikor a porban feküdtem, és hallottam, hogy ott fognak hagyni a tűzben… Komolyan felötlött bennem, hogy milyen balszerencsés vagyok!

- Miért lennél az? – Keith lefogta a kezét, mert így képtelen volt a szavaira összpontosítani.

- Mert, ha meghaltam volna, soha nem tudom meg, hogy milyen lefeküdni veled. – Dwight elkomorodott. – Persze, sok minden mást se tudtam volna meg, például, hogy mi lesz a lányokból, ha felnőnek, de téged is sajnáltalak volna.

Keith lehunyta a szemét, és vagy egy percig hallgatott. Nem mozdultak.

- Nem balszerencsés vagy, hanem hülye – sóhajtotta aztán felpillantva.

- Te már csak tudod…

- Hülye vagy, Alton! Meghalhattál volna…

- Azt hittem, ez a beszélgetés már véget ért.

- Életed végéig emlegetni fogom.

Dwight megtámaszkodott a mellkasán.

- Mikor jutottunk el idáig?

- Talán ma. – A szavakat keresgélte. – Igazad volt. Gyáva vagyok belemenni egy komoly kapcsolatba attól félve, hogy mikor veszítem el a másikat. De téged nem akarlak. Se téged, se a gyerekeket. – Nevetni próbált, de végül csak szomorkásan elmosolyodott. – Nem várok ígéreteket, hogy mindig itt maradsz, maradtok velem. Tudom, hogy hetero vagy, és mázlistának érzem magam, amiért mégis engem választottál és nem például Rosát. Bármikor mondhatod azt, hogy elég volt, el fogom fogadni. Akármennyi időt adsz, beérem vele. Csak… még egy kicsit maradj velem!

Dwight soha nem gondolta, hogy valaha is ilyesmit fog hallani Keith Harrisontól. Tévedett, mint már annyiszor a férfival kapcsolatban.

- Tudod, egy csomó rossz tulajdonságodat tudnám felsorolni, de az önző nem tartozna közéjük. – Előredőlt, habár érezte a nyilallást a tarkójában. – Néha annak is kell lenni. Ezt soha ne felejtsd el!

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt hiszem, nem mindig az a helyes döntés, ha engeded, hogy a párod döntsön egyedül a kapcsolatotokról. Engem a feleségem hagyott el, és én elengedtem, mert menni akart. Azért lett depressziós, mert rájött, hogy még mindig engem szeret. Ha akkor, amikor közölte, hogy elhagy, csak egy kicsit is harcolok érte, most minden más lenne.

- Még mindig szereted? – Nem tudta, hogy mit fog mondani, vagy tenni, ha a válasz igen lesz.

Dwight elég sokat elemezgette az érzelmeit Stacyvel kapcsolatban, így most határozottan megrázta a fejét.

- Nem. – Ezzel meg is rándult az arca. – A francba, a fejem!

- Mondtam, hogy még pihenned kell!

- Nem szeretem! – csattant fel élesen, mire Keith nagyot nyelt. – Már nem – tette hozzá szelídebben.

- Hál’ Istennek!

Dwight nevetni kezdett, igaz, közben a tarkóját fogta fájdalmas arccal. Felegyenesedett, és a combjaira ült.

- Áll a farkad – jegyezte meg.

- A tiéd is.

- Mindjárt hat.

- Wilbur nemsokára ideér.     

Egymást nézték. Keith szájában összefutott a nyál, ahogy végigmérte.

- Gyere feljebb!

- Őrült vagy!

- Ne mondd, hogy nem akarod, mert úgysem hiszem el!

- Még én sem hinném el – nyögte Dwight. Égni kezdett a füle, ahogy engedelmeskedett.

Keith egy párnát gyömöszölt a feje alá, hogy jobban lássa.

- Még egy kicsit… - A derekánál fogva irányította.

- Neked ez nem kényelmetlen?

- Más a kényelmetlen, nem ez – vigyorodott el. Felnézett a férfira, megérintette a kezét, és a hajához húzta.

- Már megint mennyit nőtt. – Dwight belefúrta az ujjait a tincsek közé. Akármennyire próbálta elterelni a figyelmét, képtelen volt nem nézni, hogy a férfi mit művel. Megfeszült, ahogy kiszabadította a merevedését az alsóból. – Te jó ég! – suttogta. Keith gyengéden végigsimított rajta az ujjai hegyével, cirógatta, mintha nem lett volna így is a robbanás legszélén. Az érintése, ahogy marokra fogta ismerős volt, bőrkeményedések, a vékony ujjak erős szorítása. Felnyögött, lehunyta a szemét, aztán azzal a lendülettel tágra is nyitotta. Nem mert lenézni.

- Keith…

Válasz nem volt, de nem is várta. Túl jó volt ahhoz, hogy beszéddel rontsák el. A férfi nyelvének incselkedő síkossága a farka hegyét ingerelte, majd lassan lejjebb haladt. Mindig csak egy kicsit lejjebb, aztán vissza ugyanazzal az őrjítő lassúsággal. Visszafojtotta a lélegzetét, amikor Keith a szájába vette. Lepillantott, találkozott a tekintetük. Keményebben markolt a hajába, a másik kezével megtámaszkodott a falon, és a férfi felé lökte a csípőjét.

- Ez így nem jó… - zihálta. – Neked nem… - El akart húzódni, de erős ujjak ragadták meg a derekát, kényszerítve, hogy mozdulatlan maradjon. Ha az tudott volna lenni. A gyönyör és a Keith sötét tekintetében kavargó vágy erősebb volt a zavarnál, hogy éppen egy férfi leszopja. A férfi ugyanis Keith Harrison volt, és nagyobb kéjt okozott neki, mint eddig bármely más nő. Vagy talán azért volt ilyen jó, mert más volt. Minden más. Keith szemébe nézve mozdult lassan feléje, felszisszent a látványtól.

- Ha nő lennél, most megdugnálak – tört ki belőle, bár soha nem szokott így beszélni szex közben. Megesküdött volna mindenre, hogy Keith szemében vidám szikrák csillognak, ha nem lett volna a forró szája, ami befogadta, és hajszolta a gyönyör felé. A falon ökölbe szorult a keze, mélyebbre lökte magát a férfi szájába, már képtelen volt kontrollálni a testét. Nem is kellett, mert olyan erővel élvezett el, hogy felkiáltott.  

- Jól vagy? – Keith köhécselt picit, mielőtt meg tudott szólalni.

- Ezt nekem kellene kérdeznem.

- Félrenyeltem.

Dwight emésztette kicsit a választ, aztán elmosolyodott. A mosolyból végül fojtott nevetés lett. Keith segített neki lekászálódni róla, de még közben is vigyorgott.

- Valaki nagyon vicces kedvében van… - Keith a száját nyalogatta, mint egy jóllakott macska.

- Nem kérek bocsánatot, mert te akartad.

- Ez igaz. – Harrison az órára pillantott. – Hat elmúlt. Nem hallottad Wilbur furgonját?

- Az atomrobbanást se hallottam volna meg az előbb, ne viccelj!

Dwight figyelte, ahogy a férfi felkel és az ablakhoz megy. Kicsit nehézkesen mozgott, bár ennek oka nyilvánvalóan a nadrágjában volt keresendő.

- Nem jött még meg. Ez furcsa, mindig nagyon pontos. – Keith felvette az éjjeliszekrényről a mobilját. Nyomogatta kicsit, majd vállat vont. – Nem hívott és nem küldött üzenetet.

- Szerintem most jött meg. – Dwight kifelé fülelt.

Neki volt igaza, Wilbur lassított a romoknál, majd befordult a szállásépület elé. Kikászálódott. A ház felé nézett, Keith integetett neki az ablakból. Nem akart kiabálni, nehogy felébressze a lányokat. Az öreg visszaintett, majd lassú léptekkel elindult a régi istálló felé.

- Most majd jól leharapja a fejem, amiért nem szóltam neki. – Keith visszagombolta az ingét. Körbeforgott, hogy megtalálja a zokniját, amit akkor akart felvenni, amikor a férfi visszajött. 

- Harrison.

- Hm?

- Nem kellemetlen?

- Kellemetlen? – Keith megdermedt. Aztán leesett neki, mire gondol. Eddig igyekezett figyelmen kívül hagyni a teste jelzéseit. Nyelt egyet. – Wilbur már itt van.

Dwight elgondolkodva méregette.

- Ez az első eset, hogy hozzá akarok nyúlni egy másik férfi farkához önszántamból, szóval van egy perced, hogy eldönts, akarod-e!

Keith az ajkát harapdálta. Közelebb óvakodott, végül leült mellé az ágyra.

- Ez volt életem legszebb bókja – lágyult el a tekintete. – Köszönöm.

- Szívesen. Komolyan gondoltam.

- Tudom. Pont ez a szép benne. – Feltérdelt, megcsókolta a férfit. Először csak puhán, lágyan, aztán gyengéden a fogai közé vette az alsó ajkát. A felsőt. A leheletük keveredett.

- Veled teljesen más csókolózni, mint egy nővel – mormolta Dwight alig érthetően.

- Mindenki máshogy csókol, nem számít, hogy nő vagy férfi.

- Tudod, hogyan gondolom!

- Igen. – Mély levegőt vett, végignyalta Dwight ajkait. – Hogy van a fejed?

- Hagyd már a fejemet! – A férfi a nadrágja gombjait keresgélte. Összekoccant a foguk, a finom csókokból türelmetlen, vad rohanás lett. Kapkodó lélegzetvétel, elakadó hang, ahogy Dwight keményen marokra fogta a farkát.

- Finomabban, mert így mindjárt elsülök – kapaszkodott a vállába. Hátrahajtotta a fejét, hogy lélegzethez jusson.

- Azt hittem, sietünk…    

- Őrült…

- Az nem én vagyok.

- Dehogynem, pont, hogy te vagy!

Az ajkuk megint találkozott. A férfi kézfejére csúsztatta a tenyerét, új ritmust diktált, mert most már ő maga is képtelen lett volna lassítani. Azóta erre vágyott, hogy Dwight rámosolygott. Erre a gyönyörre, ami lassan végigáramlott a testén. Nem bánta, hogy közben a férfi végigdönti az ágyon. Jó volt így is, akárhol és akárhogy jó lett volna vele. Ívbe feszült a háta, a lábával a takarót gyűrte, ahogy reszketve vonaglott.

Dwight a könyökére támaszkodva megbűvölten bámulta. Teljesen másként képzelte volna el a férfit szex közben. Nem hitte volna, hogy ennyire képes behódolni, vagy hogy ennyire érzékeny. Megint tévedett, és vajon még mennyi másban tévedhetett… Kiszáradt szájjal csókolta meg, a szájában a saját ízét érezte. A gyönyöre ízét. Hasonló gyönyörét, mint amit most a férfi átélt a karjaiban.

- Dwight… - Keith kinyitotta a szemét, végre ránézett. S abban a pillanatban rádöbbent, hogy a férfi valójában egyáltalán nem uralkodó személyiség. Az ágyban semmiképp, mert az a kába gyönyör, ami ott volt a tekintetében, pontosan az ellenkezőjére utalt.    

- Azt hiszem, felesleges volt inget húznod – összegezte a látványt, amikor hosszú percek múlva megszólalt.

- Én is azt hiszem. – Keith elmosolyodott. Még soha nem mosolygott így, és bele sem gondolt, hogyan fog nézni rá, ha nem állnak meg ennyinél.

- Kérdezhetek valamit?

- A válasz igen. – A férfi odahajolt hozzá egy csókra, és lekászálódott az ágyról, hogy rendbe szedje magát.

- Azt se tudod, hogy mit akarok kérdezni!

- Dwight, az arcodra van írva! – Tiszta inget vett elő. Nem vacakolt, a fején át lehúzta a másikat, és csak akkor fordult az ágyon fekvő Alton felé, amikor már gombolkodott. – Te nem öltözöl?

- Honnan tudnád, hogy mit akarok kérdezni? Nem vagyok ennyire átlátszó!

- Az vagy. Nem akarlak megbántani, de öreg róka vagyok hozzád képest, ha erről van szó.

Dwight morcosan öltözni kezdett.

- Nem hiszem el!

Keith felhúzta a zokniját, majd zsebre rakta a mobilját. Odahajolt hozzá, és csókot nyomott a szájára. 

- Köszönöm.

- Nem vársz meg?

- Te még úgyis benézel a lányokhoz. Főzhetnél egy kávét a szálláson, meg reggelizz, mert ma hosszú napunk lesz.

- Neked is enned kellene valamit.

- Később. Most egy cigire vágyom. – Az ajtóból visszalépett. – Tényleg én vagyok alul – közölte, és Dwight arckifejezésén még akkor is kuncogott, amikor cigivel az ujjai között megállt Wilbur mellett odakint.

- Ahhoz képest, hogy mi történt itt, nagyon virgonc vagy – nézett rá az öreg.

- Minden rosszban van valami jó.

- Ezek szerint Dwight és a gyerekek maradnak egy darabig.

- Remélem, nem csak egy darabig.

Wilbur hümmögött, majd hirtelen a vállára vert.

- Mi lenne, ha innánk egy kávét? – szorította meg a csontjait. A mosolya alapján rendkívül elégedett volt. 

- Jól hangzik.

Keith a nagy ház felé pillantott. Dwight ekkor lépett ki az ajtón, és indult el feléjük. Az előbb igaza volt. Minden rosszban volt valami jó. Ha nincs a tűz, makacsul ragaszkodott volna az igazához, és elveszítette volna a férfit.

- Egy kikötésem van – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően Wilbur, amikor Dwight odaért hozzájuk. – Semmi csók, tapi, ez-az előttem!

- Elmondtad neki? – Dwight rámeredt Harrisonra.

- Nem kellett mondania semmit! – morogta az öreg, mielőtt a főnöke megszólalhatott volna. – A képére volt írva. Hónapok óta epekedik utánad, olyan nyúzott volt, hogy már azon gondolkodtam, összezárlak vele. Aztán most idesétál hozzám bután vigyorogva. Öreg vagyok, nem hülye, édes fiam! És most kérek egy kávét – lépegetett fel a szállás lépcsőjén. – Közben elmesélhetitek, mi a fene történt itt!

A két férfi összenézett.

- Tényleg buta vigyor ül az arcodon…

- A tiéden is, szóval ne örülj!

- Jöttök már? Hol vannak a gyerekek? Nincs kávé?

- Jövünk! – Keith most már biztos volt benne, hogy tényleg hosszú, hosszú napjuk lesz…