7. fejezet

7.

A szerző megjegyzése:

1860-ban új elnököt választottak Abraham Lincoln személyében. A déli államok nem fogadták el, ezért ideiglenes kormány alakult Jefferson Davis vezetésével. Az egy évvel később, 1861-ben kitörő polgárháború viszont messze nem a rabszolgák felszabadítása érdekében tört ki, hanem gazdasági és politikai okokból.

A harcok négy évig tartottak, és több, mint 620 ezren haltak meg közben, valamint még egyszer ennyire tehető a járványokban elhunytak száma. A déli államok vereséget szenvedtek. A fekete rabszolgák helyzete ezzel nem oldódott meg, hiába helyezték a rabszolgaságot hatályon kívül az államok területén 1865-ben. Továbbra is jogfosztottak voltak, kiközösítették és zaklatták őket. A változás csak lassan indult meg, de a mai napig előfordulnak atrocitások ellenük.

1867 nyár eleje, Amerika, a karibi térség egyik szigetén, Marland-birtok

            Az idős fekete férfi a fiatalabbra támaszkodott, aki a kereszteződésnél jobbra mutatott.

- Arrafelé menjünk, apám!

A sziget ezen részén elég kevés és rossz minőségű út volt, de jól látszott, hogy a jobboldalin gyakran járnak. A hatalmas fák árnyéka az útra borult, sütött a nap, és madarak csicseregtek. Továbbhaladtak. Lassan, lépésről lépésre. Ahogy egyre feljebb jutottak, már látták a tengert, a fehér partot és az azt körbeölelő zöld csíkot, az erdőt.

A fiatal fiú néha aggódva az apjára pillantott. Megkönnyebbült, amikor elérték a birtok határát, bár csupán egy tábla hirdette, hogy a Marland-ültetvény itt kezdődik. Lovas tartott feléjük mélyen a szemébe húzott kalappal. Megálltak, hogy bevárják, és addig az idős férfi is pihenhetett.

- Kérem, uram! – A fiatal nem mert volna egy fehér úr elé állni, de most az apjáért való aggódás miatt mégis megtette. – A Marland-birtokot keressük.

- Jó helyen jártok! – A férfi feljebb lökte a kalapot, ami eltakarta az arcát. Hiányzott a fél szeme, helyén fekete kötést hordott, amitől marconán nézett ki.

- Mr. Hooker! – A fiú felkiáltott. – Én vagyok az, Tommy! Ő pedig az apám, Michael. Megismer minket?

A férfi elmosolyodott. Régen ritkán látszott az arcán hasonló, ám úgy tűnt, az eltelt évek és a háború őt is megváltoztatta.

- Ennyire nem vagyok öreg. Apád rosszul néz ki, fiam.

- Kérem, segítene?! – Tommy erősebben ölelte az apját. A kétségbeesés az arcára volt írva.

Hooker kis habozás után a kezét nyújtotta. Olyan könnyedén rántotta fel a fekete férfit, mintha annak semmi súlya nem lett volna. Tommy megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nincs messze a ház. Gyere! A doktor még itthon volt, amikor eljöttem.

Tommy oda sem figyelt a táj szépségeire, mert emelkedő jött. Amíg ő lihegve rohant a ló mellett, addig Hooker megmutogatta neki a birtokot.

- Arra van az ültetvény! Mr. Marlandnak elég sok embert sikerült áthoznia ide még a háború kitörése előtt. Sajnálom, hogy titeket nem sikerült.

- Ez nem az úr hibája – rázta a fejét a fiú. – Apám nem akarta otthagyni az otthonát.

Amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy ki fog törni a polgárháború az északi és déli államok között, William megoldást keresett, hogyan mentse meg az embereit. Nyilvánvaló volt, ha harcolni kell, akkor azt az északiak mellett teszik, ez viszont nem is ment olyan egyszerűen. Ekkor azonban nem várt segítség érkezett régi barátjától. Fillmore professzor, a természettudós, aki a Karib-szigetek egyikén élt, levélben arra kérte, látogassa meg.

Senki nem tudta, mi zajlott le a szinte érintetlen erdőben álló házban, de nem sokkal később a teljes terület William nevére került. Az ügyvédek természetesen pletykáltak, így amikor otthon kiderült, a férfi mindenkinek azt mondta, hogy gyapotot szeretne termeszteni, hiszen a sziget fekvése és éghajlata tökéletesen megfelelt a célnak. Fekete munkásai közül, aki vállalta az utat és a kemény munkát, amely egy új ültetvény létrehozásával járt, közel száz költözött át az új birtokra. Tommy apja, Michael nem akart elszakadni felesége sírjától, ezért ők maradtak.

Tommy szája tátva maradt az udvarház láttán. Az egyszintes épület új építésű volt, a professzor házának helyére épült alig egy éve. A nagy ablakokban hófehér függönyök lógtak, a teraszon fonott székek hívogatták a vendéget. Gyönyörű kert vette körül, ami után már az erdő kezdődött. 

- Milyen szép!

- Otthonosabb, mint az előző – értett vele egyet a férfi, majd elkiáltotta magát. – Robert!

A hatalmas fekete férfi szinte azonnal felbukkant az ajtóban. Amikor meglátta őket, eléjük sietett, és lesegítette Michaelt a lóról. Közben felbukkant Martha is, aki halkan felsikkantott a láttukra, és a szoknyáját felkapva már be is rohant. Hallatszott, hogy hangosan kiabál, de Tommy nem tudta kivenni a szavait. A fáradtságtól kábán engedte, hogy Hooker a hóna alá nyúljon és bekísérje a házba.

Egyszer sem járt odahaza a birtokon a nagy házban. Most tátott szájjal bámult körbe, a gyönyörű szobák teljesen lenyűgözték, pedig még csak az előteret és a nappalit látta.

- A doktorért ment – mondta az intéző. – Ülj le!

- Ide nem szabad… - Tommy erőtlenül tiltakozott, amikor rájött, hogy a finom úri bútorokra akarják leültetni.

- Ülj le, és hallgass! – Hooker lenyomta az egyik székre. – Szólok az úrnak – mondta, és eltűnt mellőle.

Sally bukkant fel, és nevetve megölelgette a fiút. Finom ráncok jelentek meg a szeme körül, mióta nem látta, de láthatóan egészséges és boldog volt. 

- De örülök, hogy itt vagytok! Apád? – Elkomorodott az arca, amikor meglátta a kereveten fekvő mozdulatlan férfit. – Hozok tiszta törölközőt és forró vizet – sóhajtotta.

- Hogyan találtatok ránk? – Robert leguggolt elé, hogy a szemébe tudjon nézni. Ő semmit sem változott, ugyanolyan hatalmas volt, és ugyanolyan jóindulattal nézett rá, mint régen.

Robert elszorult szívvel nézte a csonttá fogyott fiút. Majd megszakadt érte a szíve, amikor ott kellett hagynia a régi birtokon. Williammel erről rengeteget beszélgettek akkoriban, de be kellett látniuk, hogy nem menthetnek meg mindenkit. S bármilyen szörnyű ezt mondani, azokban az időkben megvolt a maguk baja.

Fillmore professzor rövid ideig náluk vendégeskedett, és amikor hazautazott, magával vitte Marthát, Sally-t és a családját, Drew-t, és még pár embert. A háború ekkor már fenyegető vészként lebegett a fejük felett, így Williamnek döntenie kellett. Végül 1861 márciusában nehéz szívvel, de a professzor gondjaira bízta a fiát. Tisztában volt azzal, hogy talán soha többé nem látja, ám a becsülete nem engedte, hogy kivonja magát a háborúból, ahol a feketék jogaiért is küzdöttek. Ekkor már hónapok óta segített átszökni az északi államokba négereknek, és nyilvánvaló volt, hogy ők sem maradhatnak tovább délen.

A doktor és Timothy március végén hagyta el az államot. Ugyanazt az útvonalat követték, mint előttük oly sok fekete. William egy ideig nem hallott róluk, ez az időszak Robertnek és neki is nagyon nehéz volt. Arról nem is beszélve, hogy volt olyan embere – például Michaelék és Rosita mama –, aki nem akarta elhagyni a birtokot, és velük is kezdenie kellett valamit. Végül április első napjaiban William megállapodott egy ismerős földbirtokossal, hogy bizonyos kedvezménnyel átveszi tőle a birtokot. Az eladást a férfi azzal indokolta, hogy a szigeten levő ültetvényét szeretné tovább fejleszteni. Ha gyanús is volt, ezekben az időkben senki nem kérdezett semmit, és ez most kimondottan a hasznukra vált.

William, Robert, Hooker és még azok, akik velük akartak tartani, késő éjszaka hagyták el a birtokot. Nem csomagoltak, csak a legszükségesebbeket vitték magukkal. William visszafordította a lovát, hosszú percekig bámulta a házat, amelybe született. Amióta kénytelen volt a kisfiát más emberek gondjaira bízni, pontosan tudta, hogy a földi javak semmit sem jelentenek, ám azért kis bűntudattal hagyta el. Az anyjára gondolt, vajon mit szólna ahhoz, amit most tesz, és nagyon remélte, hogy támogatná.

A háború kitörésének híre már egy északi államban érte el őket, ahol John és Timothy várt rájuk. Aztán következett négy évnyi pokol, amire Robert mindig borzongva gondolt vissza. Most is inkább a fiúra figyelt, hogy ne kelljen emlékeznie.   

- A háború után nem volt munkánk, csak szolgának mehettünk volna ki a földekre, de azt apám nem bírta volna a rossz lábával. A szabadságlevelünk meg nem jelentett semmit, legalábbis odahaza nem, bár ezt te is tudod… - Tommy keserű arccal vállat vont. – Találkoztunk egy emberrel, aki azt mondta, hogy Marland úrral szolgált az ezredben, és eszünkbe jutott, hogy talán dolgozhatnánk megint neki. Úgy gondoltuk, próba szerencse, és nekiindultunk. A hajón dolgoztunk, amit csak ránk bíztak, így jutottunk el ide. Apám ott lett rosszul, és azóta egyre rosszabbul van. Nem volt pénzünk orvosra, és erre nem ismerünk senkit, akitől segítséget kérhettünk volna. Az úr haragudni fog, amiért idejöttünk?

- Miért tenné? – Ezt már a belépő dr. Gifford kérdezte. Éppen az ingujját tűrte fel. Vidámnak tűnt, összeborzolta a haját, majd az őt követő férfi felé nyújtotta a kezét. – A táskámat!

Tommy emlékezett az orvosra, aki néha kijött hozzájuk az ültetvényre. Ő húzta ki Jam fogát, és tette helyre Sam törött karját. Kedves volt velük, amiért mindenki nagyon szerette. Érdeklődve nézte mögötte a magas, vékony alakot, akinek csak egy keze volt. Az ingujját a nadrág derekába tűrte be. A másik kezében ott volt a táska, amit letett az asztalra.

- Ő itt dr. Gifford, talán emlékszel még rá. – Robert megveregette a vállát. – A félkezű úriember pedig Timothy Jameson, az asszisztense.

- A háborúban vesztette el a karját? – Tommy a nyelvébe harapott, amikor a férfi rápillantott. Ilyen üres tekintettel még soha nem találkozott. – Elnézést kérek!

- Igen. – Timothy az állával a doktor felé bökött, és végre némi érzelem jelent meg a szemében. – Őt védtem, nehogy baja essen, és erre eltalált egy golyó, ami szétroncsolta a könyökömet. A seb elkezdett üszkösödni, ezért végül le kellett vágni a karom. Majdnem meghaltam miatta, most meg úgy beszél velem, mintha a szolgája lennék. – Tommy nem érzett haragot vagy szemrehányást a szavaiban.

- Ne beszéljen sületlenségeket! – Az orvos lekapta a füléről a sztetoszkópot, és kotorászni kezdett a táskájában. – Valójában egyszerűen rossz helyen volt rossz időben, és ha történetesen nem vagyok ott, és nem ápolom, már nem bosszanthatna. Sally! – kiáltotta el magát, mire Martha bedugta a fejét.

- Igen, doktor?

- Sallynek hívnak? – John csak legyintett. – Készítsetek elő egy szobát!

- Sally most veti meg az ágyat.

- Rendben. Robert, segítene átvinni?

A férfi felemelkedett, és Michael válla és lába alá nyúlva könnyedén felemelte a férfit. Tommy felugrott, hogy velük menjen, de ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

- Szerintem csak útban lennél.

- Mr. Marland! – Tommy lélegzete elakadt. Az a Mr. Marland, akire ő emlékezett, nem így nézett ki. A szeme körül nem volt ezer ránc, és a haja nem volt majdnem teljesen fehér. – Mr. Marland…

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! Ülj le! Hozatok neked ennivalót. Te se nézel ki sokkal jobban, mint apád.

- Köszönöm, de az apám…

- Apád most a gondviselésre és a doktorra van bízva. Azzal nem segítesz neki, ha makacskodsz. – William hangja sokkal szigorúbb volt, mint régen.

Tommy lassan visszaült a helyére.

- Féltünk, hogy nem találjuk meg magát – vallotta be.

- Reméltem, hogy néhány emberem meggondolja majd magát, és megkeres. – William leült a fiúval szemben. Egy fiatal lány lopakodott be az ajtón tálcát egyensúlyozva. – Tedd csak le! Köszönjük!

- Szívesen, uram!

- Tommy, ő Angelina. Emlékszel rá?

- Sally unokahúga. – A kislány felnőtt, mióta nem látta.

- Igen. Elmehetsz, köszönjük!

A lány kisuhant az ajtón, Tommy pedig önkéntelenül is utána bámult. William elmosolyodott, az arca hirtelen ismerősebbnek tetszett, hiszen Tommy úgy emlékezett rá, hogy majdnem mindig mosolygott.

- Kedves lány. Később beszélhetsz vele, és a többiekkel is. – William a térdére könyökölt, ahogy előrehajolt. – Az otthon maradottakról mit tudsz? Rosita mama miért nem jött veletek?

Tommy elszomorodott.

- A mama meghalt nem sokkal azután, hogy az úr elment.

- Megölték? 

Tommy bólintott. William mély levegőt vett, és hosszú percekig nem szólt egyikük sem. Mielőtt a férfi folytathatta volna a kérdezősködést, két kisfiú robogott be az ajtón. Nem lehettek tíz évesnél többek. Megtorpantak az idegen láttán, és lassan William mellé húzódtak. Tommy csodálkozva bámult rájuk, amikor meglátta, hogy egymás kezét fogják. Egy fehér fiú egy feketével? Hihetetlen volt.

- Nem kell félni – William hangja ellágyult, ahogy átkarolta a fiúk vállát. – Ő itt Tommy. Az édesapjával érkezett ide a régi birtokról. Az apja nagyon beteg, most a doktor van nála. Tommy, ő itt a fiam, Carson. – Carson le sem tudta volna tagadni az apját, ugyanaz a barna haj, zöld szem, mint Marland úrnak. – A másik fiatalember pedig Sally fia, James. – A kisfiú még egészen kicsi volt, amikor utoljára látta, a sötét szempár most kíváncsian meredt rá. –  Elválaszthatatlanok egymástól – magyarázta közben William, mert a két fiú kirobogott, a távolból valaki a nevüket kiáltotta. – Fillmore professzort még nem ismered, ő tanítja a fiúkat természettudományokra. – Tommynak ismeretlen volt ez a szó, hiszen ő soha nem tanulhatott. – Ha gondolod, csatlakozhatsz hozzájuk valamikor. – William kedvesen nézett rá. – De beszélgetni később is ráérünk, most egyél! – Megveregette a vállát, mikor ment ki a szobából, és ettől Tommy majdnem elsírta magát.

Tétovázva állt neki enni, de aztán rádöbbent, milyen farkaséhes. Mire Robert visszatért, már mindent megevett és elaludt a karosszékben. A férfi nem ébresztette fel, hanem a karjaiba kapta, és átvitte egy szobába, ahol Sally gondjaira bízta. Másnapra Michael jobban lett, és Tommy azt sem tudta, hogyan mondjon köszönetet. Az orvos csak nevetett, és összeborzolta a haját.  

Michael egy hét múlva már felkelhetett. Addigra Tommy megismerte a Marland ház napirendjét és az embereket, akik a fedele alatt laktak. Martha Hookerrel élt, azóta már volt egy kisbabájuk. Sally-nek lett még két kislánya. Az asszony férje a ház körül tett-vett, általában kertészkedett. Drew felügyelte a lovakat, a vékony kis kölyökből magas férfi érett, aki az egyik lánynak udvarolt kint az ültetvényen. A földeken a legkiválóbb gyapotot termelték, és Európába adták el, ahogy régen. Takaros kunyhók sorakoztak a nagy háztól nem messze, több, mint százötvenen dolgoztak itt. Sokkal jobb körülmények között élhettek, mint odahaza. Mindegyikük megkapta a felszabadító levelét, és bár szabad emberek voltak, egyikük sem akart elmenni innen.

Fillmore professzor a legtöbb időt kint töltötte az erdőben, csak enni jött haza. Utána meg késő estig írt a szobájában, egyszer Tommy belesett hozzá. A férfi amúgy barátságos volt, kicsit szórakozott, mert egy csomó dolgot mindig elfelejtett, viszont mindenféle bogarat és növényt ismert, ami csak fellelhető volt a környéken. Néha elég csúnyán köhögött, ilyenkor a doktor adott neki orvosságot. Dr. Gifford komor tekintetéből ítélve a professzor nem a legjobb egészségnek örvendett. Tommy nem sejthette, hogy a férfi halálos beteg, és az is csoda volt, hogy egyáltalán életben van.

William Marland mindig nevetett és mosolygott, ha volt a közelében valaki, de amikor egyedül volt, a tekintete szomorúvá és elgondolkodóvá vált. Robertről sokáig azt hitte, hogy néma, de a férfinak mély hangja volt, és ha volt mondanivalója, akkor igazán sokat tudott beszélni. A kis Carsonnal például nagyon sok megbeszélnivalójuk akadt. Tommy sokszor látta, ahogy a fejüket összedugva nevetgélnek, vagy Robert könnyedén a magasba dobálja, s olyankor a kisfiú kacagása betöltötte a házat és a kertet.

A doktort és Timothyt ritkán lehetett látni egymás nélkül. Sally azt mondta neki, hogy azért, mert egyszer már majdnem elveszítették egymást. Tommy sejtette, hogy az asszony a háborúra gondol. Néha követte őket, hallgatta, ahogy olyasmikről vitatkoznak, amiket ő nem is értett, ám irigyelni kezdte a barátságukat. Vagy talán nem is barátság fűzte össze őket, Tommy egy idő után elbizonytalanodott ezt illetően. Látta, ahogy futólag megérintik egymást úgy, ahogy férfi csak asszonyt érint. Látta, hogyan néznek egymásra, amikor azt hitték, senki sem látja őket. Kíváncsi volt, de nem mert kérdezni még az apjától sem.

Az egyik fa alatt ücsörögve töprengett ezeken a dolgokon, amikor meghallotta a lépteket. Kilesett a bokrok alól. A ház urát ritkán lehetett látni céltalanul sétálgatva, ám most úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Őt nem vette észre, elment mellette. Először tétovázott, aztán követte. Sejtette, hogy a patakhoz igyekszik. A göcsörtös törzsű, öreg fák alatt a karcsú alak sejtelmessé vált, mintha nem is lett volna valós.

A patak körül csend és béke honolt, William leült az egyik kidőlt fára, és kinyújtotta a lábát. Megdörzsölte a térdét, Tommy hallotta, hogy a háborúban megsérült és azóta, különösen a rossz idő közeledtével, sajog a lába. Áldotta az eszét, hogy elbújt egy bokor alatt, mert nesztelen léptekkel hatalmas árnyék vetült a férfira.

Robert szótlanul odalépett a férfi mögé, átkarolta a nyakát, és puszit nyomott a hajára. William elmosolyodott, feszült vonásai kiengedtek. Megérintette Robert kezét, majd hátrahajtotta a fejét.

- Carson?

- Elaludt. Még soha nem láttam ilyen mozgékony gyereket.

- Ebben az anyjára ütött. Isabella se bírt sokáig egy helyben maradni. – William mosolya kicsit megfakult, de aztán elvigyorodott. – Hétvégén lesz James születésnapja, már nagyon várja.

- Ahogy te is – mormolta Robert, Tommy alig hallotta, mert a férfi ráhajolt William ajkára. – Alig várod, hogy odaadhasd neki az ajándékod.

William Marland felnevetett. Tommy még egyszer sem hallotta ilyennek a hangját. Felnyúlt, és átkarolta Robert nyakát. Nevetése csókba fulladt Tommy ámuló szeme előtt. Annyira megdöbbent, hogy váratlanul érte, amikor erős karok fonták át, és valaki a szájára szorította a kezét. Tiltakozni akart, amikor az ismeretlen elvonszolta onnan, de nem mert. Félt, hogy William tudomást szerez a dologról, és elküldi őt a birtokról.

- Mr. Hooker? – suttogta, amikor a férfi elengedte.  

- Sssh… - A férfi a szájára tette a mutatóujját. – Gyere velem! – mondta halkan. – Robertnek nagyon jó a hallása – magyarázta.

Sokáig némán ballagtak egymás mellett. Tommy végül kitört.

- Maga tudta?

- Mindenki tudja – mosolyodott el a férfi. – Csupán senki nem beszél róla. – Mély levegőt vett, megállt, és felnézett az égre. – Még ott a másik birtokon kezdődött. Azóta együtt vannak. Közösen csinálták végig a háborút. Vigyáztak egymásra, ahogy a doktor és Tim is.

- Ők is…?

- Igen. – Hooker feléje fordult. – Szeretsz itt lenni?

- Igen. – Tommy gyomra összeszorult.

- Akkor viszont felejtsd el, amit láttál.

- De az, hogy két férfi együtt van, nem rossz dolog?

Hooker elhúzta a száját.

- Régen én is így gondoltam, de azóta már rá kellett jönnöm, hogy vannak ennél sokkal rosszabb dolgok. – A háborúra gondolhatott, mert önkéntelenül is felemelte a kezét, és megérintette a kötést a szemén. – Ha itt akarsz maradni, akkor hallgatnod kell és becsuknod a szemed. Megértetted?

- Igen.

- Rendben. Menjünk! – Hooker átkarolta a vállát, és úgy indultak a ház felé. Amikor Martha mosolyogva integetett nekik, Tommy azt érezte, hogy végre hazaérkezett. Magában megesküdött, hogy soha nem mondja el senkinek a Marland-ház titkát, és ehhez tartotta magát egészen haláláig.

Kint a patakparton William már az ingét vetette le. Robert a mellkasát csókolgatta.

- Tommy volt az? – lehelte a bőrére.

- Biztos. – William kuncogott. – Mindenki más csendben elosont volna. Hooker elcipelte.

- Nem kellene beszélnünk vele?

William hátrahajtotta a fejét. Félig lehunyt szempillái alól az eget nézte, a fák ágain átszűrődő aranyszínű fénysugarakat.

- Hooker majd elintézi – dünnyögte, mielőtt Robert ajkára hajolt.

Az eltelt évek mindannyiukat megváltoztatták. Egyiküknek sem volt könnyű élete, és az, hogy most itt lehettek együtt, csak a kitartásuknak, makacsságuknak és a másik iránti elkötelezettségnek volt köszönhető. William itt volt életében először igazán boldog.

A háborúban mindketten megsebesültek, egymást ápolták és támogatták. Az északi fehér katonák ugyanúgy lenézték fekete társaikat, és Robertnek nagyon sokszor gyűlt meg velük a bajuk. William haja ekkor kezdett őszülni. Közben imádkoztak, hogy mihamarabb vége legyen, és túléljék, s ami a legfőbb, legyen értelme annak a sok halálnak…

William egész éjszaka sírt, amikor kikiáltották, hogy Dél megadta magát. Amint lehetett, és Timothy is szállítható állapotban volt, azonnal elindultak Fillmore-hoz. Carson meg sem ismerte egyiküket sem, és nagyon hosszú idő telt el, mire megszerette őket.

William a mai napig nem tudta eldönteni, mi volt rosszabb, a háború vagy amikor Carson elfutott előle. Ha Robert nem lett volna mellette, nem tudta, mihez kezdett volna. A férfi azonban türelemre intette, aminek aztán meg is lett a jutalma. A fia ma már a szüleinek tekintette őket, és imádta Robertet. William szívébe mindig belenyillalt valami, amikor látta, mennyire szeretik egymást. Pontosan tisztában volt vele, főleg az ilyen pillanatokban, mennyire szerencsés. 

- Szeretlek – suttogta, amikor Robert a fűre fektetett ingre döntötte. Magába itta a széles vállakat, az izmos mellkast, a sötét vonásokat, a még sötétebb bőrt, a feketévé mélyült tekintetet. Soha nem fog megtörténni, hogy kiállhat vele a nyilvánosság elé, ám a háború borzalmai és a halál közelsége már rég rádöbbentették őket arra, hogy beérjék egy titkos szerelemmel is. Amíg élnek és együtt vannak, ez több, mint elég a boldogsághoz.

Itt az ültetvényen nem volt senki, aki elítélte volna őket, és ez adott nekik is némi szabadságot a szerelem terén. Mint például az ilyen lopott pillanatokat, amikor szerelmeskedhettek a hátsó kert magasba törő fái alatt, a csacsogó patak és a madarak hangjára. Bár azért néha akadt zavaró tényező.

- Apu!

- Ez Carson? – Egyszerre kapták fel a fejüket.

- Robert!

- Ez Carson! – Sebesen magukra kapkodták a ruháikat, és versenyt futottak az erdő széléig, ahol a kisfiú ácsorgott.

- Mi történt?

Carson felvonta a szemöldökét, huncut mosoly jelent meg a szemében.

- Csak játszani szeretnék veletek.

- Hol van James?

- Még alszik, és Sally nem engedte felébreszteni. Fogócskázunk?

William összenézett Roberttel. Ugyanaz jutott az eszükbe. Carson felkiáltott, és futásnak eredt, amint egyszerre néztek rá. William és Robert utána futott, utóbbi volt a gyorsabb, mert a derekánál fogva elkapta, és a magasba emelte. Carson felkacagott. John kipillantott a könyvtár ablakán, ahol éppen egy orvostudományi cikket olvasott.

- Carsonnak külön érzéke van hozzá, hogyan tegye tönkre a szülei romantikus pillanatait – jegyezte meg, és aztán nem értette, Timothy min kuncog percekig. A férfi azonban válasz helyett odament hozzá, és megcsókolta.

William odakint elterült a füvön, mellette a kisfia és Robert. A kék eget nézték. Robert kinyújtotta a karját, Carson pedig odabújt hozzá. A férfi elérte őt is, így közelebb húzódott, és hagyta, hogy a haját cirógassa. Jó érzés volt, mint minden, ami Roberthez kapcsolódott. Még az emlékek is megszépültek, ha Roberttel volt. Ez teszi a szerelem, gondolta, és hagyta, hogy a mosolya kiszélesedjen.

Csak késő éjszaka, az ágyban összesimulva árulta el a férfinak, mire gondolt akkor. Robert pedig olyan hévvel és szenvedéllyel szerette, mintha csak a bőre mélyére akarta volna vésni, mennyire szereti. Azt már nem árulta el neki, hogy ez már korábban sikerült, ahogy Robert sem neki ugyanezt. Valójában egyikük sem vallotta be, mivel is hódította meg őt a másik. William hallgatott arról, mennyire lenyűgözte Robert élethez való makacs ragaszkodása, vágyának ösztönszerű megélése, sötét tekintete.

Robert ugyanígy hallgatott arról, hogyan kezdte el vágyni a makacs földbirtokost, aki fogát összeszorítva ápolta őt. Először bűntudatból egy ártatlan fiú halála miatt, aztán tiszteletből. Ahogyan soha nem mondta el azt sem, hogy William Marland nem korbáccsal és nem olajjal érte el, hogy beleszeressen, hanem emberséggel.