7. fejezet

7.

 

            Az ajtó nyílására Leslie felnézett, éppen egy ajánlatot állított össze az új vevőjüknek. Sandra elgondolkodva bámult rá, amitől rossz érzése támadt.  

- Mi történt? – kérdezte gyanakodva.

- Semmi. Itt vannak a papírok.

- Köszönöm.

Sandra hátratúrta a haját, tipikus női mozdulat volt, ezerszer látta Sophie-n, amikor valami kényes dolgot akart megbeszélni vele. Félretolta a billentyűzetet, és az asztalra könyökölt.

- Mondd!

- Honnan tudod, hogy akarok valamit?

- Sandra, nem érek rá!

A lány felsóhajtott, és leült vele szemben. Szokás szerint összekulcsolta az ölében a kezét.

- Csak aggódom miattad.

- És ez most jutott az eszedbe?

- És ha igen? – Sandra még jobban elvörösödött. – Sajnálom. Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Hiányzik Sophie?

Meglepődött a kérdésen. Megdörzsölte a szemét, jelezve, hogy fáradt, de a lány állhatatosan bámult rá, és úgy tűnt, addig nem mozdul a helyéről, amíg választ nem kap a kérdésére.

- Azt hiszem, nem.

- Már nem szereted?

- Mi ez a faggatózás így hirtelen?

- Komolyan tudni szeretném.

- Jól vagyok.

- Szerintem meg nem. Mennyit fogytál az utóbbi időben? S mennyit dolgozol? Mostanában egyfolytában túlórázol.

- Sok a munka, te is tudod.

- Sophie mellett soha nem túlóráztál ennyit. Azért teszed, hogy elfelejtsd?

Leslie mély levegőt vett, és hátradőlt.

- Nem akarom elfelejteni – felelte komoran. – Voltak szép pillanataink, és szerettem őt. Az, hogy így alakultak a dolgaink, nem csak az ő hibája, hanem az enyém is. Nehéz volt ezt belátni, de ettől függetlenül nem tudnék megbocsátani neki. Most még semmiképp.

- Ezek szerint nem mész vissza hozzá?

- Nem akarom újrakezdeni vele, de ezt már mondtam korábban is.

- És Iannel?

Leslie vonásai azonnal megváltoztak. Megmerevedett, a tekintete éles lett.

- Hogy jön ide Ian?

Sandra lesütötte a szemét.

- Amikor összejöttetek, beszéltem vele.

- Miről?

- Attól féltem, hogy meg fogod bánni, ha viszonyt kezdesz vele. Meg akartam kérni, hogy hagyjon békén.

- Nem volt jogod hozzá!

- Tudom! Szerettelek, és meg akartalak védeni! – Tétova mosollyal vállat vont. – Most már tudom, hogy nem kellett volna, de akkor nem tudtam, mit tegyek.

- Ian mit mondott?

- Hogy amíg te nem akarod, nem fog elhagyni.

Leslie felsóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Zsebre dugott kézzel bámult kifelé, odakint az égen felhők úsztak, a fák meghajoltak az egyre viharosabban tomboló szélben.

- Miért mondod el ezt most nekem?

- Mert egy ideje inkább érzem magam az anyukádnak, mint az asszisztensednek.

- Már nem vagy belém szerelmes?

- Azt hiszem. – Sandra zsebkendőt szedett elő, és kifújta az orrát. – Mi nem illenénk össze, nem igaz?

- De. Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Valaki mást szeretsz, megértem.

- Ezt meg honnan veszed? – Leslie visszafordult, a homlokát ráncolta.

- Nem sokat értek a férfiakhoz, de téged ismerlek már évek óta. Sophie nem viselt meg így. Ennyire, mint Ian. – A lány felvonta a szemöldökét. – Vagy tévedek?

- Igen. Iannel már vége. – Leslie tudta, hogy megint éles a hangja, csak éppen nem tudott tenni ellene.

- Biztos?

- Igen.

Sandra bólintott, aztán nehéz sóhajjal felállt.

- Azt hallottam, hogy Ian az utóbbi időben nem önmaga. Állandóan kiabál a beosztottaival, és elviselhetetlen. Azt mondják, szerelmi bánata van.

- Talán az anyukája megint betegeskedik. – Leslie akarata ellenére aggódni kezdett.

- Az anyukája állítólag jól van.

- Akkor csak szimplán rossz a kedve, bárkivel előfordul.

- Hetek óta? – Sandra most kifejezetten dühösen nézett rá. – Nem lehetsz ennyire vak! Hiányzol neki!  

- Kétlem! – Az asztalán kezdte rendezgetni a papírokat, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie.

- Mi lenne, ha nem lennél ilyen gyáva?! – Összerándult, ahogy Sandra nyitott tenyérrel az asztalra csapott. Döbbenten pislogott. A félénk kislány nem volt sehol, felháborodott fúria állt a helyén, méregzöld tekintetében szikrát vetett a harag. – Hetek óta istápolom a lelked! Főzöm neked a kávét, győzködlek, hogy egyél valamennyit, és legalább aludj egy keveset a kanapén! Arról papolsz, milyen jól vagy, közben úgy nézel ki, mint aki menten összeesik! Meddig akarsz még hazudni magadnak?

- Nem hazudok senkinek!

- De igen. Magadnak. Sophie már régóta nem jelentett neked semmit, megszokásból voltál vele, mert úgy nem voltál egyedül. Azt hiszed, nem láttam? Az, hogy megcsalt, ráébresztett erre, ahogy felébresztette benned a büszke férfit. Vérig sértett azzal, hogy megcsalt, beletiport a lelkedbe, ezért nem tudsz megbocsátani neki, amit valahol megértek. De mi a helyzet Iannel?

- Semmi.

- Ő más volt. Nem azért, mert férfi, igaz? Azért, mert abban a másfél hétben többet mosolyogtál, mint korábban egy hónap alatt. Boldog voltál vele!

- Nem volt komoly.

- S nem lehetett volna az? – Sandra dühösen toppantott. – Nem vagyok homofób, de nem is állok ki a homoszexuálisok jogaiért, ez az igazság. Viszont láttam, hogyan néztél rá, és ő hogyan rád. Ott volt a szikra közöttetek, bármennyire nehéz volt beismernem ezt. Sophie-ra soha nem néztél így.

- Nem szeretem Iant.

- Mégis vele voltál egy ideig. Mégis szomorkodsz utána. Mégis vágysz rá. Ez valami bolond férfilogika lehet, hogy eldobjátok magatoktól azt, aki mellett boldogok vagytok.

- Barátként váltunk el, ennyi. – Leslie megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lány szavait, ám nem ment.

- Ő akarta vagy te?

Leslie nagyot nyelt.

- Én, de nem értem, mi közöd van ehhez!

- Miért?

- Mert nem szerettem, és nem akartam hitegetni, hogy képes leszek együtt élni vele, egy férfival.

- Nincs sok tapasztalatom szerelmi téren, de másfél hét alatt ezt nem tudod eldönteni.

- Nem hallod, amit mondok? Ő férfi!

Sandra átkarolta magát.

- S hol van az megírva, hogy csak nőt szerethetsz? – kérdezte halkan. – Tudom, hogy nincs jogom beleavatkozni az életedbe, de gyáva vagy! Ian szeret téged, fontos vagy neki. Nem tudhatom, mennyire, mert nem beszéltem vele, viszont biztos vagyok benne, hogy nem bánt meg veled egyetlen percet sem. Te igen?

- Nem.

- Mégsem akarod megpróbálni vele?

Leslie a tenyerébe temette az arcát, és lerogyott a székbe.

- Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem vagyok olyan, mint ő.

- Ezt akkor is tudtad, amikor összejöttél vele, nem?

- Az más volt. Nem hittem, hogy komoly lesz.

- Tévedtél.

- Valami olyasmi. – Leslie az asztal lapjába szerette volna verni a fejét.

- Ezt neki is elmondhatnád.

- Nem biztos, hogy látni akar.

- Mi van, ha mégis?

Leslie felnézett a lányra, a szemébe lassan hitetlen mosoly költözött.

- Mi lesz a cserebogárból…

- Ne tereld a témát! Beszélsz vele?

- Mit kellene mondanom?

- Hogy szereted, és bár úgy gondoltad, nem tudnál együtt lenni egy férfival, ő fontos lett neked, és szeretnéd megpróbálni, ha ő is akarja.

- Mi lesz, ha nem akarja? – Mindkettejüknek feltűnt, hogy nem tiltakozott.

A lány a szemét forgatta.

- Ezt nem tudhatod, amíg meg nem kérdezed! – jelentette ki, majd rámosolygott. – Nem veszíthetsz semmit.  

Leslie csak hümmögött, és nem válaszolt. Sandra magára hagyta, olyan halkan tette be maga mögött az ajtót, hogy alig hallotta. Hátradőlt a székben, a mennyezetet bámulta. A lánynak igaza volt. Hülyén viselkedett. Nem volt meleg, ez igaz, viszont kedvelte Iant, és hiányzott neki. Túl sokat agyalt olyasmin, amin nem kellett volna.

Úgy viselkedett, mint valami hisztis nőszemély, ami nem vallott rá. Hangoztatott olyasmit, ami édes mindegy volt, mert nem az számított, amit mások mondtak, hanem az, amit érzett. Jól érezte magát Iannel? Igen. Kedvelte? Igen. Meg akarta próbálni vele? Miért ne? Tényleg nem volt vesztenivalója.

Képtelen volt dolgozni, egyfolytában elkalandozott a figyelme. Sandra néha benézett, de nem zavarta meg. Azt sem vette észre, mikor ment el az irodából, csak arra figyelt fel, hogy besötétedett. Az órára pillantva felszisszent. Késő volt, Ian már biztosan hazaért, pedig szerette volna megvárni a kapunál.

Összeszedte a cuccát, és hazaindult. Otthon úgy készülődött, mintha randira ment volna, ettől olyan ideges lett, hogy megvágta magát a borotvával. Felöltözött, hosszan válogatott a ruhái között, bár Iant soha nem érdekelte, mi van rajta. Induláskor elfelejtette bezárni maga után az ajtót, úgy ment vissza a lifttől. Vezetés közben sikerült kicsit megnyugodnia, de ez csak addig tartott, amíg oda nem ért Ianék háza elé. Két kamaszlány éppen kifelé jött, tartották neki az ajtót, még rá is mosolyogtak. Mély levegőt véve nekivágott a lépcsőnek, és egy pillanatnyi habozás után nyomta csak meg a csengőt a férfinál.

Bentről mintha káromkodást hallott volna. Fülelt, és újra megnyomta. Hátralépett egy lépést, annyira meglepődött, amikor kivágódott az ajtó, és Ian ott állt előtte, egy törölköző volt csak a derekára tekerve, hunyorgott, mert a sampon belefolyt a szemébe, és csurom víz volt. Valószínűleg a zuhany alól ugrasztotta ki.

- Leslie?

- Szia!

- Te mit keresel itt?

- Hozzád jöttem. Beszélhetnénk?

Ian arcán megrándult egy izom. Borostás volt, fáradtnak tűnt, és ő is fogyott. Az égkék szempár vesébe látó tekintettel meredt rá.

- Gyere be! – Állt végül félre. – Anyuék nincsenek itthon.

- Köszönöm. – Leslie nem akart hinni a fülének. Ian valamikor említette, hogy a szülei néha átmennek a szomszédba, de nem gondolta volna, hogy akkora szerencséje lesz, hogy egyedül találja a férfit. Egy kicsit megkönnyebbült, épp elég volt Iannel szembenéznie, Miriammel már nehezebb lett volna.

- Ha nem bánod, muszáj visszaállnom a víz alá, mert a sampon kimarja a szemem.

- Persze, semmi gond. – Már miért is lett volna? Csak hetek óta nem látta, az illata körbeölelte, karcsú alakja vonzóbbnak tűnt, mint valaha. Csupán egy valami hiányzott, a mosolya.

- Valaki említette, hogy láttak Sandrával. – Ian ledobta a törölközőt, és visszaállt a kádba. Megnyitotta a csapot, hangosabban beszélt, hogy meghallja, amit mond. Láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy meztelenül mutatkozik előtte, nem takargatta magát. Szinte figyelembe sem vette, hogy ott van, amivel sikerült kicsit kibillentenie az egyensúlyából. – Összejöttetek?

- Ki?

- Te és Sandra. – Ian hátrahajtotta a fejét, kimosta a szeméből a habot, és leöblítette a sampont a hajáról. A teste olyan ismerős volt, legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse, de a férfiból áradó hidegség elbizonytalanította.

- Nincs semmi köztünk.

- Azt hittem, kihasználja a helyzetet, és megszerez magának.

- Kedvelem, de semmi több.

- De velem ellentétben ő nő.

- Ez nem jelenti azt, hogy összejövök vele.

Ian nem válaszolt, az alkarjára támaszkodva a csempének támaszkodott, hagyta, hogy a víz a hátára záporozzon. Minden izma feszes volt, bár próbált könnyednek tűnni, nem igazán ment neki. Szinte sütött belőle a feszültség, amit az ittléte okozott.

- Miért jöttél?

- Beszélni szerettem volna veled.

- Miről? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk.

Leslie csak bámult rá. Nézte az állkapcsán megfeszülő bőrt, a váll és a hát kemény izmait, a fenekét, a combjait. A csontos testet, amelyről hiányzott egy asszony minden domborulata, de mennyire lényegtelennek tűnt ez most ebben a pillanatban. Hiányzott neki a férfi, a mosolya, a nevetése, a gondolatai. Minden. Az ölelése is, akármennyire volt fájdalmas az elején, s akármennyire bizonytalanította el férfiúi öntudatát.

Nyavalyoghatott, hogy ő nem meleg, ha az érzéseit ez teljesen hidegen hagyta. Nem számított, mit gondolt, mit mondtak a szülei, vagy bárki más, az élete valóban az övé volt. A döntéseit neki magának kellett meghoznia, pillanatnyi érzés vagy hosszas gondolkodás után, az mindegy volt, de az nem, hogy a pokolba is, szerette ezt a férfit.

- Gondolkodtam.

- Igazán?

- Néha szoktam – felelte könnyedén, és nekidőlt a mosdónak, pedig még soha nem volt ilyen ideges. Igaz, Ian volt az első férfi, akinek szerelmet akart vallani. Csak éppen fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá.

- Kibököd végre?

- Fogytál.

Ian a homlokát a karjára fektette, feléje fordította az arcát. Mosoly derengett fel rajta, igaz, a forró vízből felszálló gőz lassan betöltötte a kicsi fürdőt, és kezdte homályosan látni a férfit.  

- Te is.

- Kicsit.

- Fáradtnak tűnsz.

- Te is.

- Sok a munka.

- Nálunk is.

Ian most már határozottan mosolygott, a kék szempárba is derű költözött.

- Mi a csudát keresel itt? – kérdezte szelídebben.

Még mindig nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit akar. Csak bámulta a férfit, aki lassan elkomolyodott, a gőz körbeölelte, néhol eltakarta, máshol kihívóan mutogatta csupasz testét. Címlapon kellett volna mutogatni, hogy mindenki lássa a ragyogó kék szempárból sütő forróságot, a vonzó alak csábító hajlatait.

- Nem akartam beleszeretni egy férfiba – kezdte halkan, de hangosabban folytatta, hogy Ian hallja, amit mond. – Egy férfi nem szülhet gyereket, nem adhat családot. Nem vállalható fel a nyilvánosság előtt az én pozíciómban. Nem így akartam, mégis megtörtént. Nem tudom, hol, mikor, vagy miért… - Talán mégis tudta, ahogy az Ian testén, vállán, hátán, csípőjén lezúduló vizet nézte. Amikor megvédte a szülei előtt. Az étteremben. Amiért kiállt mellette, pedig tudta, hogy bosszúból kérte meg a szeretője szerepének eljátszására. Tudta, hogy nem tökéletes, mégis elfogadta olyannak, amilyen. Nem akarta megváltoztatni, mint Sophie, vagy az anyja. – Szeretlek, Ian.

A férfi arcán sok minden átsuhant, meglepetés, hitetlenkedés, talán harag is.

- Nem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténik – mondta komoran. – Most hinni nem merek. Vajon mikor fogod azt mondani, hogy mégsem megy? Hogy beleszerettél egy nőbe, aki mindazt megadhatja neked, amit én nem?

- Nem tudom. Nem akarlak hitegetni, hiszen nem látok a jövőbe, de… Bízz bennem egy kicsit, még ha nem is egyszerű. Nekem sem volt könnyű ideállni eléd. Fogalmam sincs, mit hoz az élet.

- Mégis megpróbálnád velem?

- Igen.

- Mert szeretsz?

- Igen.

- Miért most?

- Beszéltem Sandrával, és kaptam egy kis fejmosást.  

Ian mondott valamit, amit nem értett. Odanyúlt, elzárta a csapot, közben elázott ruhájának az ujja.

- Vizes leszel.

- Nem érdekel.

- Bolond vagy.

- Tudom. Mondtad már.

Ian mély levegőt vett, kiszállt a kádból. Anélkül állt elébe, hogy legalább egy törölközőt tekert volna a derekára. Egész teste csupa víz volt, a haja lelapult, a szempilláin egy vízcsepp ücsörgött. Meztelen volt minden tekintetben. Nem csak a teste, de a lelke is csupasz volt, ahogy belenézett a szemébe.

- Kértelek, hogy próbáljuk meg, de elutasítottál. Most mégis azt várod, hogy egyetlen szavadra ugrok?

Leslie szíve a torkában dobogott.

- Nem várok semmit. Csak remélem, hogy nem szúrtam el mindent, és még… van esélyem nálad.

- A legelején tudtam, hogy nincs esélyem nálad, mert nem vagy meleg. Igyekeztem nem beleélni magam, de olyan az ember, hogy remél. Én is reménykedtem, hogy talán… van egy kicsi esélyem. Úgy tűnt, kedvelsz, jó volt együtt, és nem ütöttél le, amikor megcsókoltalak, szerettelek. Persze a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy te nem az a fajta vagy, aki összejön a magamfajtával. Igazam lett. – A törölközőért nyúlt, hogy megszárítkozzon. – Mivel számítottam rá, nem leptél meg, igaz, megviselt, de továbbléptem, és jól vagyok. Erre idejössz, és azt mondod, hé, szeretlek, próbáljuk meg! Mit vártál, mit fogok erre mondani?

Leslie kinyújtotta a kezét, finoman megérintette a férfi csuklóját, hogy magára terelje a figyelmét.

- Nem tudtam, mit fogsz mondani. Csak reméltem, hogy nem dobsz ki, és hajlandó vagy adni egy esélyt, ha már én elpackáztam a korábbit.

- Ez nem így megy!

- Lehet. – Mély levegőt vett, és a két tenyere közé fogta a férfi arcát. Látta a döbbenetet a kékségben, érezte testének megfeszülését, mégsem engedte el. – Tudod, mekkora bátorságomba került idejönni, és azt mondani, hogy szeretlek? Férfi vagyok, az istenért, és hidd el, nem könnyű az érzéseimről beszélnem. Főleg nem a jelen esetben. Mi lenne, ha méltányolnád, hogy egy hónapnyi kínlódás után vettem a bátorságot, és eléd álltam?

Ian nézett rá, valószínűleg ő is érezte, hogy remeg a keze. Hagyta a földre esni a törölközőt, s lassan a kézfejére csúsztatta a tenyerét.

- Nem olyan könnyű azt mondanom, hogy minden el van felejtve.

- Megértem.

- Legszívesebben azt mondanám, menj a jó büdös francba!

- Megérdemelném.  

Nem tudta, melyikük lépett közelebb a másikhoz, de tagadhatatlan tény volt, hogy összesimulva álltak.

- Úgy viselkedtél, mint valami hülye tyúk.

- Ez igaz.

- Nehéz volt beismerni magadnak?

- Igen.

- Még nehezebb nekem?

- Az még nehezebben ment – értett vele egyet Leslie.

- Hiányoztam?

- Igen.

- Mi hiányzott leginkább?

- Te most szórakozol velem?

Ian lassan elmosolyodott, a homlokának döntötte a homlokát, és az arcára simította a kezét, hüvelykujjával cirógatta az állát.

- Ennyi jár, nem gondolod? Nem bocsátok meg olyan könnyen.

- Képzeld magad a helyembe. Nem volt könnyű elfogadnom a helyzetet, téged, önmagam. Neked volt rá időd, és támogatott a családod, de nekem senkim nem volt.

- Én ott lettem volna, de nem kellettem.

- Pont te voltál a problémám.

- Bocs, ez kiment a fejemből.

- El tudom képzelni…

Ian halkan felnevetett.

- Hiányoztál.

- Tényleg?

- Aha. Szerintem tiszta ütődött voltam az utóbbi hetekben.

- Hallottam hírét.

- Szuper. Én is hallottam rólad. Az az igazság, hogy komolyan elgondolkodtam, hogy megkereslek, csak éppen nem volt elég bátorságom. Nem akartam, hogy úgy érezd, zaklatlak. – Vállat vont. – Azt mondtam magamnak, hogy előbb-utóbb túlleszek rajtad. Csak éppen azzal nem számoltam, hogy pár épület választ majd el tőled, és ettől kicsit nehezebben megy a dolog.

- Kimondanád végre?

- Mit?

- Ian!

- A francba! – Ian megcsókolta. Az ajka ismerősen simult az övére, nyelve úgy hatolt a szájába, mintha oda tartozna, s úgy incselkedett az övével, hogy attól elfelejtette, mit is akart hallani tőle. Mire szétvált az ajkuk, a testük szorosan összetapadt, egy ép gondolata nem volt. – Szeretlek! – hallotta a férfi halk hangját.

Elmosolyodott, de nem nyitotta ki a szemét.

- Szerinted nem korai egymásba szeretni ilyen rövid idő alatt? – mormolta.

- Anya egyszer azt mondta, létezik szerelem első látásra, még akkor is, ha van, aki kételkedik benne. Nem olyan nagy dolog. Igazából az a nehéz, hogy a szerelmet életben is tartsuk.

A férfira nézett félig lehunyt szempillái alól.

- Most mihez kezdünk?

- Te mit akarsz? Rajtad áll, hogyan tovább. 

- Egyelőre csak hagyni, hadd alakuljanak a dolgok. – Elkomolyodott. – Nem akarok ígérgetni, amiket aztán nem tudok betartani. Csak szeretném, ha együtt lennénk, és aztán majd meglátjuk. Rendben?

- Jól hangzik. Ez azt jelenti, hogy bemutathatlak a barátaimnak?

Elnevette magát.

- Valamikor arra is sor kerülhet.

- Rendben. Nem akarok erőltetni semmit.

- Ez nem arról szól, inkább csak bizonytalan vagyok kicsit. Másfél hetet voltunk együtt, az nem túl nagy idő. Néha kiállhatatlan leszek, elbizonytalanodom, ahogy most is, és nem egyszer valószínűleg, szakítani akarok majd, mert ez nem az én világom. Nem vagyok meleg, csak téged szeretlek.

Ian felvonta a szemöldökét, mosoly derengett fel a szája sarkában.

- Ennél nagyobb bókot még soha életemben nem mondtak nekem. – Átölelte, és szorosabban magához húzta. – Anyuék azt mondták, későn jönnek meg – mormolta, és a tekintete Leslie ajkára szegeződött.

- Soha többé nem tudnék anyukádék szemébe nézni, ha itt feküdnék le veled.

- Ez hülyeség!

- Tudom, de attól még zavarna.

- Ha nő lennék, akkor is így lenne?

- Igen.

Ian elhúzta a száját.

- Még soha nem akartam lefeküdni senkivel itthon. Ez amolyan tabu dolog volt.

- Velem mégis megtennéd?

- Igen.

Leslie érezte, hogy hevesen verni kezd a szíve, és nagyot nyelt. Kiszáradt a szája, átkarolta a férfi nyakát.

- Én pedig ennél nagyobb bókot nem kaptam még soha.

Ian felnevetett. Puszit nyomott a szájára, aztán még egyet, és egy újabbat, míg le nem hunyta a szemét, és oldalra nem billentette a fejét, hogy összesimulhasson az ajkuk. Finoman csókolta, ízlelgette, nem sürgette, csupán incselkedett vele, felcsigázta az érzékeit.

- Menjünk át a szobámba! – lehelte az ajkára, és kézen fogva kezdte el húzni arrafelé.

- Anyukádék biztos későn jönnek?

- Lementek Marge nénihez, onnan tíz előtt még soha nem jöttek haza.

- Anyukád jól van?

- Még jobban lesz, ha téged itt talál. – Iant nem zavarta, hogy meztelen. Belökte az ajtaját, és behúzta a szobába. Nem kapcsolt lámpát, de kulcsra zárta az ajtót, amit Leslie ebben a pillanatban nagyon nagyra értékelt.

- Csak nem hiányoztam neki?

- Kedvel téged.

- Én is őt. Irigyellek, hogy ilyen anyukád van. – Hagyta, hogy a férfi hozzásimuljon. Kicsit rekedtebben folytatta, mert pontosan érezte, hogy Ian vágyik rá, merevedése nekifeszült. – Anyámék már örültek, hogy szakítottam veled.

- Mekkora pofára esés lesz nekik, ha kiderül, hogy mégsem! – Ian vetkőztetni akarta, de megfogta a kezét. – Igen?

- Nem akarom elmondani nekik. Előbb-utóbb úgyis rájönnek majd, viszont addig szeretnék egy kis nyugalmat tőlük.

- Ahogy akarod. 

- Nem haragszol?

- Nem.

- Pedig kellene. Amikor csak játék volt az egész, akkor kiálltam veled a nyilvánosság elé, most pedig nem akarok. Megérteném, ha kiakadnál.

- Nincs miért. Közben megismertem őket, és megértem, miért döntöttél így. Különben is, úgyis megtudják, ráérsz akkor kiállni értem.

- Biztos?

- Igen.

- Köszönöm. Oh, és képzeld, azóta megint Sophie-t akarják a nyakamba sózni!

- Megkeresett a minap, hogy szemügyre vegyen, mint utódját, bár valószínűleg örömmel töltötte el, hogy nem vagyunk együtt. Szerinte nem ütöm meg a mértéket.

- Valóban? Az övét vagy az enyémet?

- Jelenleg biztosan állíthatom, hogy az övét.

Leslie elvigyorodott.

- Milyen magabiztos vagy!

Ian egyik lábáról a másikra állt, ezt pontosan érezte.

- Most a figyelmemet akarod elterelni?  

- Nehezen menne, miután meztelen vagy, és érezhetően…

- Áll a farkam?

- Áll. – Képtelen volt nem felnevetni. Most először nem jött zavarba. Nem volt miért. Ismerték egymást, nem volt min szégyenkezni. Azon sem, hogy ő is kezdett izgalomba jönni. – Segítenél levetkőzni? – kérdezte halkan.

- Boldogan! – Nem látta ugyan, de biztosra vette, hogy Ian vigyorog, és a kék szempár lassan elsötétedik a vágytól.

Elengedte a kezét, és az ujjával alig érintve végigsimított a karján, fel a válláig, a kulcscsontján keresztül a mellkasán. Mély levegőt vett, amikor Ian lecsúsztatta a válláról a zakót, és gombolgatni kezdte az ingét. Egyik gomb a másik után, egyik-másik kifordult az ujjak közül, és ettől kénytelen volt mély levegőt venni. Ian mormogott valamit, és megcsókolta.

Csókolózás közben, miközben egyre mohóbban fedezte fel az ajkát, a nyelvét, szájának puha, belső húsát, végre sikerült lesimítania az inget is a válláról. Hagyta a szőnyegre hullani, és hozzásimult. Sistergő vágy szikrázott fel, ahogy összeért a bőrük. Nem tiltakozott, amikor a férfi kettejük közé nyúlva kikapcsolta az övet, majd a nadrágot.

Letérdelt elé, úgy segített neki levenni őket, és ha már ott volt, akkor először kezével, aztán az ajkával kényeztette. A bokájánál kezdte, ujjai végigtáncoltak a lábszárán, a térdén, apró csókok következtek a combjára. Leslie megtámaszkodott a vállán, ahogy belemarkolt a fenekébe, és az ágyékát kihagyva továbbhaladt a hasa, a csípője, és a mellkasa felé. Felállt, aztán rátapadt az ajkára, és a csípőjét megragadva rántotta magához, a teste forró volt, szinte lázasan forró, sütött belőle a vágy. A merevedése az övének feszült, kínzó érzés volt, szinte kínnal egyenlő édes gyönyör.

Felnyögött, a férfi hajába túrt, ezúttal ő fedezte fel a karcsú testet. Valahogy eddig soha nem volt bátorsága hozzá, hogy önként ismerkedjen meg vele. Érintse pillekönnyűen, markolja szorosan, tovább szítsa benne a tüzet. Most viszont nem volt semmi, ami gátat szabhatott benne a sóvárgásnak, és gondolkodás nélkül hagyta, hogy rebbenjen a keze ide-oda. A feszes vállról a sima mellkasra, az izmos hátról a keskeny csípőre, s onnan a fenékre, a combra. Ian lélegzete jól hallhatóan elakadt, amikor kézfejével simított végig a merevedésén, ujjaival érintette, körbefonta, simogatta, cirógatta, megőrjítette.

Tiltakozó hangot hallott, úgy tett, mintha nem hallotta volna, csak folytatta tovább, a férfi ajkára tapadt, a nyelvét a szájába fúrta, ezúttal habozás nélkül hódolt be neki, amikor Ian a fenekébe markolt, masszírozta, apró kis lyukát dörzsölte, simogatta. Ismerős borzongás futott át a testén, mély levegőt kellett vennie. Ian ezt kihasználva az ágy felé terelte, hátradöntötte a takaróra, és a combjai közé feküdt.

Ajka hol itt, hol ott időzött, csókolta, nyalta, szívta a bőrét, míg a hajába túrva fel nem nyögött. Nem hagyta abba ezután sem, ujja hegyével érintette vágyának csúcsát, simított végig rajta, majd nyelve hegyével tette ugyanezt. Könnyű kis érintések, forró lehelet, majd forróság, ahogy teljesen a szájába vette. Úgy kényeztette, ahogy nő egyszer sem, pontosan tudta, mi kell ahhoz, hogy zihálva markoljon a lepedőbe, és emelje hozzá a testét.

A haját markolva húzta fel magához, az ajkára tapadt, a nyelvén saját ízét, az orrában pedig Ian illatát érezte. Átkulcsolta a nyakát, magára vonta, a hátát simogatva lehunyt szemmel élvezte a nehéz testet a sajátján, az összesimuló ágyékuk keltette gyönyört. Ian megmozdult, finoman ringatózni kezdett, merevedésük össze-összesúrlódott.

- Meddig mehetek el? – Ian hangja nagyon feszült volt, halk, rekedt suttogás, semmi több.

- Ezt eddig egyszer sem kérdezted meg. – A sajátjára sem igazán lehetett ráismerni.

- Leslie! – Csak a nevét mondta, mordulás volt, nem kérés, vagy bármi más, mégis összerándult tőle egész testében.

A férfit akarta, mindenestül, forróságát magában tudni, érezni elélvező testét a testéhez simulva, de nem tudta, hogyan is kellene megfogalmaznia ezt. Egyáltalán kellene? Rájött, hogy nem. Iant is sikerült meglepnie, nem csak magát, amikor egy váratlan mozdulattal átfordultak, ő került felülre, a férfi alulra. A combjaira ült, a mellkasán megtámaszkodott. Először érezte, hogy Ian izmai tiltakozóan megfeszülnek, aztán elernyedtek, és a férfi hagyta, hadd legyen övé az irányítás.

Apró csókokkal borította az arcát, a nyakát, a mellkasát, az oldalán az apró heget, és onnan haladt egyre lejjebb. A combját érintette, csókolta, és mély levegőt véve, ágaskodó merevedését nyalta végig. Sós és édes íz keveredett a nyelve hegyén, hallotta, ahogy Ian mély levegőt vesz, combizmai megfeszültek a tenyere alatt. Ismerkedett tovább az ágyékával, érezte, hogy lángol az arca, de ezt szerencsére elrejtette a szoba sötétje.

Ian tapogatózni kezdett az éjjeliszekrény felé. Először ideges lett, de aztán rájött, hogy csak a fiókot húzta ki. A halk káromkodásra elmosolyodott, puha csókokkal kényeztette tovább, nem törődve vele, hogy a férfi egyre türelmetlenebbül keresgél a sötétben. Sejtette, hogy síkosító és óvszer a keresés célja, nem tévedett, amikor Ian a tarkóját megmarkolva felhúzta, és mohón az ajkára tapadt.

A mellkasára támaszkodott, hagyta, hogy a férfi síkos ujjai a fenekén kalandozzanak, simogassák, masszírozzák, majd lassan elmélyedjenek benne. Az ujjak remegtek, mégis óvatosak maradtak, egyik ujj hatolt belé a másik után, finoman, kényeztetve, időt hagyva neki arra, hogy megszokja őket. Lehunyta a szemét, és csak az érzésre koncentrált, semmi másra. Ian illatára, mohó csókjaira, forró testére, hosszú ujjaira, amelyek belülről simogatták, elértek egy pontot, ahol megrebbent a teste, és minden eddigi rossz érzés vagy kétely tovaszállt.

Ő maga húzta fel a férfinak az óvszert, remegett a keze, hallotta, Ian milyen gyorsan szedi a levegőt. A csípőjét megemelve fogadta magába, Ian segített neki, a derekát markolta szorosan, talán az ujjai nyoma megmarad majd, de ez mit sem érdekelte. Milliméterről milliméterre engedte lejjebb a testét, reszketett. Ian egyik keze finoman megérintette, szinte őrjítő lassúsággal csúsztatta végig rajta a tenyerét. Önkéntelenül is követte a mozdulatot, és aztán a férfi ott volt benne egészen mélyen, és hirtelen ívbe hajolt a gerince, mert hihetetlen érzés volt. Forró, lüktető húsát feszítő kéj, fülében doboló szívverése hangja ebben az érzésben.

Mozdult, bizonytalanul, csak a vágy sürgette. Előredőlt, Ian átkarolta, átfordult vele, ő meg köréje fonódott, ahogy még sohasem. Lábait a derekára kulcsolta, a hátát átkarolva ölelte, lehunyt szemmel vonaglott ebben az ölelésben. Összesimultak, leheletük keveredett, Ian zihálása a fülében visszhangzott, miközben a teste mélyén növekedett valami gyönyörféleség, amely új volt, és égetett, de gyönyör volt, összesúrlódó és egybenőtt testük közös gyönyöre.

Egyek voltak, az illatuk egymásba olvadt, új illat lett belőle, ahogy ez a gyönyör is összeolvadt a másikéval, ismeretlen érzés lett. Leigázó, kicsit ijesztő volt, de ott volt, nem lehetett félrelökni, eltaszítani, csak ölelni egymást, hagyni, hogy közös óceánba taszítsa őket; reszkető, izzadt testüket, kába tudatukat, ahol csak a másik volt a biztos pont, amibe kapaszkodni lehetett a fülledt, kicsinyke kis szoba éjsötétjében…

Egyikük sem mozdult meg sokáig, beszélni is képtelenek voltak. Ian hosszú percek múltán felnyögve elhúzódott tőle, amitől nevetésben törtek ki. Nem tudták, mi olyan vicces, de nevettek, és aztán Ian megölelte, és csak ölelte szorosan, és ettől nagyon jól érezte magát, jobban, mint eddig bármely szeretkezés után. Kötődést érzett, amely ismeretlen volt, nem nőhöz kapcsolta, hanem a férfihoz, akinek még izzadt és forró volt a bőre, az ajka az övét kereste, és érezhető volt a mosolya, ahogy megcsókolta.

- Felkapcsolhatom a villanyt? – kérdezte finoman.

- Persze.

Ian felkelt, kicsit zörgött, valószínűleg az óvszert dobta el, és felkapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen. Eléjük tárult a szoba, hunyorogva méregették Leslie szanaszét szórt ruhadarabjait, majd egymást. Ian rávigyorgott, és olyan szemtelenül mérte végig, hogy majdnem eltakarta magát.

- Le akarsz zuhanyozni?

- Jó lenne, köszönöm – bólintott, de igazából semmi kedve nem volt megmozdulni. Körbepillantott. A falakról eltűntek a poszterek, minden sokkal rendezettebbnek tűnt, mint az első alkalommal.

A férfi érzékelte ezt, mert mosolyogva odafeküdt mellé, és átölelte.

- Köszönöm.

- Mit?

- Hogy mellettem döntöttél.

Leslie feléje fordult, a teste ugyan tiltakozott, de nem foglalkozott vele. Most semmi nem ronthatta el az örömét.

- Inkább én köszönöm, hogy nem dobtál ki.

- Ne viccelj! – Ian belefúrta a hajába az arcát. – Életem legjobb szeretkezését köszönhetem neked, meg is bántam volna!

Ezen muszáj volt nevetni, amit a bejárati ajtó csapódása szakított félbe. Egyszerre ültek fel, amikor Miriam elkiáltotta magát.

- Kicsim, itthon vagy?

- Azt mondtad, későn jönnek haza! – Leslie zavartan ugrott fel, igaz, a lábai remegtek, mint a nyárfalevél, és majdnem visszaroskadt. A szeretkezésük gyönyörrel teli volt, de intenzív is, felnyögve kapkodta magára a ruháit. – Kamasznak érzem magam – nyögte.

Ian ugyanezt tette, igaz, csak egy nadrágot és egy pólót húzott.

- Kicsim, ébren vagy?

- Igen, anya, mindjárt megyek!

- Mit csináltál a fürdőben? Minden csupa víz! – korholta az asszony, egyre távolodott a hangja.

- Jól vagy?

- Igen, de egy zuhanynak örültem volna…

- Jó illatod van – szimatolta meg a férfi, mire eltolta magától.

- Olyan illatom van, mint neked. Még csak tagadni se tudjuk, mit műveltünk!

- Anyuék modern szülők. Tudják, hogy egy pár nem csak kártyázik, ha bezárkóznak egy szobába.

- Nem is tudják, hogy itt vagyok!

- Akkor most megtudják! Jah, és anyunak mindent elmondtam!

Leslie rájött, hogy ő erre még nem készült fel, csak éppen későn, mert Ian már ki is nyitotta az ajtót, és megfogta a kezét, hogy magával húzza.

- Anya, hol vagy?

- Feltakarítom a fürdőt! – morogta Miriam, és nagy testétől függetlenül elképesztő gyorsasággal törölte fel a kilocsolt vizet. – Legalább rendet tehettél volna magad után! Apád majdnem hanyatt vágódott az előbb.

- Anya… - Ian szorosan fogta a kezét, mintha attól félt volna, hogy elfut. Lehetett valami a hangjában, amit az anyja azonnal érzékelt, mert megfordult, és meglepetten rájuk meredt.

- Miért nem mondtad, hogy vendéged van? – Megismerte Leslie-t, hitetlenkedés után őszinte öröm jelent meg az arcán. – Leslie?

- Öhm, jó estét, Miriam! Elnézést, Ian miattam locsolta ki a vizet, éppen fürdött, amikor jöttem.

- Semmi baj, az apja folyamatosan elúsztatja a fürdőt – legyintett az asszony, és két mozdulattal rendet varázsolt, a helyére tett mindent. Kezet mosott, majd intett, hogy menjenek ki a konyhába. Útközben belesett a nappaliba, de a férje már a tévé előtt hortyogott. – Biztos örülni fog, hogy itt vagy – jegyezte meg.

Leslie csak akkor mert megszólalni, amikor leültek az asztalhoz, és mindenki elé forró tea került.

- Nem haragszol rám?

- Szereted a fiamat?

- Én kérdeztem előbb.

- Lehet, de ettől függ a válaszom.

- Szeretem. – Leslie érezte, ahogy még a füle is elvörösödik.

Miriam telt arcán széles mosoly jelent meg, elégedettnek tűnt.

- Akkor nem haragszom.

Ian a mosolyát a bögrébe rejtette, de Leslie rajtakapta, és meglökte a könyökével. Félrenyelt, köhécselt.

- Ezt most miért…?

- Csak. – Miriamre pillantott. – Sajnálom.

- Nem tőlem kell elnézést kérned, hanem a fiamtól. Őt bántottad meg, nekem csak bánatot okoztál. Nagyon reménykedtem, hogy együtt maradtok, és Ian végre megállapodik valaki mellett, aki boldoggá teszi.

- Anya, a megállapodás még messze van. Egyelőre abban maradtunk, hogy megpróbáljuk, és meglátjuk, mi sül ki belőle.

- Már ez is jobb, mint a semmi. A szüleid tudják?

- Nem. Hirtelen felindulásból jöttem el ide.

- Nem is akarja elmondani nekik – kotyogta el Ian, mire azonnal dühös pillantást tudhatott magáénak.

- Ismered őket, tudod, milyenek! Egyelőre szeretnék egy kis nyugtot, ha kiderül, akkor úgysem szállnak le rólam. – Rájött, hogy lassan úgy beszél, mint Ian, amin már csak sóhajtott.

- Ne beszéljek velük?

Leslie és Ian egyszerre hördült fel.

- Anya!

- Miriam!

Az asszony látszólagos sértettséggel vállat vont.

- Csak egy ötlet volt.

- Nagyon kedves vagy, de inkább ne! – Leslie a meleg bögre köré fonta az ujjait. – Ezt úgyis nekem kell megtennem. 

Miriam kinyújtotta a kezét, és megveregette a karját.

- Ebben igazad van, és nagyon örülök, hogy így gondolod. Aggódtam, hogy egyikőtöknek sem jön meg az esze, és igazság szerint magam kerestelek volna meg, mert Ian eléggé elviselhetetlen volt az utóbbi időben.

- Sajnálom.

- Most már nincs semmi baj. – Az asszony ivott egy korty teát, majd kedvesen rájuk mosolygott. – Nem akartam beleszólni az életetekbe, hiszen a döntéseitek a tiétek, de örülök, hogy most itt vagy. Tudom, hogy butaság pár találkozás után véleményt formálnom valakiről, de téged kedvellek annak ellenére, hogy szakítottál a fiammal.

- Anya!

- Jól van, nem fogok lelkizni! Csak azt akarom mondani, hogy soha ne azzal foglalkozz, amit mások mondanak! Mindenki másként látja a világot, te is, ők is. Nem felelhetsz meg mindenkinek, de önmagadnak igen. A szíveddel láss, ne mások szemével!

- Miriam…

- Hadd fejezzem be! – Az asszony nagyon komoly volt. – Lényegtelen, hogy ki a másik feled. Lehet nő vagy férfi, sovány vagy kövér, okos vagy butácska, csúnya vagy szép, netán szegény vagy gazdag. Mindezek nem számítanak. Az viszont igen, hogy hogyan érzed magad vele, hogy képes-e mosolyt csalni az arcodra, és hogy teljesnek érzed-e magad, miközben öleled. Ez számít! – Gyengéden a szívére tette a kezét. – Semmi más, Leslie. Csak ez.

Ian átkarolta Leslie vállát, aki képtelen volt egy szót is mondani. 

- Ha kövér lennék, akkor is tetszenék? – kérdezte halkan.

Leslie ránézett. Eszébe jutott, amikor először meglátta a férfit, amiből nem az maradt meg, hogy milyen túlsúllyal rendelkezett, hanem a nevetése, amivel mosolyt csalt mások arcára is.

- Igen.

- Akkor is megkértél volna, hogy játsszam el a szeretődet?

- Igen.

- Akkor is lefeküdtél volna velem?

- Ez buta kérdés. – Leslie lassan elmosolyodott. – Igent mondtam arra, hogy kövéren is tetszettél volna, akkor ebből következik, hogy valószínűleg le is feküdtem volna veled.

Ian hümmögött, de láthatóan elégedett volt a válasszal.

- Nem a mobilod csörög, fiam? – Az anyja a lakás belseje felé fülelt.

- Basszus! – Ian felugrott. – Bobby az! Megbeszéltük, hogy megiszunk valamit később. Mindjárt jövök!

Miriam derűsen szemlélte a teát kortyolgató Leslie-t, amint a fia kilépett a konyhából.

- Akarsz beszélni róla? – A tétovázását látva halkan felnevetett. – Tudom, hogy a férfiak nem szeretnek ilyenekről, hogy szerelem, érzelmek, meg elköteleződés, beszélni, de szívesen meghallgatlak, ha mégis.

- Nem neked kellene beszélnem ezekről.

- Valóban, viszont könnyebb egy nőnek elmondani, nem? Vedd úgy, hogy az anyukád vagyok. Ne nevess! – Miriam felsóhajtott. – Nem voltam boldog, amikor kiderült, hogy a fiam meleg, de szerettem őt, és nem bírtam volna ki, ha még egy gyermeket elveszítek. Az volt a legnehezebb, neked bevallom, hogy soha nem fognak unokák futkározni körülöttem. Aztán rájöttem, hogy ez nem a világ vége. A fiam itt van velem, boldog, és ha férfit választ párjául, akkor maximum lesz még egy fiam.

Leslie a bögrét forgatta a kezében, a tea felszínére szegezte a tekintetét.

- Nem akartam beleszeretni egy férfiba. Igazából elképzelni sem tudtam, milyen az élet valakivel, aki olyan, mint én. Nincsenek domborulatai, kecses bokája, finom illata, puha bőre… - Vállat vont. – Nincs más, csak kemény, csontos teste, amely olyan, mint az enyém. Semmi lágy puhaság, csak az izmok játéka, ha ölelem. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán nagy levegővel folytatta. – Nehéz volt beismerni, hogy minden elhatározás és makacsság ellenére beleszerettem a fiadba. Túl büszke voltam bevallani, hogy nem leszek attól kevesebb, ha férfival kötöm össze az életem. Nem tudom, Iannel hogyan fog működni a dolog, de most meg akarom próbálni. Igen, engem is zavar, hogy nem lehet gyerekem, de ha tényleg együtt maradunk, akkor ráérünk majd ezen gondolkodni. Legalábbis remélem. Vagy nem tudom.

- Nem baj, ha nem tudod. Nem kell mindig mindent tudni. – Miriam jókedvűen kuncogott. – Ha tudtam volna anno, hogy a férjemmel miken megyünk keresztül, lehet, meggondoltam volna, hogy hozzámenjek.

- Megbántad?

- Megbánni? Most viccelsz? – Miriam most már kacagott, betöltötte a lakást a hangja. – A férjem nem a tökéletes férfi, ezt tudtam már akkor is. Voltak nehéz időszakaink, és nem egyszer megfojtottam volna egy kanál vízben, de akkor sem éreztem úgy egyszer sem, hogy nem érne meg egy újabb próbát a házasságunk. Az az igazság, hogy szeretem őt. – Kislányos pirulással mosolygott. – Ez már nem a nagy, lángoló szerelem, de attól még szeretem őt. Megszoktam, hogy velem van, támaszkodhatom rá. Ő a másik felem, aki pontosan tudja, mire gondolok azelőtt, hogy kimondanám, és tudja, hogy felbosszant, amikor szanaszét dobálja a zoknijait, hogy mást ne mondjak, ám pont ez a szép benne.

Leslie soha nem hallott sem nőt, sem férfit így beszélni a házasságáról. Miriam érzelmei ott ültek a szemében, és egy pillanatra arra gondolt, milyen jó lett volna, ha az anyjával ült volna egyszer is így.

- Irigylem Iant – mondta.

- Az anyukádra gondoltál?

- Igen.

- Sok embert ismertem meg az eltelt évek alatt, és sajnos, azt kell mondanom, hogy néha elgondolkodtam, a sors milyen tréfát űzött néhányukkal. Csodálatos gyerekek mellé adott az ég hülye szülőket, és viszont.

- Ők mások, mint én.

- Melyikükre ütöttél?

- Egyikükre sem. – Ian szólalt meg az ajtóban, ahol már egy ideje ott állhatott az arckifejezéséből leszűrve.

- Beszéltél Bobbyval?

- Igen. – A férfi visszaült a helyére, futólag végigsimított Leslie vállán. – Nincs kedved velünk tartani?  

- Összeismertetsz a barátaiddal?

- Csak, ha szeretnéd.

- Rendben.

- Ideges vagy?

- Kicsit. – Leslie elvigyorodott. – Ugye, tudod, hogy ez oda-vissza működik?

- Mr. Altmant már ismerem.

- John a legjobb barátom – jegyezte meg Leslie Miriamnek. – Rajta kívül is vannak barátaim. Nem sok, de szeretném, ha megismernéd őket.

- Oké, majd megbeszéljük. Miről beszélgettetek?

- Erről-arról.

- Pontosabban?

Miriam ajkán hamiskás mosoly jelent meg.

- Az örökbefogadásról.

- Miről? – Úgy tűnt, Ian ezt a részt nem hallotta, mert teljes elképedés ült ki az arcára.

- Miriam!

- Nem, hadd gondolkodjon el csak a dolgon! – legyintett az asszony, és a fiára nézett. – Leslie szeretne gyereket.

- Anya…

- Ne is folytasd! Tudom, hogy most akarod ellőni azt a poént, miszerint nem tudsz szülni, de ezzel mindketten tisztában vagyunk, fiam.

- Ne is figyelj anyukádra! – Leslie a férfi karjára tette a kezét. – Csak szóba kerültek a gyerekek.

- Tudom, hogy te szeretnél. – Ian elkomorodott.

- Persze, hogy szeretnék. Te nem? – Eddig még egyszer sem beszéltek erről, most Leslie közvetlen közelről nézhette, ahogy az érzelmek viharos gyorsasággal vonulnak át Ian kék tekintetén.

- Mindig is szerettem volna. Ez az egyik legnehezebb dolog abban, ha a férfiakhoz vonzódsz. A szerelmed nem tud neked gyereket adni, és te sem neki.

- Kivéve, ha van neki valami nőtől – kotyogta közbe Miriam.

- Akkor igen, de én most nem arról beszélek, anya! Meg az más is…

- Tudom, csak mondtam!

Leslie élvezte a szócsatájukat, mert igazából minden szavukból áradt, milyen mélyen kötődnek egymáshoz.

- Mi lenne, ha elnapolnánk a témát? – vetette fel szelíden. – Korai még ezen gondolkodni.

- Sophie-tól akartál gyereket? – Ian úgy tűnt, meg sem hallotta a felvetését.

- Igen. – Megitta az utolsó korty teát. – Az egy másik élet volt. Azt hittem, Sophie szeret, és én is szeretem, és közös életünk lesz gyerekekkel, holtomiglan-holtodiglan. Tévedtem.

- Mi ez a nagy traccsparti? – Henry ásítozva sétált be, és hunyorogva bámult rá. – Leslie?

- Jó estét! – Leslie automatikusan felugrott, és kezet nyújtott.

- Jó estét! Nem is hallottam, hogy megjöttél.

- Mert megint horkoltál – morrant rá Miriam. – Kérsz teát?

- Miről beszélgettetek? S te mit keresel itt?

- Ne légy udvariatlan!

- Már kérdezni sem szabad? 

Ian kuncogott.

- Elég! Mi leléptünk, majd jövünk!

- Nem vacsoráztok?

- Majd eszünk ott valamit.

Ian átöltözött, eltette a tárcáját és a mobilját. Leslie kikéretőzött a fürdőbe, amiért Miriam megszidta, mert hiszen már otthon van, azt tesz, amit akar. Ian már nyújtotta is a kezét a slusszkulcs után, amint leértek az utcára.

- Bobby késik egy kicsit, úgyhogy előtte autókázhatnánk.

- Valld be, hogy erre ment ki az egész. Vezetni akarsz.

- Bevallom bűnöm! – A férfi csak vigyorgott. – Nos?

Leslie nevetve szállt be az anyósülésre.

- Bolond!

- Te teszel azzá! – Ian elindította az autót, és futó csókot nyomott az ajkára. – Szeretlek!

Leslie nem válaszolt, csak kibámult a szélvédőn.

- Zavarban vagy?

- Ezt még szoknom kell. Ne haragudj!

- Nem haragszom – biztosította a férfi. – Most senkire nem tudnék haragudni – tette hozzá. – Rád pláne.

- Ezt jó tudni.

Ian megelőzött két autót, csak utána válaszolt.

- És mikor képzelted az örökbefogadást? Kettő, öt, hét, vagy tíz év után?

- Micsoda? – Leslie nem állta meg nevetés nélkül. – Most jöttünk össze!

- Tudom, de szeretek előre tervezni. A főnököm szokta mondani mindig, hogy jobb egy terv a fiókban, mint a nagy semmi.   

Leslie hümmögött. Hagyta, hogy Ian megfogja a kezét.

- Egyikünk sem kisgyerek már, és azért örülnék, ha megérném az unokákat. Legyen kettő.

- Én az ötre szavazok.

- Mert?

- Mert, ha akkor még együtt leszünk, utána már tényleg mindent kibírunk egymás mellett.

- De optimista vagy…

- Ez csak realitás.

Leslie nevetett. Jólesett nevetni a komor hetek után. A teste kellemesen zsibbadt volt a szeretkezés után, és boldog volt. Szabadnak érezte magát, bátornak, és szerelmesnek. Utoljára kamaszként érzett hasonlót.

- Legyen öt – egyezett bele, majd előrehajolt, hogy lássa, hová mennek. – Megint gyorsulásost akarsz játszani?

- Miért ne? – Ian szorosabban fogta a kezét. – Óriási élmény volt.

- Micsoda? Az együttlétünk vagy a gyorsulás?

Most Ian nevetett fel.

- Mindkettő. – Rápillantott. – Miről beszélgettél anyuval? – váltott hirtelen témát.

- A gyerekvállaláson kívül?

- Igen.

- A szerelemről.

- Oh!

- Szereti az apukádat.

- Tudom. Ők a példaképeim.

- Nem tudom, hogy elérnénk-e valaha az ő szintjüket.

- Nem a tökéletességre hajtok, ha párkapcsolatról van szó. – Ian elkomolyodott. – Szeretet, bizalom, hűség és barátság. Ezek a legfontosabbak.

- Hol marad a szerelem?

- Ne bosszants!

- Komolyan kérdezem.

- A szerelem az alap.

- Mégis hajlandó lettél volna velem kezdeni, pedig nem szerettelek.

- Néha kockáztatni kell.

- Bolond vagy!

- Te is, mert mégis itt vagy velem.

- Nem is értem, miért.

- Szerencsére én értem. Az elég.

- És ha nekem nem? Ha én érteni akarom?

Ian befordult az elhagyatott útra, leállította a motort, lekapcsolta a világítást. Sötétség borult rájuk.

- Mit akarsz érteni a szerelmen? – fordult feléje. – Azt érezni kell. Itt. – A mellkasára húzta a kezét, a hangja rettentően komoly és halk volt.

- Nem értem önmagam. Mi a fene vonz benned ennyire? – Leslie önkéntelenül is közelebb hajolt.

- Nem hiszem, hogy minden kérdésre tudni kell a választ.

Leslie a férfi tarkójára csúsztatta a tenyerét, nekidöntötte a homlokát a homlokának.

- Még most sem ígérek semmit – suttogta.

- Nem kértem, hogy ígérj nekem bármit is. – Ian megsimogatta az arcát. – Egyelőre beérem azzal, amit nyújtani tudsz.

- Köszönöm.

- Viszont egy valamit mégis. Bármi problémád van, azt mondd el, beszéljük meg! Rendben?

- Igen, és ugyanez vonatkozik rád is.

- Megegyeztünk! – Ian vigyorgott, megcsókolta. – Nekiengedhetem a kocsit?

- Mi lenne, ha inkább csak beszélgetnénk?

Végül kiszálltak, nekidőltek a kocsi oldalának, Ian átkarolta a vállát. A távolban látszottak a város fényei, az éjszakai égbolton a milliárdnyi csillag.

- Milyen érzés?

- Micsoda?

Ian kicsit meghúzta a haját, biztosra vette, hogy megint mosolyog.

- Most már hivatalosan is egy pasival jársz.

- Voltunk már együtt korábban is.

- Jó, de az más volt, nem?

Leslie felnézett az égre.

- Valóban más – felelte kis hallgatás után.

- És?

- Nincs és.

- Miért? Most már járunk!

- Nem csinálsz te ebből túl nagy ügyet? Mi lesz, ha odaadom a lakáskulcsomat, akkor sírva fakadsz?

- Te most gúnyolódsz rajtam?

- Kicsit.

Ian csak egy csók után válaszolt.

- Azért, mert férfiak vagyunk, még nem szégyen ám az érzelmeinkről beszélni. Sírni sem az, legalábbis anyuék szerint főleg, ha örömödben teszed. Azért megnyugtatlak, valószínűleg egy kulcsnál több kell, hogy elsírjam magam.

- Ezt jó tudni.

Egymást átölelve álltak, Leslie szokta az érzést, hogy Iannel lehet.

- Holnap mi lesz?

- Mármint?

- Bent a cégnél.

Ian habozott.

- Valószínűleg bocsánatot kérek mindenkitől, akivel bunkó voltam az elmúlt hetekben.

- Vagyis a teljes termeléstől. Elleszel vele egész nap.

- Ezt úgy mondod, mintha te angyalka lettél volna.

- Nem voltam, de Sandrát könnyen ki tudom engesztelni egy csokor virággal.

- Valóban?

- Igen. Aranyos lány. Igazad volt vele kapcsolatban.

- Igen?

- Hogy szerelmes belém, vagyis szerelmes volt.

- Már nem az.

- Azt hiszem, kiábrándult belőlem, miután hetekig ápolta a lelkem.

Ian ezen felröhögött.

- Ennek most kifejezetten örülök.

- Sandra nem az esetem, de ezt már akkor is mondtam.

- Igen, de velem is simán lefeküdtél. A helyemben te is kételkedtél volna.

- Te más vagy.

- Az biztos. Holnap nálad alhatok?

- Ezt kérdezned sem kell. Anyukádék nem fognak hiányolni?

- Nem hiszem. Tudják, hogy jó helyen vagyok. Éhes vagyok – jelentette ki aztán teljesen oda nem illően.

- Akkor menjünk vacsorázni.

- Még egy kicsit maradjunk. Holnap munka, akkor úgyis csak este tudunk találkozni.

- Együtt is ebédelhetnénk – vetette fel a lehetőséget Leslie.

- Tényleg! Kávézhatunk is.

- Pontosan.

- Szuper!

- Szerintem is. Este pedig megvárlak, és hazaviszlek.

- Hozzád.

- Hozzám.

Ian hátravetette a fejét.

- Főzhetnénk valamit, aztán megnézhetnénk egy filmet. Fürödhetnénk közösen, beszélgethetnénk, és aztán szeretkezhetnénk.

- S reggel együtt ébrednénk – egészítette ki a felsorolást Leslie halkan.

- S együtt késnénk el a munkából.

Leslie vigyorgott.

- Mindketten kapnánk egy kis leszúrást Johntól.

- De nem haragudna igazán.

- Attól függ, mennyit késnénk.

- Páran furán néznének.

- Páran így is furán néznek.

- Nézzenek csak! Hadd irigykedjenek, hogy megszereztem a cég legjobb pasiját!

- Úgy emlékszem, én mentem el hozzád, vagyis jelen felállás szerint én szereztelek meg téged.

- Ne köss bele mindenbe!

- Nem kötök bele, de attól még nekem van igazam.

- Rendben, legyen igazad! Lassan indulhatunk, Bobby mostanra odaért. Mit akarsz enni?

- Mindegy.

- Akkor legyen olasz. Az olyan romantikus, nem?

- Romantikus hangulatban vagy?

- Miért, te nem?

- De.

- Használjuk ki, mert nem lesz mindig így.

- Ezt sejtettem, viszont örülnék, ha nem bosszantanál sokat.

- Ezt nem tudom előre megígérni.

- Valahogy ezt is sejtettem.

- S nem bánod?

Leslie a férfi körvonalait, arcának homályba vesző vonásait bámulta.

- Nem. – Vállat vont, igaz, a férfi nem láthatta, csak testének rezdülését érezhette. – Sophie után átértékeltem az életemet, és másként látok sok mindent. Neked köszönhetően kiléptem önmagamból, és képes voltam ledönteni a korlátaimat. Most már tudom, nem jelent boldogságot, ha csak élsz valaki mellett, az viszont igen, ha élsz valakivel. Még akkor is, ha az a valaki az agyadra megy néha, meg a feje tetejére fordítja az életed. – Ian meghatódott, ezt abból érezte, amilyen gyengédséggel megölelte. – Menjünk enni! – mondta vidáman.

A kocsma, ahová mentek, láthatóan Ian törzshelye volt, mert miközben utat törtek maguknak a tömegben, jobbra-balra köszöngetett. Nem állt meg, pedig többen integettek neki. Leslie furcsán érezte magát. Ugyan nem csak melegek vették körbe, először volt ilyen helyen.

- Végre! Hol a pokolban voltatok? – Egy vékony srác üvöltött az egyik asztaltól.

- Ezt te se kérdeznéd meg, ha látnád, mivel jöttünk! – Ian megölelte.

- Annyira menő?

- Annyira! – Felnevettek. Ian maga elé engedte Leslie-t, hogy le tudjon ülni belülre, közben megejtette a bemutatkozást. – Bobby, a legjobb barátom. Leslie, a párom.

Kezet fogtak. Ian megérdeklődte, mit hozhat, aztán ott is hagyta őket. Bobby érdeklődve végigmérte.

- Ian az utóbbi időben miattad volt olyan seggfej?

- Azt hiszem.

- Sejtettem, hogy pasi van a dologban, de nem volt hajlandó mondani semmi konkrétat. – Bobby sört ivott, és mogyorót rágcsált. – Annyit említett, hogy alakult valami egy kollégájával, ám nem jöttek össze. Te voltál az?

- Igen.

- Te nem vagy meleg, igaz?

- Nem. – Ian válaszolt, aki letette a gyümölcslevet az asztalra. – Nem maradunk, éhes vagyok.

- Itt is tudsz kajálni.

- Olaszra vágyik – szúrta közbe Leslie.

Bobby erre csak horkantott, de nem tudott felelni, mert tele volt a szája mogyoróval.

- Jelen pillanatban egy táncra vágyom – válaszolta Ian elgondolkodva.

- Mi? – Leslie azt hitte, viccel, viszont amikor a férfi felállt, és a kezét nyújtotta, rádöbbent, hogy komolyan gondolja. – Nem táncolok veled!

- Mások is táncolnak – bökött a válla felett a háta mögé Ian.  

Leslie a túlzsúfolt táncparkettet nézte. A hely amúgy is kicsi volt, de így, hogy a munkahelyi stresszt levezetni igyekvők többsége ott tombolt, még kisebbnek látszott.

- Holnap munkanap, nem értem, hogyan lehetnek itt ennyien.

Ian felhúzta az asztaltól.

- Nincs az sehol megírva, hogy csak hétvégén lehet inni.

- Nem akarok táncolni!

- Mi lenne, ha befognád? – Ian keményen szájon csókolta. A kék szempár nagyon komoly volt, el is némult a láttára. Sejtette, hogy ha most elutasítja, akkor megbántja. Engedelmesen követte, és hagyta, hogy összesimuljanak.

Ian nem hagyta vezetni, ami először zavaró volt, aztán jött egy lassú szám, amire csak ringatózni lehetett. Ennek is megvolt a maga romantikája. Lassan egymáshoz igazodó léptekkel, össze-összesúrlódó testtel táncoltak. Ian szorosabban ölelte, és bár az első reakciója az volt, hogy ellökje, mégsem tette.

Ő választotta a férfit, s ment el hozzá, hogy újrakezdjék ezt a furcsa kapcsolatot. Nem is újra, inkább elölről kellett kezdeniük mindent, az alapokról felépíteni. Bevallotta magának, hogy egy férfihoz vonzódik, egy férfiba szerelmes. Az, hogy most itt állt vele egy kocsma kellős közepén, újabb lépés volt valami felé, ami azt jelentette, képes felvállalni mindenki előtt.

- Mire gondolsz? – Ian a fülébe suttogott, a lehelete a bőrét érte.

- Rosszabbra számítottam.

- Miért?

Leslie nehezen tudta megfogalmazni, amit érzett.

- Azt hittem, nem fog menni, hogy kiálljak veled a nyilvánosság elé. Tudtam, hogy képes vagyok rá, csak azért volt egy ilyen félelmem.

- A félelmek azért vannak, hogy leküzdjük őket.

Leslie-nek eszébe jutott a rút kiskacsa meséje, és Ian elhatározása, hogy megharcol a félelmeivel. Itt volt az ideje, hogy most ő tegye meg ugyanezt. Mély levegőt vett, kihúzta magát, átkulcsolta a férfi nyakát, és rámosolygott, ahogy egymás szemébe néztek.

- Talán nekem is menni fog.

- Mindjárt kiderül. – Ian másokkal együtt felkiáltott, amikor egy új szám kezdett el dübörögni a hangszórókból.

Elengedte, és hátrébb lépett. Ian magasba emelte a kezét, a pólója felcsúszott, kivillant a bőre. Mindenféle szégyenkezés nélkül mozgatta a csípőjét, mosoly játszott az ajkán.  Őt nézve táncolt, a tekintete az övébe mélyedt, és hirtelen nem tudta eldönteni, mennyire érzi magát zavarban emiatt.

A férfi érte nyúlt, felvont szemöldökkel, kihívóan nézett rá. Csak azért is zsebre tette a kezét. Öreg volt ő már ehhez, ám a férfi nem így gondolta, mert váratlanul a karjaiban találta magát. Meglepődve ismert fel valami nagyon fontosat, miközben Ian vidáman felnevetett.

Lényegtelen volt, hogy mindketten férfiak voltak.

A tánc attól még tánc maradt, a szerelem pedig szerelem.