7. fejezet

7.

            C. J. látta, ahogy Tom, az egyik új társuk odahajol Franhez, és a fülébe suttog. Sejtette, mit. Hogy megérkezett, és most a tükör másik feléről árgus szemmel figyeli őket. Legszívesebben megfojtotta volna azt a hülye libát. Eddigi tiszteletét elfújta a dühe.

- Nem kellene itt lenned…

Andrea Venoche kapitány hangjára megfordult. A férfi a kései óra ellenére elegáns volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Csak a szemén látszott, hogy reggel óta talpon van.

- Alex szólt, hogy figyelj rám?

- Sejtettem, hogy előbb-utóbb felbukkansz – mondta Andrea, és odasétált hozzá. A mozgása töredezett volt, és kicsit sántított. Ez már biztos jele volt, hogy elért tűrőképessége határára. Ő volt az előző kapitány bizalmi embere, miután olyan súlyosan megsérült, hogy irodai munkára került. Alex helyett lett ő a kapitány, és jó választás volt, mert nagyszerűen lavírozott a politika és a média világában, és még az emberei is szerették.

- Alex beszélt a viszonyomról Elleryvel?

- Mindenki tudja, hogy viszonyod volt vele – húzta kesernyés mosolyra a száját a férfi. – Nem volt nehéz kikövetkeztetni, miután betörtek hozzád, és összevesztél Alexszel. Arról nem is beszélve, hogy Fran volt megbízva a figyeléseddel.

C. J. lehunyta a szemét, és visszafordult az üveghez.

- Miért pont őt?

Andrea megállt mellette.

- Franben megbízik, mert Micky a barátja.

- Ez viszont nem jelenti azt, hogy Fran is a barátja! – C. J. úgy érezte, Alex hátba támadta. – Miért éppen őt?! Frannel nem jövünk ki jól mostanában. Olyan érzésem van, mintha…

- … féltékeny lenne rád?

C. J. rápillantott a kapitányra.

- Nem csak képzelődöm, igaz?

- Azt hiszem, nem. Fran már… nagyon régóta rendőr, de még mindig nem tudott feljebb lépni. Jó zsaru, de… hiányzik belőle az a plusz, ami benned megvan. Az apja és a nagyapja is rendőr volt, így természetes, hogy bizonyítani akar, de szerintem úgy érzi, hogy veled kivételezünk.

- Ez hülyeség! Ugyanolyan keményen dolgozom, mint bárki a kapitányságon!

- Ezt én tudom a legjobban – mondta csendesen Andrea. – Beszélek Mickyvel, hogy üljön le vele egy kis beszélgetésre. Ha ez sem használ, akkor kénytelen leszek magam közbelépni. Az utóbbi időben folyamatosan az ő acsarkodásaitól visszhangzik a kapitányság, és ez nem tetszik – vonta össze a szemöldökét.

C. J. keserű mosollyal nekidöntötte a homlokát az üvegnek.

- Akkor persze jó voltam, amikor fedeztem a hátát, és nem mondtam el, hogy hibázott.

- Shützmerre gondolsz?

A nyomozó nem válaszolt. Andrea megveregette a vállát.

- Mindenki tudta, hogy nem te hibáztál, és becsültük, hogy tartottad a hátadat érte.

- Ez a társak dolga, nem? – C. J. rápillantott. A szemében fájdalom volt. – Ez az első, amit megtanulsz zsaruként…

Andrea ugyanolyan fájdalmas pillantással válaszolt. Kis ideig hallgattak.

- Tom szólt neki, hogy megjöttem – mondta C. J. halkan.

- Miért nem kapcsoltad be a mikrofont?

- Mert amíg nem hallom a hülyeségeit, vissza tudom fogni magam.

- Morellnek jó ügyvédje van.

- Tudom. – C. J. nem vette le a szemét a férfiról, aki pókerarccal ült Frannel szemben, és egyetlen izma sem rándult. Általában az ügyvédje válaszolt helyette, és látta Fran megfeszülő hátán, hogy kezd elfogyni a türelme. – Tudom, hogy meg tudja védeni magát, és nem kellek hozzá én. Csak…

- Csak jó lenne, ha valakinek szüksége lenne rád, nem igaz? – Andrea hangjában megértés volt.

- Alexnek ott van David és a gyerekek. Frannek Micky. Carlnak Barbara. Theónak a felesége és a kisfia. És… néha annyira egyedül érzem magam…

Andrea odahúzott egy széket, és megránduló arccal leült.

- Megértelek. Engem is üres lakás vár, ha hazaérek…

- Ron bácsi hogy van? Már régen nem láttam.

Ron Ditton, Andrea és Alex előző felettese az utóbbi időben sokat betegeskedett. Andrea nagyon közel állt hozzá, általában a szabadidejüket is együtt töltötték.

- Itt van látogatóban a fia és a családja, ezért nem jött be ezen a héten. Ma beszéltünk telefonon, unatkozik otthon, mert természetesen nem engednek neki semmi megerőltetőt csinálni.

C. J. elmosolyodott.

- Neked miért nincs senkid? – kérdezte hirtelen.

Andrea vállat vont.

- Talán nem találtam meg a megfelelő nőt.

- Már te sem leszel fiatalabb. Idősebb vagy Alexnél.

- Ötvenöt múltam. Azért nem vagyok olyan vén… - próbált viccelődni, aztán fáradtan felállt, és a mikrofon gombjához lépett. – Ne húzzuk tovább! Szeretném tudni, mi zajlik odabenn.

C. J. mély levegőt vett, és hallgatott. A szobát betöltötte Fran behízelgő hangja.

- Ön biszexuális, Mr. Morell?

- Tiltakozom, nyomozó! – csattant fel az ügyvéd. – Nem értem, hogy ügyfelem szexuális szokásai hogyan függenek össze a nyomozással.

- Csak éppen felvetődött bennünk, hogy talán nem ő követte el a gyilkosságot, csupán… felbujtott valakit. Netán felvetette éppen aktuális szeretőjénél, hogy egyvalaki áll kapcsolatuk útjában: Carla Pritchard.

- Mi a fenét csinál?! – Andrea arca elsötétült.

- Az lett a mániája, hogy én öltem meg Carlát, és Ellery volt a felbujtó – válaszolta C. J. csendesen. – Legalábbis ezt szűrtem le a legutóbbi kis vitánkból…

- Micsoda? – Andrea megmerevedett. Döbbenten állt, aztán előkapta a telefonját. – Morell megesz minket reggelire, ha ezt tovább csinálja! Nem ebben egyeztünk meg Alexszel!

C. J. oda sem figyelt rá. Elleryt nézte, aki hűvösen bámult Franre.

- Ezt a felvetését megbeszélte Carrathian nyomozóval is? – Most először látszott érzelem az arcán, mert elmosolyodott. – Úgy látom, igen…

- Carrathian nyomozó már nem dolgozik ezen az ügyön – köpte a szavakat Fran ellenségesen.

- Gondolom, magának hála! – Ellery, ügyvédje suttogására ügyet sem vetve, lebiggyesztette az ajkát. – Remélem, elégedett.

- Az leszek, ha végre elismeri, hogy maga ölte meg Miss Pritchardot!

Ellery szeme összeszűkült.

- Nem fogok elismerni olyasmit, amit nem én követtem el. Rossz helyen keresgél, nyomozó.

- Na, ide figyeljen!

- Nem, nyomozó! – Ellery hangjából sütött a harag. Előrehajolt. – Maga figyeljen! Carla semmit sem jelentett nekem. Nem volt okom arra, hogy megöljem. Miattam élhette volna az életét, nem érdekelt. Ezt Carrathian nyomozó belátta, de úgy látszik, maga túl szűklátókörű hozzá. Sajnálom érte! Most pedig szeretnék távozni!

- Nem megy sehová! – csattant fel Fran.

- De igen! És tudja, miért? – Ellery felállt. Az ügyvédje követte a példáját. – Mert nincs ellenem semmi bizonyítéka. Semmi az égvilágon!

- Ilyen könnyen nem fogja megúszni! Őrizetbe veszem! – pattant fel Fran.

- Mégis milyen váddal? – nézett rá gúnyosan Ellery.

C. J. az üvegre csúsztatta a kezét. Annyira szeretett volna segíteni a férfinak. Ő érezte, hogy igazat beszél. Más miért kételkedik benne? Miért nem hisznek neki? Miért nem látják benne a kedvességet, az érzékenységet? Miért csak ő lát át azon a pajzson, amit a férfi felhúzott maga köré? Kezdte belátni, hogy talán… még nem áll készen arra, hogy tudja ezekre a kérdésekre a választ.

- Ezért kitekerem Alex nyakát! – mordult mellette Andrea, és kiviharzott, amennyire fájós lába engedte. C. J. figyelte, ahogy belép a kihallgatóba. – Mr. Morell, Venoche kapitány vagyok. Kérem, bocsássa meg, amiért e kellemetlen ügy miatt ennyi idejét elraboltuk. Köszönjük a segítségét!

Ellery felvonta a szemöldökét, de megértette a kimondatlan üzenetet. Bólintott, és kezet nyújtott.

- Mindig szívesen állok a rendelkezésükre, kapitány! További szép éjszakát! – Az ügyvédjével a sarkában kisétált a kihallgatóból.

C. J. a folyosóra lépett, a férfinak mellette kellett elhaladnia. Egymást nézték. Ki nem mondott szavak vibráltak a levegőben.

- Szia! – C. J. hangja alig hallható volt.

- Szia!

- Sajnálom, hogy Fran berángatott. Nem voltam bent, nem tudtam róla.

- Nem a te hibád. Szörnyen nézel ki!

- Aha. Alig pár órája találtam két holttestet. Az egyik elég… régen ott hevert…

Ellery arca megenyhült.

- Értem. Sajnálom.

Veszekedésük árnya még ott feszült közöttük. Keresgélték a szavakat, hiszen Ellery itt gyanúsított volt, C. J. pedig zsaru, és mindenki árgus szemekkel figyelte őket, aki csak végigment a folyosón.

- Beszéltem a barátoddal…

- Felhívott.

- Mondta. Azt is, hogy mérges vagy.

Ellery lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, szinte perzselt a pillantása.

- Igen. Haragszom rád, habár mosollyal búcsúztunk egymástól. Csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és ezen még gondolkodnom kell. Nem kell nekem a bonyodalom veled főleg, hogy szerelmes vagy valakibe, nekem pedig ott van Rob. – Egy pillanatra C. J. meglátta a kimerültséget a tekintetében. – Olyan kusza lett minden...

- Sajnálom. Komolyan. Frant a legjobban.

- Te nem tehetsz róla. Leváltottak, és kikaptam a rossz zsarut. Nem fogom hagyni, hogy besározzon! – szűkült össze a szeme.

- Igyekszem segíteni.

- Te foglalkozz az új ügyeddel, én pedig majd megoldom a magam problémáját.

- A te gondod most már az enyém is! Fran a fejébe vette, hogy talán én öltem meg Carlát.

- Sejtettem, hogy oda akar kilyukadni. Valamiért nagyon pipa rád.

- Ilyen hatással vagyok a nőkre.

Ellery arcán végre felbukkant egy halovány mosoly.

- Még mindig haragszom rád – mondta csendesen.

- Én is rád.

A hangjukban mégse volt düh, csak sóvárgás valami olyan után, ami egy rövid időre enyhülést hozott a magányos és kimerítő napok után.

- Itt jön a hadnagyod, és felettébb mérgesnek tűnik – szólalt meg Ellery, és elkomorodott. – Vigyázz magadra!

- Úgy lesz.

- És fogadd meg a tanácsaimat! – Ellery felemelte a kezét, hogy megérintse C. J. arcát, de időben észbekapott. Keserűen elfintorodott, és köszönés nélkül otthagyta. Úgy ment el Alex mellett, mintha nem is létezett volna. Ügyvédje ott loholt mögötte, és C. J. is legszívesebben utána vetette volna magát.

- Mégis mi a fenét csinálsz? – Alex nagyon mérges volt.

- Ezt én is kérdezhetném! – csattant fel Andrea, kilépve a kihallgatóból, ahol eddig Frannel vitatkozott. – Azonnal gyere az irodámba! Frannel együtt! C. J., te menj haza, és aludj egy keveset! Egyedül – tette hozzá szelídebben.

C. J. felhorkant, és elindult. Végül mégse otthon kötött ki, hanem a boncteremben. Jenkins komolyzenét hallgatott, a hegedű szinte tépte az idegeit.

- Remélem, nem zavarok.

A férfi rámeredt. A maszk mögött nem látszott az arca, de a szemében az együttérzés mellett megjelent valami más is. Tisztelet.

- Nagyon kemény fából faragtak, Carrathian. Nem sokan jönnének el egy bomló tetem boncolására főleg, ha már egyszer közelebbi ismeretségbe kerültek vele.

- Inkább ez, minthogy hazamenjek az üres házba. – C. J. egy zsebkendőt szorított az orrához.

- Ismerős – mondta a doktor. Fejével az irodája felé intett. – Az asztalon találsz mentolos kenőcsöt, kend az orrod alá.

- Kösz, de azt hiszem, kibírom.

A férfi bólintott, és folytatta tovább a munkáját. C. J. pedig ott állt, és nézte. A hegedű lágyabb dallamra váltott, és megtépázott, fáradt idegeit cirógatta. A szag és a látvány ellenére most először érezte, hogy lassan megnyugszik. 

            Andrea lehuppant a székébe, és komoran intett a hadnagyának és Frannek, hogy üljenek le. Piszkosul hasogatott a lába, és ettől még rosszabb kedve lett.

- Magyarázatot várok – mondta hidegen.

- Fran kihallgatta Ellery Morellt – morrant Alex fáradtan. – Nem értem, mi a probléma.

- Nem? – Andrea szemöldöke a magasba ívelt. – Akkor talán elmagyaráznád, hogy mégis mi az a szarság, hogy Morell felbujtott „valakit” Carla Pritchard megölésére? Az éppen aktuális pasiját, hogy idézzem Kernick nyomozót.

- Miért olyan hihetetlen, hogy esetleg megtette? – csattant fel Fran.

Andrea érezte, hogy önuralma vékony szálán egyensúlyozik.

- Azért, nyomozó, mert mindenki előtt nyilvánvaló, hogy C. J. Carrathian az éppen aktuális pasija! Megmondaná, hogy mi vezette arra a megállapításra, hogy Carrathian nyomozó, aki a társa, netán részt vett egy gyilkosságban?

Fran összeszorította a száját. Alex arca megmerevedett, a nőre nézett.

- Átvertél, igaz? – kérdezte halkan. – Kihasználtad, hogy aggódom C. J. miatt, és közben egész végig az volt a terved, hogy besározd!

- Ez nem igaz! – Fran arca kigyúlt. – Én csak azt akartam, hogy végre észrevedd, mennyire nem érdemli meg a rá pazarolt energiádat! Elkényezteted!

- A kurva életbe, Fran! – Alex felpattant, és fenyegetően magasodott a nő fölé. – C. J. olyan, mintha a fiam lenne. Természetes, hogy aggódom érte és vigyázni akarok rá!

A nő felugrott.

- A fiad lenne?! – horkant fel gúnyosan. – Úgy bámul rád, hogy hányinger nézni! Mikor veszed észre, hogy ő már rég nem az a kölyök, akit magadhoz vettél? Lesír róla, hogy odáig van érted, és majd megőrül a bűntudattól miatta!

Alex elsápadt.

- Tévedsz.

- Mert te vak vagy David miatt, az még nem jelenti azt, hogy én is! Mit gondolsz, miért fordult a figyelme a férfiak felé? Miattad! Mert téged nem kaphat meg!

- Te nem ismered őt!

- Ő a társam, Alex! Lehet, hogy jobban ismerem, mint te!

A hadnagy nekidőlt az asztalnak. Úgy nézett ki, mintha kapott volna egy jobbegyenest. Andrea a szemére szorította az ujjait.

- Ez még nem jelenti azt, hogy bemocskolhatja a nevét, nyomozó. Ha ez a hír eljut a belső ellenőrzésig, akkor rá fognak szállni a társára, és azt maga sem akarja. Talán maga is a figyelem középpontjába kerül…

- Kapd be, Andrea! – vágta oda Fran dühödten.

Andrea, aki megpróbált hivatalos színezetet adni a dolognak, egyenesen a szemébe nézett, és lassan felemelkedett. Fenyegetőbb volt, mint az előbb a nála jóval magasabb és izmosabb Alex, ahogy az asztalára támaszkodva előrehajolt, és suttogva megszólalt.

- Ide figyelj, kislány! Ne hidd azt, hogy azért, mert a férjed a város főmuftija volt, és pénzeli a fejeseket, bármit megtehetsz! Addig nem, amíg én vagyok itt a kapitány, megértetted?! Elvárom a tiszteletet, és azt is, hogy saját magadnál előrébb helyezd a társad életét, aki az övét kockáztatta, amikor bement érted Shützmerhez! Azt hiszed, nem tudom, hogy te szúrtad el a letartóztatást? Vizsgálatot indíthatnék ellened, de nem teszem, mert ismertem az apádat, aki forogna a sírjában, ha látná, miket művelsz.

Fran szeme kerekre tágult.

- Ezt nem teheted!

- Oh, dehogynem! Most pedig hazamész, és elgondolkozol azon, hogy mit is akarsz kezdeni a Pritchard üggyel. Azt ajánlom, hogy nagyon fontold meg a következő lépéseidet, mert ezentúl szemmel tartalak. Egyetlen hiba, és rád szabadítom McCann embereit. Megértetted?

A nő nem válaszolt. A keze ökölbe szorult.

- Azt kérdeztem, megértette-e, amit mondtam, Kernick nyomozó! – kiáltott rá Andrea.

- Igen, uram! – préselte ki összeszorított fogai között.

- Távozhat!

Fran olyan halkan tette be az ajtót maga után, hogy alig hallották. Alex nagy sóhajjal lerogyott a székre, és a hajába túrt.

- C. J. tényleg… - Képtelen volt kimondani a szavakat.

Andrea megkerülte az asztalt, és óvatosan leereszkedett vele szemben a másikra.

- Francokat! C. J. Morellt szereti! Nem láttad, hogy bámulta, amikor a kihallgatóban volt.

Alex felkapta a fejét.

- Komolyan?

- Teljesen ki volt borulva, hogy Fran behozta. Azt mondta, olyan érzése van, mintha Fran féltékeny lenne rá, és ezért csinálja ezt. Van benne valami. – Megdörzsölte a combját, megrándult az arca. – Nagy hülyeséget csináltál, amikor őt bíztad meg C. J. figyelésével.

- Most már tudom. Micky miatt megbíztam benne…

- A barátod iránti lojalitás ne homályosítsa el a tisztánlátásodat. Te is tudod, milyen Fran.

- Igen. – Alex előhalászott egy gyűrött cigarettás dobozt a zsebéből. – Kérsz?

- Kösz.

Rágyújtottak. Andrea ritkán dohányzott, de most nagyon jól esett neki, ahogy leszívta a füstöt.

- Már az egész kapitányságon ő a téma. A gazdag fiú, aki rendőröset játszik, és még buzi is…

- A francba! C. J. jó zsaru, és te is tudod, hogy csak nyűg neki a vagyona meg a cég.

- Mi tudjuk, de jó páran vannak, akik úgy gondolkodnak, mint Fran. Veled senki nem mer kukoricázni, de ő más tészta. Tőle nem félnek.

- Ha baja esik… - Alex arca elsötétült.

- Reméljük, nem fog – mondta Andrea komoran. – Azt meg, hogy szerelmes beléd, verd ki a fejedből! Láttam, hogyan nézett Morellre.

- Azt mondta, semmit sem jelent neki.

- Miért, mi mást mondhatott volna? Úgy viselkedsz vele, mintha ötéves lenne. Könyörgöm, felnőtt férfi, aki pontosan tisztában van azzal, mit akar.

- És ő Morellt akarja…

- C. J. okos fiú, és jó zsaru – nézett rá Andrea. – Elgondolkodtál már azon, hogy mi van, ha neki van igaza, és Morell ártatlan?

- Egy gyilkos a markába röhög.

- Igen. És ennek én nagyon nem örülök. Morell megfoghatatlan, és elég nagy a befolyása, hogy érinthetetlen maradjon. Nem akarok vele szembekerülni.

- Csak nem félsz tőle? – Alex elmosolyodott, de Andrea nem viszonozta a mosolyát.

- Csak óvatos vagyok, ahogy egy kobrával is az lennék – felelte higgadtan.

- Kígyóhoz hasonlítod, közben meg furcsállod, miért aggódom, hogy összegabalyodott C. J.-vel. Érdekes.

Andrea megmozgatta a vállát.

- Szerintem Morellnek is fontos C. J. Olyan furcsán ejtette a nevét a kihallgatóban… Megremegett a hangja, és nem hiszem, hogy Morell az a típus, aki ok nélkül remeg.

- Lehet, hogy színjáték volt.

- Nem hiszem.

- A francba! – Alex újabb cigire gyújtott. – Azt hittem, hogy nyugis évek köszöntenek rám főleg, hogy Thomsonn halott, mi pedig révbe értünk Daviddel. Ehelyett… - legyintett.

Andrea elmosolyodott.

- Bízz meg jobban a fiadban, Alex! Hagyd, hogy járja a maga útját! Jó fiú, akinek helyén van az esze és a szíve, és ha el is botlik, fel fog állni. A génjeiben van, és tőletek is ezt tanulta. Nem lesz semmi baja.

Alex az orrán fújta ki a füstöt.

- Jó lenne ezt elhinni, de tudod, egy apa előjoga, hogy aggódjon a gyerekéért – mondta rekedten. – Még akkor is, ha az a fiú nem a vér szerinti gyereke.

- Lehet, de egy fiú előjoga, hogy fellázadjon a szigorú szabályok ellen.

- Úgy beszélsz, mintha lenne gyereked!

- Mert te aztán nagy szakértő vagy! C. J. már egyetemista volt, amikor hozzátok került. Az ikreket pedig mióta is nevelitek? Három éve?

Alex felnevetett. Legyőzötten felemelte a kezét.

- Értem. Igyekszem megfogadni a tanácsodat, de ha most nem haragszol, hazamegyek, és alszom még egy órát. Jó lenne David mellett ébredni…

Andrea figyelte, ahogy kimegy. Ő maga nem mozdult, mert túlságosan fájt a lába, hogy felálljon. Kimerülten dörzsölte a szemét. Megcsörrent a mobilja.

- Szia! – szólt bele lágyan.

- Ugye, nem dolgozol? – Ron Ditton hangja éles volt.

- Muszáj volt maradnom. Történt egy s más.

- Menj haza aludni!

- Honnan tudtad, hogy bent vagyok?

- Ismerlek. – Kis csend után a férfi reszelősen kuncogott. – Hívtalak otthon, de nem vetted fel a telefont.

- Gondoltam.

- Reggel bemegyek.

- Boldogulok.

- Tudom, de én már megőrülök itthon a menyemmel.

Andrea halkan felnevetett.

- Rendben. Feküdj vissza!

- Hazamész?

Andrea rápillantott az órára.

- Igen, haza.

- Rendben. Reggel ott vagyok.

Andrea mosolyogva dugta vissza a zsebébe a mobilt, és felállt. Enyhén sántítva felkapta a kabátját, és kisétált az ajtón. Tényleg szüksége lesz egy kis alvásra, ha a kapitányságon továbbra is olyan bolondokháza lesz, mint az elmúlt napokban.

            C. J. reggel hétkor ért haza. Nem bírta tovább gyomorral a boncolást, és addig sápadozott, míg Ian egyszerűen kiparancsolta onnan. Ledobta a kulcsait az asztalra, és elhúzta a száját, amikor meglátta, mennyi postája van. A telefonhoz lépett, amin villogott az üzenetjelző. Kettőt mindjárt kapásból kitörölt. Két futó kalandja magasabb szintre akarta emelni az ismeretségüket, amiből nem kért. Felsóhajtott, amikor meghallotta Teresa Adelaide hangját.

- Szia, drágám! Remélem, nem felejtetted el, hogy holnapután este tartjuk a jótékonysági partit, aminek te leszel az egyik díszvendége? Gondoltam, emlékeztetlek rá, biztos elfoglalt vagy, és elfelejtkeztél róla.

Teresa jól ismerte. Tényleg elfelejtette. Az estből befolyt pénz árva gyerekek taníttatására ment, amihez ő maga is hozzátett egy elég szép összeget. Nem teheti meg, hogy nem megy el. Csakhogy éppen egy új ügy szakadt a nyakába, és ott volt még Fran is, Elleryre meg gondolni sem akart.

- Szia, drágám, megint én vagyok. Beth, az unokahúgom szívesen lenne a kísérőd a partin. Mit szólsz?

C. J. a szemét forgatta. Nem kért Bethből. Csinos lány, csak éppen az agyára ment. Végiggondolta, kit hívhatna el. Semmi kedve nem volt cicababákkal körülvenni magát. Valamiért Ian jutott az eszébe. Örömtelenül felnevetett. Mekkora botrány lenne! Ahogy felfelé tartott az emeletre, azon kapta magát, hogy egyre jobban tetszik neki az ötlet.

Egy óra múlva már ott ült az asztalánál, és az eltűnt személyek listáját nézte át. Alex megállt mellette, amikor bejött.

- Beszélhetnénk?

- Bocs, de nem érek rá. Ian most szólt, hogy végzett a boncolással.

- Veled megyek.

- Boldogulok. – C. J. felállt, és faképnél hagyta a férfit. Érezte, hogy Alexet bántja valami, de nem érezte késznek magát egy lelkizős beszélgetéshez. Főleg, ha oda fognak kilyukadni, hogy beleszeretett-e Morellbe. És neki megint hazudnia kell…

- Aludtál valamit? – nézett fel Ian, aki épp egy csésze kávét kortyolgatott az irodájában. Szemüvege mögött jól látszott kialvatlan szeme.

- Nem. Eddig az eltűnt személyek között keresgéltem.

- Nem lesz könnyű dolgod. Egyik lányon sem találtam semmi olyan jellegzetességet, ami alapján azonosíthatóak lehetnének. Marad az ujjlenyomat.

- Negatív. Most beszéltem Jennyvel.

- Az első áldozatnál muszáj lesz igénybe venni egy rajzoló segítségét.

- Ezt gondoltam. – C. J. lehuppant az asztal szélére. – A másik?

- Jenny küldje át a fotósát.

C. J. bólintott, majd előszedte a jegyzetfüzetét.

- Hallgatlak.

- Lia mindjárt itt lesz, és legépeli a jegyzőkönyvet.

- Ian…

A férfi fáradtan intett.

- Jól van. Az első áldozat húsz és huszonöt közötti, fehérbőrű. A jobb karján törésnyomot találtam, de elég régi, talán középiskolás korában törhetett el. A test rossz állapotban van, legalább egy hónapja volt a föld alatt. Elvágták a torkát, jobbról balra irányuló mozdulattal, a halál valószínűleg gyorsan bekövetkezett. Vágás- és szúrásnyomokat találtam a testén; a mellen, a has lágy részein, az ágyékon, és a comb belső felén. Vannak felületiek, de a legtöbbje mélyen – néhány helyen egészen markolatig hatolt a húsba. A rendelkezésre álló nyomok alapján még élhetett szegény, amikor a tettes összeszurkálta. A bomlás miatt nem sok mindent tudok hozzátenni. Minden mintát, amely egy kicsit is közelebb vihet az elkövetőhöz, átküldtem Jennynek.

- Értem. A másik lány?

- Róla már több mindent tudok mondani. Hasonló korú, mint az első, de közelebb a húszhoz. Fehérbőrű, barna hajú, barna szemű. Egészséges, sportos életmódra utal a teste. A körmeit is gondosan manikűröztette. A halál oka ugyanaz, mint az első esetben. A szúrásnyomok is hasonlóak, kiöntöttem a mintát. A fegyver egy vékony, hegyes eszköz, valószínűsíthetően tőr.

- Történt nemi erőszak?

- Az elsőnél találtam erre utaló jeleket, de ott semmi biztosat nem tudok. A második viszont érdekesebb. Találtam próbálkozás nyomát, de behatolás nem történt. Spermát nem találtam. Vagy óvszert húzott, vagy nem történt ejakuláció.

C. J. jegyzetelt. Komoran nézett a férfira.

- Szerinted sorozatgyilkos?

- Kettő áldozata van, ez biztos. Jennyék megvizsgálták, hogy nincs-e ott még holttest?

- Nem tudom. Kétlem. Nem adtunk rá utasítást. A francba! – C. J. a hajába túrt. Ellery miatt eljött a helyszínről, így nem tudott beszélni Jennyvel. – Felhívom.

Ian nekiállt gépelni maga a jelentést, mert az asszisztense késett. Megigazította a szemüvegét, amikor a férfi visszament az irodájába.

- Nos?

- Visszamennek. Remélem, nem találnak többet.

- Hát, még én! – Ian tovább gépelt.

C. J. megállt az asztala előtt.

- Alex azt mondta, hogy homoszexuális vagy.

Ian ujjai megmerevedtek a billentyűzet felett.

- Milyen gyorsan terjednek a hírek.

- Sajnálom. Nem állt szándékomban…

- Semmi gond. Nem nagy titok – mosolyodott el Ian kesernyésen. – Mit szeretnél? Megtudni, hogy milyen egy pasival?

C. J.-be belehasított a vágy, ahogy felvillant előtte Ellery meztelen teste.

- Pontosan tudom, milyen egy pasival – mondta rekedtebben, mint akarta.

Ian szeme kerekre tágult. Lassan hátradőlt a székében.

- Azt hallottam a dokitól, hogy te vagy a kapitányság nőcsábásza.

- Akkor még nem ért el idáig a hír arról, hogy viszonyt kezdtem egy gyanúsítottal, aki történetesen férfi.

- Miért nem függesztettek fel?

- Mert szakítottam vele, és mert a hadnagy a pótapám. A kapitány meg vasárnapi vendég a Ferguson házban.

- Értem. Most szívhatod a fogad a pletykák miatt.

- Azt hiszem, túlélem.

- Aha. És megérte?

C. J. Ian szemében megértést és jókedvet látott, így elvigyorodott.

- De még mennyire…

Felnevettek. Ian levette a szemüvegét, és megtörölte. Hunyorogva pillantott fel a férfira.

- Mit akarsz tőlem?

- Szeretnélek elhívni egy jótékonysági partira. Én vagyok a díszvendég, mert nagyobb összeget adományoztam az ügynek. Kellene egy kísérő.

- Feltételezem, eddig hölgykísérőd volt.

- Igen.

- De most dacolni akarsz a konvenciókkal.

- Pontosan. Számítok némi felhördülésre. Természetesen, nyugodtan mondhatsz nemet is, nem fogok megbántódni.

Ian visszavette a szemüvegét. C. J.-hoz ballagott, és megállt előtte.

- Miért én?

- Nem tudom. Csak jött az ötlet…

- Mert azt, akit valójában akarsz, nem viheted…

C. J. Elleryre gondolt.

- Valószínűleg ő is ott lesz.

- Ah, értem! – Ian félrebillentette a fejét. – Kíváncsi vagyok, így veled tartok. És köszönöm, hogy nem azt mondtad, amit más mondott volna. Hogy mennyire tetszem neki, és szeretne megismerni. Nem szeretem a köntörfalazást.

- A szeretnélek megismerni benne lenne a pakliban.

- Mert őt nem kaphatod meg?

- Mert te más vagy, mint ő.

Ian elmosolyodott.

- Valljuk be őszintén, nem jövünk be egymásnak.

- Nem.

Lehuppantak egy-egy székre, és még akkor is nevettek, amikor Lia benyitott hozzájuk.

- Nem szégyellik magukat! – háborgott, és nagy csattanással bevágta az ajtót. 

- Menj dolgozni!  - mondta elkomolyodva Ian. – És… C. J…. Kapd el!

- Elkapom! – ígérte a férfi.

Egész nap az adatbázisokat nézte át. A telefonon lógott. Jennyék találtak még egy holttestet, amikor átvizsgálták a megfelelő készülékkel a területet. C. J. kiment a helyszínre, és komoran őrt állt, amikor kiemelték. Ian fájdalmas arccal csóválta a fejét. Késő este volt, mire C. J. hazaindult. Megállt Kevin placcán.

- Helló, Tina! – köszönt a lánynak. – Hol van a stricid?

- Gyógyul. Azt mondta, ma kinéz. Megvárja?

- Mennem kell.

- Nem bánja meg! – billegtette a szempilláit a lány, mire C. J. fáradtan felnevetett.

- Igen, azt gondoltam. Visszanézek. – Tett egy kört a háztömb körül. Feltűnt neki egy sáros furgon, ami mögötte jött. Megállt ugyanott, ahol Tinával beszélgetett, de a lányt már nem látta sehol. Kiszállt. A mobiljáért akart nyúlni, de a szeme sarkából látta, hogy valaki feléje tart. Megfordult. Az ütés a háta mögül érkezett, térdre zuhant tőle. Valaki belerúgott az oldalába, amitől az autónak vágódott. Csillagokat látott. A fegyveréért akart nyúlni, de egy újabb ütés érte a csuklóját. Felkiáltott. Az egyik alak, sötét harisnyát viselt a fején, megragadta a torkát.

- Kussolj, buzernyák! Azt hitted, eltűrjük, hogy ilyen kis pöcsök lejárassák a kapitányságunkat?! Edd meg ezt a szart, és húzd meg magad, különben kicsinálunk!

Valaki rátérdelt C. J. lábára, leszorította, míg a férfi szétfeszítette a száját, és papírt tömködött bele. C. J. öklendezett, kapálózott, de újabb ütés érte a halántékát, amitől kis időre elvesztette az eszméletét. Arra ébredt, hogy Kevin hajolt fölé.

- A búsba, nyomozó! – A papírt szedegette ki a szájából.

- Mi az?

Kevin összeráncolta a homlokát.

- Hajlékonynak tűnsz, nyomozó – mondta kis sóhajjal. – Hívok hozzád mentőt. Elég szarul nézel ki.

- Nem. Ezek… zsaruk voltak. Nem mehetek kórházba.

Kevin döbbenten pislogott, aztán komoran bólintott. Felsegítette a férfit, és beültette a kocsiba.

- Elviszlek valakihez, aki el tudja látni a sebedet. Elég csúnya az ott a homlokodon.

C. J. nem válaszolt, a szédüléssel és hányingerrel küzdött. Úgy érezte, órákig tart az út, pedig alig félóra telhetett el.

- Hová hoztál?

- Dr. Hichsmanhoz. Ő kezelt engem is.

- Honnan tudod, hogy itt lakik? És egyáltalán… honnan tudod, hogy segíteni fog? – C. J. Kevinre támaszkodott, és hagyta, hogy vezesse.

A férfi kettőt koppantott az ajtón, és nem telt el pár másodperc, már ki is nyílt az ajtó.

- Kev, azt mondtad, hogy… - Martin Hichsman doktor meglepetten elhallgatott.

- Martin, segíts, kérlek!

- Miért nem a kórházba vitted?

- Mert zsaruk voltak, akik elintézték! – morrant rá Kevin.

A doktor arca elsápadt.

- A csudába! Hall engem, nyomozó?

- Igen.

- El tudja mondani, mi történt?

- Megütöttek. Hátulról, a fejemet. Aztán oldalba rúgtak, és utána megint kaptam egy ütést a halántékomra. Fáj a csuklóm is…

- Jól van… Kevin, vigyük fel a vendégszobába! Ez mi? – vette el C. J.-től a képet, amit Kevin nyomott a kezébe, amikor beültek a kocsiba. – Ez… az, aminek látszik?

C. J. a képet nézte. Saját házának nappaliját. Saját magát. A rajta fekvő Elleryt. A nyilvánvalót. Igen, azt, aminek látszott. És minden fájdalma ellenére bármit megadott volna, hogy megismételjék. Ám ezzel a fotóval csak még kuszább lett minden…