7. fejezet

7. fejezet

Kentarou kimerülten szállt be az autóba. Késve szállt le a járata, ráadásul az időeltolódás is megviselte. Ehhez hozzátársult a kétség, amit érzett. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Döntenie kellett, ezt tudta. Csak azt nem, hogy mégis hogyan, mi lenne a helyes. Felsóhajtott. Az útja legalább sikeres volt, ez miatt nem kellett aggódnia. A szerződés megkötésével évekre bebiztosította hatalmát az üzleti élet világában. Ha ez máskor történik, végtelen elégedettséget érzett volna, most viszont még ez sem tudta jobb kedvre hangolni. 

- Jól utazott, uram? – fordult hátra Takako-san, aki évek óta volt a sofőrje.

- Igen, köszönöm. Csupán fáradt vagyok. Itthon történt valami?

A férfi idegesen nézett rá. Látszott rajta, hogy legszívesebben nem válaszolna.

- Legjobb lesz, ha Karin-sanhoz viszem – mondta végül halkan.

- Miért? Mi történt? - Kentarou hirtelen teljesen éber lett. Elfelejtette, hogy fáradt, hogy kétségbeesett.

- Ezt jobb lesz, ha ő... - védekezett Takako-san, és Kentarou ismerte már annyira, hogy tudja, nem fog válaszolni. Már elő is szedte a telefonját. Karin persze azonnal felvette.

- Drágám, annyira örülök!

- Mi történt? – Kentarou nem érezte szükségét az udvariaskodásnak.

Karin elhallgatott.

- Te nem tudod? - kérdezte végül tétován.

- Mit?

- Az öcsém öngyilkos lett tegnap hajnalban…

Kentarou hirtelen nem kapott levegőt. Az érzelemmentes hang minden szava visszhangzott a fülében, de még így sem fogta fel teljesen.

- Mi? - nyögte ki. - Mondd már! - kiáltott fel. Nem kapott levegőt. Ez csak vicc lehet, csak az. Sasaki nem halhatott meg. Az nem lehet.

Karin hangja nyugodt maradt.

- Meghalt.

Kentarou szíve kihagyott egy ütemet.

- Mi... nem... nem lehet... ő... - hebegte. Összegörnyedt, a mellkasa belesajdult a gondolatba, hogy Sasaki nem mosolyog rá többé.

- Sajnálom, tudom, hogy kedvelted.

Kedvelte? Enyhe kifejezés volt ez az érzéseire. Kentarou mély levegőt vett, és próbált nyugodt maradni. Nem ment. De miért is kellene nyugodtnak maradnia? Hiszen meghalt a fiú, akibe szerelmes volt, aki megváltoztathatta volna az életét.

- Most le kell tennem...

- De...

Kentarou félrehajította a mobilját, és előreszólt Takako-sannak.

- Vigyél haza.

- Uram, jól érzi magát?

- Nem. Vigyél haza.

- Igenis, uram, de talán jobb lenne egy orvos...

- Haza, és nem kell semmiféle kibaszott orvos! - kiáltott rá Kentarou, és a tenyerébe temette az arcát. Egyedül akart lenni, ahol végre nyugodtan kisírhatja a fájdalmát, ahol törhet-zúzhat, és ahol kikiabálhatja magából a dühét és értetlenségét.

A férfi döbbenten meredt rá, de engedelmeskedett. Mellékútra kanyarodott, hogy mihamarabb hazaérjenek.

Kentarou fejében kavarogtak a gondolatok. Nem értett semmit. Miért halt meg Sasaki? Mi vezette, hogy a halálba menekült? Miért nem várta meg? Talán együtt megoldhatták volna, és akkor másképp alakult volna minden. Ehhez azonban már késő volt. Sasaki halott, és már nem lehet megoldani a problémákat.

Kibámult az ablakon, de még azt sem látta, hogy elkezdett esni az eső, és az ablakot verik a cseppjei. A kormány mögül aggódó szemek kísérték figyelemmel minden mozdulatát, de ezúttal ennek sem volt tudatában.

- Megérkeztünk, uram! – Takako-san kipattant a kocsiból, hogy esernyőt tartson a férfi fölé, de Kentarou meg sem állt. Az eső belecsapott az arcába, elmosta a könnyeit, egybemosódtak.

- Uram…

- Ma már nincs szükségem rád. Elnézést az előbbi kirohanásomért.

Takako-san meghajolt.

- Nem történt semmi, uram. Kérem, hadd kísérjem az ajtóig. Teljesen el fog ázni.

- Nem számít. – Kentarou kábán ment előre. Az évek során belerögzült szokása vitte a lábát az ajtóig anélkül, hogy elbotlott volna. Az ajtónál vissza sem fordult, ám a férfi halk szólítására visszanézett.

- Kentarou-sama!

- Igen?

- Részvétem.

Kentarou szeme tágra nyílt. Úgy hatott rá ez az egy szó, mintha mellkason ütötték volna. Most jött rá, hogy tényleg… Sasaki tényleg meghalt. Képtelen volt szólni, csak nagy nehezen kinyitotta az ajtót, belépett, majd ahogy becsukódott mögötte a hátával nekidőlt. Lassan lecsúszott a padlóra. A könnyek végigfolytak az arcán, a fájdalom belehasított.

- Neee! – Kiáltása visszhangzott az üres lakásban, és nem volt senki, aki válaszolt volna…

Takako-san az esernyő alatt állt, és szomorúan sóhajtott. A fejét csóválva visszaszállt a kocsiba, és felvette a telefont.

- Én vagyok – szólt bele, amikor felvették.

- Mi történt?

- Hazahoztam.

- Nem akart Karin-chanhoz menni?

- Telefonon beszélt vele.

- Szóval már tudja.

- Igen, uram – Takako-san zsebkendővel megtörölte nedves haját.

- Hogy viselte?

- Rosszabbul, mint képzeltük, uram.

- Mennyire?

- Káromkodott, uram. Kentarou-sama soha nem káromkodott azelőtt.

- Értem.

- Mi legyen, uram?

A vonal túlfelén egy pillanatra csend volt.

- Gyere értem.

- Igenis, uram. Azonnal indulok.

A fekete autó kifordult a Senkai-ház elől.

Kentarou ide-oda téblábolt az üres és hideg lakásban. Nem találta a helyét. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, mit kellene tennie. Egy félig üres üveget lóbált a kezében. Nem volt részeg, még nem teljesen. A bejárati ajtó hangjára megperdült.

Kagami lerúgta a cipőjét, a kabátját csak ledobta a földre, és már sietett is hozzá.

- Hallottam, mi történt – mondta.

Kentarou csak bámult rá.

- Honnan tudtad, hogy… itthon vagyok?

Kagami megállt előtte.

- Hülye vagy, Kenny. Nem te küldted el a havi beosztásodat? Még azt is odaírtad, melyik géppel érkezel.

Kentarou-nak rémlett, hogy tényleg így cselekedett, hogy Kagami elérhesse, ha akarja.

- Hogy jöttél be? – bámult értetlenül.

- Elloptam, és lemásoltam apád pótkulcsát. Bocsánat, de úgy gondoltam talán még szükség lesz rá. Milyen jól éreztem.

- Én… - Kentarou erre nem tudott mit mondani.

A férfi szelíden kivette az üveget a kezéből.

- Elég volt, Kenny.

- Sasaki…

- Tudom. – Kagami az asztalra tette az üveget, és a vállára tette a kezét. – Sajnálom.

- Meghalt, Kaga! – tört ki Kentarou-ból a kiáltás. Megragadta a férfi karját. – Miért? Miért kellett megölnie magát?

- Nem tudom, Kenny.

- Miért nem várta meg, amíg hazaérek? Segíthettem volna!

Kagami a fejét ingatta.

- Te is tudod, hogy nem így van, Kenny – mondta szomorúan.

Kentarou rámeredt. Felrémlettek neki a férfi szavai.

- Bárány a farkasok között… - motyogta.

- Jaj, Kenny – sóhajtotta a férfi. – Ne őröld fel magad!

- És miért ne? – lökte el magától a férfit Kentarou. - Szerettem őt!

Kagami komolyan nézett vissza rá.

- Őt szeretted, vagy azt, amit nyújtani tudott volna? Őt szeretted, vagy amit a számodra jelentett?

Kentarou megtántorodott.

- Miről beszélsz?

- Mit jelentett ő neked, Kenny? Nem is ismerted – dörrent rá a férfi. – Nem tudtál róla semmit. Emlékszel, amikor azt kérdeztem, mit jelent neked? Biztonságot, nem is… menedéket, ezt mondtad. Tudod, mit mondok, mit jelentett a számodra? Lázadást. Szabadságot. Egy álarc nélküli életet. Változást a kicsinyes és önző világodban. Ezt jelentette neked Sasaki-kun. Nem mást.

Kentarou ütése nem érte váratlanul, elkapta a férfi karját, és nekipenderítette a falnak. Odaszorította, és egész közel hajolt hozzá.

- Mi lenne, ha végre nem hazudnál magadnak, Kenny?

- Tűnj innen! – üvöltött rá Kentarou.

- Addig nem, amíg el nem mondom, amit akarok. És te meghallgatsz.

- Takarodj!

Kagami válaszul hozzásimult, és belesuttogta a fülébe.

- Sajnálom, Kenny. Sajnálom, hogy akkor elmentem, és cserbenhagytalak. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Csupán… - A férfi hangja elcsuklott. – szerettelek, Kenny. És mellettem nem lett volna jövőd. Apád nem engedte volna, és végül mindketten boldogtalanok lettünk volna. Ezt nem engedhettem.

Kentarou remegett egész testében. A könnyek égették a szemét, de nem engedte, hogy kicsorduljanak.

- Gyűlöllek! – sziszegte.

- Gyűlölj! – Kagami egész közelről nézett a szemébe. – Gyűlölj szíved minden hidegével! Nekem viszont mindig fontos leszel. Az én szívemben mindig lesz helyed. És ha másé is a szívem, és másé a te szíved, akkor is szeretlek.  Akkor is az én Kennym leszel, és én a te Kagád. A barátod vagyok, és az is maradok. Akkor is, ha nem engeded.

- Menj el! – Kentarou nagyot nyelt. Elfordította a fejét, felfelé pislogott, nehogy kicsorduljanak azok az átkozott könnyek.

- Nem. – Kagami elengedte a kezét, és ő nem lökte el magától. Kagami a két tenyere közé fogta az arcát, és ő nem lépett el. Valahol tudni akarta, mit akar mondani a férfi, mert valahol mélyen pontosan tudta, hogy a férfi minden szava igaz. – Még nem. Kenny, nézz rám! Nézz a szemembe! – Lassan engedelmeskedett, és Kagami aggódó tekintetével találkozott a pillantása. – Kérlek, könyörgök, Kenny, ne csináld ezt! Ez nem te vagy! Hol van az a lázadó fiú, akibe beleszerettem annak idején? Hová lett a merész fiú, aki elcsábított, miközben az apja a folyosó végén aludt? Kivé vált az az örök mosolygó srác, aki hitt a jövőben és saját magában? Hol van a fiú, aki felvállalta a másságát?

- Nem tudom… - Kentarou szavai halkan pendültek.

- Kenny… vedd le végre azt az átkozott álarcot, amit magadra erőltettél! Elég volt a kételyekből, a magadra erőltetett merevségből és tökéletességből. Az apád akkor is szeretni fog, ha egy férfit szeretsz, mert ő az apád, és szeret. A fia vagy, aggódik érted, szeret téged! Kérlek, Kenny! Ne tedd magad tönkre!

Kentarou akárhogy erőlködött, mégis kicsordultak azok a könnyek. Kagami lehunyta a szemét, és magához rántotta. Úgy ölelte, hogy Kentarou alig kapott levegőt, de ez most nem számított. Kétségbeesetten felzokogott, és belefúrta az arcát a férfi nyakába. Végre ismerős karok ölelték, ismerős illat fonta körbe, ismerős hang suttogta, hogy minden rendben lesz… és ezúttal elhitte.

A fiú a szökőkút szélén ücsörgött. Lehunyt szemmel az ég felé fordította az arcát. Élvezte, ahogy az esőcseppek a bőrére zubognak. Elmosolyodott, pedig nem volt jó kedve. Közeledett az este, amit annyira utált. A férfiról már rég nem hallott, és akarata ellenére hiányzott neki. Egyedül érezte magát nélküle. Magányos volt. Cél nélküli. Fájdalommal és keserűséggel teli túlcsordult vizespohár.

Ránézett az órájára, felállt. Hiába az eső, neki mennie kellett. Pénzt kellett keresnie, újra el kellett adnia magát, be kellett mocskolnia a testét. Ez elől az eső sem tudott menedéket nyújtani.

Lassan elindult, a kirakatokat nézte. Az újságos bódé előtt megállt, és végigfutotta a szalagcímeket. Gyilkosság, öngyilkosság, háború, éhínség – mindig ugyanazok. Egy színes kép megragadta a figyelmét. A képen látható fiúnak olyan szomorú szeme volt, hogy legszívesebben megölelte volna. Aztán meglátta alatta a szöveget. Öngyilkos lett… Milyen tragikus. Neki még rosszabb élete lett volna, mint neki itt az utcán? Felnézett az égre, az eső még mindig szakadt. Talán azt a fiút siratja… Ettől a gondolattól megmagyarázhatatlanul neki is sírni támadt kedve. Talán neki is jobb lenne, ha nem élne. Megrázta a fejét, ahogy átsuhant benne a gondolat. Butaság, hiszen akkor nem láthatja többet a férfit. Mert mindenek ellenére… életében most először… volt valami cél a szeme előtt. Boldoggá tenni valakit. Mosolyogva indult tovább.

Kentarou a falnak döntötte a hátát, és a kezében tartott pohárban levő bort lötykölte. Már kisírta a szemét, és úgy érezte, nincs több könnye. A sötétben felvillant néha egy-egy villám fénye. Olyan volt, mintha Sasakit még az ég is megsiratta volna. Keserűen elmosolyodott.

Pár hónap alatt mekkorát változott az élete. Mindez Sasaki miatt, aki mostanra már nem élt, és ez olyan volt, mintha az ő élete is elvesztette volna a céljait. Azonban ez nem volt így. Most érezte, hogy bár felfordult, és összeomlott a világa, mégis él és levegőt vesz, és a fájdalom ellenére még mindig megy, mert viszi valami előre, aminek talán még nevet sem tudott adni. Csak érezte, hogy felbolydult életének még volt valami célja.

Kulcs csörrent a zárban. Az apja lassan lépkedett befelé. Nem kapcsolt villanyt, bár nyúlt a kapcsoló felé.

- Ne! – szólt rá.

- Kenny? Hol vagy?

- A falnál. Gyere beljebb!

Az apja megállt mellette.

- Mit csinálsz? És hogy néz ki itt minden? – nézett körbe. A félhomályban is ki tudta venni a rendetlenséget.

- Inkább te hogy kerülsz ide? – tért ki a válasz elől Kentarou. Most az apja volt az, akit nem igazán akart látni. Úgy érezte, nincs ereje egy komoly beszélgetéshez.

- Takako-san elhozott kocsival. Mondtam neki, hogy hívjon fel, ha megjöttél.

- Nekem is mondhattad volna.

- Persze, hogy aztán elfelejtsd. – Yukichirou mérgesen felsóhajtott. – Azt ígérted, hogy hívsz, ha baj van. Látom, mennyire megtartod a szavad.

- Sajnálom, hogy jelen pillanatban te vagy az utolsó gondolatom, apa.

A férfi a hajába túrt.

- Úgy néz ki itt minden, mintha tornádó söpört volna végig a lakásodon – állapította meg a következő villám fényénél.

- Tudom. Én voltam. És este lévén a legrosszabbat még nem láttad.

- Miért csináltad?

- Mérges voltam.

- Kire?

- A világra.

- És most?

Kentarou vállat volt, felnézett az apjára.

- Most? Gyűlölöm magamat a világ helyett.

Az apja nagyot nyelt. Lassan lerogyott az egyik fotelra.

- Elmondod?

- Miért mondjam el? Hogy csalódj bennem? – Kentarou nagyot kortyolt a borból. – Bor – közölte az apja kérdő arckifejezésére. Nem kellett ahhoz fény, hogy tudja, mi jár az apja fejében. – Szolgáld ki magad! Ott az üveg az asztalon.

- Te nem iszol.

- Most már igen.

- Mi a célod ezzel?

- Mivel?

- Ezzel – Yukichirou tétován körbeintett. – Romba döntött lakás, alkohol…

Kentarou keserűen mosolygott.

- Nagyot csalódtál?

- Meglepődtem.

Kentarou kinyújtotta a lábát, és a térdére tette a poharat.

- Sajnálom.

- Nem akarod elmondani?

- Nem akarom, hogy csalódj bennem.

Yukichirou a fejét ingatta, és az járt a fejében, hogy lehetett ilyen rossz apa.

- Soha nem fogok csalódni benned – mondta halkan. – Sajnálom, hogy nem mondtam, hogy eddig nem mondtam ki… Büszke vagyok rád. Csodálatos fiam vagy. Jobb, mint akit én apaként megérdemlek. Hogy tudnék csalódni benned?

Kentarou torka elszorult.

- Apa, én nem az vagyok, akire te büszke vagy. Én… végig hazudtam. Neked, magamnak, mindenkinek. Azt hittem, hogy akkor leszek jó fiad, ha úgy élek, ahogy te szeretted volna. Mindent eldobtam, ami én voltam: a vágyaimat, az álmaimat, a szokásaimat… önmagamat. Feltettem egy álarcot, amin nem hatolhatott át semmi. Azt gondoltam, így helyes.

Az apja előrehajolt, összekulcsolta a kezét.

- És most? Most mit gondolsz?

- Azt, hogy tévedtem. – Kentarou szomorúan mosolygott. – Bocsáss meg, apa!

- Nincs miért megbocsátanom. Nem csináltál semmi rosszat, csupán az én szeretetemet próbáltad elnyerni. Ami az én hibám, hiszen soha nem mondtam, hogy úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem kell tökéletesnek lenned, hogy szeresselek. Úgy szeretlek, ahogy vagy. A hibáiddal, a vágyaiddal, az álmaiddal együtt. Téged szeretlek, fiam, és nem az álarcodat.

Kentarou megdörzsölte az arcát.

- Apa… - Elakadt. – Apa, én meleg vagyok.

Csend lett. Kentarou nem mert többet mondani, Yukichioru pedig egy hosszú pillanatig nem tudta, mit feleljen.

- És Karin-chan? – kérdezte.

- Nem szeretem őt.

- De lefeküdtél vele.

- Én… igen, le. Egy ideje már… nem történt köztünk semmi.

- Van valaki, akibe szerelmes vagy?

Kentarou tétován billegtette a poharat.

- Már nem tudom, mit érzek – vallotta be.

- Sasaki-kun volt az?

- Ő… - Kentarou mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Hosszú évek óta ő volt az első, aki át tudta törni a falat, amit magam köré emeltem. Elég volt egy pillantás, hogy magamnak akarjam. Egészen addig magam is elhittem, hogy a régi életem volt a színjáték és nem ez, amit most élek. – Felnevetett. – Egészen addig nem akartam mást, mint dolgozni, feleségül venni Karint, családot alapítani, boldoggá tenni téged. Aztán rám nézett, és tudtam, hogy vége. Eljött egy új év, változásokkal és döntésekkel. És már nem tudtam visszalépni. – A hangja elhalkult. – Szabadságot akartam. Az éjszakai utcákon csatangolni, inni, cigizni, de legfőképp… egy férfit ölelni. Sasakit… Aztán a vágy elnyomott minden józan megfontolást, és már csak az volt a fontos, hogy kielégüljek. Hogy végre úgy éljek, ahogy nekem tetszik, és nem másnak megfelelve.

- Mégis titkolóztál…

- Mégis mit vártál? Álltam volna eléd, hogy hé, apa, szerelmes vagyok a menyasszonyom öccsébe, és egy prostihoz járok éjjelente, aki történetesen szintén fiú? Nem hiszem, hogy örültél volna.

Az apja nagyot fújt, és lehámozta magáról a kabátját.

- Valóban nem örültem volna – bólintott. – Nehéz ezt így beismerni, de nekem sem könnyű. Tudtam, vagyis inkább éreztem, hogy nem vagy maradéktalanul boldog, de nem tudtam, hogy kérdezzem meg. Nem akartam, hogy esetleg eltávolodj tőlem. Így inkább hallgattam. Milyen bolond is voltam…

- Szeretlek, apa! – Kentarou félretette a poharat, feltérdelt, és a padlóig hajolt. – Kérlek, bocsáss meg, amiért nem voltam jó fiad.

Yukichirou odatérdelt eléje, és felhúzta.

- Ne térdelj le előttem soha többé! – morrant rá. – Nekem kellene bocsánatot kérnem, amiért nem voltam jobb apád, nem neked. Szeretlek, fiam! Sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam, de… nem vagyok a szavak embere.

Kentarou előredőlt, és az apja vállának döntötte a homlokát.

- Semmi baj, apa! Most már tudom, és ha nem akarod, soha többé nem kell kimondanod.

Yukichirou torka elszorult. Átkarolta a fia vállát, és magához ölelte. Milyen régen is volt, hogy utoljára megérintette. Elszégyellte magát. Azt ígérte a feleségének, hogy vigyázni fog a fiukra, és csődöt mondott. Kentarou átölelte, és ekkor arra gondolt, hogy még talán nincs késő mindent helyrehozni.

- Már ideje volt… - szólalt meg váratlanul egy ismerős hang.

Yukichirou összerándult, Kentarou pedig a hang irányába fordult. Kagami táskával a kezében állt, és épp azon volt, hogy levegye magáról a kabátját.

- Hoztam kaját, mielőtt éhen halnátok – vigyorogta. Felkapcsolta a konyhában a villanyt, és közben a két férfinak beszélt. – Valami szörnyű idő van odakint. Szakad az eső, és szinte sajnálom, akinek ki kell mennie a lakásából. Mit szeretnétek enni?

Kentarou-ba úgy hasított a felismerés, hogy felnyögött. Hogy lehetett ilyen ostoba? A kérdéseire ott volt a válasz az orra előtt, miközben ő bebeszélt magának olyasmit, aminek köze sem volt a valósághoz. Saját magát csapta be. Bolond volt.

- Valami baj van? – fordult feléje az apja, de a férfi már ugrott is fel.

- Ti egyetek, nekem most el kell mennem.

- Ilyen ítéletidőben? – kapott utána Yukichirou, de Kagami időben elkapta a csuklóját.

- Menj! Itt a kocsim kulcsa, a ház előtt parkol – nyújtotta a férfinak a slusszkulcsot kérdezés nélkül.

Kentarou felrángatta a cipőjét, és elvette.

- Köszönöm. Mindent köszönök.

- Menj már! Hálálkodni ráérsz utána is – nevetett fel Kagami, és szinte kilökte az ajtón.

Kentarou bevágódott az autóba, és fékcsikorgatva indított. A háztól megtett táv alatt bőrig ázott, de csak annyit tehetett, hogy magasabbra kapcsolta a fűtést. Most jött rá, hogy még kabátot sem vett, egy szál ingben száguldott el otthonról.

A belvárosban kiszállt a kocsiból, és gyalog indult neki az utcáknak. Rohant, ahogy csak bírt. Alig kapott levegőt, de nem érdekelte. Most csak egy valamit akart. Mindenáron. Meg kellett találnia, hogy elmondja, tévedett. Hogy az érzései becsapták, elárulták.

Megtorpant. A fiú egy esernyő alatt ácsorgott, és nagyon magányosnak tűnt. Pont olyan magányosnak, mint ő maga. Fázott is, látszott, ahogy belefúrta magát a vékony, nedves kabátba. Pont ugyanúgy fázhatott, mint ő. És ugyanaz a szomorú tekintet ült a szemében, mint neki, amikor belenézett a visszapillantó tükrében, mielőtt kiszállt a kocsiból.

A fiú az esőt bámulta, az esőcseppeket, ahogy a járdán tócsákba gyűltek. Felnézett, mintha csak megérezte volna, hogy a férfi nézi. Egymásra meredtek.

Méterek feszültek közöttük, amit a férfi nagy léptekkel hidalt át. Aztán a fiú felkiáltott, és az esernyő a földre hullott, őt pedig erős karok emelték a magasba, forró, esőtől nedves ajak csókolta, és már egyikük sem volt egyedül, mert mindketten tartoztak valakihez. Egymáshoz.

Kentarou komor arccal ülte végig a gyászszertartást. Karin mellette ült, zsebkendőt nyomkodott a szeméhez, de csak óvatosan, nehogy elkenődjön tökéletes sminkje. Egyedül Sasaki anyja ontott igazi könnyeket, és ez Kentarou-t mélységesen elszomorította, feldühítette. A végére már nagyon ideges volt, és csak azért volt képes nyugodtan ülni, mert Sasaki megérdemelt ennyit.

Kagami komor arccal Yukichirou mellett ült. Kentarou néha elkapta az apja pillantását, aki biztatóan bólintott feléje. Az járt a fejében, hogy mégis hogyan mondja ki a szavakat, amiket már rég ki kellett volna mondania.

Karin kifelé menet belekarolt.

- Mennyi ember jött el – jegyezte meg elégedetten, de persze továbbra is a szeméhez tartotta a zsebkendőt. Odakint felhők borították az eget, úgy tűnt, nemsokára megint eső zúdul majd a városra.

- Valóban. Pedig nagyon kevesen ismerték őt. A legtöbben inkább apád üzletfelei.

- És ez baj?

Kentarou mély levegőt vett, amikor kiértek az udvarra.

- Riporterek – húzta el a száját, amikor meglátta a kerítés túloldalán gyülekező embereket. – Mit keresnek itt?

- Én hívtam őket – szólalt meg mögötte Karin apja. – Sasaki biztos nem haragudna, ha végre bejelentenénk az esküvőtök dátumát.

Kentarou levegőt sem kapott egy pillanatra a merészség hallatán.

- És ezt most? A fiad gyászszertartásán? – nyögte.

- Mi baj van vele? Sasaki nem haragudna. Ez az esküvő a családunk jövőjét szolgálja, és ezt ő is megértené.

Kentarou a fejét ingatta.

- Mi bajom is lehetne? – motyogta. – Beszélhetnénk négyszemközt? – fordult Karinhoz. Pontosan tudta, hogy immáron nem lehet húzni az elkerülhetetlent. Itt volt a pont, ahol véget ért egy közös élet.

- Valami baj van, édesem? – Karin közelebb akart húzódni hozzá, de Kentarou eltolta magától.

- Sajnálom, de nem foglak feleségül venni – közölte halkan.

- Mi? – Karin szinte sikoltott. Olyan döbbenten nézett rá, hogy a férfi egy pillanatra megingott, de csak egy futó pillanatra. Megmerevedett az arca.

- Nem így, és nem most kellene elmondanom, de az apád nem hagyott más választást. Nem vehetlek feleségül.

- Miről beszélsz? – Karin megragadta a karját, és kétségbeesetten megrázta.

Kentarou sajnálkozva nézte, de aztán eszébe jutott Sasaki szomorú szeme, és odabent a koporsó. Elöntötte a düh, amit jeges nyugalom követett, amivel már nem volt nehéz kimondani az igazat.

- Nem szeretlek. Nem szeretném, ha továbbra is közöm lenne hozzád. A cuccaidat már átküldettem a házatokba, arra sem lesz gondod.

- Gyereket akartál tőlem! – Karin hangja már magukra vonta a figyelmet.

- Te akartad, nem én. Én csak azt szerettem volna, ha boldog leszel.

- Most szakítasz velem! Hogy lehetnék boldog nélküled? – Karin toppantott mérgében. – Ezt jelenti neked, hogy boldoggá teszel?

- Azt hiszem, nem lesz gond azzal, hogy a helyemre találj valakit. Vagy apádnak esetleg… - tette hozzá Kentarou talán gunyorosabban, mint először akarta.

- De én téged akarlak! – Karin most már hisztizett. Nem fogta fel, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja. Hogy volt egy valaki az életében, aki végre nemet mert neki mondani.

- Én viszont nem akarlak téged. – Kentarou előrehajolt, hogy belesuttoghasson a nő fülébe. – Nem akarok a házamban látni egy olyan érzéketlen kígyót, mint te, aki még a tulajdon öccsét sem képes megsiratni.

Karin szeme tágra nyílt, és megnyúlt az arca. Kentarou megállapította, hogy ebben a pillanatban határozottan csúnya. Hogy lehetett, hogyan hihette azt egy percig is, hogy szerelmes ebbe a nőbe? Hogyan lehetett ilyen vak, nem is, ilyen ostoba?

- Hogy mondhatsz nekem ilyet? – visította.

A riporterek szinte a kapuhoz tapadtak, hogy elcsípjenek néhány szót. Kentarou mély levegőt vett, hogy teljesen kitisztuljon a feje.

- Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Nem akarlak feleségül venni, és nem akarom, hogy egyáltalán a jövőben bármi közöm legyen hozzád.

- Te szemét! – Karin dühében nekiugrott, hogy a körmeivel végigszántson az arcán, de a férfi elkapta a csuklóját.

- Fejezd be! Ne csinálj jelenetet! – Kentarou látta a szeme sarkából, hogy jövendőbeli apósát az apja és Kagami tartja vissza. Itt volt az ideje befejezni a beszélgetést. – Karin! Fejezd be! – rázta meg a nőt. Karin remegve szipogott.

- Hogy teheted ezt velem? Miért? – sírta. – Van valakid, ugye? Megcsaltál, igaz? – lobbant harag a szemében.

- Beleszerettem valaki másba, vagy legalábbis azt hittem, szerelem – Kentarou elszomorodott.

- Ismerem azt a ribancot? – Karin dühödten vonaglott, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából.

- Ismerted. Egy házban éltél vele. – Kentarou érezte, ahogy a haragtól késpengévé szűkül az ajka. – A tökéletes ellentéted volt: szelíd és nemes. Törékeny lélek, akit élvezettel kínoztál, mert nem védekezhetett ellened. És amikor a halálba menekült előletek, még csak egy könnycseppet sem ejtettél érte.

Élvezettel nézte, hogy merevedik meg Karin egész testében. Az ajka elnyílt a döbbenettől, úgy nyöszörögte.

- Sasaki…

- Igen, ő. – Kentarou felsóhajtott. – Szerettem őt, vagyis inkább azt hittem, szeretem. Rá kellett jönnöm, hogy csupán ráébresztett arra, hogy nem ezt az életet akarom. Nem téged akarlak. Meghalt, mielőtt erre rájöhettem volna, és beszélhettem volna vele. Lezárult valami, ami még el sem kezdődött közöttünk, de talán… jobb is így. A sorsnak akarata volt azzal, hogy az utamba sodorta, és remélem, megértettem, amit mondani akart.

Karin a fejét rázta.

- Te… beleszerettél… az öcsémbe? – hebegte.

Kentarou az egyszerűség kedvéért bólintott.

- Igen.

- De… ő… ő… fiú… - zihálta Karin, és csak rázta a fejét értetlenül. – Vele csaltál meg? – villant meg a szeme.

- Igen, fiú volt, de nyugodj meg, nem vele csaltalak meg.

- Te…

- Meleg vagyok, vagyis inkább biszexuális, ha azt nézzük, hogy veled is lefeküdtem. – Kentarou finoman eltolta magától a nőt, és elengedte a karját. – A fiú, akivel megcsaltalak egy prostituált az utcáról.

- Egy prostituált? – Karin most már szó szerint sikított. – Te megcsaltál egy kurvával?

Kentarou arcán megjelent egy mosoly. Egy határozottan gonosz mosoly. Élvezte, hogy fájdalmat okozhat a nőnek, aki fájdalmat okozott Sasakinak. Élvezte, hogy végre nem kellett színjátékot játszania, végre önmaga lehetett. Ebben viszont nem volt köszönet.

- Igen, édesem, megcsaltalak vele – Meghajtotta magát, nagyon finoman, és hozzátette. –, és most elhagylak érte. Isten veled! – Odabólintott a Kagami által lefogott apósjelöltnek, akihez remélhetőleg már soha többé nem lesz köze, majd elindult a kapu felé. Itt már nincs dolga, és Sasaki megértené, miért cselekedett így. Itt volt az ideje, hogy önmaga legyen.

A riporterek felzúdultak, kérdések repkedtek felé, de a biztonsági őrök azonnal félreterelték őket, miest kinyílt a kapu.

Fekete autó állt meg a járda mellett, Takako-san kinyitotta a hátsó ajtót a számára. Fiatal fiú szállt ki, és mosolyogva nekidőlt a kocsi oldalának. Még mindig sápadt volt, de mostanra már eltűnt a szeméből a keserű szomorúság. Vadonatúj ruhát viselt, le lett vágatva a haja, és sokkal jobban nézett ki, mint korábban. Nem igazán érdekelte, hogy azonnal vakuk villannak feléje. Csak a férfit látta. Kentarou odaért hozzá, megfogta a kezét, finoman megcsókolta.

- Szia!

- Szia! Minden rendben? – A fiú aggódva nézett fel rá.

- Most már igen. Itt vagy.

- Beszéltél vele – nézett el mellette a fiú. Karin a betonon térdelt, és öklével püfölte a földet. Zokogott, és káromkodott, majd a haját kezdte el tépni. Hátborzongató látvány volt. Az anyja rohant oda hozzá, hogy megnyugtassa, de a lány ellökte magától.

- Bárcsak az öccséért is így sírt volna – jegyezte meg Kentarou halkan. Átkarolta a fiút, aki hozzásimult.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte tétován. – Mit fognak szólni az emberek, hogy elhagytad értem a menyasszonyod?

Kentarou Karint nézte, majd a fiúra pillantott.

- Nem érdekel. Végre megtaláltam a célom, és úgy élem az életem, ahogy nekem tetszik. Nincs szükségem mások véleményére, vagy beleegyezésére, hogyan éljem az életem.

- Mi lesz, ha az apja befolyását felhasználva tönkre akar tenni majd?

- Megpróbálhatja, de azzal csak az apjának tesz rosszat. Sakaki halála után már nincs miért tekintettel lennem rájuk. Esetleg az édesanyjára, mert ő tényleg szerette őt, de másra nem. És nem is leszek.

- Mit akarsz csinálni?

- Gondoskodom róla, hogy Karin élete megváltozzon. Ne aggódj miatta.

A fiú éles szemekkel mérte végig, aztán felsóhajtott.

- Egész félelmetes vagy. Sokat változtál, ugye, tisztában vagy vele?

Kentarou vállat vont.

- Jól érzem magam, ez elég.

- Boldog leszel így? – A fiú felnézett rá. – Boldoggá tudlak tenni?

- Már boldog vagyok. A többi nem számít. – Kentarou elmosolyodott. – Most pedig szálljunk be a kocsiba, mert szeretnélek végre rendesen megcsókolni. Az apám viszont biztos infarktust kapna, ha megtenném.

A fiú kacajára megint azonnal vakuk villantak. Kentarou-t ez cseppet sem zavarta. Beszálltak. Takako-san becsukta utánuk az ajtót, és sietve a kormány mögé ült. Elindultak.

A fiú a férfi ölébe telepedett, és Kentarou megnyugodva szívta be az illatát. Apró csókokkal borította az arcát, majd mohón csókolta. A fiú nevetve tiltakozott.

- Legalább addig várj, amíg hazaérünk.

Kentarou felnevetett.

- Miért várjak? Ezt tettem évekig, már nincs okom rá.

A fiú a vállára fektette a fejét, és mosolygott.

- Örülök, hogy végre önmagad vagy. Tetszik.

Kentarou gyengéden halántékon csókolta.

- Sokáig eltitkoltam a vágyaimat és önmagamat, még önmagam elől is. Jó szabadnak lenni. Még szoknom kell a változást, de úgy érzem, hogy boldog vagyok. Gyökeres változás ez, és még lehetnek buktatói, mert olyan mintha magamat is most kezdeném megismerni, de azt hiszem, menni fog. Velem tartasz? – a kezét nyújtotta a fiúnak.

A fiú mély levegőt vett, és lassan elmosolyodott. Belecsúsztatta a kezét a férfi tenyerébe.

- Helló, a nevem Iwata Ren. Örülök, hogy megismerhettelek, Senkai Kentarou-san.

Kentarou megszorította a vékony ujjakat.

- Én még jobban… Ez életem legjobb éve… - Kis csomagot húzott elő a zakója alól. – Ez a tiéd, első ajándékom a sok közül.

Ren kíváncsian bontogatta.

- Mi ez? – kérdezgette, aztán hirtelen felnevetett. Fejét hátravetve kacagott, hogy könnycseppek csillantak a szeme sarkában. – Oh, te… Pórázt is vettél hozzá? – kérdezte kacéran, magára csatolva a nyakörvet.

- Nem kellett. – Kentarou mosolygott. A szívére tette a kezét. – Örök lánc köt hozzád. Láthatatlan igaz, de örök – komolyan nézett a fiú szemébe. - El nem szakad, rozsda nem marja, nap nem fakítja.

Ren a mellkasára borult, és a nyakába fúrta az arcát, úgy sírt. A kocsi közben megállt a ház előtt. Kentarou kiszállt, kisegítette a még szipogó Rent is, majd homlokon csókolta. Ahogy Ren felmosolygott rá, a Nap kiragyogott a felhők mögül, és Kentarou végre elhitte, hogy ez az új esztendő a változások ellenére, egy új, boldogabb élet kezdete…

VÉGE