7. fejezet

7. fejezet

Aki idegesen ácsorgott a lépcső alján a bíróság előtt. A riporterek és újságírók zavarták a megfigyelésben. A tárgyalás első szakasza fél órával ezelőtt véget ért. Leslie-nek nemsokára el kellett hagynia az épületet. Aki kezébe magától csúsztak a pengék, amikor a felzúdult az összegyűlt sajtó. Oldalra húzódott, meglátta Leslie-t az öltönyös férfiak gyűrűjében. Nem volt jó ötlet, hogy Leslie így közszemlére teszi magát, de ragaszkodott hozzá. Nem akart tovább bujkálni, és ez érthető volt. Ezzel viszont a saját életét veszélyeztette, ami miatt Aki torka összeszorult az aggodalomtól. A környéket pásztázta, és közben halk imát mormolt, amiről azt hitte, már rég elfelejtette. Csak annyit szeretett volna, hogy ha minden kötél szakad, elég gyors tudjon lenni, hogy akár a saját testével védje a férfit.

Leslie észrevette, megkönnyebbült mosoly csillant a szemében. Mondott valamit a védőinek, akik tiltakoztak, de ő csak legyintett. Nem figyelt oda a mondandójukra, kitört közülük. Aki felé indult. Tekintete a férfi arcára szegeződött, mintha ő lenne a kiút ebből a káoszból. Riporterek kerültek az útjába, kérdésekkel bombázták. Már kiszivárgott a hír, hogy nem halt meg, és ő a vád koronatanúja. Nem egy ismerőse volt az újságírók között, akik most ezt kihasználva akarták kifaggatni.

- Bale, csak egy kérdés!

- Hé, Leslie, csak egy interjú!

Aki kemény tekintettel nyomakodott be közéjük. Félretolta az elébe kerülőket.

- Elég! Nem nyilatkozom!

Látta, ahogy Leslie félresöpörte őket az útjából. Végre, ott volt előtte. Megragadta a karját.

- Menjünk innen!

- Rendben. – A férfi fáradtan bólintott.

Aki már fordult is sarkon, hogy eltaszítsa maguk elől a tömeget.

- Pár rendőr azért nem ártana… - morogta.

Egyenruhásokat látott feléjük tartani.

- Na, végre! Hogy ment? – pillantott hátra egy pillanatra.

- Egész jól. Rosszabbra számítottam.

Aki az újságírókat tartotta távol. Hideg tekintete láttán voltak, akik önként elhúzódtak az útjából, míg mások szemtelenebbek voltak.

- Hé, Leslie, nem is vagy tekintettel a régi barátságokra? – reklamált egy férfi.

Aki csúnyán nézett rá.

- El az útból!

Leslie vállat vont.

- Bocs, Frank, de a régi barátságok itt szart sem érnek.

Többen felnevettek. Aki ujjai összefonódtak Leslie ujjaival. Egymás kezét fogva indultak lefelé a lépcsőn. A riporterek utánuk. Tévékamerák, mikrofonok, diktafonok, telefonok. Kérdések, felhörrenések. Káosz. Egyikük figyelmét felkeltette összefonódó ujjaik látványa, eléjük állt, hogy még Aki is megtorpant.

- Leslie, nem akarod bemutatni a barátodat?

Leslie előrébb hajolt, hogy Aki válla felett rálásson a férfira.

- Mike, sietünk! 

Aki is lépett volna tovább, ám a szeme sarkában meglátott egy villanást. Az agya nem fogta fel a jelentését, de a teste magától mozdult. Megfeszült, fordult, hogy fedezze Leslie-t, közben félretaszította a férfit.

- Le a földre! – kiáltotta. Még szinte el sem halt a hangja, amikor a hátába csapódó lövedék ereje Leslie-nek lökte.

- Aki! – Leslie kétségbeesetten kapott feléje, de már késő volt.

A golyó áthatolt a férfi testén, és az ő mellkasában állt meg. Mire földet értek, Aki már eszméletlen volt, ő maga pedig küszködve próbált levegőhöz jutni a ránehezedő súly és tüdejét roncsoló golyó kettősétől. Lassan elhomályosuló tudatával egyet biztosan tudott: most és itt ért véget egy szerelem, mielőtt igazából elkezdődhetett volna. Keze koppanva hullott a lépcsőre…

Äki a falubeliekkel beszélgető Simont figyelte. A fiú megérezhette, hogy valaki nézi, mert megfordult. Összetalálkozott a pillantásuk, Simon elmosolyodott. Visszafordult az elöljáróhoz, és elbúcsúzott. Táncos hátán odalovagolt a férfi mellé.

- Szép estét, szomszéd uram! – csillant huncutul a szeme.

Äki is benne volt a játékban.

- Önnek is, gróf uram! Mi szél hozta erre?

- Csak ügyes-bajos dolgok. És önt? – Simon ajkán visszafojtott mosoly látszott.

Äki vállat vont.

- Ugyanaz. Valójában azonban…

- Igen?

- Nem mondja el senkinek?

Simon komolyságot erőltetett az arcára. Äki áthajolt hozzá, és úgy suttogott, mintha a világ legnagyobb titka lenne, amit mondani készül.

- Tudja, gróf uram, van egy fiú… Őt szerettem volna látni.

- Fontos önnek?

Kiértek a faluból, a keskeny úton lovagoltak. Äki arca ellágyult, tekintete ezernyi érzelemről mesélt.

- Ő a legdrágább a szívemnek. Nincs nála fontosabb.

Simon nyeglén vállat vont.

- Csak nem szerelmes, szomszéd uram?

Äki felnevetett.

- Ennyire nyilvánvaló, gróf uram?

Simon ajkán megjelent a rég áhított mosoly.

- Csak egy hangyányit. És mondja, szomszéd uram, milyen az a fiú? Szép, ügyes, netán okos?

Äki a szeme sarkából pillantott rá.

- Egyik sem, gróf uram.

Simon erre már előrehajolt.

- Akkor mivel hódította meg uraságodat?

Äki elkapta Táncos kantárját, és megállította. Odahajolt a fiúhoz, úgy suttogta a fülébe.

- A szenvedélyével…

Simon szeme tágra nyílt, aztán felháborodva vállon ütötte a férfit.

- Tee… - Elpirult.

Äki harsányan felnevetett. Haja lobogott az arca körül.

- Rossz, aki rosszra gondol – kacsintotta.

Simon duzzogva meredt rá.

- Ez nem ér. Nem is arra gondoltál, hogy…

- … hogy milyen szenvedélyes vagy éjjelente? – kuncogott a férfi. – Valóban nem – ismerte el. Elkomolyodott. – Inkább arra a szenvedélyes akaratra gondoltam, amivel védted azokat, akik ártani akartak neked. A szenvedélyre, amivel most a falubelieket istápolod.

Simon megérintette a karját.

- Az első félelem volt csupán, a második meg kötelesség.

- Tévedsz. – Äki puszit nyomott az orra hegyére. – Szeretlek. – Újabb puszi következett a fiú arcára. Simon türelmetlenül a karjába kapaszkodott.

- Megcsókolnál végre?

Äki nevetett, de az ajka szinte érintette az övét.

- Örömmel, gróf uram.

Gyengéd csókot váltottak, aztán folytatták útjukat. Simonnál éltek, és hetente egyszer átlovagoltak a férfi birtokára. Simon most szokásos heti látogatását tette a falubelieknél, a hétvégét pedig a férfinél szándékoztak tölteni.

- Őfelsége meghívott minket Connie születésnapi estélyére – szólalt meg a férfi. – Csak a legközelebbi barátok lesznek jelen. Visszaírhatom, hogy mi is megyünk? – érdeklődött Äki.

Simon elmosolyodott.

- Természetesen. Bár nem is olyan rég jöttünk haza tőlük. Mit viszünk ajándékba?

- Camillának már nagyok a kölykei. Biztos örülne két kiscicának.

Simon a homlokát ráncolta.

- Kettőt?

- Igen.

- Miért kettőt?

- Hogy tudjanak játszani… - Äki rekedt lett. Táncos kantára után kapott. – Játsszunk egyet mi is… - javasolta. – Az utolsó, aki hazaér, teljesíti a másik kívánságait.

Simon szemében vágy lobbant.

- Benne vagyok.

Vad vágtára fogták a lovakat. Äki egy hajszállal hamarabb ért célhoz. Simon leugrott Táncosról, és utána rohant. A férfi már a lépcsőn járt, amikor berobbant az ajtón.

- Te... Ez nem ér!

Äki kacaja volt a válasz. A hálószobában vigyorogva fordult feléje.

- Győztem! – jelentette ki.

Simon megtorpant. A férfi háta mögött, az ágy felett, ott lógott Christopher király ajándéka. Egy festmény kettejükről. Minden alkalommal szíven ütötte a látvány.

Äki felfigyelt rá, hogy mit néz. Ő is a képre nézett.

- Gyönyörű vagy rajta – jegyezte meg.

A festményen Simon egy széken ült, a karfán pedig a férfi lóbálta a lábát. Egymás kezét fogták, Äki átkarolta a fiú vállát, őt nézte, tekintetében gyengéd szeretet csillogott.

- Te is.

- Oh, én szinte nem is látszom – mosolyodott el a férfi. – Hiszen melletted csupán szürke folt vagyok. – Ott égett a szemében, hogy komolyan gondolja a szavait, és ez még jobban elgyengítette Simont.

- Butaság...

- Lehet. -  Äki vállat vont. – Őfelsége azt mondta, hogy ez a kép még évszázadok múltán is bizonyítja, mit éreztünk egymás iránt. Jelkép lesz, annak a jelképe, hogy nem számít, ki minek – férfinak vagy asszonynak, feketének vagy fehérnek – született, a szerelemhez joga van. Remélem, tényleg így lesz majd...

- Én hiszem. Sok-sok év múlva, lesz majd valaki, akinek fontos lesz ez a kép, az üzenete miatt, amit hordoz. – Simon a nyomaték kedvéért még rá is bólintott. – Hiszem, hogy így lesz.

- Akkor már ketten vagyunk. – Äki felvonta a szemöldökét. – Amúgy nem azért terelted el a figyelmem, mert nem akarod megadni a tartozásod?  

Simon rámeredt, aztán válaszul az ágyra lökte. Mohón csókolta, és tépte a ruháját.

- És mi lesz a kívánságaimmal? – nevette a férfi, de a tekintetében már színtiszta vágy égett.

Simon a fejét rázta.

- Nem tudok várni… - csuklott el a hangja. – Nem érdekel, mit akarsz…

Äki megragadta és maga alá temette, testével szegezte az ágyhoz, ajkával hallgatatta el.

- Szerencséd, hogy ugyanazt akarom én is, mint te… - mormolta.

Simon elégedett mosollyal simult hozzá, átkarolta, és úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni, mintha ő lenne a lelkének másik fele, a szíve...

Leslie megdörzsölte fáradt arcát, égő szemét. Egész éjszaka nem aludt. Dolgozott, reggel pedig új munka után kutatott. Volt pár ajánlata, de egyelőre egyik sem tűnt megfelelőnek. Kivette a rózsacsokrot a csomagtartóból, és besétált a temetőbe. A méltóságteljesen álló keresztek megborzongatták. A sír mellett, ahová igyekezett, tolószékes férfi várakozott. Hosszú haja varkocsba fonva lógott a hátára. Arca sápadt volt, a tekintete komor. Takaró fedte a lábát, ölében egy csomagot tartott.

- Mikor érkeztél? – Leslie csókot nyomott Aki ajkára.

- Nem rég. Lee elhozott.

- Kedves volt tőle.

- A bátyám, és aggódik. – Aki felsóhajtott. – Anya örülne – mutatott a rózsákra.

- Tudom – Leslie letette őket a fűre. – Amikor téged meglátogattalak, beszéltem vele. Elmondta, mennyire szereti a rózsákat. Mert olyan gyönyörűek, és mégis vért fakasztanak. Sajnálom, hogy… már nem lehet veletek.

- Én is. – Aki nagyot nyelt, és ökölbe szorította a kezét. – Ezt hagyta rám a családi ház felén kívül – bökött a csomagra.

- Mi az?

- Egy festmény. Jó régi. Állítólag minden nemzedékben van egy Aki nevezetű fiú, aki megörökli. Előttem apám öccséé volt, de már ő is meghalt. Anya nekem őrizte.

- Mi van rajta?

Aki finoman kibontotta, és szeretettel simított végig a kereten.

- Azta… - Leslie előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. – Tudod, kiket ábrázol?

- Él egy régi mese a családunkban… - Aki gyengéden babusgatta a képet. – Egyszer volt, hol nem volt… élt egyszer egy király, akit Christophernek hívtak. Nagyon szerették az alattvalói, mert benne minden megvolt, ami kell egy uralkodónak. Ám egy valamiben eltért mindenkitől. Nem szerette az asszonyi társaságot, és nem szándékozott megházasodni. Öccse meghalt, de fiút hagyott hátra, volt örökös, így Christopher nem sietett a házassággal. Egy nap úgy döntött, végigjárja a birodalmat. Ám tiltott mákonyültetvényre bukkant, és megmentett egy fiút. Connie, így hívták. Annyira megkedvelte, hogy magával vitte a palotába, és később beleszeretett. Ám Connie úgy vélte, hogy jobban illene a királyhoz egy feleség, mint ő, ezért megszökött. Christopher sok aranyat ígért, ha elébe hozzák.

Leslie lassan elmosolyodott.

- Egy fejvadász…

Aki bólintott.

- Igen. Äki, az ősöm talált rá, és vitte a király elébe. Aztán Connie javaslatára később Äki lett a király tanácsadója, kínzókamrájának felügyelője, hóhéra, és bárgyilkosa.

Leslie fejében peregtek a gondolatok.

- Ki az a Simon Care? Ezt a nevet adtad nekem, amikor bujkáltunk. Nem véletlenül, ugye?

- Okos vagy. – Aki elismerően pillantott rá. – Árulónak bélyegezték, az ősömnek kellett felkutatnia.

- Megtalálta?

- Igen. Egy kis faluban bukkant rá.

- És beleszeretett…

- Először ugyanolyan munka volt, mint a többi, de Äki úgy érezte, hogy a fiú valamit titkol, valakit véd. Felkeltette a figyelmét, majd a vágyát, végül lángra gyújtotta a szívét.

- Megmentette? Gondolom, akkoriban az árulóknak halál járt.

- Igen, meg. Simon ártatlan volt, saját családja feketítette be a nevét. Felmentették a vádak alól, és Simon birtokára költöztek.

- Boldogan éltek, míg meg nem haltak…

- Igen.

- És ez a festmény?

- A király ajándéka volt kettejüknek. Jelkép…

- … hogy szerették egymást.

Aki bólintott.

- Mindenkinek joga van a szerelemhez. Nem számít, minek született. Nem számít, hogy kit szeret. Nem számít semmi, csak az, hogy merjünk harcolni érte. Äki a halált is vállalta volna Simonért, ez az igazi szerelem. Hiszem, hogy helyesen tette volna. – Elhallgatott, tekintete elborult.

Leslie a tolókocsi mellé állt, a vállára tette a kezét. Hallgattak, egyikük sem akarta megtörni a csendet. Végül Aki volt az, aki nagyot sóhajtott.

- Menjünk! Anya nem örülne, ha itt szomorkodnánk.

- Valóban.

Elindultak kifelé. Aki nem engedte, hogy a férfi tolja, inkább maga hajtotta a kocsit. Elektromosat is kaphatott volna, de azt mondta, világéletében a mozgás volt a lételeme, és nem akar ellustulni.

- Minden rendben ment? – Leslie zsebre dugta a kezét.

- Javulok – bólintott Aki, de a sápadt arc nem ezt mutatta.

Nyolc hónappal ezelőtt a Leslie-nek szánt golyó a férfit érte. A gerincét megsértő lövedéktől lebénult. Most rehabilitációra járt. Az orvosok szerint mindössze 10 % esélye volt, hogy valaha lábra áll.

- Hazaviszel vagy hívjak taxit?

- Elviszlek.

A lövés óta mindkettejük élete megváltozott. Leslie akkor a mellkasába, pontosabban a tüdejébe kapta a golyót. Két centin és Akin múlott az élete. Most már jól volt, de feltűnő távolságot tartott a férfitól.

- Hova?

- A Cyrus házához.

A hosszú úton Aki elbóbiskolt. Feje Leslie vállára hanyatlott, és a férfinak nem volt szíve felébreszteni. Amikor beállt a feljáróra, finoman megérintette a vállát.

- Aki…

- Hm? – A férfi álmosan hunyorgott.

- Megérkeztünk.

- Ahm…

A Cyrus ház semmit sem változott, mióta Leslie utoljára itt járt. Akkor… milyen rég is volt.

- Át kellene alakítani – jegyezte meg, miközben felvitte a verendára a tolószéket, majd kiemelte a kocsiból a férfit is.

- Én jól érzem itt magam.

- Senki sem tud segíteni, ha valami baj van.

Aki összevont szemöldökkel nézett rá.

- Mit érdekel az téged? – vágta oda dühösen. – Hiszen elváltak útjaink. Nem emlékszel?

Begurult a házba. Leslie követte.

- Aki… Csak aggódom érted.

- Menj a francba! – Aki hevesen feléje fordította a kocsit, felpillantott a férfira. – Hagyj békén! Nincs szükségem a szánalmadra!

- Nem szánlak! Ez nem szánalom!

- Akkor mégis mi? – Aki kiabált. – Arra a pár napra jó voltam. Utána megegyeztünk, hogy soha nem találkozunk. Aztán amikor belekerültem ebbe – nagyot ütött a karfára – már minden érvényét vesztette. Azt mondtad, a barátom leszel. De csak megszántál… mert ebbe a nyomorult székbe kerültem. Tudod, mit? Tűnj el! Menj, ne is lássalak!

Leslie a hajába túrt.

- Ez nem az, amire gondolsz… Miattam kerültél oda. Az én hibám. – Féltérdre ereszkedett, hogy egy szintben legyen a tekintetük. – Nem szánlak, magamra vagyok dühös. Gyűlölöm, hogy… - Lehunyta a szemét. – Meg kellett volna halnom, vagy legalábbis nekem kellene abban a székben tengődnöm. Nem neked.

Aki keze ökölbe szorult.

- Ha így van, akkor is menj el! Nem akarlak látni!

- Aki… én…

Aki megmarkolta a karfát, és előredőlt, szinte összeért az orruk.

- Szeretlek, a rohadt életbe! Tudom, hogy azt gondolod, téged hibáztatlak, de ez nem igaz. Meghaltam volna érted, mert annyira szeretlek! – A festményt az asztalra csúsztatta. Szemében elszánt fény lángolt. – Én vállaltam, hogy megvédelek, pedig tisztában voltam vele, mivel jár. Ha te nem tudsz megbocsátani magadnak, akkor semmi keresnivalód itt.

Leslie csak bámult rá. Felnyögött, lassan a tenyerébe temette az arcát.

- Olyan hülye vagyok! – Letérdelt a férfi elé. – Ne haragudj! Bocsáss meg! Szeretlek!

Aki nagyot nyelt.

- Nem sajnálatból mondod most ezt?

- Nem.

- Komolyan gondolod, hogy velem élj?

- Igen.

Aki lassan elmosolyodott.

- Felvinnél a hálóba?

- Aki…

Aki a szájára fektette a mutatóujját.

- Sssh… Csak bízz rám mindent.

- De te…

- Nem vagyok porcelánból, és nem fogok összetörni. Elfelejtetted? Férfi vagyok még mindig. Egy férfit szeretsz, hát bánj is úgy velem.

Leslie egyre nagyobb tisztelettel nézett rá.

- Nem igazán győztél meg – mondta halkan.

Aki bólintott. Mély levegőt vett, majd félredobta a takarót. Előredőlt, és mindkét lábát letette a padlóra. Megmarkolta a karfát. Feltolta magát, és nagyon lassan kiegyenesedett. Imbolygott, de egyenesen állt.

Leslie döbbenten kapkodott levegő után. A mellkasát egy érzés szorította össze.

- Te…

- Még nem tökéletes… - Aki a férfi vállára támaszkodott. – Hiszem, hogy lesz még jobb is, mert szeretlek, és méltó társad akarok lenni.

Leslie megszorította a kezét, és felállt. A karjaiba kapta.

- Büszke vagyok, ha a társam leszel, még akkor is, ha előtted el sem tudtam képzelni, hogy egy férfi legyen a szerelmem.

Odafenn óvatosan tette le az ágyra. Aki ezen csak nevetett.

- Nem fogok összetörni…

Leslie fölébe hajolt.

- Csak féltelek. – A mellkasára szorította az ajkát. – Félek. Éjszakánként a fülemben cseng, ahogy kiáltasz. Érzem a súlyod, ahogy rám zuhansz…

- Elég! Már vége! – Aki felhúzta magához. – Inkább szeress, és felejtsd el a rossz emlékeket. Szeress, hogy ma éjszaka már szép álmaid legyenek.

- Nem tudom, hogy…

Aki a nadrágja elejére húzta a kezét.

- Féltem, hogy nem tudlak majd kívánni. Szerencsére nem így történt. Használjuk ki!

Leslie csókja finom volt. Az övé vad és mohó. A férfi hátrakapta a fejét, rámeredt, mély levegőt vett, aztán lecsapott az ajkaira. Vadul szívta, harapta. Aki felnyögött. A vállába kapaszkodott, és átengedte magát az érzelmeknek, a mozdulatoknak.  Leslie végigfeküdt rajta. Minden lélegzetvételük, szívdobbanásuk kiegészítette a másikét. Minden mozdulatuk, érintésük illett a másikéhoz. Mindenük összeillett. Egyenként nem voltak hibátlanok, de együtt alkottak egy tökéletes egészet, és csak ez számított.

Vége