7. fejezet

7.

Nicholas tekintete kimerültebb és űzöttebb volt, mint valaha. Másfél hét után már nem tudta, hány embert vesztett el és mentett meg. Most tárgyalások folytak, fegyverszünetet rendeltek el mindkét oldalon. Ez viszont nem azt jelentette, hogy Nicholasnak semmi dolga nem akadt. A központi táborban dolgozott. Vizsgált, gipszelt, kötözött, műtött, újraélesztett vagy épp lecsukta egy-egy katona szemét.

- Doktor… - Egy fiatal tiszt robbant be a sátorba, ahol épp vizitet tartott.

- Valami baj van?

- Deveraux tábornok látni szeretné.

Nicholas meghökkent. Nem is tudta, hogy az apja a táborban van.

- Megyek. Dr. Haskins, kérem, fejezze be.

A fiatal orvos bólintott, Nicholas pedig az apja elé sietett. Hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött. A tábornok megjelenésével fényt derült családi hátterére, hiszen úgy hasonlított a férfira, akár egyik tojás a másikra. Természetesen azt is tudta, hogy becsülik és tisztelik a munkáért, amit végez. Nem egy ember köszönhette annak az életét, hogy Nicholas nem félt a tűzvonalban tartózkodni, és időben odaért egy-egy sebesülthöz. Nicholas úgy érezte, csak azt teszi, ami helyes. Nem várt érte köszönetet. Csupán mindenkivel beszélt, és elmondta, hogy egy fiút keres, akinek a neve Seita. Eddig nem volt szerencséje: vagy nem ismerték, vagy nem tudták merre jár. A tábornok a fősátorban várt rá.

- Uram, jelentkezem! – vágta magát vigyázzba Nicholas.

- Pihenj, fiam! Jól áll neked az egyenruha.

- Köszönöm. – Nicholas könnyed terpeszbe állt, teste elernyedt. – Miért jöttél?

- Nem mondhatom el, de velem jöhetsz, ha akarsz.

Nicholas kíváncsi volt. Sejtette, hogy apja nem szívjóságból ajánlja fel a társaságát. A betegeit Haskinsra bízta, és apja mellé vágódott a terepjáróba.

- Nem sikerültek a tárgyalások – mondta az apja halkan. – Zátonyra futottunk – tette hozzá komoran, miközben a dzsungel egyik elhagyatott útján haladtak. A sofőrjük, egyben az apja titkára, az úton tartotta a szemét, de a fegyvere is ott volt a keze ügyében. Nem nézett hátra, de Nicholas tudta, hogy minden hall.

- Mi a parancs? – fordult az apjához.

- Végső támadás.

- Hol?

- Meg akarjuk támadni Mortone bázisát…

- A lázadók vezére – sóhajtotta Nicholas keserűen. Apja ránézett, de a fia arca akár márvány, semmi érzelmet nem tudott leolvasni róla.

- Pontosan – bólintott. – Ha sikerül elfognunk, már gyerekjáték lenne a győzelem.

- Csapd le a kígyó fejét…

- … és megölöd a testét is – villant egy pillanatra mosoly a tábornok szemében.

- Mit tehetek én?

- Szeretném, ha ott lennél. Szükség lesz rád. Hallottam a vakmerőségedről.

Nicholas elvigyorodott.

- Tudod, hogy sohasem szerettem tétlenül ülni.

- Akkor továbbra is vigyázz magadra! – csattant fel a tábornok, majd elfordította a fejét. Nicholas megértette, hogy aggódik érte. Meglágyult a tekintete.

- Úgy lesz.

Az apja bólintott, aztán kutakodóan nézett a szemébe.

- Azt hallottam, keresel valakit…

- Az állami hadsereg hadnagya. Seita a neve. Tizennyolc éves, fekete hajú, sötét szemű fiú. Vékony, nálam legalább egy fejjel alacsonyabb. Segíthetnél megtalálni.

Nicholas látta, ahogy apja álla megfeszül. Felkészült az elutasításra. Bár ritkán kért bármit is, nem hitte, hogy ezúttal a tábornok segíteni fog neki. Az apja szeme összevillant a visszapillantó tükörben a titkáréval. Csettintett a nyelvével.

- Meglátjuk…

Nicholas nagyot fújt megkönnyebbülésében.

- Köszönöm, apa.

- Miért keresed?

Nicholas sejtette, hogy előbb-utóbb elhangzik ez a kérdés.

- Ő juttatott ki az országból. Az életét kockáztatta értem. Meg kell találnom.

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy talán már halott?

A tábornok kíméletlen szavai tőrként hasítottak Nicholas reménykedő szívébe. Igen, megfordult a fejében ez a lehetőség is… Felcsattant.

- Nem! Él, érzem…

A tábornok rámeredt, gyanakodva szemlélte.

- Mégis milyen közel áll hozzád?

- Eléggé ahhoz, hogy meg akarjam találni – tért ki a válasz elől a férfi. Az apja nem hagyta annyiban a dolgot.

- Nicholas, választ várok!

Nicholas egyenesen a szemébe nézett.

- Ő… nagyon fontos nekem.

- A szeretőd? – A tábornok stílusa néha elég nyers volt.

- Igen, és több is annál.

A tábornok percekig hallgatott, próbálta megemészteni a hírt.

- Hány napig is voltatok együtt? – meredt rá. – Még egy hét sem volt – válaszolt saját maga. – Ennyi idő alatt beleszeretni valakibe, akit nem is ismersz… Múló szeszély miatt ne tedd tönkre az életed.

Nicholas kibámult az elhaladó tájra.

- Eleinte én is ezt hittem – vallotta be. – Aztán azon kaptam magam, hogy hiányzik. Eszembe jutott, ha megláttam valakit, aki rá emlékeztetett. Beszélgetni akartam vele, elmesélni neki a napomat. Megölelni, megmutatni egy világot, amelyet soha nem ismert. Éjjelente felriadtam, mert azt álmodtam, hogy a karjaimban fekszik, de… nem volt ott. – Nicholas hangja elhalkult. Egyenesen apja szemébe bámult. – Azt hittem, hogy szerelem első látásra nem létezik, hogy nem szerethetek bele egy fiúba, hogy elfelejtem majd…

- Szerelem… – Az apja hangja legalább olyan halk volt, mint a fiáé, mintha félt volna kimondani a szót. Ő volt az, aki nevet adott a háromnegyed évnyi szenvedésnek.

- Igen.

Egyszerű szó volt, mégis az egész világot jelentette. Felnevetett.

- Szeretem őt, apa! – Mégsem volt öröm a hangjában.

A tábornok csak nézte, és bár az esze tiltakozott, a szíve örült, hogy fiát boldognak látja.

- Megtaláljuk, aztán eldöntheted, hogy tényleg megérte- e – mondta.

Nicholas bólintott, de nem volt boldog. Szeretett egy fiút, aki valahol a pokolban járt, és azt sem tudta, életben van-e egyáltalán.

Az államiak táborában halk, felvillanyozó moraj fogadta őket. A tábornok elvonult tanácskozni. Nicholas magára maradt. Sétálni indult. Megkereste az orvosi sátrakat. Bemutatkozott, beszélt az orvosokkal, majd kalandozni kezdett a táborban. Nevetést hallott, arra fordult. Széles körben állami katonák és apjának emberei álltak, és az előttük késsel harcoló párost bíztatták.

- Doktor, a tábornok úrral érkezett? – ismerte fel az egyik tiszt.

- Igen. Mi folyik itt?

- Feszültség-levezető.

Nicholast előreengedték.

- Hogy állunk? – kérdezte csendesen, arca maszk.

- Vesztésre – köpött a földre az egyik kopasz.

Alig mondta ki, emberük a földön kötött ki késsel a nyakán.

- A francba! – morogták a tábornok katonái. Pénz cserélt gazdát.

- Megpróbálhatom? – kérdezte Nicholas halkan. Rámeredtek.

- Ön? – hördültek fel többen.

Nicholas nem válaszolt. Belépett a körbe. Nem vette le a szemét az ellenfeléről.

- Nincs késem – mondta.

Kést nyújtottak neki, amely úgy simult a tenyerébe, akárha oda teremtették volna. Mély levegőt vett. Nem vette észre váratlanul felbukkanó apját, aki érdeklődve figyelte őket. Felvette a kezdőpozíciót. Ellenfele habozás nélkül támadott. Nicholas védekezett, és nagyon erősen kellett koncentrálnia. Nem akart veszíteni. Ez becsületbeli dolog volt.

Zihálva feszültek egymásnak. A kések pengéjén fény villant. Nicholas félrerántotta a kezét, de a kés kicsúszott az ujjai közül. Ellenfele feléje szúrt, többen figyelmeztetően felkiáltottak. Nicholas kockáztatva, hogy megsérül, előrenyúlt, felkapta a kezét, és kiütötte ellenfele kezéből is a kést.

Fegyver nélkül álltak szemben egymással. Nicholas mozdult először. Minden mozdulat kiegészítette a másikét. Nicholas támadott, ellenfele védekezett, majd fordítva, akárha táncoltak volna. Nicholas valamivel lassúbb volt, de erősebb. Az ütéseik már véresen komolyak voltak. Mind a ketten győzni akartak.

A körülöttük állók lélegzetvisszafojtva lesték őket. Nicholas ütött, megcsúszott a keze. Ellenfele csak erre a pillanatra várt. A földre zuhantak. Por ment a szájukba, a szemükbe. Köhögve, zihálva birkóztak, de Nicholas erőfölényben volt, amit ki is használt. Átfordultak, ő került felülre. Leszorította a földre, és rávigyorgott.

- Vesztettél.

Ellenfele a fogait csikorgatta, de izmai lassan elernyedtek. A tábornok tapsolni kezdett, emberei kiabáltak, az államiak a fejüket csóválták. Újabb pénzek cseréltek gazdát. Nicholas felállt. A kezét nyújtotta, de ellenfele segítség nélkül állt fel.

Egymást nézték.

- Visszajöttél.

Nicholas mély levegőt vett.

- Igen.

Egyszerre nyúltak a másik felé. Egymásba kapaszkodtak. Mindenki rájuk meredt – értetlenül. Csak a tábornok ingatta a fejét megrovón, és visszaindult a sátrakhoz. Nicholas belefúrta az arcát a fiú nyakába.

- Szeretlek… Seita…

A fiú lehunyta a szemét.

- Attól féltem, hogy nem jössz vissza, és most mégis itt vagy. – Egész testében reszketett, nyoma sem volt az előbbi vérszomjas harcosnak. – Én is szeretlek…

Nicholas megcsókolta. Minden gyengédség nélkül, ott a többi katona szeme előtt, de most egyik sem számított. Izzadságtól csatakos testük összetapadt, és az égen felragyogott a mosolygó Nap…