7. Egy kevésbé átlagos péntek délután

7. Egy kevésbé átlagos péntek délután

Naoya a táskáját lóbálva sietett hazafelé. A sarkon befordult, mielőtt eszébe jutott volna, hogy ez már Akiráék területe. Az öt fiú a falat támasztva várt rá. Nagyot nyelve megtorpant. Akira – a banda feje – csorba fogú, hideg szemű, vékony fiú megállt előtte. A sarkán hintázva nevetve hajolt hozzá.

- Nézzétek, fiúk, ki van itt? Hát, nem a mi Naoya barátunk?

Naoya sápadt volt, akár a fal.

- Még van a tízóraimból – motyogta. Beletúrt a táskájába. – Meg van nálam pár száz yen is, csak ma engedjetek tovább.

Nem nézett Akira szemébe. A fiú harsogva nevetett.

- Hallottátok? Pénzt ajánl fel nekünk. Hát persze, hogy elfogadjuk – szedte el a yeneket Naoyától. – De igazán nem kellett volna, hiszen mi barátok vagyunk. Vagy talán nem így van? – ragadta meg Naoya állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Élvezettel figyelte a fiú félelemtől elsötétülő tekintetét.

- No, mondd már! – nógatta kegyetlen mosollyal.

Naoya arcán egy könnycsepp folyt végig, de nem válaszolt. Akira ökle a hasába csapódott. Naoya felkiáltott, féltérdre rogyott, a táskája leesett a földre. Akira a hajába markolt és felrántotta. Már ütni akart, amikor egy hang megállította.

- Engedd el!

Az utca végén fekete ruhás alak ült egy motoron. Éppen levette a sisakját. Raitou volt az, és nagyon hűvösnek tűnt. A motorját kitámasztotta, és odaballagott hozzájuk.

- Te meg ki az ördög vagy? – hörrent fel Akira idegesen.

- Takaya Raitou – vetette oda neki foghegyről, és letérdelt a földön heverő Naoyához. – Jól vagy?

- Igen – motyogta Naoya a hasát fogva, remegve.

- Akkor jó – bólintott Raitou. Visszakézből lekevert pofonja nagyot csattant a fiú arcán. – Elegem van belőled! – sziszegte. Megragadta a csuklóját, felrántotta és megtaszította a motor felé. – Várj meg! Beszédünk van egymással.

Akiráék tátott szájjal meredtek rá.

- Mit akarsz te itt? – tért magához elsőnek Akira.

Raitou minden szó nélkül térden rúgta a hozzá legközelebb álló srácot, és kézéllel leütötte. Ágyékon rúgta a következőt, behúzott egyet a harmadiknak, orrát törte a negyediknek. Könnyedén mozgott. Látszott, hogy van tapasztalata az utcai verekedésekben. Nem volt egy felesleges mozdulata sem. Mire Akira észbe kapott, már egyedül állt vele szemben. Társai a járdán agonizáltak, kómáztak, jajgattak. Raitou a nyakánál fogva lökte a falhoz, és nekiszorította. A tekintete üres volt, és talán épp ezért olyan fenyegető.

- Ha még egyszer meglátlak Naoya közelében, és akár egy karcolás lesz rajta, nagyon meg fogod bánni – suttogta. – Eltöröm mindkét karod, utána meg a lábaid. Aztán fogom a késem, és átszabom az arcod, hogy anyád se ismer majd rád. Világos?

- Igen… - Akira lihegett, remegtek a lábai.

Raitou elégedetten bólintott. Elengedte, felkapta Naoya táskáját, és otthagyta a fiúkat. Akira lecsúszott a fal mellett, és eldöntötte, hogy Minagawa Naoyának még csak a közelébe sem megy soha többé.

Naoya a motor mellett állt. Piros volt az arca, ahol a fiú tenyere érte, de amúgy sápadt volt. Raitou odaadta neki a táskát, segített felcsatolni neki a bukósisakot. Felvette a sajátját is, és felült a motorra. Naoya mögötte helyezkedett el, közéjük a táska került. Raitou motort bőgetve indított, és a belváros felé vette az irányt. Naoya reszketve kapaszkodott. Hamar feltűnt neki, hogy nem hazafelé tartanak, de nem merte szóvá tenni.

Elegáns, csupa üveg épület előtt álltak meg. Fiatal fiú rohant a fogadásukra. Meghajolt Raitou előtt.

- Beálljak vele a mélygarázsba, Takaya-san?

- Igen, köszönöm, Sei-kun.

Naoya a homlokát ráncolva töprengett, hogy mégis mit keresnek itt. Odaadta a sisakot a fiúnak, és engedte, hogy Raitou kézen fogva a bejárat felé húzza. A portástól a titkárnőkig mindenki meghajolt a láttukra, és köszönt. Naoya szeme egyre nagyobbra kerekedett. Nem értett semmit.

Még ahhoz is kába volt, hogy megnézze, hányadik emeletig viszi őket a lift. Amikor kiszálltak, és egy előtérbe léptek, Naoya kezdte sejteni, hogy ez a hely Raitou birodalma. Itt lakhatott, amikor nem otthon volt.

Naoya dermedten megállt. Raitou lerúgta a bakancsát, és minden szó nélkül letérdelt eléje, hogy lesegítse a cipőjét. Naoya annyira meg volt illetődve, hogy hagyta, hadd tegyen a fiú, amit akar. Raitou a dzsekijét szekrénybe akasztotta, Naoya táskáját a kisasztalra dobta, majd magával vonta a lakás belsejébe.

A konyhában egy székre lökte, majd nekiállt teát főzni.

- Légy megtisztelve – mondta. – Apámon kívül ide még senki nem jutott fel. Mielőtt megkérdeznéd, ez itt az én lakásom, a cégem öt emeletet foglal el az épületben. A hatodik emelet pedig az enyém.

Naoya csak bámulta a fiút. Raitou nem zavartatta magát. Felszolgálta a teát, s kis időre magára hagyta. Amikor visszajött, leült vele szemben.

- Felhívtam Yuikót, hogy ne aggódjon. Ezen a hétvégén nálam maradsz.

Naoya bólintott. Nem tudott, mit felelni. Raitou fürkészve méregette.

- Mi a bajod? – kérdezte végül.

Naoya nemet intett.

- Semmi, csak… - Elakadt. Lehajtotta a fejét. Raitou felállt, és közelebb lépett.

- Sajnálom! – tört ki Naoyából. – Annyira szerettem volna visszaütni!

- És miért nem tetted? – guggolt le eléje a fiú. Komor arccal nézett rá, és ebben a pillanatban a köztük levő pár évet Naoya évtizedeknek vélte.

- Az apám mindig azt mondta… nem szabad, mert akkor olyan leszek, mint azok, akik bántanak. Én pedig nem akarok olyan lenni!

- Milyen? Olyan, mint én?

Naoya félrenézett. A keze ökölbe szorult.

- Néha… félek tőled – vallotta be.

Raitou arcán keserű mosoly futott végig.

- Én már csak ilyen vagyok – gúnyolódott.

- Most haragszol rám? – szorongott Naoya.

Raitou könnyedén vállat vont.

- Miért tenném? Végül is csupán egy naiv kölyök vagy. Figyelj, Naoya… - Raitou komoran ingatta a fejét. – Az ember nem lesz attól rossz ember, ha megvédi magát. Ha bánt másokat és élvezettel teszi… Az már egy más eset. Azt hiszed, a kedvességed megvéd mindenkitől, mindentől. Holott pont ez irritál benned minden embert. Még mindig meg akarsz felelni az apád elvárásainak, pedig ő már rég halott. Nem mondom, hogy ne tiszteld és védd az emlékét, de el kell őt engedned. Engedelmeskedsz Yuikónak is, akárha isten lenne, és érte feláldozod az álmaid.

- Ez nem igaz! – kiáltott fel Naoya haragosan. A szeme szikrákat szórt. Ebben a pillanatban nem tűnt naiv kölyöknek. Raitou gúnyosan elmosolyodott.

- Nem csak naiv, de hazug is vagy…

Naoya ökölbe szorított kézzel ütötte meg. Raitou a padlóra huppant. Felrepedt ajkából vér szivárgott. Naoya rémülten meredt rá.

- Nem… - nyöszörögte.

Felugrott, a szék felborult. Kirohant. Raitou utánaeredt. Az előszobában érte utol. Elkapta a vállát, megpenderítette, de Naoya megbotlott. Elestek. Naoya kétségbeesetten hadakozott, próbált kiszabadulni alóla. Zokogott. Raitou könnyedén legyűrte. Csuklóját a padlóhoz szorította, és teljes súlyával ránehezedett. Nem szólt, csak Naoya homlokához döntötte a homlokát.

- Ne haragudj! Kérlek… - suttogta végül mégis.

- Sajnálom - szipogta Naoya.

Raitou szorítása engedett. Egyik kezével finoman letörölte a fiú könnyeit.

- Sajnálom, hogy rákényszerítettelek arra a pofonra – sóhajtotta.

- Igazad volt – motyogta Naoya.

Raitou lenyűgözve bámulta az aranybarna szempárt.

- Miben?

- Mindenben. Azért tartom be apám szavait, mert így velem van. Az anyám kedvéért feladtam a rajzolást, mert így hálálhatom meg neki, hogy van nekem. Naiv vagyok, és hazudok magamnak – Naoyából vallomásszerűen, és nem túl összefüggően törtek elő a szavak.

Raitou gyengéden megcirógatta az arcát.

- Talán itt lenne az ideje, ha végre magaddal törődnél, nem másokkal, és mások elvárásaival. Az apád mindig veled marad, mert te egy rész vagy belőle. Yuiko pedig akkor is szeretni fog, ha nem leszel ügyvéd. Ő az édesanyád, és úgy szeret, ahogy vagy, aki vagy… minden hibáddal és jó tulajdonságoddal együtt. Attól még nem leszel rossz ember, hogy az álmaidért harcba szállsz…

Naoya ujjai óvatosan megérintették Raitou még mindig vérző ajkát.

- Egyedül nem megy – ingatta a fejét.

Raitou keze a hajába túrt.

- Hiszen én itt vagyok – súgta a fülébe.

Naoya karjai a nyaka köré fonódtak. Raitou arca ellágyult, a szemében pedig valami ismeretlen villant. Ajka olyan finoman érintette Naoyáét, akárha pillangó szárnya lett volna. Naoya félig lehunyt szempillái mögül nézett fel rá, és átvillant a fején, hogy tiltakoznia kellene, de csak egy pillanat volt, és már tova is szállt a gondolat. Olyan természetesnek érezte, hogy megtörtént. Talán már várta is egy kicsit, maga sem értette, miért. Jó érzés volt. Borzongás futott végig a gerincén, egészen az ágyékáig. Igen, határozottan jó érzés volt.

Egész hétvégén együtt voltak. Naoya élvezte Raitou csak rá irányuló figyelmét, a futó érintéseket, a pillekönnyű csókokat. Együtt fürödtek, és Raitou megtanította neki, milyen érzés a másik érintése. Naoya ilyenkor látta, milyen hatással van a fiúra, büszke volt rá, de Raitou visszafogta magát, nem lépte át azt a láthatatlan határvonalat.

Együtt aludtak, összebújva, ahogy régebben, és Naoya élvezte, hogy Raitou teste összesimul az övével. Egymást bámulták evés közben, egymáshoz bújtak olvasás, tévénézés közben. Naoyának ez alatt a két nap alatt természetes lett Raitou, akár a levegő vagy a víz. Sejtette, hogy a köztük kialakult viszony nem tarthat örökké, hogy valaminek történnie kell.

Vasárnap Raitou hazavitte. Az ajtó előtt lopva megcsókolta, s csak utána mentek be. Yuikónak és Kyuujinak fel sem tűnt, hogy Naoya mennyire közel áll Raitou-hoz, s hogy Raitou keze Naoya derekán nyugszik. Naoya vacsoráig visszavonult a szobájába, hogy felkészüljön a hétfőre, míg Raitou leült beszélgetni az apjával. Yuiko vacsorát készített. Úgy viselkedtek, akár egy teljesen hétköznapi család, de éjszaka Raitou átosont Naoya szobájába. Mellébújt, megcsókolta, simogatta, míg el nem aludt. Utána visszament a szobájába, s reggelre nyoma se volt.

Naoyában zavaros érzések keringtek. A Raitou-hoz fűződő viszonya bűn volt a javából, de a fiú már túlságosan is része lett az életének. Ráadásul szeretett volna beszélni Yuikóval is, hiszen közeledtek a felvételik. Az a péntek délután alapvetően változtatta meg Naoya életét: bonyolultabbá, de szerethetőbbé is tette. Ám gyermeki ártatlan lelke háborgott a bűnös kapcsolat és Yuikónak tett ígéretének megszegése miatt. Az összeomlás elkerülhetetlen volt, mert Naoya nem az a fajta ember volt, aki sokáig bírta az állandó érzelmi nyomást.