7. (befejező) rész

7.

            Mike háza hatalmas volt, egy csomó gyerek rohangált az udvaron, amikor odaértek. Ryan kicsit arrébb állt meg, mert nem talált parkolóhelyet. Nem sietett, időt akart neki hagyni.

Egész nap így viselkedett, mióta reggel elhozta otthonról. Viccelődött vele, kedves volt és udvarias. Akárhányszor elment mellette, futólag megérintette a karját, a hátát, vagy végigsimított a haján.

- Mehetünk?

- Kicsit ideges vagyok. Biztos nem fognak piszkálni, amiért engem hoztál el?

Ryan elvigyorodott.

- Akkor is piszkálnának, ha nővel érkeztem volna. Ez már csak így szokott lenni.

- De mutattál már be nekik férfit?

- Igen. – Ryan nem szokott beszélni a volt partnereiről, ám most hátradőlt, és a keze után nyúlt. – Willt például ki nem állhatták, igazuk lett, tényleg egy seggfej volt. Eddie-t kedvelték, de ő Washingtonban talált munkát, és elköltözött.

- Miért nem mentél vele?

- Itt a munkám, az anyám. Eddie-nek rajtam kívül nem volt senkije, könnyebben maga mögött hagyhatta a helyet.

- Velem eljönnél…

- Veled igen. Te más vagy. – Ryan rámosolygott. – Mehetünk?

Kis habozás után bólintott, megragadta a férfi karját, és a szemébe nézett.

- Én nem hagytalak volna itt.

- Tudom. – A férfi megszorította a kezét. – Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Menjünk!

Kiszálltak. Ryan vásárolt idefelé jövet két karton sört, azokat most kivette a hátsó ülésről.

- Ryan! – Két fiú rohant oda hozzájuk.

- Sziasztok! Jó, hogy jöttök. Ezt bevinnétek? – adta oda nekik a kartonokat.

- Persze. Apu hátul van – közölte a nagyobbik gyerek. Olyan tizenkét éves lehetett, de már most Amenadiel fölé magasodott. – Ő a barátod?

- Igen. Di, bemutatom Kicsi Mike-ot, és az öccsét, Marty-t. Srácok, ő itt Di, a párom.

- Nem az eseted – állapította meg Marty. Ő alacsonyabb volt a bátyjánál, így egyenesen szembenézett Amenadiellel.

- Valóban? – Ryan mókás arcot vágott. – Eddig fel se tűnt. Na, menjetek, mindjárt megyünk mi is!

- Oké! – A két gyerek elrohant.

- Tényleg nem vagyok az eseted?

Ryan számíthatott a kérdésre, mert átkarolta a derekát.

- Nem.

- Milyen az eseted?

- Számít?

- Lehet, hogy igen.

- Szerintem meg nem. – Ryan átkarolta a derekát. – Szerintem az számít, hogy téged szeretlek.

Igaza volt. Elszégyellte magát, és bólintott.

- Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Nem vagy fáradt?

- Nem. Jól vagyok. – Most, hogy végre eldöntötte, megírja a vele történteket, valahogy megnyugodott. Már nem csak tétlen szemlélője és elszenvedője lesz mindennek, hanem a tényleges résztvevője, és talán maga alakíthatja a sorsát. – Nem is mondtam, anya felhívott, amíg zuhanyoztál. Beszélt az egyik régi tanárommal. Vállalná, hogy segít a suli befejezésében, és ha még mindig olyan jól rajzolok, akkor talán egyetemre is mehetnék.

- Te tudsz rajzolni?

- Régen tudtam. – Elkomorodott. – Elsüllyesztettem a rajzaimat jó mélyre, amikor pakoltam.

- Miért?

- Mert naiv voltam, és ez tökéletesen átjön mindegyiken.

Lassan elindultak a ház felé.

- Tudod, kölyökkorában mindenki naiv.

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor gondolom azzal is, hogy az is te vagy. A személyiséged része.

Amenadiel nem válaszolt, mert odaértek az ajtóhoz, ami azonnal ki is nyílt előttük. Fogalma sem volt, milyen fogadtatásra számítson, de ilyenre még véletlenül sem gondolt. Egy nő omlott a nyakukba, valami olyasmivel, hogy milyen cukik vagytok! Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, Ryan nevetve beljebb löködte, és nekiállt bemutatni neki egy sereg embert. Gyorsan feladta, hogy bárkinek a nevét megjegyezze, ám az rettentően jólesett neki, hogy senki nem néz rá furán, és ugyanúgy bánnak vele, mintha egy lenne közülük.

Nevetés hallatszott mindenfelől, valaki elrángatta mellőle Ryant, őt meg lerohanta egy fiatal nő hatalmas pocakkal. Arról érdeklődött tőle, hogy tudja-e, milyen marha szerencsés, mert Ryan Cassidyt még senki se látta ilyen szerelmesnek, mint most.

- Volt már szerelmes, nem?

Erre a bizonytalan kérdésére egyszerre öt nő kacagott fel körülötte.

- Te különleges vagy – biztosította őt Tina. Őt jegyezte meg egyedül, mert Mike felesége volt, és a háziasszony. – Mike mesélte, mennyit aggódott érted, amíg a kórházban voltál.

- Még meg sem köszöntem a férjének, hogy megmentettek.

- Nyugodtan tegezz! – veregette meg a karját a kerekded asszony. – Nem neki kell megköszönnöd, hanem Ryannek.

- Georgie mesélte, hogy a parancsnok már mindenkit kiküldött az épületből, de Ryan ott maradt – suttogta a nő a nagy pocakkal. – Az a rész amúgy már nagyon veszélyes volt, mégis bement, és még szerencse, mert benn égtél volna.

- Miről pletykálkodnak a drága hölgyek? – Mike átkarolta a felesége vállát.

- Semmiről, ami a te fülednek való! Menj vissza a pasikhoz, minket meg hagyj beszélgetni! – ütötte játékosan hasba a felesége.

- Viszem magammal Di-t is.

- Csak szeretnéd! Di-vel most mi beszélgetünk!

- De Di pasi, drágám!

Amenadiel nem emlékezett, hogy szórakozott-e valaha ilyen jól. Összeakadt a tekintete Ryanével, aki rávigyorgott, aztán visszafordult a kollégája felé. Mike közben Tinával próbált dűlőre jutni, őt viszont csábította a gyerekzsivaj odakint. Kiosont. Megállt a tornácon, onnan nézte a labdázó gyerekeket. Lehettek vagy tízen, különböző korúak voltak, lányok és fiúk vegyesen. A nevetésük és a gyönyörű kék ég ellenére észre sem vette, hogy lassan elkomorodik.

Ryan úgy negyedóra elteltével szabadult meg Johnnytól, és indult Di keresésére. A házban nem volt, a nők egyike sem látta. Georgie felesége, Shannon viszont kifelé mutatott, mert Di még korábban az udvar felé indult. Sejthette volna, a fiút mindig is vonzotta a kék ég. Kisétált, aztán megtorpant.

A tornác oszlopának támaszkodó Di-re nem illett a fiú jelző jelen pillanatban. Fekete nadrágot viselt, a fehér inget még ő vasalta ki neki indulás előtt. Még veszekedtek is, mert mindjárt feltűrte mindkettő ujját. Ám ahogy most ott állt, nem számított, hogy összegyűrte. Karcsú volt és még hátulról is vonzó. A haját összefogta, lassan le fog érni a fenekéig, állapította meg. Mike-nak igaza volt, pasi volt a karcsú alak és a hosszú haj ellenére. S nem tudta, mikor változott ennyit, de már nem a megvédendő kis kölyök volt, hanem a vele egyenrangú partner, aki meg tudta védeni önmagát.

Mögé ballagott, érzékelte, hogy elgondolkodott. Felfedezte, hogy átkarolta magát, és ez nem jelentett semmi jót. A gyerekeket bámulta, észre sem vette, hogy ott van mögötte. Gyengéden megérintette a hátát.

- Minden rendben?

Di rápillantott. Komor volt az arca, távoli a tekintete.

- Szerencsések ezek a srácok.

Azonnal tudta, mire gondol.

- Igen, azok.

Di visszafordult az udvar felé.

- S nem is sejtik…

- Talán jobb is. Hadd legyenek gyerekek még egy ideig.

Amenadiel habozott. A név ott volt a nyelve hegyén, amelyet égetett a hallgatás.

- Anton – mondta ki halkan.

- Tessék?

- Anton Philips – sóhajtotta, hogy belefájdult a mellkasa. – Orosz származású szülők gyereke, akik Philipsre változtatták a nevüket. Számításai szerint azon a napon ünnepelte a tizenkettedik születésnapját, amikor felgyújtotta magát a mellettem levő szobában.

Ryan képtelen volt megszólalni. Percek teltek el, mire összeszedte magát.

- Felhívom Archer nyomozót – mondta, és arrébb sétált. – Veled akar beszélni – nyújtotta oda a mobilját pár perc múlva.

Amíg a nyomozót hallgatta, aki még több információról faggatta, a gyerekeket nézte, majd döntött.

- Neveket fogok sorolni magának, nyomozó! – vágott a férfi szavába. – Nem tudok róluk semmit, csak a nevüket, néha még a vezetéknevüket sem. A mellettem levő szobában voltak, folyamatosan cserélődtek, és fogalmam sincs, hová kerültek, mi lett velük. – Éveket öregedett, mire elsorolta mindegyiket. Ryan odaállt mögé, a mellkasához ölelte. Ez adott neki erőt, hogy végigmondja az összeset.

Archer tovább kérdezősködött volna, de kinyomta a telefont. Ez épp elég volt. Tartozott azoknak a gyerekeknek, és ezzel csak most volt képes szembenézni, ahogy a nevetgélő srácokat figyelte.

- Tudod, hogy mi lett velük, igaz? – Ryan nagyon halkan kérdezte.

Nem válaszolt. Sokáig álltak egymást ölelve. Mike és Tina rájuk talált, és ezzel véget is ért a nyugalmuk.

- Miért vágtok ilyen búvalbélelt arcot? – vágott Ryan vállára Mike. – Gyertek beszélgetni!

Ryan aggódva pillantott Di-re, de ő a gyerekeket nézte. Kibontakozott a karjaiból, és elindult feléjük.

- Beszállhatok? – kiáltotta oda nekik.

- Di… - Ryan figyelmeztetni akarta, hogy a futkározás nem ajánlott a tüdeje miatt, de Mike megszorította a vállát.

- Nem védheted meg mindentől!

- De…

- Szerintem tudja, mit csinál – bólintott Tina is. Átölelte a férje derekát. – Bízz benne jobban!

Ryan a fiú, nem, javította ki magát, a férfi után nézett. Ahogy éppen kicselezett két fiút, és nevetett, a haja kibomlott. Az egyik gyerek nekiment, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Ő meg mozdult volna, aztán megemberelte magát, és várt. Látta, hogy Di megmozdul, a fiúk köré gyűlnek, aztán meghallotta a nevetését. Amikor felállt, és az ég felé fordította az arcát, rájött, hogy nem kell féltenie többé.

            Amenadiel maga sem hitte el igazán, hogy képes volt megtenni, és kiállni a nyilvánosság elé. Több, mint fél év telt el a kiszabadulása óta, ezalatt a feje tetejére állt az élete. Életben maradt a tűzben, felépült, újraértelmezte önmagát és a való világot, szerelmes lett, és most… Most itt ült a vakuk és a kamerák fényében, amelyek meleget árasztottak. Kérdések röpködtek felé a riporterektől és újságíróktól. A múltját, a hat évét próbálták felölelni egy-egy kérdéssel. Az érzelmeiről faggatták, a gondolatait akarták megismerni. Ő meg csak ült, és azon morfondírozott, hogyan és mikor jutott idáig.

Mike-nál kezdődött minden, ez teljesen nyilvánvaló volt. Azzal, hogy segített a rendőrségnek, elindult a lavina. Archer folyamatosan zaklatta, hiába mondta meg neki többször is, hogy ennyit tehetett érte. Informálta a gyerekekről, holott nem akarta tudni, mikor és hol találták meg valamelyiket, ha megtalálták őket egyáltalán. Ám volt egy pont, amikor már nem tudott elvonatkoztatni tőlük. Ismerte azokat a srácokat, kicsit együtt halt mindegyikkel. Anton temetésére el is ment, hiába szakadt meg a szíve.

Archer egy hete vetette fel neki a sajtótájékoztatót. A médiát, a várost és az embereket még mindig foglalkoztatta az eset, s bár nagy veszélynek tette ki magát vele, volt egy nagy előnye is. Az internetet és a könyveket bújta hetek óta, olvasott, próbálta bepótolni mindazt, amit elmulasztott. Fejlődött, megismert, tanult. Ráébredt, hogy a nyilvánosság minden zavaró tulajdonsága ellenére, neki most a segítségére lehet.

Befejezte a visszaemlékezéseit, éjszakákat dolgozott rajtuk, míg Ryan ott aludt mellette, vagy éppen főzte neki a kávékat. Rengeteget beszélgettek, egyre jobban megnyílt előtte, mégsem engedte meg neki, hogy elolvassa, amit írt. Kinyomtatta több példányban, lezárt borítékba tette őket, majd mindent számba véve, a legkülönfélébb helyekre címezte mindegyiket. Utána napokig töprengett, kikben bízik meg annyira, hogy letétbe helyezheti náluk? Ryan lett az egyik, a bátyja a másik, a család ügyvédje a harmadik, Scott a negyedik, a pszichológusa az ötödik, a kezelőorvosa a hatodik, és egy ismeretlen ügyvéd a hetedik, aki nem is sejtette, mit bíz rá új ügyfele.

Tisztában volt azzal, hogy a hallgatásával csak a vendégeinek segít, de élni akart. Azzal, hogy halála esetére bebiztosította magát, legalább tett valamit. Nem csak egy gyáván a sarokba bújó kisfiú volt már, hanem egy logikusan gondolkodó férfi, aki több oldalról közelítette meg az őt érdeklő kérdéseket. Válaszokat akart, és ha kellett, napokig ült a telefonnal a kezében. Biztosan tudta, hogy egyetlen hibalehetőséget sem engedhet meg magának.

Néha csak feküdt Ryan mellett, és hallgatta a szuszogását. Oldalba bökte, ha horkolt. Ismerkedett egy párkapcsolat előnyeivel és hátrányaival. Eljárt az esti iskolába, mert be akarta fejezni a tanulmányait. Újra rajzolni kezdett, az ujjai most már sokkal nehezebben mozdultak, mint régen, de lassan, ahogy teltek a hetek, ráérzett a hangulatára. Napközben szidta Sziamiaút, ha nem viselkedett jól, és ajnározta Bruce-t, aki mindig szót fogadott neki, a macskával ellentétben.

Sokkal többet beszélt az apjával, próbálták megtalálni a közös hangot, amelyet valamikor évekkel ezelőtt elvesztettek. Cecily-vel néha kitárgyalták a pasikat a tévében, a húga éppen Ryan egyik kollégájáért, valami Marcért volt odáig. Az anyjától főzőleckéket vett, ilyenkor néha romba döntötték a konyhát, de rengeteget nevettek, és ez volt a legfontosabb. Megtanulta értékelni a pillanatokat.

- Nem tudok mást mondani, mint amit már megtettem – válaszolta éppen egy szőke hajú riporternő kérdésére. – Nem láttam a vendégek arcát. Nem tudom a nevüket. Semmit sem tudok róluk.

- Azt mondja, hogy azonosítani sem tudná őket? – Egy újságíró volt a kérdező. – Mert biztos van, amire emlékszik! – Erre valaki halkan felvihogott a háta mögött. Mindenki tudta, mire célzott.

Nem tudta, milyen arcot vág. Remélte, hogy semlegeset, érzelemmenteset, amilyet mindig, ha a házban eltöltött időről kellett beszélnie. Sejtelme sem volt arról, hogy falfehér, a szemei hatalmasnak és ijedtnek tűntek; egy kisfiú volt, akit a farkasok elé vetettek. Archer odahajolt hozzá, hogy bírja-e, de bólintott.

- Emlékszem – felelte csendesen, a mikrofonok hangosították fel a hangját. – Amire emlékszem, azon nincs semmi vicces. Fájdalomra, sírásra, könyörgésre, sikolyokra… - Mindenki elkomorodott, az egyik nő belesápadt. – Az egyik férfira, aki addig vert, míg elájultam csak, mert ebben lelte élvezetét. Pecsétgyűrűt viselt, ma is a testemen hordom a nyomát. – Lassan mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. – Mit akarnak, miről beszéljek maguknak? Gondolom, valami olyasmi lenne jó, amit el tudnak adni az esti hírekben. – Összekulcsolt kezét nézte, és sajnálta, hogy nem engedte meg Ryannek, jöjjön vele. Egyedül akarta ezt az egészet végigcsinálni, és tessék, talán képtelen rá. – Nincs ilyenem, sajnálom.

- Akkor miért állt ki a nyilvánosság elé? – A fekete hajú nőben volt valami, amitől ellenszenves lett a számára, pedig eddig udvarias volt minden kérdése és megjegyzése.

- Nem olyan rég egy barátomnál voltam. Gyerekek vettek minket körül. Arra gondoltam, hogy milyen szerencsések, és milyen szerencsések az ő szüleik. Van, aki a lelkét eladná azért, hogy gondtalanul focizzon az udvaron, de csak egy sivár szoba jutott neki. – A nő szemébe nézett. – Összevesztem aznap apámmal, amikor elmentem otthonról. Ha nem így történik, és mindketten másképp állunk a dologhoz, talán ma egy más ember lennék. Nem kellett volna eltöltenem hat évet abban a pokolban.

- Mégis túlélte…

- Én igen, de hányan vannak, akik nem?! Úgyhogy minden szülő és gyerek, aki majd nézi vagy olvassa ezt, gondolja át, milyen szerencsés.

- Hogyan élte túl? – kérdezte egy férfi. A telefonját tartotta feléje, a szemében őszinte kíváncsiság volt.

- Egyik napról a másikra. Megettem mindent, amit elém tettek. Engedelmeskedtem. Haza akartam jutni, hogy elmondjam az anyámnak, nem szöktem el.

- Hogy érti azt, hogy engedelmeskedett? – Megint a fekete hajú nő szólalt meg. – Mindent megtett, amit a vendégek kértek magától?

- Ők soha nem kértek. Parancsoltak. Azt kellett tenni, amit akartak. Én pedig élni szerettem volna, és látni a kék eget.

- Gondolom, a kék ég a szabadságot szimbolizálja – mondta egy férfi, aki divatos kabátot viselt.

- Azt hiszem. – Nem volt biztos benne, hogy a halovány mosoly eljutott-e a szeméig is. – Ezen soha nem gondolkodtam. A sivár szoba fehérsége és a vér pirosa után vágytam egy másik színre. A kékre. Az olyan megnyugtató.

- Mi volt az oka, hogy magát ennyi ideig tartották ott? Már nem gyerek. – Újra egy nő kérdezett, ezúttal a hátsó sorból.

- Azt mondták, különleges vagyok – sóhajtotta keserűen. A szemére mutatott. – A felemás színű szemem sok vendéget vonzott.

- Nem lehet, hogy azért marasztalták, mert olyan engedelmes volt? – A fekete hajú nő előrehajolt. – Nem csak a szeme színét szerették magában, hanem talán azt is, hogy élvezte, amit magával tettek?

Értette, mit akar elérni a nő, s azt is, mire gondol. Benne is felmerült ez, de józanul mérlegelte a döntéseit, a motivációit, a vágyait, és arra jutott, hogy bár néhány alkalmat élvezett, valójában abban sem volt semmi élvezet. A túlélését szolgálták, az ép esze megőrzését. Sokáig nem válaszolt, a nőt nézte, aki szemrebbenés nélkül bámult rá. Lassan hátratolta a székét, és felállt.

- Di? – Archer majdnem utánanyúlt, aztán visszarántotta a kezét. Soha nem érintette meg, és biztos volt benne, hogy nem is fogja.

Felállt, megkerülte az asztalt. Mindenki kíváncsian nézte, mi fog történni. Megállt a nő előtt, hagyta, hogy az üresség kitöltse a tekintetét. Hosszú ujjú pólót viselt farmerral és tornacipővel. Meleg volt a helyiségben, így nem érezte hűvösnek a levegőt, ahogy a fején át lehúzta a felsőjét. Mégis megborzongott. A pólót markolta, majd körbefordult a nő előtt. A fejét felszegte, és nem hagyta, hogy könnyek gyűljenek a szemébe. Ezek előtt nem fog sírni, döntötte el, ám amikor újra szembekerült vele, mégis ott égtek a szemében.

- Nézzen rám, és döntse el, hogy vajon élveztem-e bármit abból, amit velem tettek! – mondta élesen. – Ne fordítsa el a fejét! Nézzen meg jól, aztán képzelje el ezeket a sebeket egy ötéves vagy egy tizenegy éves gyermek testén… - Elcsuklott a hangja. – Gondolja, hogy bármi mást is érezni lehet a fájdalmon, a szégyenen és az undoron kívül? Legfeljebb halálvágyat… - Nagyot nyelt. – Vágyat, hogy mielőbb véget érjen! – Reszketve vette a levegőt, annyira fájt a mellkasa, hogy majdnem összegörnyedt.

Összeszedte magát, és sarkon fordult. A kijárat felé indult. Számára az interjú véget ért. Archerék felzárkóztak mögé, de aztán a fekete hajú nő hangja megállította.

- Nem hiszem el, hogy nem tud semmit! Nem lehet, hogy inkább nem akarja elmondani?

Visszafordult.

- Amit tudok, nem fogom a sírba vinni, ha erre gondolt – válaszolta. – Köszönöm, hogy eljöttek és meghallgattak!  

A rendőrök követték, ahogy kiment. Hill nyomozó nyitogatta előtte az ajtókat, míg egy szabad folyosóra nem jutottak. Ott lassított, magára rángatta a felsőt. Előszedte a telefonját, és felhívta Ryant. A férfi csak sokára vette fel, zihált, ahogy beleszólt.

- Szia! Bocsi, most jöttünk vissza egy balesettől. Jól vagy?

- Igen. Vége van.

- Jól vagy? – Ryan aggódó hangjára nekidőlt a falnak.

- Igen.

- Nem úgy hallom.

- Túl fogom élni.

Ryan csak sokára válaszolt, nagyon gyengéd volt a hangja.

- Ebben biztos vagyok. Sietek haza!

- Rendben. Várlak.

- Szeretlek.

- Én is – lehelte. Lassan lecsúszott a fal mellett. Kinyomta a telefont, a térde közé hajtotta a fejét, és összekulcsolta rajta a karját. Ezernyi gondolat, emlék, érzés vibrált benne. Reszketett, pedig nem is fázott.

- Tudunk valamiben segíteni? – Hill nyomozó térdelt le mellé.

Archer és Woods egyik lábáról a másikra állt, ők nem igazán tudtak mit kezdeni a helyzettel.

- Nem. Nyugodtan menjenek csak! Hazatalálok.

- Ez eszedbe se jusson! Hazaviszünk.

Felemelte a fejét. A tekintetében új fény égett.

- Lenne dolgom a városban. Elkísér?

Direkt nem Archeréket kérdezte, bár becsülte őket, mint rendőröket. Hill nyomozó viszont nem nézett rá furán, és nem is kezelte másképp. Most is bólintott, és felemelkedve a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.

- Persze. A barátod is jön?

- Még dolgozik.

- Rendben.

Elköszöntek Archeréktől. Hill nem kérdezte, hová mennek, míg ki nem jutottak a földalatti parkolóból.

- Merre?

- Tud egy jó fodrászt?

A férfi rábámult.

- Le akarod vágatni a hajad?

- Tud egy jó fodrászt? – Nem válaszolt, csak a kérdést ismételte meg.

A nyomozó kis hallgatás után biccentett, és szó nélkül balra indexelt. Sikerült már a második kanyar után belefutniuk a délutáni dugóba, így befordult egy kisebb utcába. Néha a visszapillantóba nézett, a mozdulatai nyugodtak voltak. Amióta megmentette az életét, megbízott benne, így oda sem figyelt, merre mennek. A belváros elegánsabb környékén álltak meg. Csoda, hogy találtak parkolóhelyet, állapította meg, ahogy körbepillantott az utcán. 

- Megérkeztünk – mondta Hill. Erről eszébe jutott, hogy még a keresztnevét sem tudja. A férfi leparkolt a járda mellett, és kiszállt. Nem próbálta meg kisegíteni, egyszerűen megvárta a kocsi mellett. Közben a tekintete ide-oda járt, nem felejtette el, milyen veszélyek leselkednek rá, és ezért Amenadiel csak még jobban becsülte.

- Nem túl drága? – Igyekezett lépést tartani a férfival.

- Egy barátomé a hely. – Hill úgy sétált be, mintha otthon lett volna, és láthatóan ez senkit nem lepett meg. Több vendég is volt benn, egy szőke lány lépett eléjük. – Helló, Melissa! Eugenio bent van? – kérdezte tőle.

- Szia, Bobby! Hátul van. Szóljak neki, vagy hátramentek?

- Hátramegyünk. Kösz! – A lány bólintott, és már ott sem volt. Elindultak az üzlet belseje felé. Amenadiel most jött rá, hogy soha nem járt még ilyen elegáns üzletben.

Eugenio magasabb volt mindkettejüknél, az asztala mellett járkált fel-alá. Éppen telefonált, spanyolul vitatkozott valakivel, és láthatóan nagyon mérges volt. Őket meglátva, elhallgatott, felvonta a szemöldökét, majd lecsapta a telefont az asztalra.

- Te szemét! Mégis mit…?!

- Hoztam neked egy vendéget – vágott a szavába Hill. A szája sarkában mintha mosoly bujkált volna. – Szüksége lenne egy jó fodrászra.

Eugenio sötét tekintettel bámult rá, majd eléjük sétált. Csípőre tette a kezét. Amenadiel nem tudta, hogy mit látott rajta, ahogy végigmérte, de megenyhült az arca.

- Gyere! – Leültette egy székbe az egyik csendesebb sarokban, és mögé állt. Hill odahúzott egy másik széket, és lehuppant rá. Eugenio ügyet sem vetett a férfira, már befont haját bontogatta. Kisimította, megtapogatta. – Mit szeretnél vele?

- Levágatni.

- Biztos ezt szeretnéd? Elég régóta növesztheted.

- Körülbelül öt éve – felelte.

- Szépen gondját viseled. – Eugenio el volt bűvölve. – Mi lenne, ha megvenném? Nagyon szép parókát tudnánk készíteni belőle.

Megkereste a tükörben a férfi tekintetét.

- Nem. Azt akarom, hogy elégessék. Érti?

Eugenio arca elkomorodott. Volt valami a szemében, amitől a hideg rázta volna, ha nem tudja, hogy a nyomozó barátja.

- Igen.

- Nem hiszem – rázta a fejét szomorúan.

A férfi egy ollóért nyúlt. Összefogta a haját, hogy le tudja vágni.

- Sokan érintették ezeket a tincseket, nem igaz? – kérdezte csendesen. – A kezekre néha rengeteg piszok tud tapadni, és egy idő után… már nincs elég sampon és víz, hogy tisztára mosd.

Nem akart hinni a fülének.

- Te…

- Bobby mesélt rólad – intett a fejével Eugenio Hill felé. – Semmi baj.

- De…

A férfi egy vágással levágta a haját. Ledobta a földre, majd a tükörben a szemébe nézett.

- Én prosti voltam. Apám állított a sarokra. Bobby apja segített, hogy megszabaduljak tőle. Ő is rendőr volt, mint ez a tökfej.

Hill csendesen mosolygott, és nem szólt semmit. Amenadiel megértette, miért bízott meg benne öntudatlanul is. A két férfi között érezhető volt, milyen közel álltak egymáshoz még úgy is, hogy Eugenio mérges volt.

- Ti ketten együtt vagytok? 

- Igen.

- Nem.

Felvonta a szemöldökét az egyszerre érkező válaszra. Ahogy őket nézte a tükörben, lassan megnyugodott. A feszültség, ami még benne volt, elmúlt. Halkan felnevetett. Nem tudta, hogy a nyomozó bemutatta volna-e neki Eugeniót, ha nem akar fodrászhoz menni, de megértette, miért pont ide hozta. Olyan volt ez, mint a sors üzenete.

Eugenio is megjárta a maga poklát, és lám, túlélte. Boldog volt, morcos arca ellenére is hiába tagadta volna. Itt volt neki Hill, ez az üzlet, és bár soha nem fogja elfelejteni, honnan érkezett, képes volt arra, hogy továbblépjen, és kezdjen valamit az életével. Akármi is lesz a közeli vagy távoli jövőben, ez neki is menni fog, amíg ott lesz mögötte a családja. S amíg vannak céljai, és ott lesz neki Ryan, addig bármit túl fog élni.

- Milyen frizurát szeretne a kedves vendég? – Eugenio lehajolt hozzá, hogy egy vonalban legyen a szemük.

- Rád bízom.

- Oh, ezt szeretem! – A férfi rákacsintott, Hill a szemét forgatta. – Megmagyarázhatnád ennek a bosszantó alaknak, hogy néha az a legjobb, ha másra bízzuk azt, amihez nem értünk.

Nem válaszolt, hiszen érezhető volt, hogy Eugenio nem neki címezi a mondatot. Hagyta, hogy új külsőt faragjon neki, és lehunyta a szemét.

            Ryan fáradtan vánszorgott fel a lépcsőn. Már vagy százszor megfogadta, hogy elköltözik innen. Mindig akkor nem volt jó a lift, amikor ő olyan kimerült volt, hogy állni is alig bírt. A sajtótájékoztató óta nem beszélt Di-vel, és miatta is aggódott. Nem tudta, mire számítson, amikor belépett az ajtón, de arra semmiképpen se gondolt, ami fogadta. A lakás fényárban úszott, fűszeres illatok csapták meg az orrát, valaki nevetett. Megtorpant.

Egy férfi közeledett felé, farmert és inget viselt. Karcsú volt, egy macskát cipelt a karjában. A tekintete ragyogó volt, a kék és a zöld megannyi árnyalatában játszott. Mosolygott. A haja fekete volt, és rövid, a legújabb divat szerint vágva. Nem akart hinni a szemének. Amenadiel gyönyörű volt, ebben a pillanatban angyali szépségű. Az a férfi, akivé minden történés ellenére vált.

- Szia – állt meg előtte.

- Szia – válaszolta lágyan. – Egyszer hagylak magadra, és máris kirúgsz a hámból? 

Di a macskát simogatta, de Sziamiaúnak elege lett a kényeztetésből, leugrott a karjából, és lustán elindult a konyha felé, ahonnan ínycsiklandozó illatok érkeztek.

- Úgy véltem, megérdemlek ennyit.

Ryan a válla felett Hill nyomozót nézte, aki Bruce-t dögönyözte a szőnyegen. Egy ismeretlen férfi dugta ki a fejét a konyhából.

- A nyomozó uraság jöjjön segíteni!

- Di-t miért nem fogod be? – Hill játékos morgással felállt, és engedelmesen követte.

A választ egyikük se hallotta. Ryan felvonta a szemöldökét.

- Mi folyik itt?

- Lehet, hogy hosszú lesz…

- Nem baj. Ki az a fickó a konyhámban?

- Hill nyomozó barátja. Az új fodrászom.

- Oh. Nem is tudtam, hogy ilyen könnyen kötsz mostanában új barátságokat… - Nem bántásból mondta, de a férfi tekintete azonnal elkomolyodott.

- Tudom, hogy naiv vagyok még mindig, és nem szabadna ilyen könnyen megbíznom az emberekben, de élni akarok, Ryan. – Megérintette a férfi karját. – Ha mindig csak azon aggódom, hogy ki fog bántani, soha nem tudok normális életet élni, és bezárom önmagam az elefántcsonttoronyba talán örökre. A félelem mindig bennem lesz, azonban nem vagyok hajlandó megfutamodni. Senki kedvéért.

Ryan ebben a pillanatban képtelen lett volna megszólalni. Bólintott, majd a karjaiba húzta, és átölelte. Gyengéden ringatta, beszívta az illatát. Rettenetesen büszke volt rá, és akármennyire féltette is minden elhatározása ellenére, tisztelte a döntését.

- Sziamiaú, nem szabad! – A kiáltásra rezzentek fel.

Összenéztek, aztán mindketten a konyha felé iramodtak. A macska a lábuk alatt szaladt el egy darab hússal, mire Bruce a nyomába eredt. Ryan kétségbeesetten az égnek emelte a karját, de Di felnevetett.

- Isten hozott itthon!

Hill és Eugenio kuncogva álltak mögöttük, és a macskával szemező kutyát nézték.

- Egy dollárt teszek arra, hogy Bruce elveszi tőle – mondta a nyomozó.

- Tartom – bólintott Ryan, bár felmerült benne, hogy talán téved. Sziamiaú már kiskorában is agresszív tudott lenni, ha kajáról volt szó.

Di és Eugenio tekintete találkozott. Egyszerre vágták rá.

- Soha!

Bruce a fenekére tottyant az ijedtségtől, amikor egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

- Na, jó, elég a játékból! – Ryan elégelte meg a dolgot, és versenyre indult a macskájával. Amenadiel karba tett kézzel figyelte, és újra megállapította, hogy milyen szerencsés, amiért a férfi megmentette azon a forró nyári napon.

Két órával később már semmi nem emlékeztetett a káoszra. Hill és Eugenio nem sokkal előtte búcsúztak el. Sziamiaú és Bruce már aludtak a szőnyegen összebújva. Amenadiel elment lezuhanyozni, ezalatt Ryan a híreket nézte. Szívszorító volt látnia benne a férfi sápadt arcát, üres tekintetét. Kikapcsolta a tévét, és inkább elment megágyazni. Félúton járt, amikor csörögni kezdett Di mobilja. Felvette.

- Igen?

- Amenadiel?

- Nem. – Rossz érzései támadtak a suttogó, tompa hang hallatán. – Kivel beszélek?

- Mondja meg neki, hogy szemmel tartjuk. Figyelni fogjuk.

- Ki maga?

Halk nevetés hallatszott.

- Ő tudni fogja. Csak mondja meg neki, hogy értettük az üzenetét. További szép estét, Mr. Cassidy!

- Várjon! – A vonal búgni kezdett, ahogy a másik fél kinyomta.

- Ki volt az? – Di aggódva állt a fürdő ajtajában. – Anyu? Történt valami?

- Nem. – A férfi habozott. – Azt üzeni, hogy figyelni fognak. – Amenadiel elsápadt. – Értették az üzeneted.

Amenadiel lassan nekidőlt az ajtófélfának. Ezernyi gondolat rohanta le. Lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy a Nagyfőnök volt-e a hívó, akit a Főnök emlegetett néha, és azt sem, hogy hihet-e neki, viszont hinni akart. Remélni. Soha nem fog teljesen megnyugodni, és ahogy mondta is, félelem mindig lesz benne, ám képes lesz élni. Kinyitotta a szemét. Ryan ott állt előtte, aggódva fürkészte az arcát. Elmosolyodott.

- Nagyon szeretlek!

- Én is. Szóval mi volt ez a hívás?

A fejét ingatta, és a férfihoz simult.

- Meglátjuk.

- Mit?

- Hogy milyen játékos vagyok, ha az életemről van szó. Az életünkről – javította ki magát. – A legjobbaktól tanultam – tette hozzá. – Olyanoktól, akikben semmi irgalom nincs. Meglátjuk, jó tanítvány voltam-e.

- Olyan érzésem van, hogy nem értelek. – Ryan hülyének érezte magát, bár érezte, hogy azért erre a fáradtság is rátesz egy lapáttal.

- Nem baj. Inkább menjünk aludni.

- Még le akartam zuhanyozni.

- Biztos? – Felnézett rá, kihívó mosoly játszott az ajkán. A férfi válaszul kis habozás után megcsókolta. Mire elvált az ajkuk, mindketten levegő után kapkodtak. Amikor Ryan a karjaiba kapta, és elindult vele a hálószoba felé, elvigyorodott. Odakint sötét volt már, mégis a kék ég alatt járt.

Az ágyon végigterülve Ryan sötét tekintetétől vágy gyúlt benne, és amikor a férfi az ajkára hajolt, még soha nem érezte magát ennyire élőnek, szabadnak és boldognak. Belevéste a szívébe a pillanatot és az érzést. Ő tudta a leginkább, milyen mulandó és törékeny az élet, és mennyi szépséget tartogathatott annak, akitől egyszer már elvett mindent, ha az a valaki elég bátor volt, hogy kinyújtsa érte a kezét.

            Eugenio letette a telefont, és felsóhajtott. Hill a keze ügyébe helyezte a bort, és az asztal sarkára telepedett.

- Mi a baj?

- Egészen megkedveltem ezt a kölyköt. Okos, és igazán szemrevaló. – Eugenio a pohárért nyúlt. – Figyelj rá! Nem akarok gondot! Ha valami baja lesz, kiheréllek!

Hill elvigyorodott.

- Neked talán hagynám is. – Odanyúlt, elvette tőle a bort, és belekortyolt. Ízlelgette egy kicsit, majd visszaadta. – Túl édes – mondta. – Ki vette fel? Cassidy?

- Igen. Remélhetőleg nem ismerte meg a hangomat.

- Egyikünkre se gyanakodnak. Miért tennék? Én egy alulfizetett zsaru vagyok, te meg egy volt prosti, jelenleg csak egy homokos fodrász.

- Szerintem Cassidy nem is sejti, hogy a kis szerelme milyen titkok tudója.

- Úgy tudom, Di mindent megírt, amire emlékezett. Azt gondolod, hogy nem mutatta meg a férfinak, akibe szerelmes?

- Én sem mutatnám meg neked.

Hill felnevetett.

- Mindent tudok rólad.

- Talán mégsem. – Eugenio elkomorodott, amikor csörögni kezdett a mobilja. Nem vette fel, hagyta, hogy az ötödik csörgés után elhallgasson. – Kár, hogy Joe-t ki kellett nyírnod! – morogta. – Paulie mindenen nyavalyog, és képtelen egyedül dönteni a fiúkat illetően. Nem tudom, mit vár, hogy magam szedem össze őket?! – Felemelkedett a székből, és megállt a férfi előtt. – Amúgy akartam kérdezni, hogy milyen okból kifolyólag mutattad be nekem Amenadielt? Mi lett volna, ha megismer? Tudod, hogy mekkora veszélynek tettél ki?

Hill felállt, összeért a testük.

- Mint mondtam, mindent tudok rólad. Nem gerjedsz kisfiúkra, csak rám és a pénzre. – Gyengéden megütögette Eugenio mellkasát. – Valamint biztos voltam benne, hogy nem ismer, hiszen ügyelsz arra, hogy a fiúk még véletlenül se lássanak meg soha. Higgyék azt, hogy a Nagyfőnök emlegetése csupán az ijesztgetésüket szolgálja. – Elvigyorodott. – Pedig, ha Di tudná, ki vagy…

Vége