7. A béke útja

7. A béke útja

            Jouji a nap felé fordította az arcát, és a barátaira vigyorgott.

- Hétfőn találkozunk!

- A kis mázlista! Mi otthon szenvedünk, te meg vidéki hosszú hétvégére mész – sóhajtotta Sho drámaian.

- Tényleg! Már akartam kérdezni. A nagybátyádnak van valakije? – Kazushi rákacsintott. – Anyám csak róla hajlandó beszélni otthon, mióta találkozott vele a szülői értekezleten. Gazdag, jóképű, fiatal… Jó parti.

Jouji felkuncogott.

- Bocs, de jár valakivel. Sajnálom.

- A fenébe! Anya most egy ideig nyavalyogni fog…

- Mit szólna az én apámhoz? – vigyorodott el Ran.

- Apád alacsony, kövérkés és kopasz. Szerinted?

Harsogva felnevettek.

- Jouji-kun, érted jöttek? – Sho barátnője a két fekete kocsi felé mutatott, amelyek akkor parkoltak le a járda mellé, elég nagy feltűnést keltve a diákok között.

- Igen. Mennem kell!

- Jó szórakozást! – Sho vállon veregette.

- Kösz! Majd hozok nektek szuvenírt!

- Inkább engedd meg, hogy valamikor felugorjunk hozzád! Még nem jártunk nálad. Igaz, srácok?

- Pontosan. – Ran vállat vont. – De persze, ha nem akarod, vagy zavarnánk, akkor semmi vész, túléljük.

- Hozzánk felmehetünk a jövő héten. Anyámék elutaznak a nagyszüleimhez – igazította meg a szemüvegét Kazushi.

Sho barátnője közbedünnyögött.

- Jouji-kun, te olyan szerencsés vagy! Bishik vesznek körül…

- Hé! – Sho felmorrant, de aztán megpillantotta Keizo-t, aki éppen az autó hátsó ajtaját nyitotta ki, hogy Jouji beszállhasson. Genjo előresietett a hátsó kocsitól, hogy biztosítsa a fiút. Szigorú tekintete kétséget sem hagyott senkiben, hogy testőrként van jelen. Nori karcsún, nyugodtan követte, és sürgetés nélkül hagyta, hogy Jouji elbúcsúzzon a barátaitól.

- Még soha nem gondolkoztam azon, hogy Nori-sanék bishik lennének… - felelte tétován Jouji.

- Mindig csak beszélsz róluk, de nem tudjuk, ki kicsoda – mondta Ran szemrehányóan.

- Keizo-san nii-san sőforje. Genjo-san a testőre. Nori-san pedig a titkára.

- A nagybátyáddal is megismerkedhetünk valamikor? Mindig csak messziről látjuk… - Sho barátnője ábrándosan sóhajtozott, és élvezte, hogy Sho szeme villámokat szór.

Jouji nevetett, a kiszálló Kenichi láttán, nagyot dobbant a szíve.

- Ő Kenichi nii-san. Apám fivére, a nagybátyám – biccentett az állával a férfi felé, aki a mellkasán összefont karral nekidőlt a kocsinak, és őt nézte. – Jövő héten bemutatlak neki titeket, de most mennem kell.

- Rendben.

Elköszöntek egymástól, Jouji pedig a férfi felé indult. Rámosolygott, ahogy megállt előtte.

- Szia!

- Szia! – Kenichi viszonozta a mosolyát, felragyogott a tekintete. – Meghívhatod ám őket hozzánk, ha akarod…

- Köszönöm. Az jó lenne. Indulhatunk?

- Nagyon várod már, hogy úton legyünk…

- Még soha nem voltam a városon kívül. – Jouji beült, miután Nori átvette a táskáját. Kenichi követte. Keizo becsapta az ajtót, majd nem sokkal később a két kocsi nagy sebességgel elstartolt az út széléről.

- Van valakije… - idézte Ran.

- Aha… - Sho elvigyorodott. – Mibe fogadunk, hogy Jou az a valaki?

- Semmibe, mert túl nyilvánvaló – felelte hűvösen Kazushi.

- Gyáva vagy!

- Te meg hitvány, hogy a legjobb barátodra akarsz fogadni!

- Hé, ne veszekedjetek! – Sho barátnője szélesen mosolygott. – Inkább örüljetek, hogy Jouji-kun boldog. Annyi minden történt vele: meghalt az apukája, utána az anyukája, és leégett az otthona is…

- Igen, ez igaz – bólintott Kazushi.

- Megérdemli, hogy boldog legyen – csatlakozott hozzá Ran is.

Sho megvakarta az orrát.

- Azért elég meglepő, hogy Jou egy pasival jött össze. Nem néztem volna ki belőle, hogy meleg.

- Mert hülye vagy! – Kazushi, Ran és a barátnője is egyszerre vágták rá a választ.

- Szemetek! – vágott vissza Sho, de nevetett. – Igazából nagyon klassz, hogy Jou mosolyog – mondta csendesen. – Az apja halála után azt hittem, soha többé nem fog. Ichiyama-san megmentette…

- Szerintem meg egymást mentették meg. – Kazushi zsebre vágta a kezét. – Utána olvasgattam kicsit Ichiyama-sannak. Nem megerősített hírek szerint az Amagachi-gumi tagja. Minden üzletfele tart tőle. Nos, ezt a pasit mi most szerelmes tekintettel, mosolyogva láttuk. Jouji megváltoztatta…

Sho a szemét forgatta.

- Akkor meg egymást mentették meg, nem mindegy. A lényeg, hogy Jou boldog.

Barátai egyetértően bólogattak. Számukra tényleg ez volt a leglényegesebb.

            Jouji a férfi vállának dőlve figyelte, ahogy annak hosszú ujjai a laptop billentyűzetén száguldottak. Kenichi-nek még volt némi dolga, azt be akarta fejezni, mire odaérnek.

- Hová megyünk? – pillantott ki az ablakon Jouji, majd felegyenesedett. Ez a rész ismerős volt neki.

- Szeretnék mutatni valamit.

Jouji szeme tágra nyílt, ahogy megpillantotta a Sakara-birtokot. Üres volt, csak a kert és a fák álltak érintetlenül. Döbbenten szállt ki, amikor megállt az autó. Kenichi kilépett mellé. Átkarolta a vállát.

- Megtisztíttattam a romoktól.

- Mi lesz vele?

- Fogalmam sincs. Szerinted mi legyen vele?

Jouji-nak eszébe jutottak Abe-san szavai.

- Lehetne itt valami menhely vagy kórház, vagy nem tudom…

- Én is erre gondoltam. – Kenichi szorosabban vonta magához. – Lelkileg sérült gyerekek gondozására szánom. Mit szólsz?

- Nagyszerű ötlet. Abe-san megmondta, hogy valami ilyesmit fogsz kitalálni.

- Valóban? – Kenichi elmosolyodott. Kapcsolatait végül nem szakította meg a csoporttal, de kevesebb üzletet kötött velük, mint korábban. Abe-san viszont rendszeres látogató lett az Ichiyama-házban. Jouji-val együtt sejtették, hogy a náluk honoló nyugalom és családias hangulat vonzza annyira. – Beszéltem vele reggel. A fia ma hazajön az Államokból.

- És?

- Szerintem kicsit tart ettől a dologtól. Misono az apja külsejét, de az anyja természetét örökölte. Még engem is kiráz tőle a hideg.

- Azt kétlem – vigyorodott el Jouji. – Abe-san meg fog vele birkózni.

- Igen – bólintott Kenichi, majd halántékon csókolta. – Szálljunk vissza, mert ha nem indulunk el, soha nem fogok odaérni.

Jouji végül elaludt a vállára hajtott fejjel. Kenichi befejezte a munkáját, félretette a laptopot, és elégedetten kibámult az ablakon. Az elsuhanó táj nyugalommal töltötte el. Kis időre kiszakadnak a hétköznapok monotonságából, és egész hétvégén édes kettesben lehetnek. Egyik vidéki hoteljának nagyobbik szárnyát teljesen lefoglalta a részükre. Keizo elhozta a barátnőjét. Genjo és Nori pedig legalább olyan izgatottak voltak, mint ő. Nem lepődött volna meg, ha Abe-san is beállítana másnap a fiával.

Békét és nyugalmat érzett. Olyan emberek vették körbe, akikben megbízott, s akikre bármikor számíthatott. Ők jelentették a családot, amelyet elveszített. Soha nem gondolta volna, hogy valaha is így gondolkodik majd, de most, hogy megtörtént, úgy érezte, így helyes, ennek így kellett lennie.

- Ken-san… - Jouji álmosan dörzsölte a szemét. – Még nem értünk oda?

- Még pár perc… - simogatta meg a haját a férfi.

- Végre! – Jouji felélénkülve az ölébe mászott. – Már akartam kérdezni, mit is fogunk csinálni mi négy teljes napig?

- Amit szeretnél… - Kenichi átkarolta, és rámosolygott.

- Te mit szeretnél?

Kenichi vigyorgott, szemébe huncut fények költöztek.

- Mit gondolsz?

- Perverz. – Jouji a nyelvét öltötte rá, de aztán odahajolt, hogy megcsókolja. – Én benne vagyok – mondta kicsit lihegve, amikor elváltak egymástól. – Kipróbálhatnánk végre a fürdőszobában is… zuhany közben.

- Most akkor kettőnk közül ki is a perverz?

Jouji elpirult, de nem tiltakozott. Fiatalos hevessége nagyszerűen kiegészítette Kenichi tapasztalt visszafogottságát. Átköltözött a férfi hálószobájába, és a saját szobáját csupán délután használta, ha nem akarta zavarni Kenichi-t vagy éppenséggel tanult. Mindkettőjüket boldoggá tette ez a helyzet. Jouji néha felriadt, amikor a férfi éjszaka nyugtalanul forgolódott, ilyenkor addig csókolta, míg Kenichi arcáról eltűntek az árnyak, s a helyüket birtokló vágy vette át. Párszor arra ébredt, hogy Hachirobei arca rémlik fel álmában, de ilyenkor a férfi ott volt mellette, csitította, ölelte, s melegségével elfeledtette a félelmét.

- Itt vagyunk – jelentette ki Kenichi, amikor megállt a kocsi, s Keizo leparkolt a bejárat előtt.

Jouji már ott sem volt. Kiugrott, és körbeforgott. Tekintete mindent magába szívott. A fák közé olvadó hagyományos építésű hotelt, a csendet, a kilépő magas, vékony férfit.

- Sakara-sama… - hajolt meg előtte, majd Kenichi felé fordult. – Ichiyama-sama…

- Mitsugawa-san… Remélem, mindent előkészített a számunkra.

- Természetesen. – A férfi nyugodt zöld szeme rezzenés nélkül meredt rájuk. – Kérem, kövessenek!

- Ő ki? – kérdezte Jouji suttogva Kenichi-től.

- Ő a hotel igazgatója. Mitsugawa Takami. Bármi gondod van, neki szólj.

- Rendben. Nori-sanék is mellettünk lesznek?

- Abban a szárnyban, de kicsivel messzebb – mondta Mitsugawa anélkül, hogy megfordult volna. Valószínűleg Jouji előző kérdését is hallotta, de nem tett megjegyzést. A fiúnak most tűnt fel, hogy sántít. Ezúttal addig nem mert kérdezni, míg el nem köszöntek tőle.

- Mi történt vele?

- Abe-san testőre volt. Abe-san és a fia egy családi eseményen vett részt, és az épületből kilépve lőni kezdtek rájuk. Mitsugawa-san a saját testével védte meg Misono-sant. Megsérült a gerince, majdnem egy évbe telt, mire talpra állt, de azóta is sántít.

- Oh! Ezért helyezted ide?

- Megérdemli, hogy a további életét nyugalomban töltse el.

Jouji bólintott.

- Tisztelem őt azért, amit tett. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy golyó elé vesse magát. Ugye?

- Igen. Így van.

Jouji elégedetten napirendre tért az eset felett, és a szobát kezdte fürkészni, ahol elhelyezték őket. A homlokát ráncolta a vékony falak láttán. Kilépett a teraszra, majd csípőre tett kézzel visszafordult a férfi felé.

- Itt nagyon, de nagyon halknak kell lennem – jelentette ki az ajkát harapdálva.

Kenichi elfojtotta a mosolyát.

- Pontosan.

- Hm, ez probléma. Én ugyanis nem tudok halk lenni.

- Akkor ezen dolgozni fogunk a hétvégén – csillogott a férfi szeme.

- Perverz.

- Kettőnk közül az te vagy. Te asszociáltál mindjárt arra, hogy szeretkezés közben csendben kell lenned, nem én.

- Nori-sanék és Keizo-ék milyen messze vannak tőlünk? Talán nem kell annyira halknak lennem… - indult az ajtó felé Jouji, hogy leellenőrizze a dolgot.

Kenichi-ből kitört a nevetés. Elkapta a derekánál fogva, és magához húzta.

- Nyugodj meg, egy szárnyban vagyunk, de a két ellentétes végén.

- Oh! – Jouji elégedetten a férfi nyaka köré fonta a karját. – Akkor jó…

- Jó?

- Jó… - mormolta a fiú, amikor Kenichi hozzáhajolt, és gyengéd csókot lehelt az ajkára. – Csináljuk most!

- Nyitva a teraszajtó, és Nori-ék bármikor bekopoghatnak…

- Gyáva! – Jouji végignyalta a férfi ajkán. – Nincs benned semmi merészség?

- Ha annyira akarod, akkor neked kell elcsábítanod… - válaszolta Kenichi, és úgy ragyogott a szeme, ahogy még soha.

A fiú rávigyorgott.

- A legnagyobb örömmel…

Megcsókolta. Hévvel, mohón, türelmetlenül. Felszította benne a vágyat, amely eddig csak parázslott. Lecsúsztatta a válláról a zakót, kigombolta az ingét, de nem volt türelme, hogy a mandzsettával is vesződjön. Apró csókokkal borította a mellkasát, és Kenichi ökölbe szorult kézzel állt. Amikor a fiú keze az övcsatjára tévedt, az ajkába harapott. Felszisszent, ahogy Jouji ujjai körbefonták. Hátrahajtotta a fejét, és megfeszült a teste Jouji nyelvét érezve magán. Zihálva próbált uralkodni magán, de érezte, hogy önfegyelme kezd darabokra hullni. Nem érte meglepetés, mert mindig ez történt, ha Jouji vele volt, ha ő érintette. Finom ujjak érintették az arcát, és lenézve a fiú kipirult arcát, lángoló tekintetét látta. Vágyat. Sürgető, egyesülésre kívánkozó vágyat. Önuralma eddig tartott. Magához rántotta, csókolta, harapta, szívta az ajkát, csak annyi időre szakadt el tőle, míg lehámozta róla az inget. Az ajkuk újra megtalálta egymást, Kenichi kigombolta a fiú nadrágját, és magához emelte.

- Ne! Nehéz vagyok! – próbált tiltakozni Jouji, de nem törődött vele. A testéhez szorította, és lassan, óvatosan beléhatolt. Tudta, hogy nem készítette fel, így megállt, mert nem akart fájdalmat okozni. Jouji ekkor harapott az alsó ajkába, és közvetlen közelről a szemébe nézve nem fájdalmat, hanem kéjt látott. Újra és újra beléhatolt, a fiú hangos nyögései egy kiáltássá forrtak össze a csúcsponton, ahová ő is követte. Térdre ereszkedve lihegett. Jouji viszont nevetett.

- Nem hittem volna, hogy képes leszel megtartani…

- Én sem… - nyögte kábán Kenichi, majd rávigyorgott. – Látod, mikre vagyok képes, ha velem vagy?

Jouji elégedetten nyújtózott.

- Menjünk zuhanyozni! – kérte. – Farkaséhes vagyok.

Negyedórával később átsétáltak a nappaliba, ahol az ebédlőt rendezték be a számukra, hogy ne kelljen más vendégekkel találkozniuk. Nori és Genjo már ott voltak, Keizo és a barátnője viszont távol maradtak, sejtették, miért.

- Nem fogjátok elhinni, ki csatlakozik hozzánk – mondta Nori, amikor leültek.

- Abe-san és a fia? – kérdezte Kenichi.

- Honnan tudod?

- Sejtettem – Jouji-ra kacsintott, aki felkuncogott.

Még a vacsora végére sem értek, amikor besétált Abe-san és a fia.

- Gyorsan ideértetek… - állt fel Kenichi.

- Misono ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk – vont vállat az öreg.

Jouji nagyot nyelt. Hát, Misono tényleg félelmetes volt. Magas, szikár, de izmos. A tekintete rideg, az arcvonásai mozdulatlanok. Meghajolt Kenichi felé, és biccentett a felálló Nori-éknak. Jouji-t alaposan végigmérte, végül meghajtotta a fejét.

- Remélem, nem probléma, hogy mi is csatlakozunk.

- Nem, dehogy. Mitsugawa-san már biztos előkészítette a szobáitokat.

Az említett személy éppen ekkor lépett be. Tekintete már közel sem volt olyan nyugodt, mint korábban. Jouji először azt hitte azért, mert Misono érkezése régi emlékeket idézett fel benne, de aztán meglátta a férfi pillantását, amelyet az igazgatóra vetett. Birtokló tekintet volt, amely azt üzente: Enyém vagy. Ki gondolta volna…

Végül kiköltöztek a teraszra, és beszélgettek. Jouji Kenichi ölébe ült, és félig lehunyt szempillái alól végigmérte a többieket. Genjo és Nori sokkal felszabadultabban beszélgettek és nevettek, mint otthon. Mindketten ingujjra vetkőzve iszogattak, Nori még a szemüvegét is eltette, fiatalabbnak látszott tőle. Abe-san elterült a székében, és úgy tűnt, hogy bóbiskol. Kenichi Misono-val beszélgetett, közben végig a fiú haját simogatta. Agyoncsókolt ajka mosolyt csalt Jouji szájára is. Szemügyre vette Misono-t, aki az első merevség után felengedett, és most mosolyogva társalgott a férfival. Mitsugawa-san mellette ült, de olyan közel, hogy összeért a könyökük. Találkozott a tekintete a férfiéval, egymásra mosolyogtak, mire Kenichi és Misono beszélgetése azonnal elakadt. Féltékenység érződött a levegőben, mire Jouji elvigyorodott. Felállt, és nagyot nyújtózva a kert felé indult. Kis idő múlva Kenichi is követte.

- Misono-san szerelmes Mitsugawa-sanba – jelentette ki azonnal Jouji.

- Te mindenhol szerelmet látsz…

- De ha így van!

Kenichi csak nevetett, és magához ölelte. A holdfényben összesimulva álltak. A teraszon Misono és Mitsugawa-san halk beszélgetésbe merültek. Nori Genjo vállára döntötte a fejét. Abe-san szunyókált. Keizo és a barátnője még mindig nem tették tiszteletüket.

Kenichi beszívta az éjszaka illatát. Nyugalom vette körbe, messze a város zajától, olyan békét érzett, amelyet még soha életében. Ott van, ahol lennie kell, s azzal, aki a világ legboldogabb emberévé teszi. Nem bánta, hogy általa végig kellett járnia az érzelmek útját. Most már belátta, hogy megérte a fáradozást, minden kínt, kételyt, fájdalmat, szomorúságot, és könnyet. Ez volt az ára, hogy azzá a férfivá váljék, aki méltó társa lehet a fivére fiának…            

Vége