6. nap: Marius - Az új házikedvenc

A fodrászüzletben jót nevettek, amikor Thad szinte repült az ajtó felé. A küszöbön ugyanis Marius állt, fáradtnak tűnt, de mosolygott, amikor megölelték egymást.

- Jaj, annyira irigy vagyok! – sóhajtotta Thad kolléganője.

- Én is! Ilyen jó pasit eddig a tévében láttam – sóhajtotta az egyik hölgy, akinek éppen szőkére melírozták a haját.

- Pedig már megéltél pár évet, kedvesem! – hajolt át oldalról egy másik nő, neki már csak igazítani kellett.

- Te most sértegetsz?!

Thad felsóhajtott, ahogy meghallotta őket.

- Ne is figyelj rájuk!

- Csak rád figyelek. – Mariust hidegen hagyta a vita. Most érkezett haza két és fél hét után, pihenésre és Thadre vágyott, minden mást kizárt a tudatából. – Mehetünk?

- Igen. – Thad elköszönt, és egymásba karolva indultak a férfi kocsijához. Odakint már besötétedett, kigyúltak a lámpák. – Minden rendben volt?

- Semmi olyan, amit ne tudtam volna megoldani.

- Te mindent meg tudsz oldani.

- Természetesen. – Marius rápillantott, hamiskás mosoly jelent meg az arcán. – Majdnem mindent. Segíthetnél, ha hazaértünk.

- Csak azért hiányoztam?! – Thad úgy tett, mintha fel lenne háborodva. A teste azonban azonnal bizseregni kezdett.

Marius mosolya kiszélesedett. Az eltelt hónapok alatt rengeteget fejlődött, főleg érzelmi téren. Lassan teljesen kitanulta az embereket, viselkedése is megváltozott, és most már csak akkor volt szembetűnő, hogy külföldi, ha mérges volt vagy aggódott. Az igazságot persze senki sem sejtette, Thad a legféltettebb titkaként őrizte.  

- A főztöd is hiányzott – vallotta be, és jót nevetett, amikor Thad könnyedén mellkason ütötte. Kinyitotta neki a kocsiajtót, de aztán valami elterelte a figyelmét. Félrebillentett fejjel hallgatózott, a szeme ide-oda járt.

- Mi a baj? – Thad ösztönösen a kése után nyúlt.

- Macska.

- Macska? Hol?

Marius felmorrant, majd futásnak eredt. Thad rémülten nézett utána, felkiáltott, amikor rájött, mire készül. Az úttest közepén egy falatnyi kismacska nyávogott, a szembejövő autós nem láthatta, olyan picike volt. Marius viszont gondolkodás nélkül vetődött érte, egy hajszálon múlt, hogy felmarkolva tovább tudott gurulni és nem érte el a kocsi. Az autós dudált és egyszerűen továbbhajtott. Thad szíve kihagyott egy ütemet. Futni kezdett feléje.

- Jól vagy?

- Igen. Nézd! – Marius tiszta por lett, hetek óta nem esett az eső, minden száraz volt. Nem érdekelte különösebben, a kezében tartott kismacskát mutatta. Akkora volt, hogy elfért a tenyerében. Citromsárga szemében teljes kétségbeesés ült, vörös és fehér bundája koszos volt, apró kis karmaival Marius kezébe kapaszkodott.

- Jaj, szegénykém! Még jó, hogy meghallottad a hangját.

- Mit csináljunk vele? – Marius szemmagasságba emelte az állatot és a homlokát ráncolta.

- Állatorvoshoz kell vinnünk. – Thad körbefordult. – Olyan pici, biztos, hogy nem szökött el.

Egy hajléktalan, aki beleolvadt az egyik épület kapujába, odakiáltott neki.

- Kidobták egy kocsiból. Csak úgy, mint a szemetet.

Marius erre felmorrant és ösztönösen magához szorította a kismacskát.

- Utálom az emberi fajt – mormolta sötéten.

- Menjünk! Az állatorvos talán tud valami okosat mondani, mit csináljunk vele. Amilyen pici és szép, biztos hamar örökbefogadják.

- Remélem. – Marius felsóhajtott. – Most mit csinál?

- Nem tudom. Mit csinál? – Thad lehúzta közben az útról és most aggódva tapogatta őket.

- Nyalogatja a kezem.

- Biztos éhes. Add ide!

A kismacska azonban fújni kezdett, amint megpróbálta elvenni a férfitól.

- Hagyd, majd fogom én!

- De hogyan vezetsz félkézzel?

- Félkézzel az űrhajót is elvezetem.

- Amiben mesterséges intelligencia segít…

- Nem lesz gond! – Marius a mellkasára szorította a csöpp kis állatot és úgy szállt be a kormány mögé.

Thad aggódva ült be mellé.

- Azt sem tudom, merre van állatkórház a városban – állapította meg, miközben bekötötte magát. A telefonjáért nyúlt.

Marius ezenközben végigtapogatta a macskát, de nem észlelt rajta sérülést. Azt viszont érezte, mennyire remeg. Nem tudta eldönteni, hogy az éhségtől vagy a félelemtől. Felmorrant, mire a kicsi keserves nyávogásba kezdett. Meglepve pislogott.

- Mi az? – Thad rápillantott.

- Éhes. Ma már nem kapott enni.

- Érted, amit mond? Vagyis nyávog?

- Úgy tűnik. – Marius zavartan figyelte, ahogy a kismacska az ölébe gömbölyödött és bár remegett, de dorombolni próbált. Annyira törékeny volt, akár náluk, odahaza egy újszülött clathói. Ujjával cirógatni kezdte a füle mögött és akarata ellenére dorombolásba kezdett. Meg akarta nyugtatni. Érzékelte, hogy Thad mozdulatlanná dermed mellette, így ránézett. – Igen?

Thad ellágyuló arccal figyelte. Megrázta a fejét.

- Van a közelben egy állatorvos – mutatta a telefonját.

Marius ügyesen vezetett, nem kellett sok idő, hogy odaérjenek. Amikor a rendelőben megmondták, miért vannak ott, az asszisztens elhúzta a száját.

- Megint egy? – Felvett egy szórólapot. – Ide vigyék el. Menhely cicáknak. Ott tudják hagyni, aztán reménykedjenek, hogy kell valakinek.

Thad megragadta Marius szabad kezét, mielőtt a férfi megszólalt volna. Az érzékei ugyanis veszélyt jeleztek, Marius feljebb húzta a felső ajkát, szinte vicsorított a nő szavait hallva.

- A doktornő esetleg meg tudná addig is vizsgálni?

- Nincs szabad időpontunk, sajnálom.

Thad most már olyan erővel szorította Marius ujjait, hogy egy ember biztos felszisszent volna. Mariusnak szeme sem rebbent, sőt, nem úgy tűnt, hogy ez megállíthatja. Előrehajolt, a hangja veszélyesen elmélyült, a szeme összeszűkült.

- Kérdezze meg a doktornőt, mennyibe kerül, hogy megvizsgálja ezt a macskát!

- Nézze, uram…!

Marius tekintete elkapta és fogva tartotta a nőét, mire az ijedten hátrálni kezdett.

- Beszélek a doktornővel – nyögte és elszaladt.

- Megijesztettem?

Thad felsóhajtott.

- Ezt most kérdezed?

Marius a kismacskát simogatta, halkan dorombolt, hogy nyugtassa.

- Nincs itt egyetlen páciens sem, akkor miért mondja, hogy nincs szabad időpont és nem érnek rá?

- Lehet, hogy műt vagy ilyesmi.

Marius felhorkant. Beleszimatolt a levegőbe és megrázta a fejét.

- Csak kávé-és parfümszagot érzek. Fertőtlenítő. De vér csak minimális, talán laborvizsgálathoz.

- Ijesztő vagy.

- Te is félsz tőlem? – Marius kék szeme komolyan tapadt Thad arcára.

- Nem.

- Kérem! A doktornő fogadja magukat!

Az állatorvos egy alacsony, duci kis nő volt. Magassarkút és több sminket viselt, mint amennyit kellett volna. Ettől eltekintve olyannak tűnt, aki érti a szakmáját. Csak éppen állatszeretőnek nem látszott, ami aggasztotta kicsit mindkettejüket. Akkor látszott némi érzelem az arcán, amikor elengedte a macskát és a kicsi nyílegyenesen elindult vissza Mariushoz a vizsgálóasztalon.

- Megkedvelte magát – mosolyodott el.

Marius nem válaszolt, nehéz szívvel simogatta a kölyköt. Igazából nem kellett mondania semmit, Thad anélkül is tudta, hogy mi jár a fejében. Képzeletben búcsút intett a növényeinek meg a kanapéjának, mielőtt megszólalt volna.

- Szeretnénk megtartani. Mit kell tennünk hozzá?

Marius döbbenten rábámult.

- Megtarthatom? – Magához ölelte a kicsit.

- Megtartjuk – javította ki Thad és rámosolygott. – Úgysem tudnánk ott hagyni egy menhelyen.

- Tartottak már állatot? Mert ez azért elég nagy felelősség.

- Gyakorlott macskatartó vagyok, nekem is van otthon egy fekete. – Thad érezte, hogy Marius megrezdül mellette.

- Mit gondol, meg tudják szokni egymást?

- Biztos vagyok benne. A kandúrom eléggé családcentrikus, nem lesz gond vele.

A doktornő értetlenül ráncolta a homlokát, akart is mondani valamit, aztán inkább hallgatott. Amúgy is, Marius olyan örömmel gügyögött a kismacskának, hogy ott felesleges lett volna mondani bármit is.

A macskatartás természetesen nem indult zökkenőmentesen annak ellenére, hogy Thad milyen optimista volt. A kicsi már elég nagy volt ahhoz, hogy junior konzervet egyen, Marius fel is vásárolt neki mindjárt két kartonnal. Emellett egy csomó játék és két cicaház került a lakásba. A gond ott kezdődött, hogy a cicus Marius-függő volt. Ha nem volt ott a férfi, a nappali közepén nyávogott, ha kellett órákig. Thad próbálkozott mindennel, semmi sem használt. Arról nem is beszélve, hogy éjszaka velük akart aludni és mivel Marius imádta, így velük is aludt. Alvás közben valahogy mindig elérte, hogy kettejük közé feküdhessen és elégedett dorombolás közepette dagasztott Thad hátán. Mariuson egy karcolás nem volt, de Thadről… no, meg a kanapéról és a megrágott virágokról ez már nem volt elmondható. A legeslegrosszabb mégis az volt, hogy véget értek az összebújós, romantikus esték is. A vad, szenvedélyes ölelkezésekről nem is beszélve.

Épp ezen puffogott és közben siratta a kedvenc párnáját, ami a macska áldozata lett, amikor meghallotta a kuncogást. Marius a kanapén feküdt, tabletjét feltartotta, hogy ne legyenek rajta mancsnyomok, a kicsi pedig a mellkasán állva éppen hangos dorombolás közepette cicapuszikat osztogatott neki. Összedörgölték az orrukat, iszonyúan aranyosak voltak és Marius boldognak tűnt. Lepillantott a szétszaggatott párnára, majd felsóhajtva félredobta. Ez csak egy tárgy, s ha ezt kell feláldoznia ahhoz, hogy a férfi boldog legyen, akkor egye fene. Máris nem bánta annyira, hogy ki kell dobnia.

Marius azonban a szeme sarkából őt figyelte. Látta rajta, hogy amióta a cica velük van, sokszor dühös és kedvetlen. Most az előbb is szomorú volt. A macskára pillantott, amely sárga szemével rajongva bámulta. Megsimogatta a füle mögött, majd fogta és letette a földre. A tabletet az asztalon hagyta, ahogy odasétált a férfihoz.

- Mi lesz ma a vacsora?

- Mit akarsz enni? – Thad azonnal elmosolyodott. A nyakán volt egy apró karcolás, valószínűleg a macska hagyta.

- Téged.

Thad lélegzete elakadt. Döbbenten pislogott. Elbűvölően édes volt. Milyen figyelmetlen volt, hogy nem tűnt fel neki azonnal, boldogtalan.

- Sajnálom, hogy önző voltam és nem vettem figyelembe az érzéseid.

- Marius…

- A macska egy csomó problémát okoz neked és még csak nem is szeret téged. Te mégsem panaszkodtál egyszer sem.

- Te szereted őt és ez nekem elég.

- Nem lehetünk boldogok úgy, hogy az egyikünk elégedetlen valamivel.

- Tehát beszélsz vele? – Thad a macskára nézett, aki gyanakodva bámult rá a kanapéról.

- Igen.

- Most?

- Most más terveim vannak. – Marius odahajolt hozzá és összedörzsölte az orrát az övével. Cicapuszi volt ez is, bár Marius picit nagyobb cicus volt, mint a házikedvencük. Aztán a férfi nem érte be ennyivel, gyengéden megcsókolta. – Szeretlek!

- Én is. – Thad újra azzal a ragyogó mosollyal felelt, amivel régen, majd felkiáltott, mert Marius könnyedén a karjaiba kapta. – Mit csinálsz?

- Nem érem be egy puszival. Több kell.

Thad győztes pillantást vetett a kismacskára.

- Már ideje volt – dünnyögte, mielőtt elégedetten belökte volna maguk mögött a hálószoba ajtaját…

Vége