6. fejezet

6.

            Keith a könyvtárszobában ücsörgött, és elgondolkodva bámult ki a nyitott ablakon. A Dwighttal való beszélgetés összezavarta, elbizonytalanította. Nem igazán tudta, mit akar. A francba, dehogynem tudta! Az Alton családdal szeretett volna lenni. Mosolyt csalni a lányok arcára. Megismerni Dwight érzéki oldalát. Fagyizni és filmet nézni akart velük. Karácsonyi ajándékot szeretett volna venni nekik. Olyasmikre vágyott, amikre eddig esélye sem volt, vagy ha mégis, ő lökte el magától őket.

Az elmúlt években, Gray halála után még jobban bezárkózott. Akármennyire gyűlölte a bátyját, a testvére volt. S utána egyedül maradt. Csak Wilburt és Soniát tűrte meg maga mellett, mert őket régről ismerte. Ám nem akart barátkozni senkivel. Nem akarta, hogy bárki kedvelje. Megutálta az embereket. Lópokróc bácsi lett, és az volt az egészben a legszomorúbb, hogy kicsit szeretett is kiállhatatlan seggfej lenni, mert így nem kellett senkinek odaadnia a szívét. Amit soha be nem vallatlanul, mindennél jobban szeretett volna valakinek a gondjaira bízni.

A szálláson kialudtak a lámpák, Dwight ezek szerint elment aludni. Egyszer szerette volna látni alvás közben. Horkol, kiterülve alszik, betakarózik? A vágy, hogy átmenjen hozzá, mindennél erősebb volt, helyette mégis inkább a fürdőszobába ment és beállt a hideg zuhany alá. Utána végigdőlt a bevetett ágyon és a plafont bámulta. Lehunyt szemmel a férfit látta maga előtt, ahogy besétál a tóba. A szemében visszatükröződik a vízfelszín, kék és zöld árnyalata játszik benne. A pokolba, vissza kellene mennie! Úgy nyomta el az álom, hogy monotonon ez járt a fejében.

A szálláson Dwight valamennyire feltakarította a kiömlött fagylaltot a szőnyegről, rendet rakott, és csak utána ment el fürödni. Abban reménykedett, hogy Keith visszajön, de amikor kijött a fürdőből, megint csalódnia kellett. Talán nem kellett volna erőltetnie a beszélgetést, töprengett. Még egyszer belesett közben a lányokhoz, majd lefeküdt. Elaludni viszont nem tudott. Újra és újra lejátszotta a beszélgetést. Már pontosan értette, Keith miért lett ennyire zárkózott embergyűlölő. Az volt a csoda, hogy még képes volt mosolyogni és egyáltalán, bármilyen érzelemre.

Elbóbiskolhatott, mert arra riadt fel, hogy az egyik ló felnyerít. Talán Szeszély. Felült. Fülelt. Ritkán hallott zajokat az istálló felől, ez viszont elég erős volt ahhoz, hogy eljusson a szállásig. A nadrágja után nyúlt, magára rángatta. A tornacipője fűzőjét csak betűrte, nem vesződött azzal, hogy bekösse. Menet közben húzta fel a pólóját. Amikor kilépett a verandára, automatikusan először Keith háza felé nézett, de ott sötét volt. Ezek szerint nem a férfi van a lovaknál, mert, ha ébren volt, a ház bejárata felett égett a lámpa. 

Elindult az istálló felé. Most már tisztán hallotta, hogy a lovak nyugtalanul mozgolódnak. Valami beszökött volna hozzájuk? Ilyesmi még soha nem történt, így azonnal el is vetette az eshetőséget. Fény villant a régi istállónál, és mintha halk, sürgető hangot hallott volna. Emberi beszédet. Lassan közelebb osont. Felmerült benne, hogy fel kellett volna ébresztenie Keitht, de addigra elért a régi istállóig. Belesett a résnyire nyitva hagyott ajtón.

- Ne! – Csak a neki háttal álló férfi kezében lángoló üveget látta, s azt, ahogy elhajítja. Egyenesen a szénabálákra, amiket itt tároltak. A férfi megperdült, azonnal felismerte, mert a széna kis ropogás után hirtelen lángra kapott, megvilágítva kettejüket. – Paulie… Te rohadt szemét! – ugrott neki. Megütötte, Paulie még védekezni se tudott, annyira váratlanul érte. Dwight nagyon szerette volna még megrugdosni, de a széna égett, a tűz gyorsan terjedt, és nem volt idő arra, hogy sokat tétovázzon. – Keith! – üvöltötte el magát. – Keith! – Sejtette, hogy a férfi nem fogja meghallani, de ha nyitva hagyta az ablakát, akkor talán a lovak nyerítése eljut odáig. Egy vella után nyúlt, hogy a bálákat minél messzebb tolja a tűz útjából. A mozdulat félbeszakadt, mert Paulie felüvöltött.

- Üsd már le! Mire vársz?!

Dwight fordult volna, ám csak az ütést érezte, amitől megtántorodott, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Szerencséje volt, hogy nem a vellába esett, amit kiejtett a kezéből. Kábán próbálta kitalálni, mi történt, ujjai port és szénát markoltak.

- Tűnjünk innen! – hallotta Paulie hangját.

- Nem hagyhatjuk itt! – A másik hang valahonnan ismerős volt, de nem tudta, honnan.

- Látta, hogy én voltam, te ökör! Persze, hogy itt hagyjuk! Ha meghal, legalább nem beszél. Gyerünk már! A sittre akarsz kerülni?

A távozó lépteket elnyomta a széna ropogása. Ökölbe szorította a kezét, és nagyot csapott a padlóra. A felszálló portól köhögnie kellett, majd’ szétszakadt tőle a feje, de a fájdalom kicsit magához térítette. Szédülve, hányingerrel küszködve sikerült térdre húznia magát. A tarkójához nyúlt, ragacsos volt a vértől.

- A francba! – hördült fel a kezét nézve. A füst kaparni kezdte a torkát, mire a tűz felé fordult. A lángok melegét a bőrén érezte. – Ne! – Akármilyen kába is volt, pontosan látta, hogy a tűz milyen gyorsan terjed szét. A falánk lángok már a falakat és az oszlopokat nyalogatták. – A lovak… - villant az eszébe. Felküzdötte magát álló helyzetbe, meggörnyedten botorkált ki.

A friss levegőn kicsit jobban érezte magát, de nem hagyott időt magának pihenésre. A két istálló között nem volt nagy távolság, és enyhén fújdogált a szél. Ki kellett engednie a lovakat, mielőtt oda is átterjed a tűz. Megtántorodott, ahogy kitárta a kapukat. Szeszély felnyerített.

- Semmi baj! – sóhajtotta, és meg-megkapaszkodva odament a bokszához. – Ki kell vinned innen őket, Szeszély! – engedte ki. A ló, mintha csak megértette volna, hogy mit akar tőle, nem mozdult mellőle. Kapált a lábával, láthatóan nyugtalan volt, de nem ment sehová.

Dwight úgy érezte, csigalassan halad, mégsem adta fel. Egymás után nyitotta a bokszokat, mormolta az állatoknak, hogy nincs semmi baj, bár átfutott az agyán, hogy ezt csak önmaga megnyugtatására teszi. Szeszély néha megbökte a vállát, ha lassított, mintha csak tudta volna, hogy versenyt futnak az idővel. Az utolsó ló, a hófehér Hópihe kecsesen vágtatott ki az éjszakába. Szeszély követte, ám odakint megtorpant és körbeforgott. Láthatóan nem akarta Dwightot magára hagyni.

A régi istálló most már nagy lángokkal égett. Hajnali fénybe vonta az éjszakai sötétséget. Dwightot ingerelte a füst, köhögni kezdett, a feje majd szétrobbant. Előrehajolt, amitől megszédült, és térdre esett.

- Apa! – Emily sikolya éles volt. – Apa!

- Em…

- Apu! – Laurel térdelt le mellé.

- Keith…

- Már jön! – Laurel sírt, de igyekezett megtartani az apját, aki a földön támaszkodott.

Keith arra riadt fel, hogy Szeszély felnyerít. A hang túl közelről jött ahhoz, hogy az istállóból hallja. Homlokráncolva fordult az ablak felé, a távoli világosság láttán eltöprengett azon, hogy már hajnal van, és Dwight kiengedte a lovakat a legelőre. Rápillantott az órára, még egy órát se aludt. Úgy pattant fel, hogy beverte a karját az éjjeliszekrénybe. A rémülettől elakadt a lélegzete, ahogy kinézett az ablakon.

A régi istálló épülete, amit inkább nosztalgiából nem bontott le, most lángokban állt. Innen is látta, hogy Szeszély az udvaron kapálja a földet a lábával, nem messze tőle a többi ló várakozott csoportba verődve. Dwight ekkor botorkált ki az istállóból, a járása bizonytalan volt. Keith még soha életében nem öltözött fel ilyen gyorsan, mint most. Emily sikolya már a ház előtt érte, amikor feléjük rohant.

- Dwight! – A férfi Laurelre támaszkodott, ijesztően sápadt volt. Letérdelt mellé, átkarolta a vállát. Sérülést keresett rajta, a nyaka véres volt. – Jézusom!

- Apu! – Emily hangosan zokogott, láthatóan halálra volt rémülve.

- A lányok… - Dwight érezte, hogy Keith átöleli. Küszködve kereste a szavakat. Mély levegőt vett, majd még egyet. – Küldd el innen… a lányokat…

Keith a gyerekekre pillantott, akik most már egymásba kapaszkodva sírtak. Nem hagyhatta ott egyiküket sem, így megragadta Laurel kezét.

- Édesem, segítesz nekem? – Édesemnek az anyja hívta kiskorában, a szó önkéntelenül jött a nyelvére.

- Igen.

- Menjetek a nagy házba! A dolgozószobában van a telefon. Fel kell hívnod a 911-et, és segítséget kell kérned! Meg tudod csinálni?

- Igen.

- A nevedet fogják kérni és a címet, ahonnét telefonálsz.

- Laurel Alton, Harrison birtok…

- Igen, édesem! Mondd el, hogy apukád megsérült és tűz van, küldjenek mentőt és tűzoltót. Rendben? – Keith mindig higgadt volt, soha nem vesztette el vészhelyzetben sem a fejét. Most mégis meg-megakadt a hangja.

- Igen. – Laurel bólintott. Most, hogy küldetése volt, a kislány könnyei elapadtak. – Utána tudok valamit segíteni?

- Maradjatok benn! Értetek megyek, amint tudok.

- Apu…

- Fogadjatok szót… Keithnek! – Dwight feje még mindig majd’ felrobbant. Alig tudott beszélni tőle, viszont már nem szédült annyira.

- Laurel, siess!

A kislány bólintott, majd Emily kezét fogva szaladni kezdtek a nagy ház felé. Keith a régi istálló felé fordult, a tűz ropogása hangos és ijesztő volt. Megdermedt a látványtól, kicsinek és védtelennek érezte magukat.

- Víz… - Dwight megmarkolta a kezét. – Át fog terjedni… az istállóra!

- Idő, amíg ideérnek a tűzoltók.

- Addig minden leég! – Dwight felemelte a fejét, a szemében harag volt. – Paulie volt!

- Mi?

- Paulie gyújtotta fel!

- Az a rohadék! Ő ütött le? Van egy seb a tarkódon.

- Volt még vele valaki. Nem tudom… - Dwight majdnem megrázta a fejét, de időben lebeszélte magát a mozdulatról. – A locsolócső elég hosszú. – Harrisont láthatóan más foglalkoztatta, nem figyelt rá, csak sötét tekintettel bámult a lángokba. Az állánál fogva fordította maga felé az arcát. – Paulie-val később foglalkozz! Most… nem érünk rá!

Keith fogai megcsikordultak, de rájött, hogy a férfinak igaza van.

- A locsolócsőről beszéltél.

- Igen. Kösd rá a csapra! A régi istállóról csak akkor tud átterjedni a másik épületekre a tűz, ha azok szárazak.

- Erre nem is gondoltam!

- Menj! – Dwight rákényszerítette, hogy felhúzza, mert nem engedte el a kezét. – Én hátra megyek, átállítom a szivattyút. – Az istállók mögött volt a kút, ahonnét a vizet nyerték. – Sok vízre van szükségünk.

- Te inkább menj a lányokhoz!

- Nem! – Keith válla felett pontosan látta, mekkora lángokkal ég a régi istálló. A lángok már csápos polipként nyújtóztak az új épület felé. Ha nem ébred fel, akkor a lovak élve elégnek odabenn. A dühtől vörös pontokat látott maga előtt. – Együtt csináljuk végig, aztán megyek, és ronggyá verem azt a szemetet! Világos?

Keith a férfi szemében lángoló tüzet nézte, a képletest és a valóságost. Meg is halhatott volna, ha egy kicsit erősebb ütés éri és nem tér magához, elégett volna odabenn. Elveszítette volna, mielőtt megkaphatta volna.

- Paulie-hoz együtt megyünk! – jelentette ki. Odahajolt, és gyengéden megcsókolta. Megszorították egymás kezét, mielőtt elindultak volna a két ellenkező irányba.

Keith rohant, de mielőtt a locsolócsövet kihúzta volna, bekapcsolta a tűzoltó berendezést. Azonnal víz zúdult a bokszokra, minimálisra csökkentve a lángok terjedését az épületen belül. A locsolócsövet Wilbur tekerte fel az istállóban a napokban. A megszokott mozdulatok voltak, a csapra illeszteni, rögzíteni, ellenőrizni, megnyitni a csapot. Kirohant, olyan távol állt, hogy lássa a tetőt, aztán megengedte a vizet. A háta mögül hallotta a lovak nyerítését, legalább ők biztonságban voltak. A nagy házban égtek a lámpák, ami azt jelentette, hogy a lányoknak sem eshetett baja. Remélte, hogy sikerül annyira megfékezniük a tüzet, amíg ideérnek a tűzoltók.

Dwight a kúthoz sietett, igaz, nem volt olyan gyors, mint szeretett volna. Menet közben kiengedte a tyúkokat, kiterelte őket a rét felé. Mindegyik rikácsolt, szanaszét futottak, de nem érdekelte. Majd összeszedik őket reggel. A kút szivattyúja halkan berregett. Éjszaka kisebb teljesítményre volt állítva. Leguggolt mellé, meg is szédült, de nem foglalkozott vele. A tűz elég fényt adott, hogy lássa a kapcsolókat. Átállította őket magasabb fokozatra, aztán elégedetten hallgatta az erős búgást, ahogy beindult. Volt még egy kerti csap itt hátul a szárnyasok itatásához, kannát is látott. Majdnem felvette, de aztán meghallotta a hangos recsegést-ropogást.

A lángokba meredt. Az istálló falai lassan megadták magukat, egy hosszú pillanatig azt hitte, az új épület felé dől az egész. Már kattogott az agya, hogy a kis markolóval talán befelé döntheti, de aztán csodával határos módon a tető rogyott be először és ettől befelé dőltek a falak is. Füst és pernye szállt, köhögve ment vissza Keithhez.

- Jól vagy? – Harrison kócos volt, szedett-vedett, az arcát izzadtság és korom borította. Még locsolta az istállót, minden sáros volt már.

- Fáj a fejem. – Dwight megállt mellette. – Majd én csinálom, te nyugtasd meg a lovakat. Szeszély lassan gödröt ás az udvaron.

Keith kis habozás után átadta neki a locsolócsövet, majd magához füttyentette a lovat. Szeszély gyanakodva, óvatosan közeledett, de aztán a gazdája addig suttogott neki, míg a vállára nem hajtotta a fejét. Keith gyengéden simogatta, nem akart belegondolni, mi lett volna, ha bent ég a többiekkel együtt. Mindent elveszített volna.

- Gyere! – A fedett karám felé vezette. Szeszély hangjára a többiek is megindultak. Bezárta őket, megdörzsölte Szeszély orrát, majd visszaballagott Dwighthoz. A távolban szirénák hangját hallotta. – Jönnek! – sóhajtotta. Átkarolta a férfi derekát, és kivette a kezéből a csövet. Úgy érezte, hogy egyelőre ennyit tehettek. – Mindjárt itt vannak a tűzoltók. – A lángoló istállót, jobban mondva a maradványait nézték mindketten.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Szólhattam volna neked, amikor hallottam Szeszélyt.

- Paulie akkor is meggyújtotta volna a tüzet.

- De nem tudtak volna leütni, és hamarabb meg tudtuk volna fékezni.

- Dwight, te mindent megtettél! – Keith elzárta a vizet, majd ledobta a sárba a csövet. Maga felé fordította a férfit, hogy a szemébe nézhessen. – Ha te nem lettél volna, akkor én mindent… mindent elveszítettem volna, ami eddig fontos volt nekem. Egy istálló pedig nem a világ vége. Építünk egy újat, vagy akármit. Az a lényeg, hogy mindenki jól van. Te, a lányok, a lovak. 

- Megsértődtem volna, ha a lovakat említed először – próbált Dwight viccelődni.

Keith gyengéden megérintette az arcát, hüvelykujjával kente el rajta a koszt.

- Igen.

- Micsoda?

- Azt mondtam, hogy igen.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztem valamit.

- Nem most, hanem az este. Nem is kérdés volt, hanem egy lehetőség. – Keith keresgélte a szavakat. – Sajnálom, hogy otthagytalak, de megijedtem. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak, vagy mit kellene tennem, ami helyes.

- Nem mindig az a helyes, amit mások annak tartanak. 

- Tudom.

- Ez kellett hozzá, hogy rájöjj arra, hogy mégis engem akarsz? – Dwight a tűzre mutatott.

- Már jó ideje tudom, hogy téged akarlak. Csak valójában egy gyáva seggfej vagyok.

A tűzoltók arra szálltak ki a kocsikból, hogy egymást átkarolva nevetnek. Ez egy olyan látvány volt, mármint az, hogy Keith Harrison koszosan, vigyorogva ácsorog a káosz kellős közepén, ami később bevonult a városka történelmébe. Mögöttük befordult egy mentő és a seriff kocsija is, akit Laurel szintén kihívott.

- A lányokhoz kell mennem – pillantott a ház felé Dwight, de Keith a könyökénél fogva a mentősök felé irányította a lépteit.

- Én megyek a lányokhoz – javította ki. – Téged most bevisznek a kórházba, és amíg itt megvizsgálnak, a seriffnek elmondhatod Paulie-t. Itt az ideje, hogy rács mögé kerüljön.

- Már nem akarod megverni?

- De. Nagyon akarom. Ám te most fontosabb vagy.

Dwight erre képtelen volt bármit is mondani.

- Mi történt? – Shuffle seriff éppen akkor toppant oda melléjük, amikor felültették a hordágyra.

- Dwight elmondja. – Keith gyors léptekkel a háza felé indult.

Laurel és Emily eléje rohantak, az ablakból látták, hogy feléjük tart. Mindkettőnek vörös volt a szeme a sírástól. Szipogva vetették magukat a karjaiba, amikor lehajolt hozzájuk. Megölelte őket, nem számított, hogy összekoszolja őket.

- Nincs semmi baj! Most már nincs semmi baj!

- Apu jól van? – Laurelnek jött meg először a hangja.

- Igen. Menjünk oda! Te jó ég! Mikor lettetek ilyen nehezek? – Keith mindkettőt felvette, azonnal a nyakába csimpaszkodtak. – Most vizsgálja az orvos. Van egy seb a fején, de amúgy kutya baja.

- Biztos? – Emily hangja fátyolos volt a sok sírástól.

- Remélem! – Keith nem szívesen hazudott volna, ezért gyorsan elterelte a témát. – Ti jól vagytok? Nagyon ügyesek voltatok!

- A központos néni addig beszélgetett velünk, amíg ide nem értek a tűzoltók. Mindig mondanom kellett, hogy mit látunk az ablakból.

- A központos néninek jár egy virágcsokor – sóhajtotta megkönnyebbülten, hogy a lányok nem egyedül csinálták végig az estét.

- Apu! – Emily az apja karjaiba akart vetődni, de Keith nem engedte.

- Most nem lehet, édesem!

A seriff felvont szemöldökkel, meglepetten bámult rá, a mentőorvos hasonló arcot vágott. 

- Össze kell varrni – jelentette be Dwight fintorgó arccal.

- A sebedet? – Laurel azonnal érdeklődő lett.

- Igen.

- Beütötted a fejed?

- Igen, kicsim. Nem komoly, nem kell bemennem a kórházba.

- Biztos? – Keith az orvosra bámult, de olyan tekintettel, hogy az behúzta a nyakát.

- Úgy tűnik, hogy nincs agyrázkódása. Éberen reagál mindenre.

- Amikor kijöttem hozzá, szédült és alig tudott összefüggően beszélni.

- Egy ekkora ütés után általában ez a normális reakció.

- Ha baja lesz, elbúcsúzhat az állásától. – Keith ezt olyan hidegen mondta, hogy Dwight majdnem felszisszent.

- Fejezd be! – morrant rá. – Senki nem fog elbúcsúzni az állásától, világos?! Mi lenne, ha végighallgatnád? Jól vagyok. Fáj a fejem, de a doki ad rá gyógyszert. Holnap még be kell mennem a kórházba, elvégeznek pár vizsgálatot a biztonság kedvéért. Most elégedett vagy?

- Igen. Mi lesz Paulie-val, seriff?

- Mi lenne?

- Letartóztatja?

- Milyen bizonyíték alapján?

- Most viccel velem? – Harrison egyetlen pillanat alatt vedlett vissza régi önmagává. Leengedte a földre a lányokat, és a férfi szemébe nézett. – Délután összefutottunk vele a városban. Belém kötött, pedig a gyerekekkel voltam. Aztán ma este idejött gyújtogatni valamelyik haverjával! Leütötték Dwightot, és otthagyták, hogy meghaljon! Élve elégett volna, ha nagyobbat sóznak a fejére, és nem tér magához! – A hangja most már olyan éles és hangos volt, hogy a tűzoltók is feléjük fordultak.

- Mr. Altont fejbe ütötték, és…

- Ne is folytassa! – Keith közelebb lépett hozzá, rajta kívül kevesen merészkedtek ilyesmire. A seriff ugyanis száztíz kiló volt és az mind színizom. – Dwightnak nem érdeke megvádolni Paulie-t, ha tényleg nem ő tette volna. Ezt maga is tudja. Úgyhogy mi lenne, ha első körben kifaggatná, merre járt az éjjel?!

- Nem maga fogja eldönteni, Harrison, hogy mit csináljak!

- Valóban? Talán hívjam fel a polgármestert?

- Ne higgye, hogy mindenkit ugráltathat, Harrison!

- Én nem ugráltatni akarom, hanem azt, hogy végezze rendesen a munkáját!

Dwight a lányai vállára tett kézzel hallgatta a vitát. Az orvos közben kitisztította a sebet, és nekiállt összevarrni, amitől szívesen sírt volna.  

- Keith… - sóhajtotta, de a férfi ügyet sem vetett rá. Most már fennhangon üvöltözött a seriffel.

- Keith! – Laurel hangjára olyan néma csend lett, hogy az orvos kezében megrezzent a tű. – Ne kiabálj! Apunak fáj a feje, nem figyeltél?! – A kislány szigorúan nézett fel a férfira. – Vedd fel Emilyt, mert nincs rajta papucs – tette hozzá. Meg sem várta, hogy engedelmeskedik-e, de persze Keith azonnal lehajolt és felvette a kislányt. A seriffhez fordult, kipirult az arca. – Az apukám soha nem hazudik! Soha!

- Igen, soha! – bólogatott Emily is.

A seriff mély levegőt vett, de Dwight még azelőtt megszólalt, hogy válaszolhatott volna.

- Tudom, hogy kit láttam. Lehet, hogy leütöttek, de attól még végig magamnál voltam. Hallottam a hangjukat is, és száz százalék, hogy Paulie Vitton gyújtotta a tüzet. A társát nem láttam, de a hangja alapján be tudom magának azonosítani.

- Rendben! – Shuffle felemelte a kezét megadása jeleként. – Reggel jöjjön be, és felvesszük a jegyzőkönyvet.

- Ott leszek.

- Most pedig megyek, és végzem a munkám. Kihallgatom Paul Vittont. Elégedett, Harrison?

- Igen. – Keith a seriff szemébe nézett. – De tudja, megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen seggfej a környéken.

Shuffle rámeredt, de képes volt megállni szó nélkül. Odabólintott a tűzoltóparancsnoknak, majd elindult a kocsija felé. Némán nézték, ahogy elhajt.

Dwight-ot mindenféle jótanáccsal látta el a doki, a kezébe nyomott egy üvegcse fájdalomcsillapítót, és a lelkére kötötte, hogy reggel menjenek be a kórházba. A tűzoltók eloltották a tüzet, most már tényleg minden vízben és sárban úszott. A parancsnok beszélt Keithszel, míg Dwight segített összeszedni a cuccaikat a szálláson. Keith ugyanis tiltakozást nem tűrően kijelentette, hogy átköltöznek hozzá.

- Készen vagytok?

- Igen. – Dwight körbenézett. Csak a szükséges holmikat pakolta be egy táskába. Emily elaludt az ágyon, és Laurelnek is mentek lefelé a pillái, így nem küldte le őket fürödni. Úgy érezte, hogy ez ráér reggelig. – Menjünk! Hozod Em-et?

- Persze.

- Laurel, kicsim, indulunk!

Átballagtak a nagy házba. Laurel néha megbotlott, látszott, hogy már félig alszik. A lányok kivételesen közös ágyba kerültek a vendégszobában. Emily moccanás nélkül aludt tovább, ahogy Keith letette a takaróra. Laurel is elaludt, mielőtt az apja betette volna maguk mögött az ajtót.

- Jól vagy?

- Fáradt vagyok. – Dwight ásított. – Mindjárt reggel. Nem is érdemes lefeküdni.

- Muszáj pihenned!

- Csak dőljünk le valahol. Reggel egy csomó dolgunk lesz.

- Nekem lesz egy csomó dolgom. És Wilburnek.

- Tényleg, holnap már jön.

- Ma reggel – javította ki Harrison az órára mutatva. Hajnali három óra múlt. – Amint elláttuk az állatokat, beviszlek a kórházba. Utána vallomást tehetsz, és aztán itthon pihensz.

- Nem vagy az anyám!

- Nem is akarok az lenni, de attól még szót kell fogadnod.

- Na, jó! – Dwight úgy érezte, sehová se vezet ez a vita. – Kapok egy ágyat?

- Nálam alszol. Szemmel akarlak tartani. – Keith belöködte a hálószobájába.

- Azt hittem, más célod van.

- Egyelőre örülök, hogy életben vagy.

- Annak én is. – Dwight ledobta egy székre a tiszta ruhákat, amiket magának hozott. – Lezuhanyozok.

- A sebre nem mehet víz – figyelmeztette Keith.

- Tudom.

Dwight örült, hogy végre nincs füstszaga. A haját óvatosan megmosta, úgy tűnt, hogy sikerült betartania az orvos utasítását. Magára rángatott egy alsónadrágot, és visszament a hálóba. Keith az ablakon bámult kifelé. – Jól vagy? – állt oda mögé. Odakint égtek a lámpák, sőt, az épületek is fényárban úsztak, hogy lássák, ha gond van.

- Végeztél?

- Igen. Jól vagy?

- Ezt nekem kellene kérdeznem.

- Tudjuk, hogy én nem vagyok jól, tehát válaszolhatsz is.

Keith elmosolyodott.

- Tudsz róla, hogy egyre idegesítőbb vagy?

- Én?

- Igen. Idegesítő, makacs…

- Ne is sorold, mert még jobban megfájdul a fejem! – Dwight gondolt egyet, és hátulról átkarolta. Egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy egy férfit ölel, amíg az a férfi Keith Harrison volt. – Mi a baj?

A férfi habozott.

- Azt mondtad, nem Sean vagy, és nem eshet bajod, mert megvéded magad.

- Lehet, hogy tévedtem.

- Meghalhattál volna!

- De élek!

- Nem rajtad múlott! – Keith a válla felett nézett rá.

- Ez igaz. – Dwight lassan maga felé fordította. – Nem vagyok mindenható, Keith. Nem látok mindent előre.

- Tudod te, mennyire féltem, hogy… hogy meghalsz?

- Sajnálom! – Dwight magához ölelte.

- Én nem a gyereked vagyok, hogy ennyivel elintézettnek tekintsem a dolgot – figyelmeztette Keith komoran.

Dwight felsóhajtott.

- Tényleg sajnálom! Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem old meg semmit, de nem tudok változtatni azon, ami már megtörtént.

- Hülyeséget csináltál!

- Ne mondd, hogy te nem ugyanezt tetted volna! – Dwight eltolta magától a vállánál fogva, hogy a szemébe nézhessen. – Végig az járt a fejemben, hogy nem engedhetem, hogy bármit is elveszíts! Látom, hogy milyen fontos neked a birtok, a föld, az állatok!

- De nem az életed árán!

- Keith, nem veszítettél el! Itt vagyok. Itt állok veled szemben, a csudába is! – Dwight türelme most fogyott el. – Nem élheted úgy az életed, hogy attól félsz, mikor veszítesz el valakit, aki fontos neked!

- Úgy élek, hogy pontosan tudom, milyen érzés!

- Miért érzem azt, hogy ez csak kifogás, hogy szembe merj nézni önmagaddal?

- Ez nem igaz!

- De igen! – Dwight kicsit megtaszította, és hátralépett. Széttárta a karját. – Nézzék csak, a mogorva, kiállhatatlan, hideg Keith Harrison mégis képes szeretni! – gúnyolódott.

- Te ezt nem értheted! Attól félek, hogy ha szeretek valakit, ugyanúgy elveszítem, mint Seant! És egyedül maradok… - A férfi hangja megbicsaklott.

Dwight még egyszer sem sajnálta ennyire, mint ebben a pillanatban.

- De hiszen most is egyedül vagy – felelte csendesen. 

Keith félrenézett, nagyot nyelt.

- Nem, mert itt vagytok – motyogta.

Csend lett. Dwight nem válaszolt, így kicsit bizonytalanul rápillantott. A férfi határozottan kimerültnek látszott, az arcán volt egy kék folt, biztos beütötte, amikor elesett. Csak egy alsót viselt, de nem úgy tűnt, hogy zavarja. Valamikor, az elmúlt napok, hetek során Alton távolságtartása megszűnt. A rohadt életbe, ott állt a hálószobájában egy szál gatyában! Kiszáradt a szája tőle, és fogalma sem volt, hogy a sóvárgás már a szemében is ott tükröződik.

- Menj el fürödni! – Dwight elmosolyodott. Pontosan látta, hogyan néz rá a férfi, viszont nem akart behódolni neki. Nem itt, nem ebben a káoszban. Most nem vágyott másra, csak alvásra, hogy végre ne érezze, mennyire fáj a feje. – Muszáj pihennünk! – Odasétált az ágyhoz, és lerogyott rá. Most érezte, hogy fáj a nyaka, a válla, az egész háta.

- Aludj! – Keith kifelé menet eldöntötte, hogy megint hideg víz alá áll.

- Harrison!

- Igen?

Dwight hasra feküdt az ágyon, az egyik lábát felhúzta. Jelenleg úgy tűnt, ez egy kényelmes póz. Minden tekintetből. A feje alá gyűrt egy párnát, aminek olyan illata volt, mint Keithnek.

- Velem alszol, ugye? – kérdezte lehunyt szemmel. Nem mert a férfira nézni, mert azért azt sejtette, hogy akkor abból nem lesz alvás.

- Igen. – Keith hangja rekedt volt. A szokottnál is rekedtebb és mélyebb.

Mégis ránézett, de a férfi addigra kiment. Szerencsére. Vagy nem. Ezen eltöprengett. Milyen lenne lefeküdni vele? Igazából eddig nem gondolkodott ilyesmin. Valahogy mindig hagyta, hogy történjenek a dolgok. Nagyot ásított. Talán nem most kellene ezen agyalnia. Meg akarta várni a férfit, végül mégis elaludt.