6. fejezet

6.

1858 első hónapjainak egyikében, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

            A temetés napján még feszültebb volt mindenki, mint előtte. Isabella szülei ragaszkodtak hozzá, hogy a Garrison kriptában nyugodjék a lányuk, de William nem engedte. Napokig veszekedtek. Az apósáék nem értették, ha nem szerette az asszonyt, miért akarja, hogy a Marland-birtok temetőjében legyen elföldelve. William csak Robertnek és Johnnak árulta el, hogy akármennyire gyűlölte a nejét, mégis a gyermeke édesanyja. Mindkét férfi felbőszült, hiszen kis híja volt, hogy Carson nem halt meg Isabella miatt. Ettől függetlenül végül kénytelenek voltak belátni, hogy William nem enged abból, amit elhatározott.

A szertartás rövid volt, és nyugodtan zajlott. Elég sokan jelen voltak, de ők is inkább William vagy a szülők ismerősi, baráti körébe tartoztak. William mellett John állt, és néha rápillantott, mintha azt várta volna, hogy összeesik vagy zokogva beismeri a sírnál, hogy ő ölte meg az asszonyt. Ám nem kellett ettől tartania, William szálegyenesen, érzéketlenséget mímelve ácsorgott. Csak a szemében látszott a fáradtság és a bűntudat. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy soha nem fog megbocsátani önmagának, akármennyire cselekedett helyesen.

A temetést követő vacsorán már sokkal közvetlenebb volt a hangulat. Többen fojtottan nevetgéltek, és még maga William is jókedvre derült, amikor az egyik hölgy megbotlott hosszú szoknyája szélében, és meglökött egy urat, aki pedig ráborult a hűsítőkkel megrakott asztalra. Robert, aki komornyikként ügyelt a rendre, elkapta William tekintetét, de aztán gyorsan a vendég segítségére sietett. A férfi úgy lökte el a kezét, mintha valami undorító dolog ért volna hozzá.

- Mit képzelsz? Vedd le rólam a kezed!

William vidámsága hamvába halt. Megállt Robert mellett, és a férfira nézett. Emlékezett rá, hogy az egyik klubban találkoztak, valószínűleg Garrison ismerősei közé tartozott, ezért volt itt.

- Robert csupán segíteni akart, Mr. Chesterwood!

- Nincs szükségem egy koszos nigger segítségére!

A teremben megfagyott a levegő. Azok, akik ismerték Williamet, tudták, hogy milyen elveket vall. John máris elkezdett utat törni magának, mögötte ott jött az asszisztense.

- Valóban? – William hangja olyan jeges volt, hogy a közelben álló hölgyek megborzongtak.

- Tudom, mennyire istápolja ezeket a fekete fickókat, de szerintem feleslegesen! Nem érdemlik meg, hogy…

- Kifelé! – William nagyon sápadt volt.

- Tessék? – Ezekiel Chesterwood nem azok közé az emberek közé tartozott, akiket csak úgy ki szoktak utasítani valahonnan. Hitetlenkedve pislogott, mint aki nem hisz a fülének.

William félrelépett, hogy szabad utat engedjen neki az ajtó felé.

- Azt mondtam, hogy hagyja el a házamat! – Körbenézett, felszegte az állát. – S mindenki más is, akit egyetért vele. Mr. Chesterwood ugyanis nem csak az inasomat, hanem engem is megsértett, amikor koszos niggernek nevezte a szolgámat. Ha így vélekedik a házamban szolgálókról, akkor gondolom, rólam is hasonlókat gondol.

- Ön téved, Mr. Marland! – Chesterwood elvörösödött.

- Nem hiszem. – Williamnek hányingere lett, ahogy figyelte, milyen arccal tart feléje az apósa. Kihúzta magát, és mély levegőt vett. – Hagyja el a házamat, ha kérhetem! Dr. Gifford, megkérhetem, hogy kikíséri?

- Természetesen. Jöjjön, Mr. Chesterwood!

- Ez az ember megbolondult, doktor! – A férfi felháborodottan belekarolt az orvosba.

- Most gyilkolták meg a feleségét, uram!

William arca megrándult, de nem szólalt meg. Hagyta, hogy elmenjenek mellette.

- Egy nigger ölte meg a nejét, és ő mégis védi őket! Ki hallott már ilyet?!

- Azt hiszem, Mr. Marland azt a véleményt képviseli, miszerint nem szabad egy ember alapján megítélni a többieket. Ön talán egy bűnöző tettei alapján ítél meg másokat?

- Természetesen nem!

- No látja! – Az orvos csendes hangja lassan a tömegbe veszett.

William becsülte John nyugalmát.

- Ez túlmegy minden határon! – Garrison a fogát csikorgatva állt meg mellette. – Chesterwood az üzlettársam és jó barátom!

- Ez pedig az én házam! – William Robertet figyelte, aki Marthával rendet rakott az asztalon. Még soha életében nem érzett ilyen elégedetlenséget és szomorúságot, mint ebben a pillanatban.

- Életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor magához adtam a lányomat!

William egyenesen a férfi szemébe nézett. Mintha csak Isabella tekintetét látta volna. Egészen közel hajolt.

- Nem, drága apósom – suttogta, hogy senki más ne hallhassa. – A legnagyobb hibát akkor követte el, amikor engedte, hogy megszülessen! S ha most megbocsát…

Garrison olyan döbbenten meredt utána, amilyennek még soha nem látta.

- Mit mondott neki, barátom? – John felvont szemöldökkel állt meg előtte.

- Chesterwood?

- Meggyőztem, hogy a gyász elvette az eszét. Mármint a magáét.

William belekortyolt az italába, amit eddig a tenyerében melengetett, hogy elrejtse a mosolyát.

- Mindig tudtam, hogy maga nagyszerű barát, John!

- Remélem is. – John elvett egy pohár pezsgőt az éppen arra járó pincértől. – Tehát? Mit mondott az apósának?

William odahajolt hozzá és a fülébe súgta. John köhögésnek álcázta a nevetését. Később, amikor az utolsó vendég is elhagyta a házat, és a lépcsőről néztek utánuk, Robert – karjaiban tartva Carsont – csatlakozott hozzájuk. Sally Marthának segített odabent, de Hooker a kalapját gyűrögetve felballagott hozzájuk.

- Még egyszer részvétem, uram!

- Köszönöm, Mr. Hooker. Bejön egy italra?

- Elfogadom, köszönöm!

- Martha, hozz egy pohárral Mr. Hookernek! – kiáltott be az ablakon William, mire a lány már rohant is felragyogó arccal.

John rágyújtott egy szivarra, de arra ügyelt, hogy ne a mellette álló férfi felé fújja a füstöt. Timothy rettenetesen vékony volt, amihez egyenes tartás és kifürkészhetetlen tekintet társult. William eddig egyszer hallotta a hangját, amikor éppen ráparancsolt a doktorra, hogy sok lesz a negyedik pohár pezsgő aznapra. John pedig szót fogadott, onnantól kezdve inkább limonádét iszogatott. William arra gondolt, hogy a határozott és büszke orvos milyen engedelmes, ha Timothyról van szó. Felnevetett. Mindenki kérdően nézett rá, de ő csak a fejét rázta.

Odahajolt a kicsihez, aki halkan cuppogott álmában. Ahogy teltek a napok, úgy látta őt egyre gyönyörűbbnek. Robert is így lehetett vele, mert mosolyogva ringatta, és le nem vette róla a szemét. William nekidőlt, mintha csak véletlenül tenné, de úgyse figyelt rá senki. John Timothyval, Hooker Marthával pusmogott. Találkozott a tekintete Robertével.

- Köszönöm! – mormolta a férfi.

- Micsodát?

- Hogy kiálltál értem.

- Sajnálom, hogy többet nem tehettem.

Robert bánatos tekintettel vállat vont.

- Engem ez is boldoggá tett. S azt hiszem, még nagyon sok testvéremet boldoggá tenné, ha csak ennyire állna ki értük valaki.

Williamnek az északon élő abolicionisták jutottak az eszébe, akik titkos útvonalakon segítettek elmenekülni a feketéknek délről. Hallott róluk mindenfélét, pár ültetvényes pont nemrég szidta őket, hiszen jó pár négert sikerült átjuttatniuk az államhatárokon. Az, hogy kik támogatták őket itt délen, és hogyan sikerült nekik a szinte lehetetlen, azt maga sem sejtette. Erről viszont az északi hírek valóságtartalmára gondolt. Felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy hová fognak fajulni a nézetbéli különbségek. Háborúhoz. A feketék szabadságát vérrel fogják kivívni. Ám utána hogyan lesz tovább? Úgy sejtette, hogy azt senki se sejtette, vagy inkább… nem akarta végiggondolni.

Egyet azonban már most tudott, Robert és közte ezentúl nem lesz különbség. Mondhat akárki akármit, ezentúl örökké együtt lesznek majd. Egyenlő felekként még úgy is, ha titkolni kell egymás iránti érzelmeiket mások előtt. S ha kell lopnak, csalnak, hazudnak, vagy ölnek majd érte, mert egy olyan világban éltek, amely különbséget tett fehér és fekete, ember és ember között; elítélte, ha egy férfi férfit szeretett.

William csak azt remélte, a fia vagy a fia gyerekei megélik azt a kort, amikor minden ember egyenlő lesz. Nem csak papíron, hanem a valóságban is. A lelke mélyén egy keserű hang azt súgta, hogy az az idő soha nem jön el…

- Mi megyünk, barátom! – John hirtelen a vállára csapott, mire ijedten összerándult. – Mi a baj?

- Elnézést, elgondolkodtam. Köszönöm, hogy eljöttek!

- Szívesen! – John rámosolygott. – A napokban még tiszteletemet teszem.

- Várom.

Kezet fogtak. Timothy biccentett, és ugyanazzal a merev tartással szállt nyeregbe, amilyennel egész este ácsorgott.

- Fáj a háta.

- Tessék?

Robert rápillantott.

- A doktor asszisztensének. Őt nézted.

William megrázta a fejét. Ijesztő volt, hogy Robert még a gondolatait is kitalálta, ám egyszersmind rendkívül jó érzés is.

- Őt néztem – bólintott. – Honnan tudod?

- Beszélgettem vele.

- Tényleg?

- Igen. Kedves ember.

William alig akart hinni a fülének. Robert eddig még senkire nem mondott ilyesmit.

- Kedves?

- Igen.

- Elnézést, uram, de én is mennék! Jó éjt! – Hooker feltette a kalapját, és megbökte a szélét, majd lekocogott a lépcsőn. Martha bement a házba.

Carson mélyen aludt, kis ujjacskái ökölbe szorultak.

- Lassan ennie kell – vélte William aggódva.

Nem is telt el sok idő, Sally megjelent, és magával vitte a kicsit. Kettesben maradtak. Átsétáltak a ház hátsó teraszára, közelebb húztak egymáshoz két széket, és leültek. Lassan elsötétült a ház. William megkereste Robert kezét, összefonták az ujjaikat. Amikor feljött a Hold, Robert áthúzta az ölébe, és magához ölelte. William a vállára hajtotta a fejét, és átkarolta a nyakát. Ebben a pillanatban még azt sem bánta, hogy gyilkossá kellett válnia ahhoz, hogy ilyen nyugodtan ölelje azt az embert, akit szeretett…

            Az élet úgy hozta, hogy évekkel később William félelmei beigazolódtak és még nagyon sok vér tapadt mindkettejük kezéhez…