6. fejezet

6.

 

            Ian ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, és Leslie nem bánta. Még mindig remegett a keze az idegességtől, így inkább összekulcsolta az ölében, és oldalra fordította a fejét, kifelé bámult. 

- Attól, hogy nem nézel rám, még tudom, hogy ki vagy borulva.

Elmosolyodott. Ian vagy egy órája körözött a városban. Olyan környékekre vitte, ahol még soha nem járt. Egyszer sem kérdezett semmit, nem akarta vigasztalni, vagy bármi mást. Egyszerűen ott volt vele, csupán néha, mintha csak véletlenül tenné, megérintette a karját.

- Fogalmam sincs, hogyan érzem magam.

Ian lassított egy piros lámpánál, és rápillantott.

- Akarsz dugni egyet?

- Mi? – Ránézett, nem akart hinni a fülének. Az elképedés az arcán is ott lehetett, mert Ian felnevetett.

- Végre rám néztél – mondta, és befordult egy újabb ismeretlen utcába.

- Bolond vagy!

- Lehet – értett egyet vele a férfi, de a mosoly még ott volt a szája sarkában. – Tudom, hogy nehéz most, de gondolj arra, hogy ezt akartad. Elérted, amit szerettél volna. Elégedettnek kellene lenned.

- Az vagyok.

- Most engem akarsz meggyőzni, vagy magadat?

- Mindkettőnket.

- Mi a baj? – Ian újabb utcán fordult be, Leslie errefelé már ismerős volt. A mólóhoz hozta le, ahol ilyenkor senki nem járt, egyedül lehettek.

- Magam sem tudom. Elfáradtam, azt hiszem. – Megvárta, amíg a férfi megáll a kocsival, és kiszállt. Tudta, hogy követni fogja, ezért elindult a korlát felé. Sötét volt, csak a lámpák égtek, és a hold sarlója derengett át a felhőkön. – Megint esni fog – jegyezte meg, amikor Ian odaállt mellé.

- Esős őszünk lesz.

- Úgy néz ki.

Ian megérintette a kezét, és nem törődve vele, hogy el akarja húzni, megfogta, és közelebb húzta magához.

- Bűntudatod van?

- Nem amiatt, amit gondolsz.

- Miattam?

- Honnan veszed?

- Onnan, hogy nem vagyok hülye! Mondd el!

Leslie nem mert ránézni, azt sem tudta, hogyan kellene elmondania, amit gondol, ami ott van a fejében.

- Nem vagyok sokkal különb, mint ők. Felhasználtalak, hogy bosszanthassam őket, pedig csak elég gerincesnek kellett volna lennem ahhoz, hogy kerek perec megmondjam nekik, nem fogok úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek. Ehelyett belerángattalak téged is, és cserébe… Mit is adtam neked cserébe? – Keserűen felnevetett. – Semmit.

- Elismerem, hogy nem így kellett volna kezelned a helyzetet, de… a helyedben talán én is így döntöttem volna.

- Most csak vigasztalni akarsz.

- Lehet, de attól még nem hiszem, hogy olyan lennél, mint a szüleid, vagy Sophie.

- Jelenleg nem érzem magam különbnek náluk.

Ian erre nem mondott semmit, csak egyszerűen megölelte.

- Nem kell, hogy sajnálj!

- Fogd be! – Ian szelíden mordult rá, és még szorosabban ölelte. – Nagyszerű voltál! Ne legyen bűntudatod, nincs miért, ezt megbeszéltük már. Mondhattam volna nemet, elküldhettelek volna a búsba, de nem tettem. Élveztem, oké?

- Ezt valamiért elhiszem.

Ian egész teste belerezdült, ahogy elnevette magát.

- Nem csak a szexre gondolok.

- Tudom. Köszönöm.

- De?

- Honnan tudod, hogy folytatni akarom?

- Megismertelek egy kicsit. – Ian felsóhajtott, simogatni kezdte a hátát. A hangja szomorú lett. – Tudom, mit akarsz mondani.

- Akkor miért akarod, hogy kimondjam?

- Mert úgy fair, nem gondolod?

Lehunyta a szemét.

- De.

- Akkor?

- Sajnálom, de nem akarom folytatni veled ezt a… kapcsolatot. Nem akarok hazudni, hogy egyszer majd beléd szeretek, és boldogan élünk, míg meg nem halunk, mert képtelen vagyok rá. Jó volt veled, de azt hiszem, én nem tudok együtt lenni egy férfival még akkor sem, ha rólad van szó.

- Semmi baj. Én voltam bolond, amiért reménykedtem.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom. Nem ígértél semmit, kész tények elé állítottál már a legelején, csak én reméltem, veled talán… – Ian hangja elakadt, kis szünet után fejezte be. – Veled talán működni fog.

- Én a nőket szeretem.

- Tudom.

- Jó veled, komolyan, de… – Eltolta magától a férfit, hogy a szemébe nézhessen, miközben a mellkasára tette a kezét. – Itt nem érzem úgy, hogy működne. Nem szeretlek, és gazember lennék, ha mégis veled maradnék.

- Most jön az a rész, hogy valahol vár rád valaki, aki megérdemel, és aki mellett boldog leszel?

Nem tudta, mit mondjon erre. Ian szomorúan rámosolygott, és a víz felé fordult. Zsebre tette a kezét, a haját borzolta az enyhe szellő. Gyűlölte magát, amiért megbántja, de akkor még jobban, ha hitegeti, közben meg pontosan tisztában van azzal, hogy nem érez iránta semmit.

Na, jó, a semmi túlzás volt. Kedvelte a férfit, örült volna, ha ilyen barátja van. Jó volt vele a szex is, beleborzongott, ha csak eszébe jutott az ölelése. Ám az, hogy felvállalja mások előtt ezt a kapcsolatot, arra nem érezte képesnek magát. Nem volt szerelmes belé, nem érte volna meg, hogy megharcoljon érte. Még akkor sem, ha éppen ezelőtt veszett össze érte a szüleivel. Az játék volt. Ez most igazi.

- Az, amit anyáméknak mondtál…

- Szépen hangzott, igaz? – Ian vállat vont. – Volt benne igazság, meg volt benne olyan, ami nem.

- Sajnálom.

- Nem kell. Nekik kellene sajnálniuk, hogy nem becsülnek meg téged.

- Nem fogják annyiban hagyni.

- Azt mondod?

- Ismerem őket. Amit lehet, megteszek, hogy békén hagyjanak, de nem ígérek semmit biztosra. Elég rámenősek.

- Minden rendben. Elbírok velük.

- Köszönöm.

Ian végre visszafordult feléje, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

- Hogyan tovább?

- Ezt, hogy’ érted?

- Két hétben állapodtunk meg.

- Igaz.

- Jövő héttől kezdődnek az éves felülvizsgálatok, és nem igazán fogok ráérni.

- Értem. Nekünk is elég sok munkánk lesz, lehet, hogy el kell utaznom.

- Oké. Akkor?

- Ha jövő héten amúgy sem lesz időnk találkozni, akkor talán elbúcsúzhatnánk ma. Senkinek nem kell tudnia róla, majd azt mondjuk, hogy nem működött a dolog. Foghatod rám, elvégre tényleg én vagyok a hibás.

- És mi lesz utána?

- Nem tudom. Néha kávézhatnánk együtt.

- Jah, néha. – Ian bólogatott, aztán ingatni kezdte a fejét, és lassú mosolyra húzódott a szája. – Nekem ez így nem megy.

- Micsoda?

- Igaz, hogy csalódott vagyok, és utállak, amiért nem vagy elég tökös legény ahhoz, hogy megpróbáld velem, de attól még… túlságosan kedvellek, hogy így zárjuk le.

- Jobb lenne, ha összevesznénk?

- Nem, dehogy. – Ian kinyúlt, megérintette az arcát. – Nálad aludhatok ma?

- Azt hittem…

- Nem igaz, hogy nem kaptam tőled semmit – vágott a szavába a férfi. A kék szempár most éjsötét volt, a lámpa fénye megtört benne. – Az elején azt mondtad, bármit megkaphatok, amit akarok. Megvettél volna nekem bármit, én viszont nem kértem semmit, mert helyette az idődet és a figyelmedet kaptam. A bizalmadat, a nevetésedet, a csókodat és az ölelésedet… Tisztában voltam azzal, hogy nem vonzódsz a férfiakhoz, mégis próbálkoztam, és te nem löktél el. Sssh, hadd fejezzem be! – tette az ajkára a mutatóujját, amikor közbe akart szólni. – Nem érdekel, miért. Nem érdekel, ha úgy vélted, ez az az ár, amit fizetned kell ezért a kis bosszúért. Nem érdekel, ha azért, mert nem akartál megbántani. Mielőtt tiltakoznál, kinézem belőled, szóval hallgass! Egyszóval nem érdekel, ha azért, mert közben rájöttél, hogy élvezetes, ha egy férfi ölel. Nem érdekel egyik lehetséges ok sem. Most viszont… ölelni akarlak. Nem búcsúképpen. Csak úgy. Tehát megkérdezem megint, ma éjszaka nálad maradhatok?

- Igen. – Mi mást lehetett volna erre mondani?

Jó ideig maradtak a mólón. Nem beszélgettek, csak bámulták a hullámzó vizet, hallgatták a mély zúgást. Ian egy idő után átkarolta a vállát, és lopva belecsókolt a hajába, talán azt hitte, nem veszi észre. Tévedett, de nem tette szóvá. Jó volt most ez így. A férfi testének melege, az arcát hűsítő lágy szellő, a víz illata, amely Ianével keveredett.

- Ez nem a telód? – Iannek volt jobb hallása, a kocsi felé fülelt. A lehúzott ablakon keresztül halkan ugyan, ám kihallatszott a csengőhangja.

- Bocsánat. – A kocsihoz sietett, behajolt a mobiljáért, s azonnal vissza is dobta a műszerfalra. – Anyám.

- Mi lenne, ha kikapcsolnád?  

- Az lesz a legjobb.

- Induljunk? Kezd hűvös lenni, és mintha szemerkélne az eső. – Ian kitartotta a tenyerét, a homlokát ráncolta. Karcsú volt, alakját tovább nyújtotta az utcai lámpa, ami alá leparkolta a kocsit. – Valami baj van? – kérdezte, amikor észrevette, hogy nézi.

- Nem, semmi. Menjünk!

- Oké.

Alig fordultak ki a parkolóból, megint csörögni kezdett a telefon, ezúttal az apja volt a hívó fél, de ezúttal kinyomta, és kikapcsolta. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és hátradőlt. Ian megfogta a kezét, és rákacsintott.

- Ha nem szakítottál volna velem, akkor bemutattalak volna a haveroknak.

- Tényleg?

- Aha.

- Meséltél nekik rólam?

- Csak annyit mondtam nekik, hogy van valaki, aki tetszik.

- John tud rólad.

- És?

- Semmi és. Aggódik, nehogy megbánjam.

- Én nem bántam meg egyetlen percet sem.

- Így sem?

- Így sem. – Ian szorosabban fogta a kezét, mire arra gondolt, a férfi mennyivel jobb ember, mint ő valaha is lesz.

 

Hazaérve hosszan bámulták egymást szótlanul. A lakásban csak a folyosón kapcsoltak villanyt, a hálószobába annak fénye szűrődött be. A félhomályban vetkőztették le egymást, csókolózva dőltek az ágyra, simultak össze.

Ian szinte áhítattal érintette a férfit. Végighúzta a tenyerét a karcsú hát ívén, a vállán, a lapockáján, a csípőcsontján, a fenekén, a combján. A bőre sima volt, alatta táncoltak az izmok. Apró csókokkal borította, keze útját követte, míg meg nem hallotta Leslie sóhaját, meg nem érezte hátának feszülését. A háta mögé feküdt, a hátához simult, a tarkóját csókolta. Kicsit hátrébb húzódva ujjaival fedezte fel mélységeit, lehelete a nyakát érte, látta ökölbe szoruló kezét.

Egyre mélyebbre hatolt, belülről simogatta, kényeztette, elérte, hogy reszketve a párnába fúrja az arcát. Ujjaival körbefonta, finoman, alig érintve cirógatta, hagyta, hogy csak erre a két dologra koncentráljon. Óvszert bontott, apró csókokkal terelte le Leslie figyelmét róla, míg felhúzta. Hallotta a reszketeg levegővételt, érezte a test feszülését, miközben beléhatolt. Az ökölbe szorított kézre tette a kezét, visszasimult a hátához, óvatosan mozdult.

- Láttalak az első napodon – szólalt meg feszült hangon. – Vékonyabb voltál, és többet mosolyogtál…

- Mi… - Leslie hangja elakadt.

A válla és a nyaka találkozására lehelte a választ.

- Egy ideig álmodoztam rólad… Megkérdeztem a neved is, de persze tudtam, hogy… te nem vagy olyan, mint én… Más…

- Ian, ez fáj. – Leslie hangja olyan volt, mintha el akarná sírni magát.

Átölelte a szabad karjával. Szorosan, hogy alig kaptak levegőt. Nem mozdult, a bőre csillogni kezdett, a légzése egyre nehezebb lett. Belecsókolt a nyakába, a füle mögött nyalta végig a bőrét, puha csókot lehelt arca egyik felére. Édes volt, annyira édes, ahogy milliméterről milliméterre fordította a kényeztetés felé a fejét. A szíve úgy vert a tenyere alatt, akár riadt madárkáé.

Elnyílt szájjal, súlyosan vette a levegőt, reszketett a karjaiban. Édes volt még ez a reszketés is. Öntudatlan. Irányíthatatlan. Megmutatta, hogy Leslie nem az az erős férfi, amilyennek mutatta magát. Egy nő mellett megtehette, de itt és most nem. Most csak egy vágyait megélő férfi volt, aki élvezte, hogy kényeztetik. Elérte az ajkát, gyengéden csókolta, nyelvével simított végig rajta. Leslie feléje akart fordulni, ám finoman megmozdította a csípőjét, s érezte a megmerevedő izmokat, látta a gyönyörtől homályos tekintetet…

- Még mindig fáj? – kérdezte rekedten. Most már ő maga is reszketett a visszafojtott szenvedélytől. Forróság ölelte körbe, megőrjítette, türelmének láncait feszegette.

- Ian…

Megmozdult, Leslie hangja elfulladt. Elfordította a fejét, a párnába rejtette az arcát. A nyakába csókolt, kicsit mélyebbre hatolt, aztán visszahúzódott. Legszívesebben nyöszörgött volna az édes kíntól, amely körbevette. Érezte, hogy Leslie megmozdítja a kezét, azt hitte, ki akarja szabadítani a tenyere alól, de tévedett. Megfordította, ujjait belefonta az övébe, és szorította erősen. Visszacsúszott a mélységeibe, hallotta az elfojtott nyögést.

Lecsúsztatta a mellkasáról a kezét, pillekönnyűn érintette, gyengéden marokra fogta. Mozdult, kicsit erőteljesebben, Leslie felemelte a fejét, levegő után kapott. Nem mozdult, csak nézte arcának élét, rebbenő szempilláit. Gyönyörű volt. Rápillantott, a tekintetük találkozott. Leslie volt az, aki feléje mozdította a csípőjét. A szeme fekete volt, szinte elnyelte, ahogy a teste tette.

- A pokolba! – Ennyire telt tőle, mielőtt a hajába tépve maga felé fordította a fejét, s a csábító ajkakra tapadt. Ziháló lélegzetvétel közepette hatolt belé, sekélyen, majd egyre mélyebbre.

Leslie elrántotta a fejét, lehajtott fejjel kapkodta a levegőt, teste megfeszült, minden mozdulat, lökés és visszahúzódás nyögést eredményezett, már nem akarta visszafojtani a hangját. Vagy nem tudta, Ian számára igazából oly’ mindegy volt. Már csak az volt fontos, hogy gyönyört okozzon neki. Látni akarta az arcát. Ez a vágy egyre sürgetőbb lett, ahogy a lüktető forróságba hatolt újra meg újra, s hallotta az apró kis nyögéseket, érezte a test minden rezzenését.

Mosoly suhant át az arcán, ahogy Leslie tiltakozó hangot hallatott, amint kicsúszott belőle. Elengedte, segített neki hanyatt fordulni. Leslie kábán bámult rá, mintha nem is lett volna magánál. Engedelmesen feljebb húzta a lábát, és belemarkolt a lepedőbe, ahogy lassan visszacsúszott belé. Nem mozdult, nézte a férfit, hevesen emelkedő-süllyedő mellkasát, duzzadtra csókolt ajkát, ágaskodó merevedését. Odahajolt hozzá, a csípője alá nyúlva igazított rajta, és a karján végigsimítva észrevétlenül rávette, hogy átkulcsolja a nyakát.

Tökéletes volt. Felnyögött, ahogy megmozdult. Sírni tudott volna, helyette végig Leslie szemébe nézve mozogni kezdett. Az ajkára simította a száját, a nyelvük találkozott, elvált, aztán már csak a leheletük keveredett, zihálva vették a levegőt. Leslie a hajába túrt, nyögve emelte hozzá a testét, érezte, milyen közel jár az elélvezéshez. Szorosabban ölelte, felnyögve változtatott a tempón, forróság vette körbe, orrában érezte Leslie illatát, bőrén izzadt testének rezdüléseit. A nyakába fúrta az arcát, koncentrált, de ez mit sem ért, amikor Leslie tenyere végigsiklott a hátán.

Az önuralom eddig tartott, a lánc elpattant, szemei szanaszét gurultak. Mélyre hatolt, Leslie nyögve vonaglott a karjaiban. Ívbe feszült alatta a karcsú test, egyensúlyozott a gyönyör lépcsőfokain, de azt akarta, hogy elveszítse a fejét. Mozdult hát, míg nem kapott levegőt, míg Leslie az ő nevét kiáltva hullott alá a kéjbe, míg a szűk forróság magába nem szippantotta őt magát is…

Sokáig csak feküdtek mozdulatlanul, összefonódott a testük, aztán megint találkozott az ajkuk, és a forróság ott mélyen megint felizzott. Egymáshoz simuló, összefonódó testük a hófehér lepedőn ide-oda gördülve simult össze, nyújtott a másiknak élvezetet. Lassú, finom tánca volt ez az érzékeknek. Leslie reszketett ebben a gyengéd, mégis szenvedélyes ölelésben. Milyen más volt ez, mint a korábbi alkalmak!

Ian áhítattal járta be a testét, érzékeny pontok után kutatva. Ajka mohón tapadt a bőrére, leomlasztva a maradék kételyt, bizonytalanságot, rossz érzést. Megőrjítette, majd elcsitította szenvedélyét. Összeolvadt vele újra és újra, míg nem volt más gondolata, csak ő. A bőre alá véste magát minden csókkal, öleléssel, mozdulattal. Leslie kezdett attól tartani, hogy soha többé nem tudja onnan kiszedni még vésővel sem.

Ian nem engedte, hogy az ágy másik felére húzódjon előle. Kiment a fürdőbe eldobni az óvszert, aztán visszafeküdve mellé, magához vonta, és átölelte. A haját simogatta, és néha puszit nyomott az arcára. Eleinte érezte a férfi merevségét, de aztán ez elmúlott, Leslie ásítva feléje fordult, nem sokkal később már aludt is. Ő még sokáig nem tudott, gondolkodott, felkészítette magát a búcsúra.

Hajnal felé, amikor elkezdett kivilágosodni az ég, és végre látta a férfit, komoran bámulta. Nem akart beleszeretni. Nem akart kötődni hozzá. Tudta már a legelején, hogy ennek az egésznek nem lehet jó vége. Az ujja hegyével végigsimított az állán, érezte a borostát, figyelte arcának finom rezdülését. Nem ébredt fel, de a homlokát ráncolta, szempillái megrebbentek.

Amikor először látta, csak a mosolya ragadt meg belőle, filigrán alkatának könnyed mozgása. Másodszorra csak azt érezte, hogy van ebben a férfiban valami, amit jó lenne megismerni. Aztán kiismerni akarta, rájönni cselekedeteinek mozgatórugójára. Segíteni akart neki, amióta látta a magányt átsuhanni az arcán. S most… Tényleg, mit érzett jelenleg?

Szomorúságot, amiért így alakult. Dühöt, mert sejtette, hogy nehezen fogja túltenni magát a férfin. Ahhoz túlontúl megkedvelte. Hanyatt dőlt, hogy ne lássa a férfit, és a mennyezetet nézte, a folyosón égő lámpa fénye még mindig derengő félhomályt varázsolt a szobába. Becsülte, amiért nem akarta áltatni, de haragudott rá, amiért nem is akarta megpróbálni. Mindegy volt, lehunyta a szemét. Leslie nem fog változtatni a döntésén, neki pedig ezt el kellett fogadnia, és be kellett érnie az emlékekkel.

Kora reggel Leslie még aludt, amikor felkelt mellőle. Hosszan ült az ágy szélén. Nem nézett a férfira. Végül le sem fürdött, nehogy felébressze, csak felöltözött, és a telefonját felvéve a kisasztalról, az ajtó felé indult. Csak egészen kicsit lepődött meg, amikor a férfi megszólalt a háta mögül.

- Egy búcsúcsókot sem kapok?

Megfordult. Leslie kócos volt, csak az alsóját kapta magára. Próbált mosolyogni, de nem igazán jött össze neki.

- Nem akartalak felébreszteni.

- Hazavigyelek?

- Nem kell. Még korán van, feküdj vissza.

- Nem érdekel. Hadd vigyelek haza!

- Rendben.

- Útközben meg is reggelizhetnénk valahol – szólt vissza Leslie a válla felett.

- Nem vagyok éhes.

Leslie megtorpant a hálószoba küszöbén. Megkapaszkodott az ajtófélfában, nem fordult feléje.

- Te sem szereted a búcsúzkodást, igaz?

- Nem igazán.

- Gondoltam. – Visszanézett rá. – Azért hazavihetlek?

Nem volt szíve nemet mondani.

- Azt megköszönném.

Az előszobában várt, amíg Leslie felöltözött. Szó nélkül lifteztek le a garázsba.

- Nem akarsz vezetni?

- Most inkább nem.

Leslie nem erőltette, a kormány mögé ült. Nem álltak meg sehol, igazából egyiküknek sem volt étvágya.

- Anyukádat üdvözlöm. – Leslie csak akkor szólalt meg, amikor megállt a ház előtt.

- Átadom.

Mindketten érezték a feszültséget a levegőben. Csak nézték egymást. Úgy tűnt, mindketten mondani akarnak valamit, mégsem szólalt meg egyikük sem. Ian kikapcsolta a biztonsági övet, és ki akart szállni, amikor Leslie ujjai a karjára fonódtak. Visszafordult, de a férfi ajka már az övén volt. Másik kezét a tarkójára csúsztatva húzta vissza a csókra, és Ian arra gondolt, mekkora bátorságába került, hogy ő kezdeményezzen.

- Borostás vagy. – Leslie a szájára mormolta a szavakat.

- Te is. – Ennek bizonyítására végigsimított a férfi arcán.

Végre mindketten elmosolyodtak.

- Köszönöm.

Ian kék szeme felragyogott, ahogy egy utolsó csókot nyomott az ajkára.

- Szívesen.

- Szia.

- Szia. – Kiszállt, de nem indult be, megállt a járdán. Figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a sarkon, és a mosoly lehervadt az arcáról. Komoran ballagott be a házba. A lépcsőházban előszedte a kulcsait, úgy vonszolta magát felfelé. Meg sem lepődött, ahogy az anyja kidugta a fejét a konyhából.

- Korán itthon vagy!

- Jah. Miért nem alszol?

Miriam a homlokát ráncolva mérte végig.

- Mi történt?

- Semmi.

- Leslie hozott haza?

- Igen.

- Milyen volt a tegnap este?

- Jó.

- Vagyis katasztrófa – állapította meg az asszony.

Ian keze megállt, éppen teát akart tölteni magának. Lassan letette a kancsót és a poharat is. Nem fordult az anyja felé.

- Miből gondolod?

- Szörnyen nézel ki.

- Nem tudtam aludni.

- Leslie?

- Ő tudott. Kimerült volt.

Miriam odalépett mögé, és gyengéden a hátára simította a tenyerét.

- Nem akarod elmesélni, kicsim? – kérdezte aggódva.

- Nem tudom.

- Micsodát?

- Jaj, anyu! Hagyjuk, jó?!

- Szerintem meg ne! Mi történt azon a vacsorán? Veszekedtetek?

- Igen. A szülei vaskalapos homofóbok, és oda sem figyelnek arra, mit akar a fiuk! – A harag újra fellobbant benne. – Egyfolytában a saját igazukat szajkózták, közben észre sem vették, mekkora fájdalmat okoznak ezzel Leslie-nek. Az apja pénzt ajánlott, hogy elhagyjam!

- Pénzt?

- Igen. Mert szerinte mindenkinek megvan az ára!

- Remélem, megmondtad neki, hogy neked nincs!

- Meg, de Leslie szerint még számíthatok pár körre.

- Jaj, kicsim!

- Semmi baj, anya. Számítottam rá, hogy ez lesz.

- Akkor mi a baj?

- Én csak… - Nem tudta, mennyit mondjon el az anyjának.

Miriam felsóhajtott.

- Ülj le! – húzott oda egy széket. Ő maga visszaült a megszokott helyére, és megfogta a kezét. – Most pedig hallani akarom az igazat!

- Az igazat?

- Igen.

- Miről?

- Leslie-ről. Kedvelem azt a fiút, és reméltem, hogy komoly lesz, de ő nem meleg, igaz?

Felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

- Miből jöttél rá?

- Ne legyél buta, fiam! Az anyád vagyok. Pontosan tudom, mikor hazudsz, és Leslie-ről nem mondtál igazat. Nem szóltam, mert sejtettem, hogy előbb-utóbb úgyis kibukik a dolog.

- Sajnálom.

- Nincs semmi baj. Felnőtt ember vagy, megértem, hogy nem akarsz mindent az orromra kötni.

- Nem erről van szó, csupán azt gondoltam, nem örülnél annak, ha tudnád, milyen kapcsolat fűz Leslie-hez.

- Akkor talán most elmondhatnád. Nem fogok kiakadni.

- Ugyanezt ígérted a múltkor is.

- Ne tereld a témát! Gyerünk, bökd ki!

- Leslie-vel tényleg a cégnél találkoztunk. Megkeresett, és szívességet kért. Szerette volna, ha két hétre eljátszom a szeretőjét a volt menyasszonya és a szülei előtt. – Az anyja arckifejezésére ügyet sem vetve, elmesélte az egész történetet.

- És most? – Miriam tanácstalanul nézett rá.

- Jövő héten letelik a két hét.

- S ennyi volt?

- Leslie nem meleg, anya.

- Lehet, de attól még…

- Anya, nem akarja, oké?!

Az anyja szomorúan bólintott.

- Mi lesz most?

Tehetetlenül vállat vont.

- Semmi. Én nem dönthetek helyette.

- Annyira sajnálom, kicsim! – Miriam felállt, és felhúzta őt is, hogy megölelje. – Sütök neked csokis sütit, és megnézhetnénk azt a filmet, amit egy ideje ajánlgatsz.

- Az szomorú, elfelejtetted?

- Néha sírni is kell.

Szorosan lehunyta a szemét, és nagyot nyelt.

- Te vagy a legjobb anya a világon!

- Nem nehéz, ha olyan nagyszerű fiam van, mint te – simogatta a hátát az anyja.

Ezen elmosolyodott. Leslie-re gondolt, aki valószínűleg egyedül töltötte otthon az időt, és a munkába temetkezett. Vele ellentétben nem volt egy édesanyja, aki megvigasztalta volna. Ám be kellett látnia, hogy a férfi önként döntött így, és nem tehet semmit. Tovább kell lépnie. Menni fog, sikerült már korábban is.

- A francba! – suttogta, és rájött, hogy ezelőtt csak akkor sikerült olyan könnyen, ha nem volt szerelmes. S most? Ha tudta is a választ, nem merte beismerni még magának sem.

 

Lassan teltek a napok. A hét Ian számára rengeteg papírmunkával és túlórával járt. Ennek most kifejezetten örült, mert így nem kellett Leslie-n agyalnia. Ha neki nem is, de az embereinek feltűnt, hogy valami nincs rendben, mert néha ok nélkül húzta fel magát semmiségeken. Nem volt szokása kiabálni, most ez egyre gyakoribb lett. A mosolya már a múlté volt, morcosan járt-kelt a gépek között.

- Mi baja lehet?

- Nem tudom. – Al Smith mogorván vállat vont. Őt aztán marhára nem érdekelte, hogy mi baja a főnöknek.

- Talán az anyjával van valami.

- Vagy a szeretőjével – vetette fel valaki halkan, mert Ian éppen azon a soron sietett végig.

- Van neki? – Smith elgondolkodva keresgélt a szerszámai között.

- Persze. Leslie Conrad a főépületből.

- Jah, őt tudom.

- Ezen a héten egyszer sem ment kávézni vele – súgta megint valaki.

- Ha ez így megy tovább, annak nem lesz jó vége. Valaki össze fog veszni vele…

- Előbb-utóbb túlteszi magát rajta – vélte Smith, és nekiállt bemászni a gép alá. Nem igazán érdekelte utált főnökének szerelmi problémája.

A főépületben ugyanekkor Leslie papírhalmok alá temetve próbált összehozni egy beszámolót. Két napra elutazott munka ügyben, ezt az elmaradást igyekezett most pótolni. Eleinte örült, hogy megvan az oka, miért nem jár le ebédelni, de aztán a hét vége felé már kifejezetten rosszkedve lett. Rosszul aludt, sokat forgolódott, és kialvatlansága miatt egyre rosszabb lett a kedve is. Néha öntudatlanul nyúlt a telefon után, hogy megkérdezze Iant, együtt kávéznak-e, de időben észbe kapott. Dühösen bámult ki az ablakon otthon is, nem vidította a beköszöntő szép idő, a ragyogó kék ég Ianre emlékeztette. Nem szerette a férfit, akkor meg miért nem képes kiverni a fejéből?

- Valami baj van? – Sandra lábujjhegyen osont be hozzá.

- Miből gondolod? – Felmarkolt két kupac iratot, és a lánynak nyújtotta. – Ezeket másold le két példányban, kérlek!

- Rendben.

- És kérek még egy kávét!

- Ez ma már a harmadik.

- Nem érdekel!

Sandra aggódva szorította magához a papírokat.

- Tegnap éjfélkor még bent voltál.

- Nem végeztem időben. – Felpillantott. – Nyomozol utánam?

- A beszámolódon rajta volt, mikor nyomtattad ki.  

- Remek. Megbeszélhetnénk később? Rengeteg dolgom van.

- Nem találkozol Iannel?

- Nem ér rá.

Sandra úgy vélte, most már mindent ért.

- Értem. Hozom a kávét!

- Köszönöm.

A lány után bámult. A tollat az asztalra hajította, és hátradőlt a székben. Fáradt volt, megdörzsölte a szemét. Talán jobb lenne, ha kivenne pár nap szabadságot. Igen, de mit csinál otthon? Utazzon el? Semmi kedve nem volt hozzá. Nyílt az ajtó, felnézett

- Elnézést, de… - Sandra eddig jutott, Sophie már félre is tolta.

- Szia!

- Szia, Sophie! – Felállt, és intett Sandrának, hogy nyugodtan elmehet. Az ajtó becsukódott, kettesben maradtak. – Mit akarsz? – Kelletlenül törte meg a csendet, fáradt volt, és Sophie volt most az utolsó, akit látni akart.

- Beszélni veled. Négyszemközt.

- Ülj le! Nincs sok időm, úgyhogy légy gyors. 

Sophie leült, keresztbe tette a lábát, tökéletes mozdulat volt, ami évekkel ezelőtt azonnal a magasba emelte a vérnyomását. Most nem érzett mást, csak fásultságot.

- Anyu vagy apám küldött?

- Önként jöttem. Már régebben meg kellett volna tennem. Szeretnék bocsánatot kérni mindenért.

- Mármint a megcsalásért és a hazugságokért?

Sophie arca megrándult, de bólintott.

- Igen.

- Ezt akkor, és ott kellett volna, nem gondolod?

- Elvesztettem a fejem. Megijedtem. Nem számítottam arra, hogy váratlanul hazajössz. Tudom, hogy ez nem mentség, de nem tudtam, mit tegyek. Rosszul reagáltam.

- Nagyon rosszul. – Összekulcsolta az asztal tetején a kezét. – Másként alakult volna minden, ha higgadtan le tudunk ülni megbeszélni az egészet.

- Tudom, és sajnálom.

- Ezt már egy sajnálommal nem lehet elintézni, Sophie. Szerettelek. Megbíztam benned.

- Tudom, és…

- Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezte fáradtan.

- Szeretlek. Hibáztam, de nem kezdhetnénk elölről? Kérlek, adj még egy esélyt!

- Talán meg is adnám, ha nem kezdtél volna rólam hazug pletykákat terjeszteni itt bent a cégnél.

- Az csak…

- Micsoda? – Olyan élesen kérdezte, hogy a kávéval beóvakodó Sandra ijedtében majdnem elejtette a csészét.

- Elnézést! Én csak a kávét…

- Tedd le, és menj ki!

- Igenis. – Sandra szinte kirohant, az ajtót becsapta maga mögött.   

- Halálra rémisztetted!

- Ne foglalkozz ezzel! Tudod, mit? Ne foglalkozz semmivel, ami hozzám kötődik! – Megnyomkodta a szemét. – Vége van, Sophie! Nem akarlak újra az életembe!

- Miatta?

- Miatta? – Leslie értetlenül pislogott, kezdődő fejfájása miatt nehezebben kapcsolt.

- Ian. Így hívják, nem?

- Igen.

- Megleptél.

- Nem hiszem, hogy jobban, mint te engem.

- Szereted?

- Nem tudom.

- Nehezen tudom elképzelni, hogy vonzónak találtad. Egy férfit…

- Egyedül rám tartozik, kit tartok vonzónak.

- Lefeküdtél vele?

- És ha igen?

- Remélem, védekeztél. Ki tudja, milyen betegségeket kapott el az előző szeretőitől.

Érezte, ahogy megrándul egy izom az arcán. Ian amúgy is kényes téma volt a számára, de ezzel a nő túl messzire ment.

- Meglepő, de azt hiszem, nagyobb az esélye, hogy tőled kaptam el valamit, mint tőle – válaszolta élesen.

Sophie elvörösödött.

- Minden alkalommal védekeztem!

- Milyen megnyugtató!

- Miért bánsz így velem? – Sophie felpattant, fölé magasodott. Ahogy előrehajolt, mellének kerek halmai Leslie szeme elé tárultak. Régi szeretkezések, meghitt pillanatok jutottak az eszébe. Álmok, tervezgetések, egy jövő, amit együtt képzeltek el. Haragja lassan megszelídült, fáradtan ingatta a fejét.

- Miért, miért? Mert férfi vagyok, és gyűlölöm, ha hazudnak nekem. Utálom, ha felszarvaznak, és utána ugyanabban az ágyban elcsábítanak.

- Ha szeretnél, akkor megbocsátanál!

Végtelen szomorúságot érzett.

- Akkor talán nem szerettelek eléggé, mert erre nem vagyok képes.

- Leslie, kérlek, hallgass meg! – Sophie a kezére tette a kezét. – Hibáztam, beismerem, és ha kell, térden állva könyörgök, hogy megbocsáss! Mit tegyek még?

- Nem kell tenned semmit. Csak menj el, és hagyj békén!

Sophie a fogát csikorgatva meredt rá. Ebben a pillanatban nem volt szép.

- Nem hiszem el, hogy komolyan gondolod azzal a sráccal! Mert így van, ugye? Vagy csak azért csinálod, hogy megalázz, ahogy apád mondta?

- Kedvelem Iant. – Ezzel igazat mondott.

- Kedveled!

- Igen. Tanulhatnál tőle őszinteséget és tisztességet.

- Gyűlöllek!

- Az előbb még szerettél…

Sophie egy mozdulattal a földre söpörte az asztal széléről a kávéscsészét, majd kiviharzott. Az ajtót nem tette be maga mögött, így Sandra beosont, és szótlanul nekiállt feltakarítani.

- Köszönöm.

- Szívesen. – Sandra elsietett papírtörlőért, majd visszajött, és rendet tett. Hozott még egy kávét, de azt mindjárt eléje tette le. – Jól vagy?

- Jól. – Nem említette a fejfájást, mert ismerte már annyira az asszisztensét, hogy tudja, egész nap azzal nyaggatná, menjen haza pihenni. – Lemásoltad a papírokat?

- Igen.

- Szét kellene szórni a csoportvezetőknek.

- Rendben.

- Holnap reggel később jövök, megbeszélésem van, elfelejtettem szólni.

- Beírom a naptárba. El tudlak érni, ha van valami?

- Küldj e-mailt.

- Rendben. Van még valami?

- Nem, köszönöm.

Sandra kiment, ő meg ott maradt egyedül. Felállt, a kávéval az ablakhoz sétált. A kék eget bámulta, a fejében kergetőztek a gondolatok, minden zavaros volt. Szerette Sophie-t, legalábbis azt hitte. Ha szeretünk valakit, akkor képesek vagyunk megbocsátani neki, nem? De meddig terjed a megbocsátás? Ha szeretünk valakit, akkor az a valaki tudja a legnagyobb sebet ejteni a lelkünkön, amit utána olyan nehéz elfelejteni, befoltozni.

A kávé megégette a száját, ahogy belekortyolt. Halkan szitkozódott, amitől azonnal Ian jutott az eszébe. Nem szokott káromkodni, csak amióta Ian belépett az életébe, és egyre több időt töltöttek együtt. Rossz hatással van rá, állapította meg, aztán legszívesebben ő is a földhöz vágta volna a csészét. Nem csak Sophie, de Ian is a múltja része volt most már. Mindkettő esetben ő döntött így, ő akarta. Két különböző okból ugyan, mégis ő lökte el magától mindkettejüket. Csak magát hibáztathatja, hogy egyedül maradt.

A kopogásra az ajtó felé fordult. Sandra sápadtan nyelt egyet, és a telefonra mutatott.

- Az édesanyád.

- Már csak ő hiányzott! Köszönöm.

Sandra visszahúzódott, ő meg felvette a kagylót.

- Mit akarsz?

- Így kell köszönnöd?

- Nem érek rá, anyu!

- Abban reménykedtem, hogy lenyugodtál kicsit szombat óta.

- Komolyan gondoltam, amit mondtam.

- Nem való melléd egy férfi, ezt mindannyian tudjuk. Sophie-val sokat beszélgettünk erről. Gyerekeket akartál, nagy családot. Ezt nem tudja megadni neked az a fiú.

- Tisztában vagyok vele.

- Mégis őt választanád Sophie helyett?

- Már választottam.

- Dacból, ha nem tévedek.

- Kedvelem Iant, még ha hihetetlen is. – Kezdte unni, hogy ismételgetnie kell önmagát. Ennél is jobban bosszantotta, hogy a férfi kifejezetten hiányzott neki.  

- Elhiszem, de attól még próbálj meg tisztán gondolkodni.

- Azt teszem.

- Fiam…

- Elég! Akármennyire nem tetszik, ez a saját életem! Úgy élem, ahogy nekem tetszik.

- Hibát követsz el!

- Akkor az az én hibám lesz.

- Mondani könnyű.

- Komolyan gondolom, anyám!

- Persze, ám attól még…

- Azzal leszek együtt, akivel akarok! Ha egy nővel, akkor egy nővel. Ha egy férfival, akkor egy férfival. Sophie-t viszont nem akarom többé az életembe. Nevezheted makacsságnak, vagy aminek akarod, de megcsalt, és hazudott nekem. Nem fogok, nem akarok, és nem is tudok megbocsátani neki.

- A gyerekeid anyjának akartad…

- Akkor még nem tudtam, milyen hazug és csalfa nőszemély.

- Legalább ülj le, és hallgasd meg!

- Most ment el tőlem.

- Oh, és?

- Ne reménykedj! Nem tudok bízni benne tovább, amit meg is mondtam neki.

- Összevesztetek.

- Igen.

- Lassan térden állva könyörög neked, mit akarsz még?

- Ugyanazt, amit neki is elmondtam, hagyjon békén! Ez rád is vonatkozik! Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van! Szia! – Lecsapta a kagylót, remélte, belecsendült az anyja füle.

Az asztalra könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát. Legszívesebben… Mit is tett volna? Ebben a pillanatban csak valahol máshol szeretett volna lenni. Más időben, más helyen, másvalakiként.

- Jól vagy? – John hangjára ijedten összerezzent, és felkapta a fejét.

- Mikor jöttél be?

- Most.

- Nem hallottalak. Ülj le, mindjárt szólok Sandrának, hogy hozzon neked egy kávét.

- Nem kérek semmit, köszönöm. – John nem ült le, átsétált az asztal másik oldalára, és nekidőlt. – Sophie sír.

- Összevesztünk. – Bűntudat hasított belé, ám gyorsan tova is szállt.

- Gondoltam. Elmesélnéd, hogy mi a fene folyik itt? Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt.

- Kicsit elmaradtam a munkával az út miatt, ennyi az egész.

John összehúzott szemmel nézett rá, és csak kis hallgatás után bökte ki a kérdést.

- Iannel mi a helyzet?

- Semmi. Dolgozik. Felülvizsgálatuk van a héten.

- Tudom. Ez a baj?

- Mi?

- Hogy nem tudtok találkozni.

- Mindketten dolgozunk…

- Szakítottál vele, igaz? – John úgy nézett rá, mintha a veséjébe látna.

Felsóhajtott.

- Igen.

- Kedveled őt.

- Igen, de az nem elég ahhoz, hogy…

- Felvállald?

- Szerinted gyáva vagyok?

John összefonta a mellkasán a karját, és nemet intett.

- Miért lennél az? Most vagy túl egy viharos szakításon, teljesen normális, hogy nem akarsz belemenni egy újba.

- Nem akartam Iant hitegetni, hogy egyszer majd szeretni fogom, így inkább… - Tehetetlenül vállat vont. – Jó volt vele, jobb, mint gondoltam, hogy egy férfival lehet. De nem erre vágyom.

- Akkor mire? Családra, gyerekekre?

- Azt hiszem.

John elmeredt a levegőbe, úgy tűnt, ő is a kék eget nézi, s mintha mondani akart volna valamit, végül mégsem tette. Felegyenesedett, a vállára tette a kezét, és megszorította, majd szótlanul magára hagyta. Leslie később sem tudta meg, mit akart. Egy ideig a fejében volt, hogy megkérdezze tőle, de aztán teltek a napok, egyre több munkája lett, ahogy közeledett a december, és már nem is látszott olyan fontosnak.

- Megint bent maradtál! – Sandra felháborodásában csípőre tette a kezét, úgy bámult rá.

Az eltelt hetekben közelebb kerültek egymáshoz, összebarátkoztak. A lány félénksége múlóban volt, és most már nem vörösödött el, ha beszéltek egymással. Az egyik nap túlóra után hazavitte, egészen az ajtóig kísérte. Hosszan nézték egymást, aztán nevetésben törtek ki. Sandra behívta egy kávéra, végül bort ittak, és beszélgettek. Iannek igaza volt, a lány tényleg szerelmes volt belé, mint azt bevallotta a fél üveg bor után. Kérdezgette Ianről is, de megérezte, hogy nem szívesen beszél róla, ezért nem erőltette a témát. Azóta nagyon jóban voltak, az emeleten már sutyorogtak róluk.

- Sajnálom.

- Megígérted, hogy időben hazamész!

- Tudom, de jött egy fax, és muszáj volt, hogy…

- Megígérted!

- Rendben! Sajnálom. Legközelebb szót fogadok. Most viszont kaphatok egy kávét?

- Azonnal hozom. – Sandra a fejét csóválta, és kiment.

Nyújtózkodott. Fáradt volt. Rengeteget dolgozott, majdnem az egész hetet bent töltötte. A karrierje felívelőben volt, ahogy John megjegyezte egyik délután, de igazából ez most nem szerzett neki örömet.

Sophie-val mostanában alig találkozott, kerülték egymást. A nő abbahagyta a rosszindulatú pletykák terjesztését, mint azt Sandrától megtudta. A szülei felhagytak a zaklatásával, miután kibökte, hogy Iannel már nincsenek együtt. Igaz, az apja valami magánnyomozót emlegetett, de remélte, hogy őt is visszahívták, amikor kiderült, hogy szakítottak. Nem akart a férfinak szükségtelen kellemetlenséget okozni. 

Több, mint egy hónap elteltével kicsit másként látta a dolgokat. Sophie iránti megvetése nem múlt el, nem tudta megbocsátani neki, amit tett. Eddig kétszer randizott, de mindkét alkalommal visszamondta a következő estét. A hölgyek szépek és okosak voltak, nem is velük volt a hiba. Először azt gondolta, nem áll még készen egy új kapcsolatra. Mostanra belátta, hogy képtelen megbízni bárkiben is. Tudta, hogy butaság, de folyamatosan azon gondolkodott, vajon mikor csalják meg, így képtelen volt komolyabban kötődni bárkihez.

John tette fel neki a kérdést, hogy Ian esetében is így gondolkodott? Ha együtt maradt volna vele, akkor benne se tudna megbízni? Hiába magyarázta, hogy Ian más eset, John csak nézett rá kételkedve. Mert tényleg! Ian miben volt más? Már azon kívül, hogy férfi volt, és jobban kiismerte másfél hét alatt, mint Sophie évek alatt. Azon kívül, hogy rávette, meztelenítse le a lelkét, és hódoljon be neki. Olyan sok mindenen kívül…

Hiányzott neki. A nevetése, az életfelfogása, a káromkodása, a természetessége. Néha éjjelente a testének melege. A csókja. Az érintése. Ilyenkor mindig elhessegette maga elől a képeket, s ha nem tudott visszaaludni, nekiállt dolgozni. Egyszer sem találkoztak, John elmondta, hogy Ian úgy viselkedik, mintha munkába akarná ölni a bánatát, de úgy tett, mint aki nem érti a célzást.   

- Átugrom a másik épületbe, mindjárt jövök! – Sandra nyitott be hozzá, és már ott sem volt.

Sandra remek lány volt, megkedvelte. Néha felmerült benne, hogy el kellene hívnia randizni, mégsem tudta megtenni a lépést. Ő nem az a nő volt, akire vágyott. John megkérdezte tőle, akkor kire vágyik? Sandra hűséges felesége és szerető édesanyja lenne közös gyerekeiknek. Akkor miért nem? Képtelen volt megfogalmazni, miért. Egyszerűen tudta, hogy nem működne. John gonoszul megjegyezte, hogy talán azért, mert Sandra nem Ian, de azonnal letorkolta, hogy ez nem igaz. John meg csak nézett rá mindentudóan, és gyűlölte, hogy ennyire átlát rajta.

- Sandra, hoznál egy…? – Most jutott az eszébe, hogy a lány átment valamiért a másik épületbe. Rosszkedvűen elindult, hogy kávét szerezzen magának. Legalább addig is nem olyasmin töri a fejét, amin nem kellene.

 

            Ian ellenségesen meredt az előtte álló nőre.

- Mit akarsz?

- Úgy éreztem, itt az ideje, hogy beszéljünk egymással. – Sophie hátrarázta a haját az arcából.

- Sok a dolgom, nem érek rá veled cseverészni. – Ennyi telt tőle, a hangja fagyos volt.

A nőn látszott, hogy határozottsága ellenére nem tudja, mit kezdjen a helyzettel. Ian nem az a fajta férfi volt, aki a tenyeréből evett, őrá a nőies vonzerő nem hatott, és ez azért elég bosszantó lehetett a számára.

- Leslie-ről szerettem volna beszélni veled.

- Amint azt bizonyára tudod, már nem vagyunk együtt.

- Igen, Eveline elmondta.

- Akkor mit akarsz tőlem?

- Leslie nem igazán áll velem szóba.

- Nem is értem, miért. – Ian képtelen volt elnyomni a hangjában a gúnyt.

- Tisztában vagyok azzal, hogy nem tartasz sokra.

- Ez enyhe kifejezés! – Ian felnevetett, keserűen és dühösen. Itt ácsorgott előtte a nő, akit Leslie egykoron szeretett. Megadatott neki mindaz, ami neki nem, mégis eldobta magától. Legszívesebben megrázta volna, hogy térjen végre észre, lássa be, mit művelt, ismerje be, hogy hibázott. Reszketett minden izma, hogy megtegye, mégsem mozdult. – Figyelj, nem érek rá, és semmi kedvem beszélgetni veled. Bökd ki, mit akarsz, aztán menj a fenébe!

Sophie arca kigyúlt, valószínűleg eddig soha senki nem beszélt így vele. A szeme összeszűkült, a vonásai megmerevedtek. Kihúzta magát, abbahagyta a bájolgást, és eltűnt a szende mosoly az ajkáról.

- Ki nem állhatom a buzikat – közölte ajakbiggyesztve. – Utálom a fajtádat, viszont Leslie miatt kénytelen voltam eljönni hozzád. Tudni akartam, ki az a pasas, akiért hajlandó volt feladni az elveit. Őszintén szólva, meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli a megcsalás, mert te nem igazán ütöd meg a mértéket.

- Miféle mértéket? – Ian végigmérte, hagyta, hogy minden megvetése kiüljön a szemébe. – A tiédet? Soha nem számított, megütöm-e bárkiét, de úgy sejtem, számodra ez teljesen életidegen. Ahogy elnézlek, az a fajta csaj vagy, akinek létfontosságú, ki mit gondol róla.

- Ilyen világban élünk.

- Lehet, hogy te igen, de én nem, és Leslie sem.

- Tévedsz, hiszen akkor még mindig veled lenne, nem?

Ian nem engedte, hogy bármilyen érzelem kiüljön az arcára.

- A kapcsolatunk csak ránk tartozik, neked semmi közöd hozzá. Törődj inkább a szeretőddel, akivel egy évig csaltad.

- Ő csak szórakozás volt. – Sophie könnyedén vállat vont. – Azt terveztem, kidobom, ha Leslie elvesz feleségül.

- Utána meg beszereztél volna egy másikat.

- Te nem tudod, milyen Leslie-vel együtt élni. Állandóan dolgozott, egyre kevesebb időt töltött velem. Belefáradtam, hogy időért könyörögjek neki.

Ian szánta a nőt.

- Elhiszem, hogy így volt, azonban ettől még harcolhattál volna érte. Ha komolyan szereted őt, ahogy állítod, akkor odaálltál volna eléje, és elmondod neki, mi bánt.

- Sejtettem, hogy megvéded.

- Elmondtam a véleményem már a vacsorán, Sophie. Sajnállak, de nem tudom, mit akarsz tőlem. Nem segíthetek neked.

- Nem a segítségedet kérem. Csupán tudni akartam, Leslie kire cserélt le. Nem is értem, hiszen családot akart, gyerekeket, és ezeket te, mint férfi, nem tudod megadni neki.

Ian nagyon szeretett volna káromkodni.

- Leslie szeretett téged. Megcsaltad, és amikor kidobott, te voltál megsértődve. Hazugságokat terjesztettél róla, nem érdekelt, mennyire bántod meg. Ez neked szerelem? – Nem hagyta, hogy a nő válaszoljon, közelebb lépett, alig látott a dühtől. – Tudom, mennyire megbántottad. A férfiak nem szoktak ilyesmit bevallani, de én is az vagyok, és tudom, mit érzett. Ennek ellenére képes volt újrakezdeni. Igaz, hogy nem nővel, hanem velem, aki nem tud neki családot adni, mégis boldog volt. – Kiabálni szeretett volna, a szavak fojtottan, szaggatottan törtek elő belőle. – Te pedig idejössz, és még arra sem vagy képes, hogy méltósággal elengedd! Mi a fenét akarsz tőlem? Tőle? Nem volt elég, amit eddig műveltél? Hagyd őt békén!   

Sophie hátrált egy lépést.

- Azt hiszem, minden nő szereti megismerni a vetélytársát, vagy éppen az utódját. Persze te ezt nem tudhatod, hiszen buzi vagy. 

Ian érzékelte, hogy páran feléjük közelednek a folyosón, ezért lehalkította a hangját.

- Lehet, hogy buzi vagyok, de többet érek, mint te – mondta hidegen. – Nézz magadra! Büszke vagy arra, hogy sárba tiportad egy férfi önérzetét, és kéjelegsz azon, hogy kit választott magának párjául. Hát, jobb, ha tudod, nálad ez a buzi is jobb.

- Álmodozz csak!

Ian elmosolyodott, de a mosolyában nem volt semmi öröm. 

- Vannak dolgok, amiket soha nem fogsz megérteni. Például azt, hogy a boldogságot nem pénzben és márkás táskákban mérik. Nem egy emberen múlik egy párkapcsolat, és néha igenis meg kell küzdeni azért, akit szeretünk. Könnyű megfutamodni a problémák elől, főleg a mai világban, és új szerető után nézni, viszont nincs garancia arra, hogy ő az igazi. Aztán egyszer csak azon kapod majd magad, hogy rebbensz egyik férfitől a másikig, elhiteted magaddal, milyen boldog vagy, közben meg üres lesz a szíved, és magányos a lelked. – Sophie mereven állt, volt valami érzelem a szemében, de Iant nem érdekelte. Nem akart részvétet érezni iránta. Nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzá. – A pénz és a márkás cuccaid nem fognak felmelegíteni, és nem ölelnek meg, ha szomorú vagy. Az eldobott szeretőid új szerelmeket találnak majd maguknak, és te a feledés homályába veszel. Oda, ahová minden hozzád hasonló kis szajha tartozik.

- Te szemét!

Ian nem várta meg, milyen szitkokat szór rá, egyszerűen faképnél hagyta. Akármennyire fájt neki Leslie elvesztése, most határozottan örömmel indult vissza dolgozni. Már régóta be szeretett volna olvasni a nőnek. Tudta persze, hogy kicsinyesen viselkedik, mégis úgy érezte, ennyi neki is jár.

Észre sem vette, hogy elment Sandra mellett, aki egy beugróban ácsorgott, és tágra nyílt szemekkel szorította magához az aktahalmazt, amit éppen Leslie kért tőle. Megvárta, amíg Sophie vörös arccal elviharzik, csak utána indult vissza az irodába. Felmerült benne, hogy beszél Iannel, végül nem mert utánamenni. Még élénken élt benne kínos beszélgetésük, és bár azóta sok minden megváltozott, nem kívánt a férfi szeme elé kerülni. Viszont itt volt az ideje, hogy Leslie-vel elbeszélgessen.