6. fejezet

6.

            Nem akart hazamenni, de Ryannek vissza kellett mennie dolgozni. Otthon a család körbeugrálta, az anyja két percre nem hagyta magára. A kimerültségtől végül elaludt a nappaliban, és arra riadt fel, hogy Cecily lerobog a lépcsőn.

- Benne van a tévében!

- Mi?

- A támadás! Valaki a telefonjával videózott! Nagyon állat! – Cecily a tévét kapcsolgatta.

Az apja is bejött a konyhából, ahol addig a feleségével beszélgetett.

- Cecily… - kezdte, de addigra a lány megtalálta a csatornát.

Magára kényszerített távolságtartással szemlélte a videót, majd a letakart holttesteket, hallgatta meg az eseményt a híradós szájából, aztán a helyszínen levő riporter izgatott hangon előadott nyilatkozatát. Nem mondott semmit, csak felállt, és senkire rá sem pillantva, felment a szobájába. Leült az ágy szélére, és sokáig bámult a levegőbe.

Összerezzent, amikor megszólalt a telefonja. Ryan kereste.

- Mára végeztem – mondta. – Hogy vagy?

- Most néztem meg a hírekben a támadást. 

A férfi jól hallhatóan mély levegőt vett.

- Jó ötlet volt?

- Nem volt választásom. Cecily nem kérdezte, hogy akarom-e.

Ryan sokáig nem válaszolt.

- Nem akarsz átjönni? – kérdezte végül.

Bekötözött kezét nézte.

- Most?

- Úgy félóra múlva fel tudlak venni.

- Miért?

- Ezt a buta kérdést betudom a támadásnak – felelte a férfi rezignáltan. – Aggódom érted, és veled szeretnék lenni – tette hozzá azért.

Lassan hátradőlt az ágyon.

- Az járt a fejemben, hogy nem akarlak elhagyni. Ettől függetlenül a halált választottam. Megérted, hogy miért?

- Igen – hallatszott a rekedt válasz. 

- Nem haragszol?

- Nem.

Most kezdte érezni, hogy a sírás kaparni kezdi a torkát.

- Vigyázz magadra idefelé jövet! – kérte.

Ryan értette.

- Sietek! – ígérte. – Szeretlek. – Kinyomta a telefont, mielőtt válaszolhatott volna.

A mennyezetet bámulta. A könnyektől mondjuk nem sok mindent látott. Az ajkába harapott, nem akart sírni, de a mellkasa majd’ szétszakadt. Soha nem gondolta, hogy a boldogság ennyire fájdalmas. Az oldalára fordult, összekuporodott. A szájára szorított kézzel zokogott, fojtottan, egy idő után a levegőért küzdve, hasogató fejfájással.

Ryan így talált rá. Cecily kísérte fel, miután belesett a bátyjához, és hallotta, hogy sír. A lány visszahúzódott, és betette az ajtót mögötte. Ryan lassan odaballagott hozzá. Leült mellé, megérintette a vállát, majd magához húzta. Nem szólt semmit, ebben a pillanatban minden szó hiábavaló és felesleges volt. A karjaiba vonta, és csak ölelte némán. Di egy idő után átkarolta a nyakát, és hangosan felsírt. Ő meg nem tudott mást tenni, csak ringatta, és hagyta, hogy elsírja a könnyeit.

Nem tudta, mennyi idő telt el, amióta ideért. Di nehezen vette a levegőt, de úgy tűnt, hogy kicsit megnyugodott. A sírástól bedagadt és vörös volt a szeme. Már elhasználta az összes papírzsebkendőt, amit a szobában talált.

- Átmehetek hozzád? – nézett fel rá.

- Csak, ha akarsz.

- Akarok.

- Anyukádék nem biztos, hogy örülnek majd – figyelmeztette Ryan.

Amenadiel felsóhajtott. Összeszedte magát, és kibontakozott a karjaiból. Nehézkesen felállt, és nyújtózkodott. A papírkosárba dobta a marék papírzsepit, és a szekrényhez lépett. Elővette a hátizsákját, beledobált pár ruhát, a telefontöltőjét, meg még egy-két dolgot. Csak akkor szólalt meg, amikor a vállára vette, és odaállt elé.

- Veled akarok lenni.

- Most egy dacos kölyöknek tűnsz.

- Tudom. – Fáradtan nézte a férfit, aki aggódva szemlélte az ágy szélén ülve. – Majdnem meghaltam, és amúgy is, soha nem tudhatom, mit hoz a holnap. Jogom van önzőnek és dacosnak lenni, nem gondolod?

Ryan bólintott, és felemelkedett. Kézen fogta, úgy mentek le a nappaliba. Cecily a fotelben elterülve a telefonján pötyögött, felpillantott.

- Hová mentek?

A kérdésre a szülei is felkapták a fejüket, akik eddig a tévét nézték. Valami fekete-fehér, régi film ment. Az anyja elsápadt, az apja összevonta a szemöldökét nemtetszése jeleként.

- Ryannél alszom.

- Jobban örülnénk, ha ma itthon maradnál – válaszolta az apja.

- Jól vagyok.

- Anyád azonban halálra aggódta magát, fiam! Legalább rá legyél tekintettel!

Amenadiel erősen szorította Ryan kezét, amíg próbálta megfogalmazni, amit mondani akart.

- Sajnálom, hogy aggódnotok kellett megint – kezdte csendesen. – Nem én akartam ezt, és nem tehetek ellene semmit. Elfogadhatnám a tanúvédelmet, és akkor nem kellene félnetek, csak éppen… nem vagyok képes megint fogságban élni. Bujkálni. Hazudni. Attól rettegni, mikor találnak rám. – Az apja szemébe nézett. – Azt tanultam tőletek, hogy az élet ajándék, s ezért éltem túl odabent. Mert harcoltam azért, aki vagyok. Nem akartam feladni, gyáván megfutamodni. Azt szerettem volna, hogy ha egyszer kijutok onnan, és sikerül elérnem valamit az életben, akkor büszkék legyetek rám. Most itt vagyok. – Vállat vont szomorú mosollyal. – Akármi is történik, de nem engedem, hogy megfosszanak mindattól, ami most az enyém. Boldog akarok lenni. S ha két nap, vagy két hét, netán két év múlva megint próbálkoznak, és sikerül golyót küldeniük a fejembe, ne azon kelljen sajnálkoznom, mit mulasztottam. Mit érhettem volna el, ha nem vagyok gyáva, és merek élni. Értitek?

Az apja nagy sokára bólintott.

- Igen.

- Köszönöm. – Odament hozzájuk, megölelte őket. Cecily is a nyakukba borult, szipogott.

- Örülök, hogy te vagy a bátyám!

- Csak Howard meg ne hallja!

Felnevettek.

- Sziasztok!

- Szia, kicsim!

- Vigyázok rá! – ígérte Ryan.

Kifelé menet elvette a hátizsákját, és átkarolta a vállát. A kocsiig szemmel tartotta a környéket, és miután elindultak, akkor is többször a visszapillantóba nézett.

- Te tudtad, hogy figyelnek, ugye? – kérdezte tőle.

- Archerékre gondolsz?

- Igen.

- Kiszúrtam őket. Reméltem, hogy csak nekem sikerült.

- Ezért nem aggódtál értem?

- Azért ez túlzás – pillantott rá Ryan, aztán megint az útra figyelt. – Mindig aggódom érted. Az utóbbi időben ebből áll az életem.

- Sajnálom. – Keserűséget érzett, ám a férfi a kezéért nyúlt, és bár nem akarta adni, végül mégis megszerezte, és csókot nyomott a tenyerébe.

- Miért nem hagyod, hogy végigmondjam? Szeretném, ha nyugodt életed lenne, és nem kellene féltenem téged, de már beletörődtem, hogy melletted ilyen az élet. Nem bánom.

- Miért nem mondtad el, hogy figyelnek?

- Mert akkor önkéntelenül is elárulhattad volna őket. Nem kockáztathattam, hogy lebukjanak, és veszélybe kerülj.

- Nem sokat értél el a hallgatással!

- Dehogynem. Élsz. Beszéltem Hill nyomozóval, amikor felhívott, hogy mi történt. Ha nincsenek rád ragadva, és az a két járőr lassabban reagál a helyzetre, te is ott maradhattál volna a betonon.

Nem válaszolt. Érzékelte, hogy a férfi minden kedvessége ellenére, dühös. Nem tudta, hogy rá vagy a támadóira, és nem volt mersze megkérdezni. Csak akkor szólalt meg, amikor már felértek a lakásba, és Ryan a rá ugráló Bruce kíséretében a hálószobába vitte a táskáját.

- Nem feküdhetsz rá! – fenyegette meg a férfi az ágyon nyújtózkodó macskát.

- Nem hiszem, hogy érdekli, mit mondasz – vélte.

- Szerintem sem. – Ryan csak legyintett. – Gyertek, adok nektek enni! – Erre már mindkét állat a nyomába eredt.

- Lezuhanyozhatok?

- Persze. – Ryan megsimogatta a haját. – Keresek egy zacskót a kezedre, hogy ne ázzon át a kötés. Minden mást tudod, hol találsz.

- Köszi.

Hosszan és ráérősen áztatta magát a zuhany alatt, bár zavarta a kezén a nejlon. Vicces is lehetett volna, de nem volt az. A támadásra emlékeztette, amire most nem akart gondolni. Nem fájt neki, még tartott a fájdalomcsillapító hatása. Ryan tusfürdőjét használta, mert jó volt az illata. A haját alaposan kicsavarta, aztán már törölközés közben fedezte fel, hogy a férfi beszerzett egy hajszárítót. Ez szíven ütötte. Apróság volt, hogy gondolt rá, de rettentően jólesett neki. Leszedte a zacskót a kezéről, megigazította a kötést. Megszárította a haját, felhúzott egy pólót és egy rövidnadrágot, majd kisétált a nappaliba.

Ryan a konyhában támaszkodott a pultnak, és a telefonján böngészett. Észre sem vette, amíg meg nem állt mellette. Rámosolygott, és a karjánál fogva odahúzta magához.

- Azon gondolkodom, hogy mit együnk. Kezdek éhes lenni.

- Sziamiaú és Bruce?

- Ők már jóllaktak. Most takaríthatok, mert szokás szerint disznóólat hagytak maguk után. Olyan állatot kellene tartanom, amelyik rendet rak, ha végez – dohogott Ryan, de nem volt harag a hangjában.

- Segítek.

- Dehogy. Megoldom. Inkább döntsd el, mit akarsz enni. Olasz, francia, kínai, thai, japán, mexikói?

- Túl nagy a választék.

- Ki gondolta volna, hogy ez is probléma – csóválta a fejét Ryan, és futó csókot nyomott a szájára. – Tessék, nézelődj! – adta oda neki a telefont. – Viszont kicsit állj arrébb, hogy…

- Ryan? – Nem mozdult, a mellkasára tette a kezét.

- Valami baj van? Rosszul érzed magad?

- Nem vagyok éhes.

Ryan megkönnyebbülten átkarolta a derekát.

- Muszáj enned valamit. Teljesen elfogysz itt nekem.

- Én is szeretlek.

A férfi lélegzete jól hallhatóan elakadt. Rámeredt. A keze megrándult a derekán, tisztán érezhető volt.

- Di…

A torkában dobogott a szíve, és a gyomrában egy nagy kőtömb volt.

- Semmi baj, ha csak azért mondtad a telefonban, hogy megnyugtass! – mondta gyorsan, és mosolyogni próbált.

Ryan lassan összeszedte magát. Két tenyere közé fogta az arcát, és nagyon komolyan nézett rá.

- Te is tudod, hogy nem vagyok az a fajta, aki megnyugtatásképpen ilyesmiket mond.

- Soha nem lehet tudni…

- Nálam lehet. Még soha nem mondtam ezért senkinek. És te? Biztos vagy abban, hogy engem akarsz?

- Igen. Jelenleg te vagy az, amire vágyom. – A férfi kézfejére simította a tenyerét. – Odabent csak az tartott életben, hogy nem akartam feladni. Látni akartam a családom, elmondani nekik, mennyire szeretem őket. Vágytam a szabadságra, a kék égre. Most itt vagyok, és téged akarlak. – Mosolyogni próbált. – Szembenéztem ma a halállal, nem először ugyan, de úgy éreztem, miattad nem adhatom fel. Nem számít, mennyi időm van, de azt veled akarom tölteni.

- Nem akarom, hogy a hálát esetleg összetéveszd a szerelemmel, vagy úgy érezd, a válaszomra kötelező ezt mondanod. Tudok várni, mondtam már.

- Igen. – Amenadiel bólintott, aztán felszegte az állát. A felemás szempárban kavargó érzelmek sötétté varázsolták a zöldet és a kéket. – Én pedig megmondtam már, hogy nem egy porcelán tárgy vagyok, aki összetörik. Ha mégis, akkor majd összerakom magam újra.

- Di…

A fiú hátralépett, megrázta a fejét.

- Tudom, hogy én nem adhatok neked biztos jövőt, de azt hiszem, olyan nem is létezik. Nem mondhatom azt, hogy boldogan élünk majd, míg meg nem halunk, mert ki tudja, engem mikor ér utol a halál. Nem tudom, mennyi időm van. Olyasféle érzés ez, mint amikor tudod, hogy halálos betegséged van – vont vállat. – Viszont pontosan ezért vagy kénytelen szembenézni az élettel. Én is így éreztem magam délután, amikor megtámadtak.

Ryan bámult rá, a szép vonásokat, a fekete hajzuhatagot itta magába. Lassan kinyújtotta a kezét, megérintette a hosszú tincseket, amelyek lefolytak az ujjáról. Folyékony fekete selyem volt minden szál, érzéki érintésként simogatták a bőrét.

- Mi lenne, ha rendelnénk vacsorát, ennénk, aztán ágyba bújnánk?

Amenadiel reszketve vett levegőt.

- Mi lenne, ha ágyba bújnánk, aztán rendelnénk vacsorát és ennénk?

- Ki van zárva. Hajnalig nem akarlak elereszteni, és addig éhen halok.

- Majd beiktatunk egy szünetet, hogy bírd erővel. – Az, hogy képes volt viccelődni ilyesmivel, hatalmas lépés volt.

Elkomolyodott, ahogy a férfit nézte. Ryan tekintete lassan változásnak indult. A világoszöld új színt vett fel, sötét vágy jelent meg benne, amitől gyorsabban kezdett verni a szíve. Látta már ezt az arcát, ám akkor a férfi uralkodott magán, és olyan lágyan szerette, hogy még mindig elszorult a torka, ha rágondolt.

Ijedten a vállába kapaszkodott, amikor Ryan a derekánál fogva felültette a pultra, és a combjai közé állt. Elengedte, nem ért hozzá, mellé tette a kezét. A bőréből sütött a vágy. Közelebb hajolt, hagyta, hogy a leheletük keveredjen. Az orruk összeért, más esetben ez is vicces lett volna, de ez csak tovább táplálta a tüzet bennük. Az ajkuk egymáshoz súrlódott, azonban a férfi nem csókolta meg. Incselkedett vele, míg mohón vágyni nem kezdte azt a csókot.

A nyaka köré fonta a karját, és magához húzta. Ryan ellenállt, elfordította a fejét, aztán az arcát csókolta, a fülében visszhangzott a levegővétele. Belenyalt a fülkagylójába, a fülcimpáját fogta finoman a fogai közé. Apró csókokkal borította a nyakát, míg hátravetett fejjel be nem hódolt. Áttért a másik oldalra, a fülét, az arcát csókolta. Az ajka előtt habozott, pedig érezte a tenyere alatt, hogyan feszülnek meg az izmai, miközben próbálta visszafogni magát.

Lágyan csókolgatta a száját, az alsó ajkát nyalta végig, majd a felsőt. Mire a nyelve a szájába hatolt, már reszketett. Ryan még mindig nem siettette, ráérősen csókolózott vele, a keze lassan a derekára csúszott. Bejárta az oldalát, a hátát, a combját, ide-oda tévedt a tenyere. Bekúszott a pólója alá, a bőrét simogatta, míg úgy nem érezte, hogy elég az a rész, ahol hozzáér.

Közelebb húzta magához. Az ágyékuk összeért, hogy melyikük szisszent fel, nem volt világos, talán mindketten. Ryan csókja megváltozott, elmerült a szájában, felfedezte minden zugát, csatát vívott a nyelvével. A keze bejárta a hátát, gerince vonalát követte, hogy attól levegő után kapott. Egymásra meredtek. Ryan az ujjára csavarta az egyik tincsét, a tekintete vágytól volt sötétzöld.

- Átvihetlek a hálószobába? – A hangja rekedt volt.

Bólintott, mert nem bízott a saját hangjában. Ryan felemelte, magához szorította, a teste forró volt, a bőre sima, az izmai feszesek. Jó volt megérinteni. Nem hasonlított a vendégeihez, és ez megnyugtató volt. A férfi nyakába fúrta az arcát, beszívta az illatát. Ismerős volt, biztonságos és vágykeltő.

A hálószobában nem égett a lámpa, csak ami kintről szűrődött be. Ryan ennek megfelelően átesett a kutyán, majd az ágyon landolva felriasztották mély álmából a macskát. Sziamiaú fújva, sértetten leugrott a szőnyegre, és kivonult. Bruce viszont álmosan felpislogott, és visszaejtette a fejét.

- Ne haragudj! Leszállok rólad! – Ryan már mozdult volna, de megmarkolta a vállát.

- Maradj!

- Nem akarom, hogy…

- … a férfiakra emlékeztess?

- Sajnálom.

- Jól vagyok. Most vagyok jól. – Dübörgő szívvel végigsimított a férfi karján. – Jó helyen vagyok.

- Di…

- Akármi is történik, egyet ígérj meg!

- Mit?

- Nem hagyod abba!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Di. Ha nem állsz készen…

- Soha nem fogok készen állni, ha úgy vesszük. Nem hiszem, hogy elviselném ugyanis, ha más megérintene. Amíg rólad van szó, addig nincs semmi baj.

Ryan megértette, mert felsóhajtott, és a vállára hajtotta a fejét. Hagyta, hogy simogassa a haját, a tarkóját, a vállát, a hátát. Nem nehezedett rá teljesen, de érezte, hogy az ágyéka keményen feszül neki. Ez jó érzés volt. A póló alá nyúlt, addig rángatta felfelé, míg a férfi le nem vette, és félre nem dobta. Levette a nadrágját, meztelenül térdelt vissza a lábai közé.

Fölé hajolt, megcsókolta. Újra elmerült szája forróságában, csak annyi időre szakadt el tőle, míg segített neki lehúzni a pólót, majd a rövidnadrágot. Nem feküdt rá, mellé kuporodott. Ajkával bejárta a mellkasát, a hasát, az oldalát, a combja belső felét, sőt, a könyökhajlatát is. Rávette, hogy hasra forduljon, pedig ettől görcsbe rándult a gyomra.

Kisimította a haját a tarkójáról, apró csókokkal borította a bőrét, minden múltbéli heget. Végig a gerincét, a fenekét, a combját, a térdhajlatát, még a talpát is, míg be nem görbültek a lábujjai, és a takaróba nem markoltak az ujjai. Ekkor elindult visszafelé, szétnyitotta a lábát, és bár érezte, hogy összerezzen, a fenekét járta be megint, elért az apró kis lyukhoz, végignyalta, ujjaival cirógatta, simogatta.

- Nem kell ezt csinálnod… - Majdnem elsírta magát attól a gyengédségtől, amivel a férfi körbevette.

- De én szeretném. Rossz érzés?

- Nem.

- Szeretnéd, hogy abbahagyjam?

Abbahagyta volna, ha kéri, ezt biztosan tudta. Ezt szerette benne, ezt az önuralmat, biztonságot és önzetlenséget. Belehalt volna, ha igent kellett volna mondania, így csak a fejét rázta. Engedte, hogy Ryan hanyatt fordítsa, és eltakarta az arcát, pedig a félhomályban nem is sokat láttak a másikból.

A férfi a lábujjait csókolta végig egyenként, végigsimított a lábszárán, majd ajkával követte a kezét. Széttárt combjai közé térdelt, megkereste a combján az anyajegyet, nyelve hegyével cirógatta. Felhúzta a bal lábát a vállára, miközben az ágyékával ismerkedett. Végignyalta érzékeny bőrét, a szájába csúsztatta, nyalogatta, szopogatta, elérte, hogy felnyögve emelje hozzá a testét.     

Nyelve lejjebb csúszott, megint az apró lyuknál kalandozott. Ujjával hatolt belé, elakadt tőle a lélegzete. Annyira gyengéd volt, annyira finom, annyira… Felnyögött. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ryan egészen mélyen járt a testében, csókokat lehelt a merevedésére, míg egy csepp nem jelent meg a csúcsán. Lecsókolta. Két ujjal próbálkozott, a hasát nyalta végig, felfelé haladt. Mellbimbóját vette a szájába, egyiket a másik után.

Reszketve túrt rövidszálú hajába, felhúzta a szájához, elmerültek egymásban. A férfi nyakát, vállát, hátát simogatta, mintha csak tudatosítani akarta volna magában, hogy már nem a sivár szoba foglya, és nem egy vendég tölti ki rajta kedvét. Hogy már nem csak egy kurva a hátsó szobában, hanem valaki szerelme és szeretője.

Összerándult, elakadt a lélegzete, Ryan felfedező ujjai megtalálták a pontot, amelytől a gyönyör első hulláma végigsöpört a testén. Ryan mosolygott, érezte a szájára simuló ajkán. Teljesen elgyengült miatta. Legszívesebben sírva fakadt volna, amikor folytatta a kényeztetését. Bejárta újra a testét, minden porcikáját, aztán elölről kezdte az egészet, újra és újra, míg összemosódott előtte a világ. Nem tudta, mennyi idő telt el, csak vonaglott az erős karok között, és most először biztosan tudta, hogy semmi baja nem eshet.

- Egy pillanat! – Ryan feszült hangjára kicsit magához tért. Zihálva figyelte, ahogy a férfi felemelkedik, és az éjjeliszekrény fiókjába túr. Sejtette, hogy mit keres, ezért nem mozdult. Ismerkedett azzal a seregnyi ismeretlen érzéssel, amely elöntötte. Arra gondolt, hogy milyen furcsa és ijesztő, s mégis milyen gyönyörűséges, amikor valakit szerelemből ölelnek.

Ryan ajka visszasimult az övére. Átkarolta a nyakát, felszisszent hideg ujjai érintéséről, majd már az sem számított, hogy hűvösek, saját forrósága melegítette fel őket. Zihálva csókolta a férfit, testével törleszkedett hozzá, ahogy Sziamiaú szokott. Lehunyt szemhéja mögött képek villantak fel, emlékek peregtek, szépek és rosszak, annál is rosszabbak. Észre sem vette, hogy sír, míg Ryan le nem itatta a könnyeit az ajkával. Nem mondott semmit, csak cirógatta az arcát, hozzásimult. Szerette.

Hallotta, hogy a gumi csomagolása elszakad. Önkéntelenül is megfeszült a teste, de Ryan halkan csitította. Apró csókokkal terelte el a figyelmét. Újra felcsigázta, a vágyott utakra terelte. A hajába fúrta az ujjait, habzsolta az ajkait, tűz égett a csókjában. Lassan beléhatolt, egyikük sem vett levegőt, miközben mélyebbre nyomult. Nem nehezedett rá, még mindig odafigyelt rá, ismerte fel.

A könnyek peregtek a szeméből. Rákényszerítette a karját, hogy átkulcsolja a férfi nyakát, és magához húzza. Beszívta az illatát, kettejükét, nem a szoba mocskos szagát. Feljebb emelte a lábát, hogy jobban érezze a férfit. Volt benne egy késztetés, hogy ellökje magától, de csak egy pillanatig tartott. Érezni akarta azt a gyönyört, amelyet Ryan kínált a számára.

Jobban akarta, mint a kék eget, amely olyan távol volt tőle, hogy nem érhette el a kezével. Ám a férfi itt volt vele, hallotta a zihálását a fülében, érezte tenyere alatt forró, izzadt bőrét, a teste mélyén a keménységét. Neki nem számított, hány férfi töltötte kedvét rajta, ez a pillanat most csak kettejükről szólt. Egy első alkalomról, amikor szerelmes öleli a szerelmét, és ami neki nem adatott meg. A futó kamaszkori fellángolások a közelében sem voltak ennek a csodának, amit most tapasztalt meg.

Soha nem gondolta volna, hogy ilyen érzés szeretni. Ryan megmutatta neki, ő meg csak arra volt képes, hogy kapaszkodott belé, és fojtottan sírt. Képtelen volt abbahagyni, pedig nem érzett fájdalmat, csak azt a lélegzetet elakasztó, kellemes forróságot, amely megbizsergette az érzékeit. Elsírta a könnyeket, amiket ott és akkor egy idő után már nem tudott. Elsírta a könnyeket azokért a pillanatokért, amelyeket elmulasztott az eltelt években. Elsírta a könnyeket azokért a fiúkért, akik ezt soha nem fogják megtapasztalni.

- Ne! – Rémülten Ryan után kapott, amikor elhúzódott tőle. Nem hagyhatta abba, nem, nem!

A férfi gyengéden a szájára szorította a tenyerét, és átölelte. Mire észbe kapott, már ő volt felül. A szeme kerekre tágult, ahogy teljes súlyával a férfira nehezedett, és ívbe hajolt a háta, amikor tövig érezte magában. Ryan felült, és magához húzta. A mellkasára tett keze alatt vadul vert a szíve, és érezte, milyen közel jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Két tenyere közé fogta az arcát, az ajkát kereste, könnyes csókot lehelt rá, aztán még egyet és még egyet.

Tisztában volt azzal, hogy a félelem mindig vele lesz, soha nem fogja tudni teljesen kiűzni a tudatából. Ám ebben a pillanatban rádöbbent, hogy ez nem a könnyek ideje. Túlélt sok keserves évet, túlélt mindent, amibe más belehalt volna, most mégis itt volt. Szabad volt. Egy olyan férfi ölelte, aki elfogadta a múltjával, a jelenével és a bizonytalan jövőjével együtt. Szerette úgy, ahogy megérdemelte volna az első és a további együttléteket. Itt volt az ideje annak, hogy elengedje az emlékeket, legalább erre a röpke pillanatra, és csak az övék legyen az érzés, amely ott növekedett a teste mélyén. Félni és emlékezni ráér később is, de ez a mostani érzés múlékony és egyszeri volt.      

Ryan keze gyengéden végigsimított a hátán, mintha csak megérezte volna, hogy mi jár a fejében. Megint megcsókolta, s ezúttal hagyta, hogy a vágyai vegyék át a teste felett az irányítást. Most nem létezett szégyenérzet a múlt miatt, csak a gyönyör, amit adni akart, s közösen érezni a férfival. Összefonódni és eggyé válni akart vele. Ryan illata, érintése, forrósága, nyögése a sötétben benne visszhangzott, amikor mozdította a testét.

Megemelte a csípőjét, és könnyes arcát a férfiéhoz szorítva lassan visszacsúszott rá. Újra és újra megtette, a lábujjában is érezte a kéj hullámzását. Ryan nevét nyögve vetette hátra a fejét, a férfi ujjai a hajába téptek, de nem okoztak fájdalmat, csak jelezték, milyen közel van a tetőponthoz. S ő élvezte ezt a pillanatot, soha nem hitte volna, hogy élvezni fogja, de ez történt.

Lehunyt szemmel hagyta, hogy a férfi a teste mélyére lökje magát, elérje azt a pontot, ahol a forróság szétrobbant benne. Felkiáltott, a férfi karjaiban vonaglott, és bármennyire megfogadta, hogy nem fog sírni, a könnyek kibuggyantak a szeméből. Ez a pillanat megérdemelte a könnyeket, és ahogy a csodálatos érzés igába vonta mindenét, felnevetett. Sírva és nevetve borult a férfi nyakába, csak kapaszkodott belé, és hálát adott az égnek, amiért él. Ezért az érzésért megérte harcolni…

Összebújva feküdtek az ágyon. Nem sokkal korábban Sziamiaú a lábukhoz gömbölyödött, és Bruce is az ágy végében hortyogott. Ryan a haját simogatta, valamin nagyon elgondolkodott. Nem akarta megkérdezni, mi jár a fejében. Nem szerette volna elrontani a hangulatot, de egy idő után mégis felkönyökölt.

- Elmondod?

- Mit?

- Amin gondolkodsz most már percek óta.

Ryan habozott. A gyenge fényben csak homályos körvonalait tudta kivenni, de miután órákig szeretkeztek, fel tudta idézni testének minden milliméterét. Beleivódott az illata, haja selymes tapintásának érzete, hangja, ahogy a nevét kiáltotta. Amióta Hill felhívta azzal, hogy mi történt, egyfolytában azon töprengett, mit tehetett volna, hogy megvédje.

- Felmerült bennem, hogy… - habozott, de végül kinyögte. – Mi lenne, ha elfogadnád a tanúvédelmi programot? – Érezte, ahogy a fiú megdermed. – Nem egyedül! – tette hozzá gyorsan. – Mi is mennénk. Én, Sziamiaú és Bruce.

Amenadiel lassan felült.

- Te itt hagynád az életedet miattam? – kérdezte hitetlenkedve.

- Valami olyasmi.

- Rövid ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy feladd értem az életed, nem?

- Nem hiszem, hogy ez az együtt töltött időn múlik, hanem azon, amit érzek irántad.

- Mi lesz, ha megbánod, vagy kiszeretsz belőlem?

- Egyelőre ez a helyzet nem áll fenn.

Amenadiel visszadőlt, a mellkasára fektette a fejét. A döbbenet, hogy Ryan képes lenne az egész életét, a munkáját, a családját és a barátait eldobni érte, teljesen elnémította. Ryan újra simogatni kezdte a haját.

- Nem kell most válaszolnod, de el akartam mondani.

- Köszönöm. – Megint könnyek szöktek a szemébe. – Köszönöm.

- Szeretlek!

- Én is.

Szótlanul feküdtek tovább. Ryan mozdulatai egy idő után lelassultak, elaludt. Amenadiel azonban éberen feküdt, a férfi szívverését hallgatta. Az, amit most a férfi felajánlott neki, mindent megváltoztatott. Ráébresztette, hogy már nincs egyedül. A családja egy dolog volt, de most itt volt Ryan. Bármikor veszélybe kerülhetett miatta.

Az, hogy hallgatási fogadalmat tett, nem jelentett biztosítékot semmire. Ha meghal, a sírba viszi majd a titkokat, amiket rábíztak a hátsó szobában. Ez elgondolkodtatta. Mindenki számára az lesz a legjobb, ha ő meghal. A vendégek majd versenyezni fognak, kinek a golyója terítse le, márpedig ő élni akart.

Óvatosan kibontakozott Ryan karjaiból, és felkelt. Majdnem átesett Bruce-on, aki még csak fel sem ébredt. Rálépett egy ruhára, amikor felvette, akkor jött rá, hogy Ryan pólója az. Kisétált a nappaliba, és megkereste a férfi laptopját. Amíg arra várt, hogy felálljon a rendszer, csinált magának kakaót. Megnyitott egy üres dokumentumot, majd mély levegőt vett. Sziamiaú felugrott a dohányzóasztalra, és rábámult. Miután nem hessegette el, melléje telepedett, és dorombolva hozzádörgölőzött. Olyan volt, mintha bíztatta volna, hogy kezdje el. Leütötte az első betűt, majd az első szót, azután pedig csak jöttek a szavak, mondatok. Emlékek. Nevek. Titkok.

Ryan a másik oldalára fordult. Hajnalodott, mert világos volt a szobában. Amenadiel után tapogatózott, de rájött, hogy hideg mellette az ágy. Kipattant a szeme, felült. Sem Sziamiaú, sem Bruce nem volt odabenn. Kávéillatot érzett. Kicsit megnyugodva felkelt, és csak úgy, meztelenül kiballagott a nappaliba.

A fiú a kanapén hevert, a homlokát ráncolva gépelt valamit, az ujjai néha tétováztak a billentyűk felett. Sziamiaú a lábánál aludt, Bruce a szőnyegen. Az ő pólóját viselte, és láthatóan bögreszám itta a kávét, pedig nem szerette. Aggódva ráncolta a homlokát.

- Te mit csinálsz?

Amenadiel felrezzent, a férfira pillantott.

- Jó reggelt!

- Te nem is aludtál?

- Nem voltam álmos. Főztem kávét.

- Te nem szereted a kávét.

- Szükségem volt rá.

- Mit írsz? – Megpróbált úgy lépni, hogy lássa a képernyőt, de Di lecsukta a gépet.

- A végrendeletemet.

- Micsoda? – Meghűlt benne a vér. – Ugye, csak viccelsz?

Amenadiel a fejét rázta.

- Nem. Gondolkodtam, miután te elaludtál. Igazad volt. A hallgatással nem fogok elérni semmit, holtan még mindig többet érek. – Láthatóan nyugodt volt. Volt ideje megemészteni a dolgot. – Nem akarlak bajba sodorni, és azt sem, hogy fel kelljen adnod értem az életem.

- Mi jár a fejedben?

- Megírom az emlékirataimat. – A fiú fáradtan a hajába túrt. Valószínűleg sírt is, mert duzzadt és vörös volt a szeme. – Letétbe helyezem bizonyos embereknél, és bármi történik velem, ők eljuttatják a megfelelő helyekre. Nem jelent garanciát semmire, de legalább lesz értelme a halálomnak. – Félretette a laptopot, és nyújtózott, majd felállt. Odasétált elé. – Ennyit tehetek azokért a gyerekekért az önzőségem ellenére.

- Gyere ide! – Ryan odahúzta magához, és belecsókolt a hajába. – Nagyon büszke vagyok rád!

Amenadiel tétován rámosolygott.

- Mi lenne, ha nem büszke lennél rám, hanem inkább bebizonyítanád még egyszer, hogy mennyire szeretsz?

- Éhes vagyok. Először kérek reggelit!

- Igaz, el is felejtettem, hogy nem vacsoráztál a kedvemért!

Ryan felnevetett, és megcsókolta. A mobiltelefonja hangjára rosszkedvűen felmorrantak mindketten.

- Az enyém. – A férfi felkapta a kisasztalról. – Üzenet Garrettől – mondta, majd lassan elvigyorodott.

- Ő a testvéred, igaz?

- Az ikertestvérem – javította ki Ryan. – Az öcsém. Hét perccel vagyok idősebb nála.

- Komolyan? Nem szoktál mesélni róla.

- Keveset beszélünk. Mindig ígérgetjük egymásnak, hogy meglátogatjuk a másikat, de még nem jutottunk el oda.

- Mit írt?

- Azt, hogy úgy érzi, boldog vagyok.

- Ezt, hogy érti?

- Talán te is hallottad, hogy ikertestvérek között különleges kapcsolat van. Megérezzük, ha valami történik a másikkal. Ha szomorú, vagy boldog.

- Ez csodálatos.

- Igen. – Ryan gyorsan visszaírt valamit, majd ledobta a macska mellé a telefont. – Hol is tartottunk?

- Mit válaszoltál neki?

Ryan odament hozzá, és a karjaiba kapta.

- Amenadielnek hívják, és szeretem – válaszolta mosolyogva, de a szeme komoly volt.

Ez volt a leggyönyörűbb szerelmi vallomás, amit csak kaphatott. Ryan már mondta neki, hogy szereti, hogy fontos neki, hogy feláldozná érte az életét, és mégis ez a mondat volt az, ami meggyőzte arról, hogy nem álmodik.