6. fejezet

6. fejezet

Leslie az alvó Aki-t figyelte. Ez a pár nap úgy telt el, hogy szinte észre sem vették. Nemsokára ébresztő, hogy időben a bíróságra érjenek, s aztán búcsút intsenek egymásnak. Aki megmozdult. A férfi nevét mormogta, hozzábújt. Leslie megkívánta… újra. Hányszor szerette? Már a vége felé felhagyott a számolással. Soha nem hitte volna, hogy ennyire jó lehet egy férfival. Aki mintha megsejtette, hogy mi jár a fejében. Felnézett, félálomban elmosolyodott.

- Nem tudsz aludni?

- Mindjárt fel kell kelni. Hajnalodik.

Aki arca elkomorodott.

- Nemsokára elbúcsúzunk egymástól.

- Igen.

Aki nyújtózott. Megsimogatta a férfi arcát.

- Ideges vagy?

Leslie megfogta a kezét, a szívére húzta.

- Ma meghalok – mondta ijesztő bizonysággal.

- Ne viccelődj! – Aki felmorrant, és elkapta a kezét.

Leslie gyengéden megcsókolta, majd a hajába fúrta az arcát.

- Szeretni akarlak – súgta.

- Mi tart vissza?

Leslie szomorúan elmosolyodott.

- Hogy akkor soha többé nem tudnálak elengedni.

Aki tovább komorodott.

- Akarat kérdése. És ne mondj olyan dolgokat, amiket nem gondolsz komolyan. Emlékszem, hogy nem is olyan rég még könyörögni kellett, hogy egyáltalán megérinthesselek. Most meg hirtelen már el sem tudsz engedni? Elég gyors pálfordulás, nem gondolod?

Leslie felsóhajtott.

- Valóban, de akkor is igaz.

- Nem azért van, mert attól félsz, hogy nem fogod túlélni? – Aki felült, és maga köré csavarta a takarót. Komoly arca nem hagyott kétséget afelől, nem reménykedik abban, hogy ők ketten valaha is huzamosabb ideig összekerülnek. Leslie ideges lett.

- Te kételkedsz bennem – állapította meg.

Aki keserűen felkaccantott.

- Még csodálkozol?

A férfi a fejét ingatta.

- Nem, sajnos, nem. Kedvellek, és nem tudom, hogy mi ketten…

Aki felmorrant.

- Nem várok könnyes búcsút, Leslie! Soha férfira sem néztél volna, ha én nem jelenek meg az életedben. Ezt mindketten nagyon jól tudjuk.

- Igaz. Ezek ellenére sajnálom, hogy nem másként történt.

Egymást nézték, és nem jöttek a szavak, amiket ki kellett volna mondani.

- Komolyan mondtam, hogy kedvellek – mondta Leslie halkan.

Aki bólintott.

- Tudom, én is kedvellek.

A férfi finoman megsimogatta a karját, ami nem maradt hatás nélkül, Aki megrezzent.

- Tudod, köszönettel tartozom.

- Miért? – Aki hangja rekedt volt.

- Mert… odaadtad magad nekem.

Aki nagyot nyelt.

- Nagyon jó vagy az ágyban – válaszolta, de a tekintete ezer mást mondott.

- Jó kétbalkezes, mi? – Leslie igyekezett oldani a feszültséget. – Te vagy az első pasi az életemben, szóval nem lehettem valami nagy szám.

Aki kinyújtotta a kezét, megérintette a férfi arcát.

- Szerintem csodálatos volt – mondta csendesen.

Csak nézték egymást, aztán Leslie könnyed csókot lehelt az ajkára.

- Megyek zuhanyozni – mondta tétova mosollyal. – Te még lustálkodhatsz.

Kiszállt a férfi mellőle, Aki utánanézett. Ez lenne a szerelem? Ha igen, jobb lett volna, ha nem tapasztalja meg. Az ablakhoz sétált, meztelenül, ahogy volt. Leslie visszalépett valamiért, megdermedt. Csak nézte és elszorult a torka.

- Aki…

- Igen?

- Nem fürdünk együtt?

Aki huncut mosollyal fordult feléje.

- Csak fürdés?

Leslie szíve kihagyott egy ütemet.

- Mit szólnál, ha kényeztetnélek egy kicsit?

- Nagyon belejöttél… de benne vagyok. – Aki felnevetett, és feléje indult.

Egymást ölelve, csókolózva jutottak a zuhany alá, és ismét megtapasztalták, milyen a gyönyör csúcsa. Sokáig álltak a forró víz zápora alatt, mire rászánták magukat, hogy elváljanak egymástól. Megreggeliztek, egy szót sem szóltak egymáshoz. A baljós érzés ott motoszkált mindkettejükben.

- Bepakolok a kocsiba. – Aki eltolta magától a tányért. Nem sokat evett, ahogy Leslie sem.

- Elmosogatok – állt fel a férfi is. Hallgatólagos megegyezéssel tartották távol magukat egymástól. Mintha így könnyebb lenne majd az elválás…

Aki összeszedte a szemetet a kocsiban, bedobálta kevéske cuccaikat. Autó hajtott a bejáróra, az oldalán rendőrségi felirattal.

- Helló, Cyrus!

- Seriff, mi szél hozott? – Aki elébe sietett, és a kezét nyújtotta.

- Hallottam, hogy hazajöttél. Már mész is?

- Sajnos, igen. Tudod, a munka…

- Pihenhetnél is néha.

- Ez most arról szólt. – Aki akarata ellenére gyengéd mosollyal a ház felé pillantott.

- Szóval igaz? – A seriff nekidőlt a motorháznak.

- Mi?

A férfi vigyorgott.

- Van valakid, és nem nő.

Aki nagyot fújt.

- Sejtettem, hogy gyorsan terjednek a hírek.

- Ki az? Ismerhetem?

- Nem. A munkám során ismerkedtünk össze. Csak egy kis csendre vágytunk.

Leslie lépett ki a verendára. A seriff láttán megrándult az arca, de lesétált hozzájuk.

- Helló!

- Seriff, ő itt Simon Care. Simon, az úr Rafferty seriff.

- Örvendek.

- Én is.

A seriff kíváncsian szemlélte őket, mire Leslie átkarolta Aki derekát.

- Segíthetünk valamiben?

- Oh, csak benéztem, de látom, már mennek, így nem is zavarok.

- Sajnos, halaszthatatlan ügyek hazaszólítanak.

- Kár. Leülhettünk volna egy sör mellé. Nem ismerem én magát?

Aki szeme tágra nyílt, de Leslie szorosan fogta a csípőjét.

- Még soha nem jártam erre. Sajnálom.

A seriff vállat vont.

- Ha nem, hát nem. Biztos tévedek.

Aki kezet nyújtott neki.

- Viszlát, Rafferty!

- Viszlát!

Addig álltak a feljárón, míg a seriff kocsija el nem tűnt a szemük elől. Leslie mély levegőt vett.

- Késésben vagyunk.

- Tudom.

Aki még gyorsan körbefutotta a házat, aztán útnak indultak. Leslie nem beszélt egész úton és a rossz érzés lassan rátelepedett mindkettejük mellkasára.

Simon reszketve bámult fel a férfira.

- Mit akarsz tenni?

- Megmentem az életed.

- Úgy, hogy megkínzol?

- Ha ez a módja, igen.

Simon lehunyta a szemét, elfordította a fejét.

- Akkor csináld – suttogta színtelen hangon.

Forró ajak érintette a kulcscsontját.

- Nem hittem, hogy valaki lesz olyan fontos, hogy meghalnék érte. Érted megtenném.

Simon a férfira kapta a tekintetét.

- Äki…

A férfi mosolygott.

- Írok egy levelet. Magamra vállalok mindent.

- Miről beszélsz?

- Leírom, hogy én terveltem ki a merényletet, és neked semmi közöd nem volt hozzá.

- Nem fogják elhinni…

- Majd hihető leszek. Bízz bennem. Nem engedem, hogy meghalj.

- És mi lesz utána?

Äki felemelte a pengét.

- Utána elbúcsúzunk örökre.

Simonnak nem kellett sok idő, hogy felfogja, mi a férfi szándéka. Felkiáltott.

- Nem! Ezt nem teheted!

Äki egészen komor volt. Leült az ágy szélére.

- Szeretlek.

Simon megrázkódott, mintha megütötte volna.

- Nem érdemlem meg…

- Mit? A szerelmemet? Kit? Engem? Mind a kettő a tiéd, akár akarod, akár nem. Egyetlen lehetőség van, hogy együtt maradhassunk. Ha nemet mondasz, hogy védd az adott szavad, megértem. Ám, ha a büszkeséged fontosabb… Csak gondolj bele, hogy akiket ennyire védesz, gondolkodás nélkül engednék, hogy a hóhér elválassza a fejed a testedtől.

- Kérlek… - Simon remegett, a rettegéstől összekoccantak a fogai.

- Nem. Én feladom mindenemet, ha úgy kívánod. Megírom azt a levelet…

- Nem! – Simon kétségbeesetten kapaszkodott a karjába. – Kérlek! Nem engedhetem, hogy miattam meghalj, hogy élhetnék utána?

Äki finoman megérintette az arcát.

- És én hogy élhetnék nélküled? – kérdezte szelíden.

Simon csak bámult rá, a könnyek kicsordultak a szeméből.

- Ki fognak végezni…

- Legyen úgy, ha ezzel megmenthetlek.

Simon átölelte magát.

- Hagyd ezt abba! – sírta kétségbeesetten. – Nem beszélhetek!

- Miért?

Simon lélegzete elakadt, a férfi oly megértőn nézett rá.

- Hogy árulhatnám el a tulajdon vérem? – kérdezte csendesen.

- És ők hogy árulhattak el téged? – kérdezett vissza a férfi élesen.

Simon lehajtotta a fejét, maga alá húzta a lábait. Látszott a vívódás az arcán. Ökölbe szorult a keze, ahogy kimondta.

- A bátyám… ő tette… Azt mondta, hogy azért használja az én nevemet, nehogy gyanúba keveredjen, és a király nem ölet meg egy gyereket.

- Az apád tud erről?

- Persze… - Simon keserűen felkacagott. Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Milyen ember vagyok, hogy elárulom őket?

- És ők milyen emberek, hogy hazudtak neked, és nézték volna, ahogy az ő bűneikért téged ítélnek halálra?

Simon a takarót gyűrte.

- Akkor is… ők a családom.

Äki felsóhajtott. A fiú kezére ejtette a sajátját, és megszorította.

- Simon, a döntéseidet te választod, de a családodat nem.

- Egyedül leszek.

- Soha nem leszel egyedül. Én itt vagyok. Csak engedd, hogy segítsek.

Simon a karjaiba vetette magát.

- Sajnálom, annyira sajnálom! Bocsáss meg! Már az elején el kellett volna mondanom.

Äki szorosan átölelte.

- Lehet, hogy akkor nem is hittem volna neked.

- És most?

A férfi úgy szorította, hogy alig kapott levegőt.

- Tudom, hogy nem te tetted. Megbízom benned. Szeretlek!

- Én is szeretlek, pedig annyira gyűlölni akartalak.

Äki elmosolyodott.

- Tudom. Én is ugyanígy voltam vele. – Gyengédebbre fonta az ölelést, ringatta, csitította. – El kell mondanunk Őfelségének…

- Én… de…

- Őfelsége már tudja… - kuncogott egy hang.

Äki felpattant, de vigyázott, hogy testével takarja Simont. Hitetlenkedve meredt a falból előlépő Christopherre, és az őt követő Connie-ra.

- Rejtekajtó? – hebegte.

- Az egész palota olyan, mint az ementáli – vigyorgott a király, és Connie-ra bökött. – Az én kis édesem megtalálta a régi feljegyzéseket. Egész jó mulatság a régi járatokban mászkálni…

- … és hallgatózni… - fejezte be a mondatot somolyogva a fiú.

Christopher nem úgy nézett ki, mint aki szégyelli magát.

Äki észbe kapott, fejet hajtott előtte.

- Felség…

- Hagyjuk ezt! – Christopher a fiút nézte Äki válla felett. – Nem akarom bántani őt, félreállhatsz előle.

Simon megtörölte az arcát, és meghúzta a férfi ruháját.

- Engedd, nem lesz semmi baj.

- Biztos?

- Igen.

Christopher felvont szemöldökkel bámulta őket.

- Connie érzékei mindig elképesztenek. Azt mondta, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Kételkedtem.

- Miért? – Äki az ágy mellé térdelt, és megfogta Simon kezét.

Christopher felnevetett, és lehuppant az egyik székre. Connie-t az ölébe húzta.

- Barátom, aki régebben ismer téged, az tudja, hogy te nem vagy az a fajta, aki oly könnyen szerelembe esik. Főleg nem olyannal, akit esetleg a tulajdon kezével kell kivégeznie. Látszólag nem változtál semmit, így először fel sem tűnt, hogy valami változott.

- Felség…

Christopher félrebillentette a fejét, és elkomolyodott.

- Aztán megláttam, hogyan nézel rá. Ugyanaz a tekintet, mint amikor én Connie-ra nézek. Láttam eleget a tükörben, felismerem, barátom.

- Sajnálom, felség…

Christopher felmorrant.

- Ezerszer megmondtam, hogy magunk között Chris a nevem. Persze Connie-t Angyalkának szólítod…

Simon erre már felkapta a fejét, és a király nem állta meg elégedett vigyor nélkül.

- Valaki féltékeny…

- Nem…

Connie oldalba bökte a férfit.

- Ne hozd zavarba! Nem azért jöttünk.

Christopher arcáról eltűnt a jókedv.

- Majd legközelebb befejezzük – ígérte. – Most viszont hallani akarom az egész átokverte történetet, és ne merészelj semmit elhallgatni előlem, megértetted?!

- Én…

- Äki életével játszol, mert ez a bolond még megteszi, hogy tényleg őrültséget csinál, hogy téged megmentsen.

Ez hatott. Simon tétován belekezdett a mesébe.

- Mindig elégedetlenkedtek. Apám és a fivérem. Arról beszéltek italozás közben, hogy a király nem jó uralkodó, túl gyengekezű. Voltak ott néha mások is, ők ugyanezt mondták. Nagyon egy véleményen voltak. Amikor a születésnapján merényletet kíséreltek meg ön ellen, akkor elkezdtek terveket szőni egy jobb és eredményesebb próbálkozásra.

- Kik voltak ott? Ismered őket? – szólt közbe Connie.

Simon tétován felsorolta, akiknek tudta a nevét.

- A többieket soha nem láttam és volt, aki csak egyszer járt ott, és soha többé nem jött. Rettenetesen féltem, hogy ebből baj lesz, főleg amikor kihallgattam egy beszélgetést.

- Kik között? – Connie vette át a kérdező szerepét.

- Apám és a bátyám beszélgettek egyik este, azt hitték, én már alszom. A bátyám azt mondta, hogy beszélt pár bérgyilkossal, akik jó pénzért elvállalták a dolgot, de óvatosnak kell lenni, így az én nevemet mondta. Apám igazat adott neki, hiszen engem nem sokan ismernek. Nagyon mérges lettem, berontottam a szobába. – Simon mély levegőt vett. – Számon kértem rajtuk ezt a dolgot, de kinevettek. Azt mondták, nincs miért félnem, mert még gyerek vagyok, és a király nem öl gyereket. De tudtam, hogy ez nem igaz… Már nem vagyok gyerek… - Simon szomorúan mosolygott. – Féltem, ezért következő napon megszöktem. Bujkáltam.

- Nem lehetett könnyű… - mondta gyengéden Christopher. Connie rábólintott.

- Nagyon bátor vagy.

- Csak a túlélés vitt előre, nem vagyok bátor – tiltakozott Simon hevesen.

Äki megrázta a fejét.

- Ez nem igaz! Én még emlékszem arra a fiúra ott a fogadóban, aki nem félt megetetni BlackMoont, és merészen nekem szegezte a saját késem. És most is az vagy, bátorság kellett, hogy elmondd, mi történt.

Christopher bólogatott.

- Äki-nak igaza van, fiú. Higgy neki, hiszen szeret téged, nincs oka hazudni.

Simon megkönnyebbülten szipogott.

- Mi lesz most?

Christopher rákacsintott Äki-ra.

- Nekünk most dolgunk van, de ti csak pihenjetek. Senki nem tudhatja, hogy Simon itt van, de azt hiszem, ezzel nem is lesz gond. Senki nem mer belépni ide – kuncogta.

Connie lecsusszant az öléből, és a férfi is felállt.

- Nem lesz semmi baj, bízzatok mindent rám. Majd szólok, ha elhárult a vész.

- De, felség… Chris… - Äki tétován felemelkedett.

- Ennél többet már nem tudsz segíteni, barátom. A küldetésed véget ért – Christopher felvette az éjjeliszekrényről a gyűrűjét. – Ne aggódj, inkább bízz bennem.

Äki a hajába túrt.

- Bízom benned, de aggódom is…

Simon nézte, ahogy Connie csatlakozik a királyhoz, és hirtelen megértett valamit. Leszállt az ágyról. Féltérdre ereszkedett, fejet hajtott.

- Köszönöm, felség!

Christopher ránevetett.

- Üdvözöllek a palotában. Érezd jól magad, amíg vendégem vagy.

Eltűntek a rejtekajtón át.

Simon felállt, és a férfihoz lépett. A vállára hajtotta a fejét.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

A lágy csókból, amit váltottak, valami sokkal több lett…

Egy héttel később Charles de Care grófját és örökösét, Fernand-ot halálra ítélték felségárulás vétkével. A teljes vagyont és grófi címet a kisebbik fiú, Leias Simon de Care kapta. Két héttel később Äki előléptették, és megkapta a nemesi jogcímet, valamint egy birtokot a de Care földek mellett.

Másfél hónappal később Simon de Care és Lord Äki elhagyta a fővárost. Halk pletykák arról szóltak, hogy több van köztük egy sima baráti viszonynál, és Äki továbbra is Őfelsége leghűségesebb bérgyilkosa maradt. Senki nem volt, aki ezeket megcáfolta volna, és senki nem merte firtatni a kérdést. Aztán az emberek új témát találtak, és csak akkor kerültek újra szóba, ha két fekete lovas vágtázott át a városon…