6. fejezet

6.

            Patrick fáradtan rogyott le a szállásán az ágyra. Moccanni sem tudott a kimerültségtől, pedig még le akart zuhanyozni. Már eltelt egy hét, mióta elhagyta a Rend központját és bár minden a legjobban ment, mostanra teljesen kiszipolyozta magát. Éjjelente Dariannel álmodott, megint a régi álmok, amikhez most újabbak csatlakoztak. Vágykeltette, sóvárgó vágy szülte őket, amikről ébren nem akart tudomást venni. A fiú ragyogó mosolya, forró érintése, karcsú alakja lassan megkeserítette az életét. Fogalma sem volt, hogyan fog ellenállni neki, ha hazamegy.

Eldőlt a takarón és a plafont bámulta. Egy légy zümmögött valahol, ami elzsongította és álomba ringatta. Ez az álom viszont a legrosszabb rémálma lett. A kántálás a fülében a része volt, ahogy a fojtogató érzés is a mellkasában. Az árnyak ott voltak az agya hátsó zugában, ismerősek voltak. Ellenségek, akik most a halálát akarták. Túl erősek voltak, hogy megállítsa őket. Még úgy is, hogy a jogar lassan életre kelt benne. Küzdött, odakint hideg eső kezdett esni, de az álom még fogságban tartotta. Ökölbe szorult a keze, és hirtelen rádöbbent, hogy nem is önmagát félti. Ha ő meghal, a jogar ereje a semmibe vész, és barátainak esélye sem lesz, hogy valaha is visszakapják mágiájukat. S Darian… Vele mi lesz?

Darian…

Darian…

- Darian! – A kiáltás szinte sikoly volt, ami a fiúban visszhangzott sok-sok kilométerrel arrébb.

- Patrick? – Rémülten ült fel.

Már elaludt, de mióta a férfi távol volt tőle, nyugtalan volt és megint álmok kínozták. Zach minden nap megnézte a jegyzetfüzetét, nem lepődött meg túlságosan, hogy újra elkezdte rajzolni a jogar mintáját. Ezúttal azonban álmában Patrick szenvedélyesen ölelte, hogy dübörgött tőle a szíve és kiszáradt a szája. A sötét árnyak észrevétlen osontak köréjük, suttogó hangjuk a bőrükbe ivódott, Patrick kiáltása olyan volt, mint egy rettegő állat hangja. A férfi őt figyelmeztette, érte aggódott. Ám az ő szobájában nem volt senki. A mellkasára szorította a tenyerét, a jelek lassan elborították a bőrét, mágiája úgy burkolta be, mintha testre tapadó lepel lett volna.

- Patrick… - A telefonra vetette magát, de csak a süket vonal felelt, amikor Zachet akarta hívni. Nem volt térerő, sem internet. Valami blokkolta a jeleket és elzárta a központot a külvilágtól.

Villámgyorsan felöltözött, kétszer is megszédült közben. Ereje kutatva tapogatózott körbe, a falakon át bejárta az épületet. Kereste az árnyakat, ösztönösen meg akarta semmisíteni azt, ami a jogart veszélyezteti. Más esetben ez az Őrző feladata lett volna, de a mágiája mintha csak tudta volna, hogy Zacharynek nincs, átvette a helyét. Olyan volt, mint egy önálló identitás, amely Darianben vert tanyát. Hajnali két óra is elmúlt, ahogy az órára pillantott. Kilépve a folyosóra, nem talált ott senkit. A folyosón strázsáló őr nem volt a helyén.

Elindult, hogy megkeresse Zachet, aztán megtorpant. Az őr, ha jól emlékezett, Kei-nek hívták, eszméletlenül feküdt a fal mellett. Lassan, felületesen lélegzett, de élt. Megkönnyebbülten felsóhajtott. A fülesért nyúlt, óvatosan leszedte róla, majd belehallgatott. Csend volt abban is, csak a statikusság rezgett benne.

Lassan felemelkedett. Megindult előre, léptei először bizonytalanok voltak, aztán egyre biztosabbak. Tudta, hol keresse az árnyakat, de azt is, hogy egyedül nem győzhet. Nesztelenül suhant át a néma épületen. Eszméletlen őröket talált mindenhol. A Nagymester ajtajánál picit habozott, az őrök itt is eszméletlenek voltak. Benyitott, nem akarta, hogy a kopogás elárulja. A kibiztosított fegyver hangjában nem volt biztos, de úgy sejtette, nem téved.

- Ki vagy? – A halk suttogás mögüle hallatszott.

- Darian.

- Darian?

- Meg akarják ölni Patricket!

Az ajtó becsukódott mögötte és felkapcsolódott a kislámpa az ágy mellett. Cornelius elsétált mellette, teljesen fel volt öltözve, ahogy az Őrző is. Mindkettejük kezében pisztoly volt. Ismerősek és mégis idegenek voltak. Arcukat sápadttá tette a feszültség.

- Chennel beszéltem épp, áramkimaradásról tett jelentést, amikor megszakadt a vonal – mesélte Cornelius halkan. A Darianen lüktető jeleket nézte. – Láttam az őröket, és minden süket. Érted akartunk indulni, de gyorsabb voltál. Jól vagy?

- Patrick meg fog halni, ha nem állítjuk meg őket!

- A Tanács… - Zach szinte köpte a szót.

- Négyen vannak. – Darian próbálta összegezni, amit az ereje tudatni akart vele. – Egy régi mágiát használnak, veszélyes és hatalmas.

- Tudjuk. Már érkeztek jelentések, hogy kutattak utána. – Cornelius megigazította a szemüvegét, sérült kezén a jelek összeolvadtak. Másik kezében a fegyverét szorította.

- Ez az erő, amit most használnak, elszívja a körülöttük levő energiákat. Mindent. Ezért eszméletlen mindenki. – Zach szeme dühösen csillogott. Ez a harcmodor régi tudáson alapult, ennek egy változatával győzte le anno Cornelius a korábbi Nagymestert. Ám ez a mostani messze túltett rajta, hiszen gonosz szándékkal alkalmazták. – Ezt felhasználva képesek lesznek megölni Patricket innen a távolból. Utána pedig valószínűleg te és mi leszünk soron.

- Két embert éreztem közel hozzájuk. Nem vesznek részt a támadásban, olyan, mintha foglyok lennének.

Cornelius és Zach összenéztek.

- Ki kell őket szabadítanunk. – Cornelius úgy nézett ki, mint aki mindjárt üvölteni kezd.

- Segítséget kell hívnunk!

- S mégis hogyan és kiket? – Darian felvonta a szemöldökét, mire egyszerre bámultak rá. – Mi az?     

- Te meg tudod tenni.

- Én? Nem hiszem.

- De igen. – Zach finoman megérintette a vállát. – Szükségünk van a társainkra, mert egyedül nem tehetünk semmit. Patricknek szüksége van ránk, mielőtt túl késő lenne.

Darian lehunyta a szemét. A tudata mélyén érzékelte a férfit, azt, ahogy erején felül küzd. A hangját még mindig hallotta. Felnézett Zachre.

- Mit kell tennem?

Maga is kételkedett benne, hogy sikerülhet, de tévedett. Mágiája sokkal erősebb volt, mint ő sejtette. A segítségkérés egyszerű volt, Andyt könnyedén elérte, igaz, hogy utána percekig kapkodta a levegőt.

- Jön – suttogta, mire Cornelius megkönnyebbülten bólintott.

- Nagyon ügyes vagy, Darian!

- Patrick… - Darian a férfira figyelt legbelül, összegörnyedt ő maga is egy erőteljesebb energiahullámtól.

- Ki kell tartanod! – Zach megtámasztotta. – Most csak te segíthetsz!

Ő maga is tudta, mekkora súlyt tesz ezzel a fiú vállára, de nem volt választásuk. Bárcsak lett volna…

- Nem várhatunk – rázta meg a fejét Darian. – Nincs idő…

- Andyék…

- Nincs idő! – Darian megmarkolta Cornelius mellkasán az inget. – Haldoklik.

A Nagymester bólintott. Összenéztek Zacharyvel, mintha csak szavak nélkül beszéltek volna.

- Menjünk!

Darian nem várta meg, hogy vele tartanak-e. Elindult az épület azon része felé, ahol a Tanács tagjainak a lakosztályai voltak. A két férfi mögötte lépkedett, fegyvereiket végig készenlétben tartották, de nem volt rájuk szükség. Dermesztő csend uralkodott mindenhol. Darian megtorpant egy ajtó előtt, majd kicsit habozva benyitott. A két férfi odabent egy-egy széken ült, ijesztő sápadtsággal bámultak rá.

- Te…

- Sssh… - Cornelius csendet intett, és betette maguk mögött az ajtót. – Tudnak beszélni? – kérdezte nagyon halkan. Arabelle szobájában voltak amúgy, a halovány parfümillat a levegőben érződött.

- Igen, Nagymester! – Arabelle Callen, a Tanács egyetlen női tagja finoman meghajtotta magát.

- Jól vannak? – Zach aggódva szemlélte.

- Lassan elszívják az erőnket. – Antoine Orsini kimerülten pislogott. – Sajnálom, nem sejtettünk semmit!

- Mi igen, de nem tudtuk, hány tanácstag van benne az összeesküvésben.

- Soha nem…!

- Ne kiabáljon! – Zach rászólt.

Orsini kábán ingatta a fejét.

- Rá fognak jönni, hogy itt vannak…

- Darian, tudsz tenni valamit? – Cornelius a fiúra pillantott.

Darian éppen ezen igyekezett. Mágiája segítségével a két tanácstagot igyekezett úgymond leválasztani a másik négyről. Maga sem tudta, mit és hogyan kell, ha bárki megkérdezi, mit is csinál, biztos nem tudott volna válaszolni, így kénytelen volt egyszerűen az ösztöneire bízni magát. Néha megingott, veríték gyöngyözött a bőrén, amikor Arabelle hirtelen felnyögött.

- Mi ez? Te csinálod? – Döbbenten bámulta Dariant. – Ki ő, Nagymester?

- Ő a Kovácsmester, akit kerestünk.

- Oh, hát akkor ezért… - Orsini hangjából kiérződött, hogy megértette, miért most történik mindez. – Köszönöm! – mosolyodott el, amikor kiszabadult.

- Tudják, hogy itt vagyunk! – Darian szeme összeszűkült.

- Megpróbáljuk Zachel elterelni a figyelmüket, amíg maguk kijutnak, Arabelle. Darian szerint sietnünk kell.

- Van segítségük?

- Calloway mester ide tart.

Arabelle dühösen ökölbe szorította a kezét.

- Érzem, hogy keresnek minket, de engem ne használjanak árulásra! Nem megyek sehová és azt hiszem, Antoine sem.

- Elég sokáig ültünk tétlenül. – Orsini felállt, megmozgatta a végtagjait. – Nem vagyunk harcosok, de az erőnkből még maradt annyi, hogy megizzasszuk őket, igaz, Arabelle?

- Pontosan. – Az asszony kihúzta magát.

- Köszönöm!

Arabelle megállt Cornelius előtt, majdnem egymagas volt vele.

- Maga jó vezetője a Rendnek, Cornelius, ilyen ötszáz évenként, ha egy, akad. Sokkal többet tesz, mint ami a kötelessége, és ezért nagyra becsülöm. Örülök, hogy itt van és, hogy nem adta fel, miután a mágiáját magába olvasztotta a Hatalom pálcája.

- Megtiszteltetés, hogy velem harcol, Arabelle.

Darian eközben Patrickre figyelt, a küzdelemre, ami annyira egyenlőtlen volt. A férfinak esélye sem volt felvenni a harcot egyedül a négy mágus ellen, akik több tucatnyi Bal Sagoth mágiáját emésztették fel. Ide még a jogar is kevés volt, akkor lett volna esélye, ha képes használni az Őrző – pálcában elzárt – védőmágiáját, ám az túl mélyen volt eltemetve, nem érte el s ha mégis elérte volna, fogalma sem volt, mihez kezdjen vele, nem az ő ereje volt.  Mégsem adta fel, holott már alig kapott levegőt, vér folyt az orrából és elpattantak a szemében a hajszálerek. S ettől iszonyatosan dühös lett, a haragja úgy áramlott szét benne, mint a folyékony láva.

- Darian… - Zach felfigyelt arra, hogy valami megváltozott. – Darian?

A fiú nem felelt, csak szótlanul otthagyta őket. A bőre olyan volt, akár a hó, arca beesett, a szemében égtek a mágia lángjai. Léptei egyre határozottabbak lettek, érezte, hogy mind a négyen követik. A következő kétszárnyú ajtó, a Tanács vezetőjének lakosztályának ajtaja, résnyire nyitva volt, mintha csak rá várt volna. Belökte és lassan belépett. Az energia, ami körülvette, hatalmas volt és rátelepedett, összenyomta, ki akarta préselni belőle az oxigént.  

- A Kovács… - A Tanács vezetője sziszegve ejtette ki a szót.

Michael Solomon volt a legidősebb a tagok közül. Tapasztaltsága, bölcsessége és ereje tette vezetővé hosszú évekkel ezelőtt. Cornelius megbízott benne, ahogy minden Bal Sagoth. S lám mekkorát tévedtek!

- Hagyd békén Patricket! – Darian szembenézett vele, a dühe még benne áramlott.

- Nem tudsz minket megállítani! Már nem! – vihogott fel a másik tanácstag, Donald Myers. A mágia most megtapasztalt határtalansága láthatóan teljesen elvette az eszét.  

- Azért megpróbálnánk – szólalt meg Cornelius, mielőtt meghúzta volna a ravaszt. Nem habozott, nem gondolkodott, nem lehetett most megtorpanni.

A tanácstagok nem készültek fel arra, hogy védőmezőt kell felhúzniuk, így a golyó talált is. Igaz, az öreg Solomon megérezhette, mert a földre vetette magát, az oldalát azért elérte a lövés. Cornelius és Zach egymás mellett állva lőtt, a tanácstagok kénytelenek voltak védőmezőt létrehozni, míg Arabelle és Antoine igyekezett megvédeni őket egykori társaik mágiájától. A szál, amely Patrickhez kötötte őket azonban még megvolt, nem szakadt el, és Darian érezte, mennyire kevés ideje van.

Cornelius és Zach Myersre összpontosított, ő volt Solomon után a legerősebb a Tanácsban. Antoine Garrett Jacksonnal, míg Arabelle Maximillian Blattel mérte össze az erejét. Mindketten zárkózottak voltak, megbízhatónak tűntek, soha senkiben nem merült volna fel, hogy árulásra adják a fejüket. Corneliusban felmerült, hogy ezek után kiknek hihet és kikben bízhat?

Darian ott maradt az öreggel szemben egymaga. Az összegyűjtött mágia mind ott löktetett a szobában, de már szakadozott az erő, már nem kellett sok. Megingott, meg kellett támaszkodnia egy székben, amikor Solomon rátámadt. Pusztító erő ölelte körbe, a fájdalom a csontjáig hatolt. Kiabálni akart, ahogy Patrick kiáltott, ám ekkor az ereje hirtelen teljesen aktivizálódott. Olyan érzés volt, mintha rákötötték volna a kettőhúszra, mondjuk, nem tudta, az milyen érzés lehet, de valami ilyesmi.

Solomon támadása semmi volt ehhez képest. Mintha elszívta volna előle valami a levegőt, a fájdalom belenyillalt minden sejtjébe, a forróság pedig szinte égette. Mielőtt felsikoltott volna az érzéstől, a mágia ereje lágyan körbefonta, nyugtatta, szinte simogatta. Először hamuvá égette, most pedig felélesztette. Felélesztett benne valamit, ami olyan ősi volt és olyan hatalmas, mint egykoron a sárkányok, amelyek tüzet okádtak és elpusztíthatatlanok voltak. Felemelte a fejét, szembenézett a férfival. Lassan kiegyenesedett. Solomon a fogait csikorgatva támadt megint, de csak megtántorodott tőle.

- Több kell ahhoz, hogy megölj! – mondta halkan, de biztos volt benne, hogy a férfi úgyis meghallja.

- A parancsnokot akarod megmenteni, de azt nem hagyom! Ha a jogar elpusztul, akkor elpusztul a lehetőség is, hogy Cornelius Jade visszaszerezze a hatalmát és uralkodhasson!

- Cornelius nem a hatalmat akarja, hanem egy jobb világot!

- Olyan nem létezik!

Darian tudta, hogy igen. Mielőtt Patricket megismerte volna, talán maga is egyetértett volna ezzel, de Patrick megvédte, támogatta, hitt benne. Hitt a Nagymesterben és az Őrzőben, márpedig akkor azt is hinnie kellett, hogy az a jobb világ, aminek a létrehozásán Cornelius dolgozik, létezik. A Zachel való beszélgetések pedig nyilvánvalóvá tették, hogy ez a jobb világ nem egy tökéletes világot jelentett, csak egy olyat, ahol van helye a tiszteletnek, a becsületnek, az őszinteségnek, a bátorságnak, a hitnek, a reménynek és a szeretetnek.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – Darian érezte Patricket, hogyan harcol minden egyes lélegzetvételért. – Sokáig azt hittem, az, amiben élek, az a sorsom. A nevelőszüleim nem értettek meg, nekik csak egy gyerek voltam, aki továbbviheti a nevüket és akit bábként rángathatnak. Az, hogy én mit akarok, nem érdekelte őket. Most sem érdeklem őket!

- A pokolba! – Zachary egy oszlop mögött állva tárat cserélt, a szavait hallva a düh csak még erősebben égett benne. Cornelius ugyanígy érzett, pontosan tudta, miről beszél, így összeszorított foggal kiperdült a fedezéke mögül és lőtt meg lőtt, hogy szinte beszakadt tőle a dobhártyája.

- Patrick, Zach és Cornelius, meg a többiek itt a központban viszont tényleg törődtek velem. –  A könnyek, amelyek kicsordultak Darian szeméből, elpárologtak a bőréről. A benne örvénylő megannyi érzelem összeolvadt a mágiájával, olyan energiát hozva létre, amely forró volt és lángolt, akár a tűz. – Érzem a félelmüket. Nem csak magukért aggódnak, hanem értem is, pedig… semmit sem tudnak rólam, alig ismernek. S mielőtt azt mondanád, hogy a hatalmukat féltik, én tudom, hogy nem. Az ő hatalmuk akkor is az marad, ha nem kapják vissza a mágiájukat. Az a hatalom, ami az övék, azt nem mágia szülte és táplálta, s az olyanok, mint te meg a társaid, ezt nem érthetik. Soha nem lehet a tiétek, ami az övék…  

Solomon erre dühödt kiáltással mágikus vihart zúdított rá, ami úgy sebezte meg a bőrét, akárha több száz tű karcolta volna meg. Mégsem mozdult, nem hátrált meg, nem bújt el. Csak nézett kérlelhetetlenül és viszonozta a támadást.

Zach halk kiáltással zuhant a falnak, ahová egy mágikus támadás lökte. Kábultan csúszott le a fal mellett. Cornelius még épp időben rántotta félre, mielőtt a következő elérte és megölte volna. Átkarolta és igyekezett fedezékbe húzni. Arabelle megroggyant, ám ekkor erős karok fonódtak köré és megtartották.

- Itt vagyunk! – Andy zihálva, dühösen nézett szembe Blattel.

- Nem tudtok minket megállítani. Már nem. – Blatt elmosolyodott.

- Talán mégis. – Andy Darianre pillantott. – Még nincs késő.

- Nem győzhettek le minket! – Myers hangja csikorgott az erőfeszítéstől és talán ki is tudott volna törni, ha Antoine erejéhez nem csatlakozik egy ismeretlen mágia.

- Mi azért megpróbálnánk. – A férfi magas volt, fenyegető és kócos, rövidre vágott szőke hajától szinte vadnak tűnt. Mögötte egy karcsú, láthatóan indiai származású fiatal férfi állt. A bőre olyan volt, akár a szantálfa, tekintete pedig lágy barna, s mintha még mosolygott is volna.

- Ki a…?

- A nevem Narayan Layoshi. Én vagyok a Látó. – A férfi hangja szinte dalolt, olyan könnyű és légies volt.

- Az lehetetlen!

Cornelius magához szorította Zachet és felemelte a fegyverét.

- Az őseink tudták, hogy a hataloméhség mire képes. Elpusztíthatja akár magát a Rendet is. Márpedig a Rend azért jött létre, hogy segítse az embereket. A tudásunkkal a jóra kell törekednünk, megvédeni mindazt, ami fontos. Egymást, a társainkat, a védteleneket és a világot. Az Őrző felébresztése csak egy része volt, amivel megvédhetjük mindezeket az értékeket. Az őseink tudása felébredt a leszármazottakban, hogy helyreállítsák a világunk rendjét.

- Menj a pokolba, Jade! – Myers támadt, viszont az ereje nem érhette el Corneliust és Zachet, az ismeretlen férfi egyszerűen elébe állt, s olyan súlyos csapást mért rá a mágiájával, hogy ájultan csuklott össze.

- Te meg… - Blatt dühödten vicsorgott.

- Ő itt a testőröm, Aldan Wolf – szólalt meg könnyedén Layoshi. Dallamos hangja nem illett a lőporszagú és mágiával teli szobába. Állandó testőre annál inkább, a férfi világos szemében hűvös kék szikrák pattogtak. – Ő a Harcos.

Zach a homlokát ráncolta, alig akart hinni a fülének.

- Te ezt eltitkoltad előlem? – pislogott a párjára. Rettenetesen fájt a feje, alig tudott tőle gondolkodni, viszont azért akkora ütés nem érte, hogy ne fogja fel, mit is jelentenek Narayan szavai.

- Először én sem raktam össze. – Cornelius halkan zihált, a feszültség feszessé tette minden izmát. – Gondolnom kellett volna rá, hogy ha te és Darian felébredtek, akkor ők is. Narayan célozgatott rá, de bolond voltam. Azt hittem… Nem is tudom, mit hittem… - Megrázta a fejét. Olyan erővel szorította a pisztolyát, hogy elfehéredtek az ujjpercei. – Azt hittem, hogy tévedek és nincs akkora baj. Emiatt most Patrick és te is meghalhatsz. Bármelyikünk meghalhat… 

Zach maga alá húzta a lábát, émelygett és pontok ugráltak a szeme előtt. Gyűlölte, hogy nem volt az ereje, ami megvédhette volna. Sérülékeny volt és tehetetlen, de az mélyebben érintette, hogy Cornelius is az volt. Önostorozása pedig nem vallott rá. Mindig annyira erős volt és határozott és tudta, mit kell tenni. Kinyúlt és a kézfejére simította a tenyerét. Megszorította.

- Élünk. Még élünk, Cornelius! – A tekintete megkeményedett. – Nem adjuk fel, nem igaz?!

Férje, élete értelme és mestere lassan elmosolyodott.

- Nagyon szeretlek!

- Én is. – Zach Darianre pillantott, aki fogcsikorgatva harcolt Solomonnal. Törékeny volt és mégis, erősebb most mindannyiuknál. S nem a mágiája miatt, hanem a hite tette erőssé. Ahogy a többieket is.

Andy az első keze ügyébe esett ruhadarabokat kapkodta magára, egy ronda pulcsit viselt, valószínűleg az anyósa kötötte neki, ő meg imádta az asszonyt és szívesen hordta. Gondolkodás nélkül hagyta ott a családját, holott tudta, mi vár rá. Harc és halál. Arabelle és Antoine választhatott volna más utat, elmenekülhettek volna, mégis maradtak és harcoltak. Nem futottak el megint gyáván, és ezért nagyon hálás volt. Narayant és Aldant nem ismerte, de olyan elszántan álltak Jacksonnal és Blattel szemben, hogy lehetetlen volt nem tisztelni őket. Fiatalok voltak, alig kerültek ki az Akadémiáról, s hiába voltak az ősi tudás birtokában, attól még nem kellett volna kockáztatni az életüket. Mégis itt voltak. Értük harcoltak meg Cornelius jobb világáért.

- Ez az igazi hatalom – suttogta. Ugyanazt érezte, mint Abbott támadásakor.

- Jobb lesz, ha ti most távoztok. – Narayan lágy hangja a fejük felett szólalt meg. Olyan nesztelenül és gyorsan közlekedett, hogy összerezzentek tőle.

- Harcolni fogunk.

- Akkor meghaltok. – A férfi barna szemében ott kavargott a jövő és most először érződött a hangjában az idegesség.