6. fejezet

6. fejezet

Connie megveregette Hajnal nyakát.

- Jól van, itt megpihenünk.

A falu fogadója előtt padok és hosszú asztalok hívogatták. Szomjas volt, de először Hajnalról gondoskodott, aki hűséges társa lett, mióta megszökött a palotából.

Már hetek óta úton volt. Ha tehette, elkerülte a falukat, városokat, ahol felismerhették volna. Szinte mindenhol a saját arcképével találkozott. Christopher nagy jutalmat ajánlott fel annak, aki kézre keríti. Connie-t megnyugtatta a tudat, hogy a férfinak élve van rá szüksége. Annyira vágyódott utána, hogy kiszáradt a szája, ha csak rágondolt. Úgy sejtette, hogy Christopher is hasonlóan érez. Mégis képtelen volt arra, hogy vele maradjon. Christopher Cambria uralkodója. Kötelességei vannak. Ezek közé tartozik az utód is, amit csak egy nő tud biztosítani neki. Connie szomorúan felsóhajtott. Bárcsak nőnek született volna, sokkal egyszerűbb lenne minden. De ő férfi volt, senki nem nézné jó szemmel kettejük szoros kapcsolatát. Előbb-utóbb pedig valaki lázítani kezdené a többieket, és mindenki hite meginogna Christopherben. Ezt pedig mindenképp el akarta kerülni.

Ezért szökött el tőle. A férfi feladja majd a keresését, feleségül vesz egy hercegkisasszonyt és boldog lesz, ahogy annak lennie kell. Ő pedig mindent megtesz, hogy a férfi ne bukkanjon rá. Ha kell, vándorolni fog, amíg csak kell. Megigazította a haját. Lenyiszálta egy késsel, olyan rövid lett, hogy teljesen a koponyájára simult. Szőke fürtjeit vörösre festette a doktorok által használt fertőtlenítővel. Még arra is ügyelt, hogy a szemöldöke se maradjon ki. Fekete ruhát viselt, semmi dísz nem volt rajta, nehogy valami miatt is felfigyeljenek rá.

Leült egy asztalhoz, nem volt kint senki. A fogadós termett előtte.

- Szép napot, fiatalúr!

- Jó napot! Kaphatnék egy pohár teát?

- Természetesen. Ételt is kíván? 

- Megköszönném. Kenyér és egy kis hús megfelel. A maradékot majd elcsomagolná?

- Persze, fiatalúr. Mindjárt jövök!

Connie az asztallapra könyökölt. Mozgást észlelt a háta mögött, de mielőtt hátra fordult volna, egy kés szegeződött a nyakának.

- Végre! Megvagy. Már egy ideje a nyomodban vagyok.

Connie holtra váltan pislogott oldalra. Kemény vonású férfiarc nézett vissza rá sötétzöld szemekkel, hosszú barna hajjal.

- Mit akar? Összetéveszt valakivel. – Connie remélte, hogy nem árulja el a hangjának a remegése.

A férfi elvigyorodott.

- Kétlem, angyalka. Constantin Merrick vagy. Az agyamba véstem a vonásaid, húsz év múlva is megismernélek. Engem nem tudsz átverni a vörös hajaddal.

Connie elsápadt.

- Engedjen el! Téved.

- Nem hiszem, angyalka. – A férfi tekintete éles volt, mintha a lelkébe látott volna. – Menjünk!

- Engedjen el! Nem mehetek vissza! Maga ezt nem értheti…

A férfi vállat vont, és felrántotta.

- Nem is akarom. Fejvadász vagyok. Szép pénzt kapok a fejedért.

- Nem akarok visszamenni! – Connie hangja alig volt több suttogásnál.

A férfi lenézett rá. Sokkal magasabb volt nála.

- Sajnos, ez már nem az én ügyem. Gondolj arra, hogy ha nem én viszlek vissza, jön majd más, aki talán nem lesz olyan kedves, mint én. Elvégre elég szép pofid van… - A férfi sokatmondóan végigmérte. – Na, gyere, angyalka!

- Nem vagyok angyal!

- Mit számít? – A férfi mosolygott. – Amúgy Äki a nevem.

Connie tehetetlenül tűrte, hogy magával húzza. Abban reménykedett, hogy sikerül majd megszöknie. Kerüljön bármibe, de nem mehet vissza… oda, ahová a szíve húzza.

Christopher már egy ideje nem figyelt a tanácsosra, aki mellette állt, és egy kérvényt olvasott fel.

- Elég! – morrant fel. Eltakarta az arcát.

- Felség, rosszul érzi magát?

- Kifelé! Egyedül akarok lenni!

Nesztelen léptekkel egy szolga érkezett. Meghajolt.

- Felség, egy fejvadász érkezett. Beszélni szeretne önnel.

Christopher szíve nagyot dobbant.

- Van vele valaki? – állt fel izgatottan.

- Igen, felség.

- Connie?

- Nem tudom, felség. Egy vörös hajú fiú van vele. Ismerős, de… nem vagyok biztos benne. Sajnálom, felség!

- Vezesd be őket! Most!

A szolga elsietett. A tanácsos pedig nem mozdult a helyéről.

- Felség! Nem tudom, hogy illik-e ilyet mondanom, de az önök kapcsolata… hagy némi kívánnivalót maga után.

- Valóban? – Christopher a válla felett ránézett. – Mondja, tanácsos, meddig akarja még ellátni ezt a feladatkört?

A tanácsos nagyot nyelt.

- Engedelmével, nagyon sokáig.

- Mit is mondott az előbb?

A tanácsos a kínzókamrára gondolt, és a legutóbbi két véres kivégzésre.

- Nagyon remélem, felség, hogy Connie jött vissza önhöz.

- Köszönöm, tanácsos.

Christopher minden figyelmével az ajtó felé fordult. A szíve hevesen dobogott, és halkan felkiáltott, amikor meglátta Connie-t egy magas, fekete ruhás alakkal.

A férfi a karjánál fogva lódította előre a fiút, és hátralökte a csuklyáját.

- Felség!

Christopher hökkenve szemlélte a férfi arcát. A zöld szemek dühösen szikráztak. Az ajka felszakadt. A szeme alatt kék folt. Az állán zúzódás vöröslött. A férfi szisszenve megtapogatta az arcát.

- A végére nem számoltam, hányszor próbált megszökni.

- Megkapod érte a jutalmad. Tanácsos…

- Igenis, felség!

A férfi a tanácsos után lépdelt, de az ajtóból még visszafordult.

- Hé, angyalka!

Connie ránézett.

- Sok szerencsét! – A férfi arca egy pillanatra ellágyult, aztán rájuk zárta az ajtót.

Christopher az őrökre pillantott.

- Kifelé!

- Felség…

- Most! – üvöltött rájuk.

Magukra maradtak.

Connie még mindig a márványon térdelt, ahová Äki hajította. Christopher pedig még mindig a trónszék előtt ácsorgott.

- Miért?

Connie összerezzent az éles hangra. Lehajtotta a fejét.

- Kérdeztem valamit. Válaszolj!

Connie hallgatott.

- Ennyivel tartozol.

Connie szipogott.

- Nem maradhatok veled.

- Miért? Azt mondtad, szeretsz! – Christopher már ott magasodott fölötte vészjósló arccal.

Connie sírt.

- Annyira szeretlek, hogy meghalnék érted. Te is tudod…

- Akkor meg miért hagytál el? Hm? – Christopher lehajolt és megrázta. – Mondd!

- Az emberek… beszélni fognak. El fogod veszíteni a bizalmukat, a szeretetüket. Nem maradhatok veled! Nem tehetlek tönkre!

Christopher nagyon dühös lett.

- Elfelejtetted, ki vagyok? Nem érdekel, mit gondolnak az emberek. Szeretlek. Veled akarok lenni, téged akarlak ölelni. Ha tényleg szeretnek, elfogadják ezt a szerelmet. Ha pedig mégsem, akkor állok elébe…

Connie a fejét ingatta.

- Ne tedd, kérlek! A néped tesz téged királlyá. Rájuk kell gondolnod. Mi lesz az örökössel? Feleséget kell találnod.

- Nathan tökéletes király lesz, ha felnő. Mit gondolsz, miért vesződök annyit a nevelésével?

- Akkor is, ez így nem jó… Elfelejted talán, én ki vagyok?

Christopher kiegyenesedett.

- A gróf halott.

A kijelentésre Connie megmerevedett.

- Mit tettél?

- Kivégeztem. – Christopher arca merev volt, és hideg. – Ez volt a születésnapi ajándékom magamnak. Azt ígértem, igazságos leszek. Az voltam. Elítéltem, kivégeztem. – Előrehajolt, a tenyerét a fiú arca elé tartotta. – Ez a kéz végzett vele. Az én kezem. Lassú és kínnal teli halála volt, és ott álltam felette, míg el nem szállt belőle a lélek, amely remélem a Pokolra jutott, hogy szenvedjen az idők végezetéig. – Christopher leejtette maga mellé a kezét. – Szabad vagy.

Connie falfehér volt.

- És Elliott? Őt is…?

- Azért volt némi előnye a gróffal szemben… - Christopher arcán nem volt érzelem. – Gyors halála volt, hála régi barátságunknak. Te mondtad, hogy ez az egyetlen módja, hogy tisztára mossam a báró nevét.

Connie remegett.

- Tudom, de akkor is… hogy beszélhetsz ilyen érzelemnélkülien róla?

- Ez vagyok én. Elfelejtetted? Tanulj meg kegyetlennek lenni, ha uralni akarsz egy országot. És te nem voltál velem… Nem voltál itt, hogy a lelkemre beszélj.

- Chris…

- Talán sajnálod őket? Talán a grófot? – Christopher tekintete sötét lett és fenyegető. Megragadta a fiú vállát, és megszorította, hogy Connie fájdalmasan felszisszent.

- Nem őt sajnálom, hanem téged próbállak óvni, hogy olyan legyél, mint ő.

Christopher zihált, és remegett a dühtől.

- Azt hiszem, ez már késő. – Magához rántotta. – Hol voltál? Tudod te, mit álltam ki? Mennyire féltem, hogy soha nem látlak, hogy bajod esett, és én nem voltam ott, hogy megvédjelek? Hol a hajad? A szép hajad… - Christopher megérintette a haját. A keze lassan ökölbe szorult. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ráébresszelek, hogy engem nem lehet csak úgy elhagyni az éjszaka kellős közepén. Azt akarom, hogy megjegyezd…

- Ne…

Christopher ügyet sem vetett a gyenge tiltakozásra. Durván csókolta, magához vonta. A keze ott volt a testén. Beférkőzött a ruhája alá, a bőrére tapadt.

Connie menekülni akart, de a teste nem engedelmeskedett. Megremegett, a bőre lángolt. Olyan rég szerette volna, ha a férfi enged az ösztöneinek és végre így öleli. Szenvedélyesen, gátlásoktól mentesen. Feltérdelt, hogy még közelebb legyen a férfihoz. Átkarolta a nyakát, hozzásimult.

Christopher csókja is megváltozott. Mohón, de gyengéden csókolta. Az ajkába harapott.

- Nem tudlak bántani – sóhajtotta -, pedig nagyon haragszom rád.

- Ha te bántasz, még azt is elviselném – suttogta a fülébe Connie.

- Képtelen vagyok rá. Szeretlek…

Connie a szemébe nézett.

- Ha bántani nem bántasz, akkor szeress… Szeress, kérlek! Szeress úgy, hogy többet ne tudjalak elhagyni, hogy soha többé meg sem forduljon a fejemben, hogy elhagyjalak, hogy más karok közé dobnálak. Szeress!

Christopher ajka a szájára tapadt. A nyelve a fogai közé csusszant. Connie felnyögött. Elgyengült. Lerogytak a márványra, de nem érezték a hidegét. Christopher az ölébe húzta, és csókolta, harapta az ajkát, a nyakát. Türelmetlen sietséggel vetkőztette, és Connie fejét hátradöntve tűrte, élvezte. A saját testében hallott dallamra mozdította a csípőjét, s a szeme előtt ködbe borult a világ.

Christopher reszketve bámulta. A testében magasra csaptak a vágy lángjai. Végignyalogatta a fiú mellkasát, karjának érzékeny bőrét, hasának puhaságát, combjainak remegő izmait, térdhajlatának simaságát. Végigfektette a leszórt ruhákon, és szerette, ahogy még soha senkit.

Connie a férfi hajába markolt. Kiabálni akart, zokogni, de alig jutott levegőhöz. Teste ívbe feszült a kíntól, mely a testét feszegette.

- Chris…

- Sssh… Itt vagyok… - A férfi nyelve a szájába csúszott, egyik ujja pedig a testébe.

- Még… - lihegte Connie a férfi ajkaira.

Újabb ujj csúszott belé. Felzokogott.

- Kérlek, Chris!

Christopher tekintete sötét volt, és iszonyú önfegyelemmel korlátolt vágyakról beszélt. Connie azt akarta, hogy ő is könyörögjön a megváltó pillanatért. Akár egy kígyó, kisiklott a karjaiból, és meglökte. Föléje hajolt, és csókolta, akárha az élete múlna rajta. Csípője remegve mozdult. Christopher megremegett. Egymásra meredtek, aztán Connie elnyíló ajkakkal lassan magába fogadta a férfit. Még levegőt sem vettek, nehogy megszakítsák a pillanatot. Veríték folyt össze a testükön. Connie hihetetlen lassúsággal mozdult. Christopher két válla mellett a márványra támaszkodott, és megvonaglott.

- Chris… - súgta rekedten.

A férfiban ekkor szakadt meg valami… talán az önuralom utolsó hajszálvékony cérnája. Belemarkolt a fiú hajába, nyelve mélyen a szájába hatolt, s közben átfordult. Mélyre lökte magát Connie testében ősi ritmusra mozogva. Beljebb, még… még…

Connie kiabált, és sírt, de lábait a férfi csípője köré fonta. Egyszerre mozdultak újra és újra. A forróság körbeölelte őket, és végül már nem létezett más, csak a végtelen és benne ők… örökre együtt.

Connie csendesen suhant végig a folyosón. Hófehér köntöse lágyan hullámzott a lábai körül. Kezében hatalmas könyveket cipelt, de láthatóan meg se kottyant neki a súlyuk. A trónterem előtt megtorpant, mert az őrök keresztbe tették előtte dárdáikat.

- Bocsásson meg, herceg, de nem mehet tovább. Őfelségénél követ tartózkodik, senki sem zavarhatja.

Connie zavartan pislogott.

- Őfelsége maga adott nekem engedélyt, hogy bármikor zavarhatom. – Megkeményedett a tekintete. - Engedjenek át! Fontos ügyben keresem.

- Herceg…

- Most! – Connie szeme összeszűkült.

Továbbengedték. Senki nem merte kockáztatni az életét.

A teremben csak Christopher, két megbízható testőr, a követ és egy fiatal lány tartózkodott. Connie meghajolt.

- Kérem, felség, bocsáss meg, amiért hívatlanul zavarlak, de elkészültem a javaslatokkal, amiket még ma alá kell írnod, hogy tovább tudjam küldeni.

Christopher magához intette. Gondterheltnek tűnt.

A követ szeme villogott.

- Hogy merészeled megzavarni csak úgy megzavarni e bizalmas beszélgetést? Felség, hogy tűrheti ezt szó nélkül?

Christopher arca pillanatok alatt megkeményedett.

- Ne merészelj kioktatni! Nem tűröm a szemtelenséget! Connie, légy szíves… Ő itt Merrick herceg, bizalmi tanácsadóm.

A követ lebiggyesztett ajakkal mérte végig a fiút. A lány, aki egy lépéssel mögötte állt, kíváncsian figyelte, de nem szólt. Connie megállt a trónszék mellett, és kihúzta magát.

- Nem állt szándékomban megzavarni önöket, de a feladataimat el kell látnom. Aláírnád, kérlek? – Tintát és tollat varázsolt elő.

Christopher aláírta, ahol mutogatta, a leveleket át sem olvasta. A követ levegő után kapkodott.

- Felség, el se olvassa? Ennyire nem bízhat meg benne!

Christopher rá akart mordulni, de Connie finoman intett a fejével. Nyugalmat erőltetett magára.

- Az életemet bíznám rá. Ő az őrangyalom.

A követ felháborodásában levegő után kapkodott. A lány mögötte szomorúan elmosolyodott. Most először szólalt meg.

- Szóval igaz, felség.

- Mire gondolsz?

- Az a hír járja, hogy Cambria uralkodója egy férfit szeret.

Christopher és Connie egymásra pillantott.

- És ez zavar?

A lány halkan felnevetett, a fejét rázta.

- Csodálom önt, felség, a bátorságáért. És megértem, hogy mit érez. Azért vállalkoztam erre az útra teljes titokban, hogy megtudjam, igazak-e a pletykák. Elég csak önökre néznem… Azt hiszem, apánk egyezsége már nem érvényes.

A követ kétségbeesett.

- De…

Christopher felállt, és odalépett a lány elé. Mélyre hajolt előtte, kezet csókolt neki.

- Kívánom neked, Isabelle hercegnő, Salezia jövendő királynéja, hogy megtaláld azt az embert, aki boldoggá tud tenni. Én nem tehetem. Az én szívem már foglalt. Mást szeretek.

A lány felsóhajtott.

- Bárcsak én is ilyen bátor volnék…

- Légy az! – Christopher rámosolygott. – Ne tétovázz! Nincs olyan férfi, ki ne hullna térdre szépséged előtt.

- Csak ön, felség… - Isabelle elmosolyodott. – Kívánok hát önnek sok boldogságot!

- Köszönöm.

A lány meghajtotta a térdét, és fejét felszegve, büszke tekintettel távozott.

- Felség! – A követ utánarohant.

Connie megállt Christopher mellett.

- Ő volt Salezia trónörököse?

- Igen. Az apám és az ő apja még a születésünkkor egyezséget kötöttek, hogy egyesítik a két birodalmat.

- Közbeszólt a sors.

Christopher átölelte Connie derekát.

- Igen, és a sorsot Connie-nak hívják. Szeretlek.

Connie a lány után bámult.

- Igazán kíváncsi lettem volna, hogy mit tettél volna, ha őfelsége megmakacsolja magát, és ragaszkodik az egyezséghez.

A férfi elmosolyodott.

- Hát, nem nyilvánvaló, szerelmem? – A fiúhoz fordult. – Háborúztam volna, ha kell. Véremet ontottam volna, ha kell. Kiürítettem volna a kincstárat, ha kell. Meghaltam volna érted, ha kell. Ezt tettem volna.

Connie hozzásimult. Nem szólt, csak csókra nyújtotta az ajkát.

- Felség…

Összerezzentek. A tanácsos szokás szerint rosszkor érkezett.

- Majd este mindent bepótolunk – súgta Christopher fülébe Connie, és hóna alatt a könyvekkel nevetve elsuhant.

A férfi utána bámult, tekintete vágytól volt éjsötét.

- Felség…

- Igen?

- Meg kell beszélnünk az adóemelést, két új törvény beiktatását és…

Christopher elhúzta a száját.

- Gondolom, csak az alsóbb rétegre szeretnék kiterjeszteni a lordok.

- A középréteggel bezárólag, felség.

- Nem hagyom jóvá. Majd akkor beszélünk erről, ha a hercegek, grófok, bárók és a többiek olyan javaslatot nyújtanak be, amelyben mindenkire egyenlő mértékben vonatkoznak a törvények. Még valami?

- Felség…

- Jó. Akkor ma ne zavarjon senki, oh és Connie munkáját vegye át. – Christopher a fiú után iramodott. Utolérte, kikapta a könyveket a kezéből, belenyomta az egyik őr kezébe. – Tanácsos, gondoskodjon róla. Köszönöm.

- Chris… Felség… Mit… - Connie felkiáltott, ahogy a férfi a karjaiba kapta, és megcsókolta.

- Úgy döntöttem, hogy ma nem dolgozunk – nevetett Christopher, és körbeperdült. Connie a fejét ingatta, de aztán felkacagott, és széttárt karral, lehunyt szemmel suttogta.

- Szeretlek, Christopher Francis Montmare de Luis, Cambria királya… - Átkarolta a férfi nyakát. – Szerelmem… - Meghúzta a férfi haját, szeme kajánul villant. – Még akkor is, ha lógni akarsz. Szerencséd, hogy szeretsz, máskülönben nem nézném el.

Christopher letette, és letérdelt elé. Kezet csókolt neki, szemében vad érzelmek kavarogtak.

- Szeretlek, és mindig szeretni foglak. Ebben soha ne kételkedj, hercegem.

- Királyom...

És ahogy Connie rámosolygott, Christopher a legszerencsésebb embernek érezte magát Cambria birodalmában.

Vége