6. fejezet

6.

Nicholas két hétig feküdt a kórházban. Ez idő alatt próbált minél többet megtudni a szomszéd országban dúló harcokról. Seitáról semmit nem tudott, kis híján beleőrült a félelembe. A követség egyik alkalmazottja meglátogatta.

- Elkészültek a papírjai. Biztos szeretne már hazautazni.

Nicholas nem akart. Kidobta a férfit, és önkéntes munkát vállalt a kórházban, ahol előtte lábadozott. Mindenki rajongott érte, betegek, nővérek egyaránt. Kollégái becsülték szaktudásáért. Hívták ebédre, vacsorára, randira, de Nicholas régi barátai segítségével azon fáradozott minden szabad percében, hogy hírt kapjon Seitáról. Minden kapcsolatát felhasználta, és kihasználta apja nevének áldását is. Nem telt el sok idő, hogy apja fülébe jusson.

- Mi a frászt csinálsz? Gyere haza! – mondta a fiának a telefonba. Nicholas lecsapta a kagylót. Elteltek a hetek, egy hónap, kettő… Nicholas szívében nem csitult a remény. Fél év is eltelt már, amikor esti ügyeletben egy beteget látott el.

- Vendége van, dr. Nicholas – szólt be hozzá a kötözőbe az éjszakás nővér.

- Befejezné, kérem? – kérte fáradtan a férfi.

- Természetesen.

Nicholas valamelyik barátját várta, de legnagyobb meglepetésére apját találta a folyosón. Megtorpant a láttára.

- Apa… Te mit keresel itt?

- Hozzád jöttem.

A tábornok arrébb intette embereit, és szigorúan végigmérte a fiát.

- Szörnyen nézel ki. Kimerültnek tűnsz.

- Sokat dolgozom.

Nicholas kihúzta magát. Tudta, hogy apja okkal kereste meg őt, és nehéz lesz neki nemet mondani. Itt nem tudja lecsapni a telefont. Szerette az apját. Ez az egyszerű ok volt minden bajok forrása. Mivel szerette, nem akart neki csalódást okozni, de büszke is volt, és nem akarta feladni az álmait apja kedvéért. Ezek pedig ellentéteket szültek kettejük között.

- Miért jöttél?

- Szeretném, ha hazajönnél velem.

- Nem tehetem.

- Mégis mi köt ide? Nincs itt senkid, még egy macskád se. Mondd, miért akarsz itt maradni, amikor hazajöhetnél velem.

A tábornok elszánt tekintettel méregette. Magas, széles vállú férfi volt szürke szemekkel, felnyírt ősz hajjal. Terepszínű ruhát viselt, és elég fenyegetőnek tűnt ráncolt homlokával.

- Esküt tettem. Nem mehetek haza.

A tábornok nagyot káromkodott.

- Ezt nem hiszem el. Már megint azok a hülye esküid!

Nicholas a hajába túrt, amit annyira elhanyagolt, hogy mostanra az arcába áramlott.

- Lehet, hogy hülyeségek, de nekem legalább vannak erkölcsi normáim. Szabályok, amikhez tartom magam.

A tábornok szeme fenyegetően összeszűkült.

- Azt akarod mondani, hogy nekem nincsenek?

Nicholasnak eszébe jutott Seita üres arca.

- Neked csak a parancsok számítanak. Az ember nem számít.

A pofon nem érte váratlanul. Felrepedt a szája, a vér vékony patakban lecsorgott az állára. Meg se rezzent.

- Nem mehetek veled! – mondta. – Menj haza!

- Te, meg azok a nyavalyás elveid! – morogta a tábornok. – Miért pazarolod az életedet ismeretlenekre, a tudásodat senkikre? Te többre vagy hivatva! Gyere velem haza! Nyiss magánklinikát! A tudásoddal és az én befolyásommal sikeres és gazdag lehetnél.

Nicholas úgy érezte, összeomlik.

- Ezért nem megyek veled haza – válaszolta szomorúan. – Nincsenek érzéseid. Szeretsz te egyáltalán engem?

A tábornok arca megrándult.

- Büszke vagyok rád. Ez nem elég?

Nicholas letörölte a vért az álláról.

- Nekem nem – sóhajtotta.

- Olyan vagy, mint az anyád!

- Örülök neki, mert nekem legalább van szívem.

A következő ütésnél egyszerűen elkapta az apja csuklóját. Egymásra meredtek közvetlen közelről. A két, oly hasonló, szürke szempár egymásra szegeződött.

- Az élet nem csak a háborúról és a hatalomról szól, apa. Ha te így látod, akkor nagyon sajnállak. Szeretlek, de nem mehetek haza veled. Van valaki odaát a dzsungelben, aki vár engem. Ha megszegem az eskümet, hogy visszamegyek hozzá, az olyan lenne, mintha te szegnéd meg az egyik – saját magad által kiadott – parancsot.

A tábornok lassan visszahúzta a kezét. Hallgatott, mert ő nem tudta olyan könnyen kimondani a szavakat, melyek a nyelvére tolultak.

- Legyen. Vigyázz magadra!

- Köszönöm.

Nicholas figyelte az apját, ahogy távolodik a folyosón. Nekidőlt a falnak, és lassan a padlóra csúszott. Eltakarta az arcát.

- Seita… Mikor lesz vége?

A folyosón néma csend honolt.

Másnap a tévé bejelentette, hogy a szomszédos országhoz csatlakozik Nicholas hazája is. A férfi ideges lett. Szívesen csatlakozott volna az alakulatokhoz, amelyek harcolni indultak a lázadók ellen. Az apja egy telefonnal ugrasztotta ki az ágyból.

- Küldtem érted egy kocsit. Félóra múlva nálad van – közölte érzelemmentesen.

Nicholas felült az ágyon, ahová szemét pihentetni dőlt le.

- Miért?

- A hetes osztaghoz osztottalak be, mint katonaorvost. Keresd Meyer ezredest, úgy tudom, ismered.

Nicholas nem mert levegőt venni.

- Fiam, ott vagy?

- Igen, uram! – ugrott fel Nicholas diadalüvöltéssel. – Kösz, apa!

Negyedóra múlva már útra készen állt, még a kórházba is telefonált. Türelmetlenül várta a katonai dzsipet, s tettre kész szívvel várakozott.