6. Életet életért

6. Életet életért

Közép-Amerika, Louisiana állam, New Orleans

Frank O’Shalley táborától nem messze, egy héttel később

Egy rom szélén ücsörgök, rám süt a nap, melengeti a bőröm. Már egy hét is eltelt Frank halála óta. Lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Jesse Nickynek segít, így a mai nap az első az elrablásom óta, hogy egyedül vagyok. Kivételesen még a gyerekek és Silvermoon sem kószál körülöttem. Nem bánom, most valahogy jólesik egy kis csend.

- Zavarlak?

Oldalra kapom a fejem. Stephen tétován áll zsebre dugott kézzel.

- Gyere csak! Segíthetek valamiben?

- Csak megláttalak… és nem is tudom… - habozik, de végül mellém telepszik.

- Nickyről akarsz beszélni? – firtatom szelíden.

Vállat von, nem néz rám.

- Eléggé kusza most minden. Elég ritkán látjuk egymást, úgy érzem, semmi sem változott.

- Dehogynem. Bevallottátok az érzelmeiteket egymásnak.

- Tudom, de ettől függetlenül minden olyan, mint régen. Azt az egy alkalmat kivéve, meg sem csókolhattam. Nem engedi, hogy megérintsem, motyog valamit, és eltűnik a közelemből. Nem tudom, mit kéne tennem.

Gyengéden megveregetem a karját.

- Nicky alkalmat akar adni arra, hogy nemet mondj. Tisztában van vele, milyen nehéz neked a nővéred miatt.

- Akkor könnyebb lesz, ha eltaszít magától? – Stephen keze ökölbe szorul.

- Nicky szeret téged annyira, hogy elengedjen…

Komoran néz a szemembe, ajka lebiggyed.

- Képtelen lennék rá… - mondja feszülten. – Ha belegondolok, hogy más lépne a helyembe…

A fejemet ingatom.

- Tévedsz, senki nem lépne a helyedbe. A Nicky féle emberek nem könnyen esnek szerelembe, s ha mégis… - Elhallgatok, majd Stephen felé fordulok. – Én úgy vélem, az igazi szerelem nem hullik könnyedén az ölünkbe, és Nicky sem az a típus, aki félredobja, ha felismeri. Szeret téged, megtette az első lépést feléd, bár nem volt számára könnyű döntés. Benny fontos volt számára…  

- Én nem pótolhatom őt – Stephen keserűen bámul el a világba.

Másként vélekedem.

- Soha nem kell pótolnod őt. Benny mindig is a szerelmet fogja jelképezni, de ez nem jelenti azt, hogy nem szerethet mást. Benny volt az első kamaszszerelem, ami sajnos, tragédiába torkollott, de az ő számára te vagy a szerelem. Vedd úgy, hogy csupa nagybetűvel – mosolyodok el szelíden.

Stephen a homlokát ráncolja.

- Én?

- Igen. Nicky nem gyerek többé, s az érzelmei sem azok. Téged szeret, ahogy csak szeretni lehet. Elengedne, ha kérnéd, sőt, ő maga nyújt neked választási lehetőséget. Mi ez, ha nem szerelem?

Stephen magában értelmezi a hallottakat.

- Beszéltél vele erről? – kérdezi végül.

- Nem.

- Akkor mégis honnan…? – értetlenkedik.

Szomorúan vállat vonok.

- Nem tudom. Olyan, mintha egyre működne az agyunk. Úgy vélem, ezt nevezik lelki kapcsolatnak. Nagyon hasonlítunk. Nekem is Jesse a második nagy szerelem.

- Ki volt az első? Már persze, ha nem vagyok udvariatlan… - szabadkozik azonnal.

- Semmi baj, nem titok. A feleségem.

Nagyot néz.

- Azt hittem, hogy…

- Tévedtél. Nem vagyok meleg, vagyis nem abban az értelemben, ahogy gondoltad. Jesse az első férfi, aki… megfogott, ha szabad így kifejeznem magam.

Stephen az eget fürkészi, közben halkan felsóhajt.

- Már akkor szerelmes voltam Nickybe, amikor még Benny élt. Láttam, mennyire boldogok, így soha nem beszéltem róla. A háború előtt… volt már pár egyéjszakás kalandom, nővel és férfival egyaránt. Senkinek nem mondtam el…

- Szégyellted magad?

- Igen… - Ökölbe szorult kézzel néz rám. – Azok a fiúk mind rá hasonlítottak… Érted, ugye?

- Nagyon is…

- Nicky azon az éjjelen hozzám rohant. Azért… - Stephen az ajkát harapdálja. Most olyan, mintha még mindig egy vívódó kamasz lenne. – nem mentem át Bennyhez, mert őt vigasztaltam.

- Nem a te hibád Benny halála…

- Megmenthettem volna, ha nem vagyok olyan önző… - hajtja le a fejét. – Még örültem is, hogy így alakult, mert a karjaimban tarthattam, miközben ott zokogott a vállamon.

Csak nézek rá szótlanul. Megérintem az állát, magam felé fordítom az arcát.

- Stephen… Nicky szeret téged. Annak ellenére, hogy valószínűleg az ő fejében is megfordult, mi lett volna, ha akkor visszamentek Bennyhez.

- Gabe…

- Ne hagyd, hogy ellökjön magától. Ő is fél, mert szeret téged. Szeresd hát! Ne engedd, hogy eltávolodjatok egymástól. Harcoltál érte, ahogy ő is érted. Ha most lemondasz róla, akkor mi értelme volt? Benny mit mondana szerinted?

Stephen megérinti a csuklóm.

- Ugyanezt. – Mély levegőt vesz. – Köszönöm.

- Szívesen. Remélem, segítettem… Üldögélsz velem még egy kicsit?

- Ha nem haragszol, akkor inkább megkeresném Nickyt.

- Menj csak! – intek, és figyelem, ahogy eltűnik a romok között.

Végigdőlök a faldarabon, amelyen eddig ültem. Addig nézek a Napba, míg fekete nem lesz a világ…

Óvatos kezek érintenek. Felpislantok. Jesse elhúzza a száját.

- Ne hozd rám a szívbajt! Úgy feküdtél itt, mintha meghaltál volna…

- Bocsánat. Elbóbiskoltam – mentegetőzöm. Segít felülnöm, megmozgatom elgémberedett izmaim. – Végeztetek?

- Igen. Stephen viszont Nickynél van.

- Jó. Ideje volt. – Leesik egy kő a mellkasomról.

Jesse eligazít egy kósza tincset a halántékomnál.

- Kerítő – mondja, de nem bántón.

- Sikerrel jártam, és ez a lényeg.

Felnevet.

- Valóban.

Nézem az arcát, mire elkomolyodik.

- Mi a baj?

- Mi mikor járunk sikerrel? – kérdezem felszegett állal.

Tudja, mire gondolok.

- Nem akarok fájdalmat okozni… - kezdi, de kezem egyetlen legyintésével elhallgattatom.

- Ezt már egyszer megbeszéltük. Én is akartam, és nem bánom, hogy megtörtént.

- Lehet, hogy te nem, de én igen – közli keményen, és feláll mellőlem.

- Jesse…

- Nem – vágja oda, és egyszerűen faképnél hagy.

Csak bámulok utána, nem tudom, mit kéne tennem. Azt az egy alkalmat leszámítva, soha nem voltam férfival. Nem vágytam utána, de Jesse után igenis sóvárgok. A testem úgy ég a vágytól, mintha lázas lennék. De most fogalmam sincs, hogyan tovább. Mit kéne mondanom, hogy végre szeressen? Mit kéne tennem, hogy végre úgy öleljen, ahogy vágyom rá?

Vajon hogyan reagálna, ha elcsábítanám? Már a gondolatra vörösre gyúl az arcom. Vagy hagyjam, hogy menjen minden a maga útján? Ez a variáció tetszik legkevésbé, hiszen már napok óta hiányolom magam mellől Jesse-t, aki nem bízva önuralmában, a padlón alszik. Hiába próbáltam meggyőzni, hiába érveltem… nem és nem engedett.

Magam is felállok, és sétára indulok. Gondolataimba merülve lépdelek, oda sem figyelve az idő múlására. Egymagam állok a sötétben, a holdat bámulom merően. Már felbukkantak az első csillagok, és nem akarom egyedül nézni őket. Visszafordulok, és sietve indulok a tábor felé. Ott viszont nem találom Jesse-t, pedig körbekérdezek mindenkit. Még John is csak a vállát vonogatja.

- Nem láttam. Azt hittem, veled van.

Nicky még mindig Stephennel van, őket nem akarom zavarni. Silvermoon Charlotte-tal játszik, lihegve rohan oda hozzám, amikor szólítom. Félve szorítom magamhoz. Jesse ennyire haragudna rám? Képes lenne itt hagyni? Nem, ha haragszik is, akkor sem hagyna magamra. Akkor viszont hol van?

- Kimegyek – döntöm el. – Lehet, hogy baja esett.

Gina, aki már a többiekkel körém gyűlt, most hevesen tiltakozik.

- Nem teheted! Mi lesz, ha történik veled valami?

- Nem érdekel! Jesse se ülne tétlenül.

- Lehet, hogy csak duzzog valahol. Ilyenek a pasik! – Gina megváltozott, csak nézek rá szótlanul. Elfordítja a fejét.

John megáll mellettem.

- Kimegyek veled.

- Nem.

- Doki… - kezdi, de leintem.

- Ha visszajönne, amíg nem leszek itt, nagyon pipa lesz. Szeretném, ha mellette lennél.

John elhúzza a száját, de bólint. Elkísér Nicky házáig, ahol fülig pirul a kiszűrődő zajoktól. Csendes üzemmódba váltok, és beosonok a Jesse-szel közös szobánkba. Itt van minden holmija, ez is bizonyítja, hogy nem hagyott el. Magamhoz veszem a késem, a fegyverem, majd Jesse SIG-jét is. Az utóbbi napokban nem hordta magával, ezzel is jelezve, hogy biztonságban érzi itt magát. Tévedett volna? Visszaosonok Johnhoz, aki távolabb húzódott. Nevetnék szemérmességén, ha Jesse velem lenne. De nincs itt. Hol van? Baljós érzés telepszik rám…   

Zseblámpa fényénél indulok el Silvermoonnal, de miest kiérek a tábori őrök látótávolságából, lekapcsolom. A hold és a csillagok fényénél lopakodom tovább. Elvezetem farkasom ahhoz a helyhez, ahol utoljára beszéltem Jesse-szel, majd bíztatom, hogy keresse őt. Kis ideig szimatol, és nem tudom, megértette-e, amit kértem tőle, de váratlanul nekiindul a sötétségnek, és én botladozva, sietve követem. Igyekszem halk lenni, ne verjek nagy zajt, mert úgy érzem, minden talpam alatt megcsikorduló kavics árulóm lehet. Hangokat, nevetést hallok, Silvermoon is megáll. Együtt fülelünk, majd közelebb óvakodunk. A torkomban dobog a szívem, és remeg a kezem, mégsem állok meg.

A törmelékektől megtisztított kis területen fáklya és lámpa fénye világít. Négy férfit számolok, akik egy ötödiket állnak körbe. Silvermoon tarkójára teszem a kezem, igyekszem, megnyugtatni, pedig én magam is ideges vagyok, hogy alig kapok levegőt.

- Most nincs nagy szád, mi?! – lendül a kövér – vezérnek tűnő – fickó lába.

- Csak egy buzi – legyint egy másik.

- Igazad van, Fred! – veregeti vállon a harmadik. – Csak egy seggdugó.

Ezen durván felröhögnek. A negyedik oldalba böki a Frednek nevezett férfit.

- Szerinted milyen lehet?

- Ha seggbe dugnak? Szar, öregem!

Újabb kollektív röhögés. Silvermoon némán vicsorog, nekem is hasonlót lenne kedvem. A térdelő alakban ugyanis Jesse-t ismerem fel. Csak bámulok ki a fejemből, és próbálom elnyomni a szörnyeteget a lelkemben, aki üvölt és toporzékol, és a négy férfi vérére, életére szomjazik.

- Dehogy! – ingatja a fejét a negyedik. – Egyszer volt egy csajom, ő imádta, ha seggbe dugtam.

- Jah, egyszer én is kipróbáltam – bólint Fred. – Te, főnök?

A kövér fickó fültövön legyinti.

- Hülyének nézel? Mit turkáljak a farkammal valaki más seggében?!

Egyetértően hümmögnek. A negyedik szólal meg elsőnek.

- Kinyírjuk?

- Persze. A cicababa megmondta, hogy nyúvasszuk ki. Csak előtte szórakozunk vele egy kicsit – teszi csípőre a kezét a főnök. – Megkötözve maradsz, buzi, mert nagyon zsaru szagod van, és nem akarok meglepetést – löki előre a lábát.

Jesse a földre zuhan. Hátrakötözött karja miatt az esést is alig tudja tompítani. Jesse… Majdnem felkiáltok, de időben elharapom a nyelvem. Vérzik az orra, felszakadt a szája. A homlokán levő sebből vér folyik a szemébe. Fogalmam sincs, hogy tudták elkapni. Talán tőrbe csalták. És egyáltalán ki az a cicababa? Talán vele csalták tőrbe? Ha sikerül megmentenem, majd úgyis elmondja. Ironikus kijelentés, hiszen eddig engem kellett megmenteni. Most fordult a kocka, és ezáltal már tudom, miért volt rám olyan dühös, amikor magamat sebeztem meg. Másoktól meg tud védeni, de önmagamtól nem.

Lassan mély levegőt veszek, igyekszem megnyugodni, lelassítani a pulzusom, hogy csak a feladatra koncentrálhassak. Itt az ideje, hogy a katona, és ne az orvos cselekedjen. Bár nem tetszik, hogy így alakult. Nem szeretem azt az énemet, mert érzéketlen és rideg. A háborúban szükség volt rájuk, és abban reménykedtem, soha többé nem kell katonaként gondolkodnom. Tévedtem.

Most nincs szükségem érzésekre, melyek visszafogják a kezem, mert egyetlen másodperc tétovázás Jesse halálát okozhatja. Most csak pontosságra, gyorsaságra és céltudatosságra van szükség. Előhúzom a pisztolyom, halkan kibiztosítom, és elengedem Silvermoon bundáját. Enyhén meggörnyedve lépek ki a fénykörbe, Silvermoon pedig hangosan morogva, lesunyt fejjel, vicsorogva követ.

- Nem zavarok? – kérdezem, majd hagyom, hogy vigyen a régi rutin, az ösztön.

A négy férfi gyors és tapasztalt. A negyedik oldalra vetődik, Jesse mellé. A harmadik fegyvert ránt, de mire megfordulna, meghúzom a ravaszt. Úgy dől el, mint egy zsák krumpli. Frednek van annyi ideje, hogy felém forduljon, de Silvermoont nem tudja kikerülni. Üvöltő hangja hörgésbe fullad, ahogy a hegyes – gyilkolásra teremtett – tépőfogak feltépik a torkát. A főnök felém mozdul, de elég lassú ahhoz, hogy kikerüljem. Közvetlen közelről lövök a mellkasába. Széttárt karral zuhan el. Zihálok, érzem, hogy veríték folyik végig az arcomon. Jesse felé fordulok. Térdel, az arca komor, egy kés nyomódik a nyakába.

- Jó vagy! – lihegi a negyedik fickó.

- Te is – ismerem el. – Most mit fogsz csinálni?

- Lelépek, és őt viszem magammal – vigyorog, de egész lényéből süt a félsz.

Silvermoon közelebb araszol, de rászólok. Lelapul, izmai feszesek, tekintete a fickóra szegeződik.

- Gondolom, nem ússza meg élve – jegyzem meg.

- Az csak tőled függ. Te vagy a kurvája?

- Igen.

Bólint.

- Sejtettem. Láttalak Franknél egyszer. Kár, hogy nem nőnek születtél…

Felszegem a fejem.

- Én nem sajnálom, mert így meg tudom védeni azt, aki fontos nekem.

- Hehe, jó szöveg. Mehetünk?

- Van más választásom? – úgy teszek, mintha oldalra lépnék.

Nemet int, lassan felállnak. Jesse nem szól, de tudom, hogy most nagyon mérges. Rám. Mondjuk, oka van rá, de ezt majd később tisztázzuk. Most még van egy kis dolgom. Hátrálnak, én pedig várom a kedvező alkalmat. Jesse tudja ezt, és szándékosan megbotlik. A fickó utána kap, de a mozdulata megtörik, ahogy a golyó pontosan a két szeme között belecsapódik a fejébe.

Csak állunk, nézzük egymást. Silvermoon a fickóhoz lohol, elégedetten megböködi az orrával, majd felugrál Jesse-re. Én is odalépek, elvágom a kötelet, amivel összekötözték a csuklóit. Nem szólunk egymáshoz.

- Szép lövés – szólal meg, miután ellenőrzi, hogy mind a négyen halottak.

- Kösz. Itt a pisztolyod – nyújtom neki a SIG-et.

Elveszi, automatikusan ellenőrzi a tárat, majd az övébe tűzi.

- Jól vagy? – aggódva vizsgálom az arcát, mire úgy néz rám, hogy meghátrálok.

- Hagyj békén! Menj vissza a táborba!

- Azért vagy mérges, mert megmentettelek?

- Hülye vagy! – feleli.

A düh szétárad bennem.

- Igazán? Tudod, mit éreztem, amikor visszatérve, nem találtalak? Mégis mit képzeltél? Hogy nem indulok el, megkeresni téged? Így ismersz?

Megperdül, kiabál.

- Rettegtem, hogy utánam jössz, ha épp tudni akarod! Meghalok, de nem akarom, hogy neked is bajod essen. – Mély levegőt vesz. – Te pedig önként jössz ide, veszélybe sodrod magad… Elég nagy bűntudatom van a múltkori miatt is, és akkor… Nem hiszem, hogy túléltem volna, ha itt megölnek – vallja be nehezen.

- Élek – felelem, mert mi mást mondhatnék?

- Azt látom – dörren rám. – Egyik felem örül, mert semmi bajod, a másik viszont baromira szeretne elfenekelni, hogy legközelebb eszedbe se jusson hasonló baromság.

Kihívóan nézek a szemébe.

- Mire vársz? Verj el, ha megdugni nem vagy hajlandó! – szándékosan fogalmazok ilyen durván, meg is van a hatása.

- Csak ezt jelentem neked? – morran. – Egy dugást?

Most már én is kiabálok. Hol van már önuralmam?

- Szeretlek, és azt hiszem, fogalmazhatunk úgy, hogy veled élek. Kívánlak, és ezt nem fogom szégyellni, mert te képtelen vagy túltenni magad azon az első alkalmon.

- Megerőszakoltalak, a rohadt életbe! Örülök, hogy te ilyen könnyen túltetted magad rajta!

- Az én beleegyezésemmel történt, úgy emlékszem. Az pedig nem erőszak, te fafej!

- Mindennek örültél, ami fájdalmat okozott, mert ki tudta törölni a fejedből a meggyilkolt csecsemő látványát. Vedd úgy, hogy magad kérted az erőszakot, ha jobban tetszik!

- Ha így van, akkor meg mi a francért csinálod ezt velem? – üvöltök az arcába. – Kettőnk közül nekem kellene itt szégyellnem magam, nem neked!

- Mert nem fogok örömet szerezni neked azzal, hogy akkor fekszek le veled, amikor úri kedved úgy diktálja! – sziszegi.

- Te szemét! – Akaratom ellenére ütök feléje, s mire felfogom, már a földön birkózunk.

Eddig soha nem mértük össze az erőnket, most itt az alkalom. Silvermoon ügyet sem vet ránk, talán játéknak hiszi vágykeltette harcunkat. Lefekszik, ásít, figyelme azonban éber, nincs mitől tartanunk. Hogy az ajkunk Jesse-szel, mikor akad össze, csak idő kérdése. Érzem a dühét, a vágyát. Biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémet. Belemarkol a hajamba.

- Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy úgy lesz, ahogy te akarod – lihegi.

Keményen megmarkolom az ágyékát, s a fáklyák fellobbanó fényénél rámosolygok.

- Igazán? – Kérdésem kihívás, felkérés a táncra…

Úgy csap le a számra, hogy a foga felsebzi az ajkam, de nem érdekel a csöpp fájdalom. Ide-oda hemperedünk, por száll körülöttünk. Hol ő van felül, hol én, a ruhánkat tépjük, miközben vér szaga tolakszik az orrunkba. A pólóm elszakad, ahogy Jesse rángatja. A reccsenő hang magához téríti, felsóhajt. Eltol magától, feláll, és felhúz engem is.

- Te maradsz, és vigyázol a helyre! – szól szintén feltápászkodó farkasunkra, aki engedelmesen visszatottyan a hátsó felére. – Gyere! – A kezemet fogva, felkapja az egyik lámpát, elhúz a halottaktól.

Egy pillanatra rajtuk felejtem a pillantásom. Nem érzek bűntudatot a haláluk miatt, s ez felemás érzéseket kelt bennem. Ennyit változtam volna? Örülök, hogy megkapták, amit érdemeltek, másrészről viszont tudom, hogy másképp is el lehetett volna intézni a dolgot. Eh, annyira bonyolult ez… Nem is akarok morfondírozni tovább.

Követem inkább Jesse-t, aki egy kis házhoz vezet. Érdeklődve nézem a külső falakat, amik majdnem teljes épségben vészelték át a háborút. Az egykori bejárati ajtó előtt egy feketére égett gerenda fekszik, átbújunk alatta. Odabent a tető helyett a csillagok pislognak ránk. Mindent fű borít, s kúszónövények édes virágillata terjeng a levegőben. Milyen csodálatos… Egy csipetnyi Mennyország…

- Ez gyönyörű… - forgok körbe megigézetten.

- Nappali fénynél sokkal szebb, majd meglátod – biztosít Jesse halkan. – Épp hozzád indultam, hogy megmutassam, amikor elkaptak. – Látom, hogy még mondana valamit, de végül mégsem folytatja. Majd később kifaggatom, most nincs itt az ideje.

Beljebb lépkedek, a fű súrolja a bokám. Valószínűleg a régi nappali helyén járkálok. a belső fal egy része egyszerűen kidőlt, s most amolyan oltárféleségként emelkedik ki a zöld rengetegből. Megérintem a virágokat, a beton hidegét. Visszafordulok Jesse-hez, aki éppen a lámpát helyezi el néhány törmelék tetején. Egyenesen engem világít meg a fénye, glóriát von alakom köré.

Egymást bámuljuk, köztünk pár méter távolság feszül, aztán Jesse elindul felém. Nincs a mozdulataiban habozás, ahogy lassan kigombolja az ingét. Csak nézem, moccanni sem merek, nehogy megtörjem a varázst. Mire odaér hozzám, a nadrágját is kicsatolja, az ingét pedig elvesztette valahol félúton. Bizsereg a testem, ahogy engem néz.

- Rendesen akarom csinálni – mormolja, ahogy hozzám hajol. – Úgy, ahogy megérdemled.

Megérintem a mellkasát, odasimulok hozzá, beszívom az illatát.

- Amíg veled vagyok, bárhogy jó. Veled mindig jó…

- Gabriel… Annyira féltem, hogy… - súgja. A hold fényében ezüst csillagként ragyog a tekintete. Megcsókol.

Az előbbi hév úgy lángol fel, mint a napon felejtett száraz rőzse. A pólóm további szakadások nélkül kerül le rólam. Jesse egy lendülettel megragadja a derekam, és felültet a falrészlet tetejére. Széttárt lábaim közé áll. Csókol, simogat, reszketek a karjai között. Hátrébb húzódom, már félig fekszem, s ő egyre sötétebb tekintettel követ. A pólómat a hátam alá teríti, apró csókokkal borítja a bőröm. Levetkőztet, s borzongva fogadom a hűs levegő és Jesse forró leheletének érintését. Megérintem a bőrét, ahol csak elérem. Türelmetlen vágy feszül izmaiban, ugyanaz, mely bennem is.

Nincsenek gátlások, ahogy engem érint, én pedig maradéktalanul kiélvezem, hogy végre ölel. Döbbent nyögés szakad fel a torkomból, ahogy a csípőmet megemelve ajkával, nyelvével fedezi fel a testem. Ismeretlen érzésként robban bennem a tűz, orromban érzem a virágok illatát, melyek összefonódnak Jesse-ével.

Ujjai síkosan csúsznak belém, halkan felkiáltok, hátrafeszül a gerincem. Szívem dübörgésén keresztül is hallom, ahogy a nevemen szólít… újra és újra. Olyan, mint egy imádság, Jesse hangjában áhítat csendül. Minden érintése pedig csak még tovább szítja bennem a tűzet. Összeakad a pillantásunk, nem eresztjük a másikét, amikor belém hatol. Megragadom a csuklóját, szinte levegőt sem veszek, mert félek megtörni a pillanatot. Lassú mozdulatokkal még mélyebbre jut bennem, majd a kulcscsontomra hajtja a homlokát.

- Nem akarom, hogy fájjon – mormolja, és érzem, ahogy visszafogja magát, pedig feszes az egész teste. – Túl szűk vagy… - Az ajkába harap, el akar húzódni tőlem, de magamhoz rántom. A szájára szorítom az ajkam. Csókolom olyan hévvel, amelyet érzek. Érintem, ahogy ő simogatott nem sokkal ezelőtt. Zihálva fúrja a nyakamba az arcát.

- Jesse – súgom a fülébe, és a hajába fúrom az ujjaim.

Feltérdel, engem is magához emel. Veszélyes mutatvánnyal próbálkozik, mert könnyen lebillenhetünk, de ez most egyikünket sem érdekli. A dereka köré fonom a lábam, és hagyom, hogy magára eresszen. Tágra nyílt szemmel nézek rá, engem bámul.

- Gyönyörű vagy – suttogja, hangja simogatásként ér.

Átkarolom a nyakát, és feljebb húzom magam, majd lassan vissza. Újra és újra, míg a lélegzetünk akadozó, és Jesse türelme fogytával olyan mélyre hatol, hogy felkiáltok. A tekintete sötét, a csillagok benne ragyognak.

- Jesse…

Az érzés, amely ott növekszik bennem, szinte megbénítja a testem, az agyam. Nincs más, csak Jesse forró keménysége bennem, az ajka az ajkamon, bőre a bőrömhöz simulva. Édes kínomban a vállába harapok, talán a nyoma is megmarad egy ideig majd, de nem érdekel. Jesse önuralmát ez töri végre apró darabokra. Az egész teste megfeszül, ahogy belém döf – mélyre, forrón, lüktetve…

A lámpa fénye körbeöleli összefonódó alakunkat, az árnyékunk egy egésszé olvasztja testünket. Illatok, távoli éjszakai hangok olvadnak egybe bennem Jesse enyhén sós ízével, pézsmaillatával…

Erre a szótlan, kábán lebegő pillanatra örökre emlékezni akarok…

Egymás kezét fogva, szótlanul ballagunk vissza Silvermoonhoz. Nincs egyedül. John mellett a feszültnek tűnő Nicky áll. Stephen épp a fegyvereket szedi össze, jöttünkre csatlakozik a többiekhez.

- Jól vagytok? Hallottuk a lövéseket! – John izgatottan és aggódva kering körbe minket.

Silvermoon lelkesen odalohol hozzám, megsimogatom a fejét, élvezettel tűri.

- Minden rendben.

- Mi történt? – Nicky arca egy sápadt kísérteté a lámpák vibráló fényében.

- Leütöttek. – Jesse hangján érződik, hogy nem szívesen eleveníti fel a vele történteket.

Stephen intésére két férfi lép elő a sötétből. Ha jól emlékszem, testvérek, Nicky régi emberei.

- Maradjatok itt, míg küldök embereket, akik eltakarítják… őket… - int körbe.

Nicky elindul a tábor felé, követjük.

- Menjünk! Útközben elmesélheted, mi történt.

Jesse megfogja a kezem, mire úgy lépek, hogy összeérjen a csípőnk. Felettébb kellemes érzés. Silvermoon ott kocog a másik oldalán, mintha csak elhatározta volna, hogy szemmel tartja, ne essen baja.

- Nos? – John türelmetlen, így Jesse nekikezd.

- Találtam egy helyet, amelyről úgy gondoltam, Gabe-nek is tetszene. Visszaindultam hozzá, amikor Ginába botlottam.

- Ginába? – szólok közbe azonnal, de Nicky komoran leint, hogy hallgassak.

- Megkérdeztem, mit keres errefelé egyedül, ám nem akart válaszolni. Ott akartam hagyni, amikor belém csimpaszkodott. Arra volt kíváncsi, tényleg együtt vagyok-e veled – pillant rám. – A válaszomtól nem volt boldog, sőt… - Jesse a hajába túr, és szorosan fogja a kezem. – Azt mondta, akkor is mellettem maradnál-e, ha azt állítaná, megerőszakoltam…

Csak tátom a szám, mert erre nem igazán tudok mit mondani. Jesse folytatja.

- Vitatkozni kezdtünk, ekkor leptek meg azok a fickók. Épp a megölésemet tervezték Gina megbízásából, amikor jöttél.

- Ezek szerint ő volt az a cicababa, akit emlegettek?

- Igen.

Nehezen emésztem meg a dolgot. Most már tudom, mit nem akart elmondani. Érthető, hogy húzódozott ettől. Tudja, milyen közel állok Ginához. Ám téved. Ha tényleg közel áll valaki valakihez, akkor nem ismerheti ennyire félre. Vagy mégis? Komoran megyünk tovább. Kavarognak bennem a gondolatok. Jesse közben Gináról mesél a fiúknak.

- Gabe, hol jársz? – rángatja meg a kezem, hogy magára vonja a figyelmem. Aggódó hangjára felrezzenek, már a tábor előtt állunk. Nickyék már a kapuőrökkel beszélgetnek, mögöttük jól látni a felbolydult méhkashoz hasonlító tábort. A fegyver hangja megijesztett mindenkit.

- Nem hazudtál, igaz? – nézek fel Jesse-re.

Gyengéd mozdulattal eltűri a szememből a hosszabb tincset.

- Sajnálom. Nem akartam elmondani, de… félek, hogy ha hallgatnék, talán pár nap múlva tényleg megvádolna nemi erőszakkal. – A tekintete ugyanolyan szomorú, mint az enyém. Magához húz, szorosan ölel, és ahogy beszívom az illatát, felrémlik előttem, ahogy ott térdelt a porban.

- Ssh… - csitít, amikor megérzi, hogy remegek. – Semmi baj…

Nem azért remegek, mert fázom, vagy most jön ki rajtam a sokk. Egész egyszerűen pokolian dühös vagyok. Ha nem indulok utána, már halott lenne, én pedig újra elvesztettem volna azt a személyt, akit szeretek, és aki most a jövőt jelenti a számomra.

- Gabriel… Nyugodj meg! Nem tehettél mást…

Azt hiszi, Fredék miatt borultam ki, de én a fejemet rázom, és eltávolodom tőle.

- Megérdemelték a halált – közlöm keményen. – Meg akartak ölni téged…

Döbbenten néz rám, még soha ilyen dühvel nem néztem vissza rá. Lassan meglágyul az arca.

- Köszönöm.

- Még ne köszönd… - fordulok el tőle. Már belépek a kapun, amikor sejteni kezdi, mire céloztam.

- Gabe! Ne! Ne csináld! – kiált fel, és utánam ered.

Nickyék értetlenül bámulnak, nem értik, mi a baj. John kérdezni akar, de ekkor látom meg Ginát. Egymásra meredünk, hátrálni kezd előlem. Én utána. Nem tudom, mit lát a szememben… Felsikolt, amikor elkapom a karját, és visszarántom. Emberek gyűlnek körénk, Jesse-t Nicky fogja vissza.

- Ne! Engedd, hogy tegye, amit te is megtennél érte!

- Meg fogja bánni… - Jesse vívódik, de végül mégsem lép közbe. 

Gina visít.

- Engedj el, hallod?! – rángatózik, de a szorításomból nem szabadulhat.

- Miért? Te elengedted talán Jesse-t? – kérdezem.

Lelkemben feneketlen harag. Nem, nem is harag… gyűlölet, amelyet még soha nem éreztem. Szinte felemészt. Olyan, mint egy démon, mely vérre szomjazva biztatna, hogy vegyem vérét, oltsam ki életének lángját. Szeretem Jesse-t. Csak akkor döbbentem rá, milyen mély ez az érzés, amikor majdnem elveszítettem. Judith és a kislányom halálát a háború okozta, nehezen, de továbbléptem, elfogadtam. Ám Jesse halála nem lett volna más, mint egy gyermek önző cselekedete. 

- Hazudik! – visítja Gina, és kapálózik, vergődik a karjaimban. Szép arca eltorzul, szemében hasonló gyűlölet parázslik, mint az enyémben éghet.

- Miért tenné? Mi oka lenne rá? – rázom meg. – Miért mondaná, hogy meg akartad öletni, ha nem lenne igaz?

- Soha nem mondtam ilyet! – rázza a fejét, de ő is, én is tudjuk, hazudik.

- Ahogy azt sem, hogy nemi erőszakkal fogod megvádolni, ha nem hagy el, ugye? – kiáltom az arcába. Nem tudom, mit láthat az enyémen…

A szeme kerekre tágul, egymást bámuljuk az éjszakai fényben. Felrémlik előttem az arca, amikor a szobámban sírt, a pajtában reménykedő pillantása. Gyermek még, aki nincs tudatában tetteinek következményeivel. És közben tudom, hogy ezzel csak magamat áltatom. Pontosan tudta, milyen sors vár Jesse-re, amikor otthagyta azokkal a férfiakkal…

- Miért? – A hangom megtörik, a fájdalom süt belőle.

Az arca megkeményedik, most már látom igazi valóját.

- Nem érdemel meg téged. Én hamarabb ismertelek, és minden olyan jó volt, amíg fel nem bukkant. Rám már ügyet sem vetettél…

- Ez nem igaz…

- De igen! Amikor elindultál, ott hagytál volna apámnál, ha nem szököm meg. Végig vele mentél, én meg bandukolhattam azokkal az idegenekkel.

Most már értem, miért nem csatlakozott akkor hozzánk. Azt hittem, szégyelli magát, mert elszökött, de nem… Jesse miatt volt az egész. Féltékeny volt rá. Vetélytársnak tekintette, amely mostanra gyűlöletté érett.

- Azt hittem, nem akarsz már velem lenni…

- Bolond! – zokogja. – Ő a hibás! – sziszegi Jesse felé.

Legszívesebben megütném. Annyira önző ez a lány… Bár talán minden szerelem önző egy kicsit, nem igaz? Nem gondolt bele, én mit éreznék, pedig pontosan tudta, mit érzek Jesse iránt. Mély levegőt véve elhúzódom tőle.

- Menj! – mondom. – Menj, tűnj el a szemem elől, mielőtt meggondolom magam, és olyat teszek, amit magam is megbánok.

Elfordulok tőle, nem akarom látni sem. Újra csalódtam a világban. Jesse felkiált, a szemem sarkából látom, hogy felém nyúl, arcán rémület.

- Gabe!

Visszaperdülök Gina felé, a kezében tartott kés ösztönös reakciót vált ki belőlem. A kezét félrelökve pofon ütöm, a földre zuhan. Még látom, hogy maga felé kapja a karját, a kést már eleve rosszul tartotta, viszont nincs idő, hogy időben utána kapjak. Finom rángás fut végig a testén, halk nyögés, aztán halálos csend. Állok bénán, Jesse a karjaiba zár, de már késő.

- Halott – fordítja meg Stephen Ginát. – Egyenesen a szívébe ment – mutat a késpengére, amelybe Gina szó szerint belezuhant. Arckifejezése a retinámra ég, amikor Jesse egész egyszerűen a tenyerével takarja el a szemem.

- Nem a te hibád… - kezdi, ám megrázom a fejem.

- Sejthettem volna – felelem tompán. – El kellett volna vennem tőle a kést.

Jesse elhúz onnan, még hallom, ahogy Nicky utasít mindenkit, hogy menjen aludni, Stephen pedig kiválaszt két embert, hogy elvigyék onnan Gina testét. Nem nézek senkire, semerre, csak hagyom, hogy Jesse vezessen. A szobában megmosakszunk, majd Jesse karjaiba fészkelem magam az ágy tetején. Silvermoon az ajtó elé fekszik, vigyáz ránk.

- Hogy érzed magad? – simogatja meg a hajam.

- El akarok menni innen – válaszolom halkan.

- Hová? – Nincs meglepődve, és visszatartani sem akar.

- Nem tudom… Keletnek talán.

- Miami felé?

- Mehetünk arra is akár. Egyszer voltam ott. Megnézném most milyen.

- Biztosan ezt akarod? – Jesse komoran kérdez, én pedig komolyan felelek.

- Igen. – Megszorítom a kezét. – Te mit szeretnél?

- Én arra megyek tovább, amerre a te utad vezet – von vállat.

Nézem a hold fényében homályos arcvonásait, gyengéd tekintetét. A lelkembe vésem őket.

- Ugye, mindig velem maradsz?

- Igen. – Habozás nélkül válaszol, és bennem fel sem merül, hogy nem tartaná be a szavát.

- Vigyázol rám?

- Mindig.

- Bekötözöd majd a sebeim, ha megsérülök?

- Mindegyiket.

- Minden éjszaka velem alszol majd?

- Máshol nem is tudnék.

- És… szeretni fogsz? Így is, hogy… vér tapad a kezemhez?

A szemembe néz, mosolyog.

- Nem érdekel, Gabriel. – Az ajkához vonja a kezem. Megcsókolja az ujjaim. – Szeretlek. Az én kezemhez is vér tapad, jaj, ha tudnád, mennyi… - A szemében fájdalom ég. – Szeretlek, Gabriel, és nincs semmi, ami megakadályozhatna ebben. Érted?

- Jesse…

- Szeretlek. Szeretlek – ismétli újra, suttogása zsolozsma, istene pedig én vagyok.

Ahogy a lepedőre fektet, és fölém hajol, a szívem vadul nekilódul. Lehet, hogy romba dőlt a világ, és lehet, hogy az emberek még mindig nem tanultak a hibáikból. Lehet, hogy még mindig vannak, akiket az önző szerelem vezérel, és lehet, hogy vannak, akik ezt soha nem fogják megérteni. Lehet, hogy nem leszek képes megmenteni minden utamba kerülőt, és lehet, hogy egyszer utam végére érek majd, de hiszem, hogy ez a világ – amelyet leromboltunk – még mindig rejteget szépséget, csak meg kell lelnünk.  

Egy héttel később elhagytuk New Orleanst. Jesse fogta a kezem, és Silvermoon előttünk loholt, mintha csak mutatni akarta volna az utat. Remélem, hogy az az út a boldogság felé vezet, s mert Jesse mellettem van… miért ne lehetne így?

Vége