6. A szerelem útja

6. A szerelem útja

            Kenichi úgy bámult a levegőbe, hogy Nori kezdett aggódni.

- Mi a baj? – ült fel az asztal szélére.

- Miért?

- Olyan furcsa vagy, amióta elmentetek vásárolni. Történt valami?

Kenichi nemet intett. Az elmúlt napokban annyi mindent kellett elintézniük. Átalakították Jouji szobáját, és hozzácsatolták a mellette levőt, ahol tanulószobát rendeztek be neki. Megérkeztek a megvett dolgok, amiknek a fiú keresett helyet. Egész nap rohangált, pakolt, lelkesedett, és kétpercenként berontott a dolgozószobába, hogy Kenichi-t magával rángassa. A férfi legalább olyan boldog volt, mint a fiú, mert örült, hogy végre túltette magát a történteken. Ma reggel végre Jouji visszamehetett az iskolába, ő maga vitte el, és kirakta a kapu előtt. Addig figyelte, míg a barátai nyakába nem ugorva, nevetve el nem tűnt a szeme elől.

- Valaminek mégiscsak történnie kellett… - vélte Nori.

- Azt mondta, nem akarja, hogy az apjának higgyenek…

- Oh! Szóval ez zavar. Elmondta, miért?

- Nem akar még egy apát elveszíteni. – Kenichi megperdült a székével, és kibámult az ablakon. – Már nem kisgyerek. Pontosan tudja, mivel jár, hogy fenntartom a kapcsolatot Abe-sannal.

- Meg akarod szakítani az üzletet vele?

Kenichi felsóhajtott.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Az eszemre hallgatva, nem a válasz.

- És ha a szívedre?

- Akkor már fel kellett volna hívnom Abe-sant… Egyedül akarok maradni, ha nem baj – nézett fel Nori-ra.

- Ahogy parancsolod… - A férfi meghajolt, és elhagyta a szobát. Azonnal Genjo keresésére indult.

- Mi a baj? – A férfi épp edzett az alagsorban berendezett teremben. Zihálva kapott fel egy törölközőt.

- Ken azon töpreng, hogy megszakítja a kapcsolatot Abe-samával.

Genjo arca megrándult.

- Nem túl jó ötlet. Jouji miatt?

- Igen. Úgy véli, veszélyes rá nézve.

Genjo nagyot fújt.

- Abe-sama megvédi őt, és amíg mindenki azt hiszi, hogy szeretők, nem eshet baja se neki, se egyik emberünknek sem. Ezt neki is be kell látnia. Sőt, Jouji-nak is. Bármennyire is nehéz. Hívd fel a wagashirát! Beszélnünk kell Abe-samával!

- Igenis.    

            Kenichi felállt, és nekidőlt az ablakkeretnek. Kibámult a kertbe. Olyan furcsa volt, hogy Jouji nem izeg-mozog a kanapén, és nem sürgölődik körülötte. Hiányzott neki. Úgy érezte, nem kap levegőt, annyira fájt a hiánya. Ennyire függene tőle? Máris a rabjává vált volna? Mi ez az érzés, amely gúzsba köti?

Tehetetlenül nekidöntötte a homlokát az üvegnek. Szerelmes lenne? Abe-san iránti érzelmei messze nem voltak ilyen erősek, birtoklóak, fájdalmasak. Mihez kezdjen? Jouji mégiscsak az unokaöccse. Otiji vajon mit szólna, ha tudná, mit érez? Dühös lenne? Áldását adná? De ami a legfőbb… Jouji mit mondana? Hogyan tartsa titokban előtte? Túl sokat van mellette, előbb-utóbb feltűnik neki a vágya, a teste nem tud hazudni.

Megcsörrent a telefonja, felvette. Az sms-t Jouji küldte. Megsajdult a szíve. A fiú rá gondolt, amikor ő rá. Véletlen lenne? Ugyanúgy hiányzik Jouji-nak, ahogy ő neki?

Ne küldd értem Keizo-sant, mert suli után elmegyek a haverokkal a játékterembe. Hiányzol. Jouji

Lehunyta a szemét. Hiányzol. A szó benne visszhangzott, választ adott a kérdésére. Vagy félreérti? Belelátja ebbe az egy szóba, amit bele akar látni? Mit tegyen? Az esze azt súgta, tartsa magát távol a fiútól, mert mégiscsak Otiji fia, de a szíve… viszonzásra vágyott, ahogy még soha életében.

Lehuppant a székre, és a tenyerébe temette az arcát. Megtörtént, amit mindenképp el akart kerülni.

Beleszeretett.

Tudta, hogy a szív nem választja meg, kibe szeretünk bele. Mégis… Jouji annyira fiatal volt, gyermek még. Ráadásul barátnője van, és ő csak a nagybácsi szerepét töltheti be az életében. Mit kéne tennie? Nem teheti meg, hogy elküldi Jouji-t, hiszen a fiú számít rá. Csupán tűrnie kell, és elviselnie a viszonzatlan érzelmeket. Be kell érnie a lopott órákkal, amikor vele lehet, érintheti, hallhatja a hangját, láthatja a mosolyát. Vajon képes lesz rá?

Jouji vigyorogva lépett ki a kapun, és belebokszolt a barátja vállába.

- Végre!

- Milyen volt az első napod? – kérdezte Sho, és átölelte a barátnője derekát.

- Mindjárt dobta a csaját – szólt oda az éppen telefonáló Kazushi, aki azért fülelt a társaságra.

- Nem dobtam, csupán szakítottunk – javította ki Jouji.

- A kettő nem ugyanazt jelenti? – értetlenkedett Sho. 

- Van némi különbség – mondta Ran. – A szakítás finomabb, mintha dobta volna.

- Hát, ha te mondod… - húzta el a száját Sho.

Jouji vállat vont.

- Apa halála óta nem találkoztunk. Nem érzek iránta semmit.

- Na, de azért arra jó lett volna…

- Sho, neked mindig csak azon jár az eszed! – mordult a fiúra a barátnője.

Felnevettek. Jouji viszont felfigyelt egy fekete kocsira, amely leparkolt a járda mellett. A kiszálló férfi ismeretlen volt a számára, de amikor egyenesen rá bámult, és kitárta az autó hátsó ajtaját, már tudta, hogy valami nagyon nincs rendben. Küldött egy sms-t Kenichi-nek, hogy a srácokkal elmegy a játékterembe, akkor miért küldött érte kocsit?

- Mi a hézag?

- Egy pillanat… - Jouji elindult a férfi felé, majd tisztes távolságban megállt előtte. – Jó napot! Segíthetek?

- Te vagy Sakara Jouji?

- Igen.

- Szállj be, kérlek!

- Kenichi-sannak megmondtam, hogy még nem megyek haza. Valami történt vele?

- Nem Ichiyama-san küldött. Kérlek, gyere velem!

- Nem. – Jouji kihúzta magát. – Addig nem, amíg nem tudom, ki maga.

A férfi kelletlenül behajolt a kocsiba, és beszélt pár mondatot valakivel, majd kiegyenesedett.

- Mond neked az a név valamit, hogy Abe-sama?

Jouji nagyot nyelt. Bólintott.

- Akkor tudod, kivel kell találkoznod… - A férfi oldalra lépett, mint aki biztosra veszi, hogy a fiú engedelmeskedni fog neki.

Nem is tévedett.

- Fiúk, ma nem tudok veletek menni! Holnap találkozunk!

- Ne már, Jou!

- Bocs! – Jouji elindult a kocsi felé, majd nagy levegőt véve, és bátorságot gyűjtve beszállt a hátsó ülésre. – Jó napot!

Az idős férfi bólintott. Nem szólalt meg, amíg el nem indultak, de a tekintetét nem vette le róla.

- Szóval te vagy Sakara Jouji, Ken unokaöccse.

- Igen, uram.

- Mesélt rólam?

- Igen, uram.

A férfi elmosolyodott.

- Udvarias és bátor kölyök vagy. Nem mindenki mert volna beülni mellém.

Jouji jól megfontolta a választ.

- Tudom, hogy Ken-san nagyra tartja önt. Nem hiszem, hogy fájdalmat okozna neki azzal, hogy bánt engem.

- Miért?

Jouji nagyot nyelt.

- Szerelmesek voltak egymásba, és még mindig tartják a kapcsolatot. Ez nem történt volna meg, ha megromlott volna a viszonyuk.

- Igen, ez igaz. – Abe-san kibámult az ablakon, majd hirtelen nekiszegezte a kérdést. – Mit érzel Ken iránt?  

A fiú nem tudta, mit mondjon. Zavarában fülig vörösödött.

- Én… az unokaöccse vagyok, uram.

- Igazán? Szerintem meg szerelmes beléd. Nem épp nagybácsis érzelem…

- Ez… maga nem tudja, mit beszél! – Jouji keze ökölbe szorult.

- Nem hiszel nekem? – A férfi elmosolyodott.

- Nem. Ő… soha nem utalt rá, és…

- Azért, mert nem mondott neked erről semmit, még nem jelenti, hogy nem így van. Kenichi korán megtanulta, hogy az érzelmeit gondosan el kell titkolnia. Lényegtelen, hogy fájdalom, kedvesség, vagy szeretet. Tudsz az anyjáról?

- Igen.

- Akkor tudod, miről beszélek.

Jouji bólintott. A kezét nézte.

- Maga szerint tényleg szeret?

- Igen. Más nem vehetné rá, hogy azon töprengjen, a biztonságod érdekében megszakítja velem az üzleti kapcsolatot.

A fiú felkapta a fejét.

- Soha nem tenne ilyet!

- Érted igen. Te veszélyesnek ítéled a velem való üzletelést, így Kenichi most azon gondolkodik, hogy felbontja a szerződésünket. Tudod, hogy ez mivel fog járni? – Abe-san nem várta meg a választ, keményen folytatta. – Híre megy, hogy már nem védi a család. Sebezhető lesz. Nagyobb veszélybe sodorja magát, téged és az embereit, mint most van. Értesz?

- Mit tehetnék?

- Bírd rá, hogy vesse el az ötletet!

- Mi van, ha téved, és mégse jelentek neki annyit?

Abe-san elgondolkozva bámult rá.

- Tudod, hogy miért égett le a házatok?

A fiú lassan megrázta a fejét. Sejtette a folytatást.

- Amikor Kenichi rajtakapott téged Hachirobei-jel, iszonyú haragra gerjedt. Porig égette a családi birtokot, rajta a házzal. Nem mondta el neked?

- Nem.

- Téged akart védeni. A ház az övé volt már, biztosították, tehát anyagi kár nem érte. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb valami menhely vagy kórház épül a helyén. Kenichi-re vallana.

- Miért mondja el ezt nekem?

- Azt akarom, hogy tudd, miket tett érted – válaszolta komoran a férfi. – Nem kérdezted őt az anyádról?

Jouji elsápadt.

- Mi történt vele?

- Meghalt. Nemrég találták meg a holttestét a folyóban.

- Ken-san tette?

- Szerinted?

Jouji lehunyta a szemét.

- Mi van azzal a férfival…?

- Hachirobei-jel?

A fiú csak bólintott, válaszolni képtelen volt.

- Meghalt. Egy sikátorban találtak rá. Fejbe lőtték.

- És… az anyámat is?

- Nem. Elvágták a torkát.

Jouji szeme tágra nyílt. Eszébe jutott a véres kés az éjjeliszekrényen, amit másnap reggelre Nori vagy talán maga Kenichi eltüntetett onnan.

- Ő tette. – Nem kérdés volt.

- Kenichi kemény ember. Hideg, céltudatos, minden esetben képes érzelmek nélküli döntést hozni. Kivéve egyetlen esetben. A veled történtek felidézték benne, amikre az anyja kényszerítette. Michiko-t vele azonosította. Érzelmileg teljesen összeomlott, te magad is tisztában vagy vele.

- Igen, tudom.

- Neked köszönhetően képes volt talpra állni, ahogy ő is segített, hogy továbblépj azon, amit Hachirobei tett veled. 

Jouji hangja fátyolos volt, amikor megszólalt.

- Mit akar tőlem?

- Beszélj vele! Bírd jobb belátásra. Most már Nori és Genjo sem tud hatni rá.

- Mi lesz, ha nem sikerül?

Abe-san megérintette az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Majdnem olyan fiatal vagy, mint ő volt, amikor találkoztunk. Ne hidd, hogy azért, mert fiatal vagy, nem szeretheted őt. Nem vagytok vérrokonok. Apád azt akarná, hogy mindketten boldogok legyetek.

- Ő férfi. Én is az vagyok. Nem lehet…

Abe-san tekintete megenyhült.

- A szerelem nem válogatja meg, kibe szeretsz bele. Két férfi szerelme is lehet olyan erős, mint egy nőé és egy férfié. Hidd el nekem!

- Hogyan tudnám boldoggá tenni őt? Még csak gyerek vagyok!

- Nem. Már nem vagy az. Boldoggá teszed őt már azzal is, hogy mellette vagy, de hidd el nekem, hogy egy idő után már vágyni fogod, hogy bárcsak több lenne köztetek…

- Mi lesz, ha nem működik?

A kocsi megállt, és Nori kinyitotta az ajtót, hogy kisegítse a fiút. Abe-san azonban még egy mondat erejéig visszatartotta.

- Az élet rövid, fiam! Hát, ne félj cselekedni!

Jouji zavaros fejjel szállt ki. Otthon volt. Az Ichiyama ház előtt. Felnézett a magasba. Nézte az ismerős ablakokat. Milyen furcsa. Alig pár hét alatt az otthona lett, pedig előtte elképzelni sem tudta, hogy a Sakara-házon kívül máshol is éljen. Persze, tudta jól, hogy miért, ki miatt.

- A dolgozószobában van – mondta halkan Nori.

- A táskádat majd én felviszem – vette el tőle a cuccát Genjo.

Abe-sama autója kifordult a birtokról.

- Félek. Nem tudom, mit érzek…

Nori komolyan bólintott.

- Ne hidd, hogy ő nem fél. Soha… nem szerették igazán. Abe-samának sokat jelentett a kapcsolatuk, de neki ott volt a felesége. Soha senki nem töltötte be úgy a szívét, mint te.

- Alig pár hete ismerjük egymást.

- Lesz egy életetek, hogy ezen változtassatok – szólalt meg mély hangján Genjo.

- Tényleg megölte az anyámat?

- Kevésbé szereted őt, hogy megtette? – Nori-nak meg sem fordult a fejében, hogy szépítse a dolgokat.

Jouji lehunyta a szemét, majd döntésre jutva, felrohant a lépcsőn. A dolgozószobába már szokásosan szélvészként érkezett. Kenichi arca azonnal felderült, amikor meglátta.

- Szia! Mégis hazajöttél?

Jouji megállt az ajtóban. A férfi olyan boldognak tűnt. Miatta. Hogy lehetett ilyen vak? Hogy nem vette észre?

- Szerelmes vagy belém?

- Mi? – Kenichi lassan felemelkedett a székből. – Honnan…?

- Abe-sama mondta.

- Mikor beszéltél vele?

- Ő hozott haza.

Kenichi vonásai megkeményedtek.

- Mit mondott még?

- Igaz, hogy ha megszakítod vele a kapcsolatot, elveszted a család támogatását, és veszélybe kerülsz?

- Benne van a pakliban – ismerte el kelletlenül a férfi.

- Akkor azt akarom, hogy ne tedd! Nem veszíthetlek el!

- Jouji… - Kenichi értetlenül rázta a fejét. – Miket mondott neked Abe-san?

- Hogy megölted az anyám.

A férfi arcából kifutott a szín. Megkapaszkodott az asztal szélében.

- Én…

- Tudom, hogy te tetted… Értem csináltad, és magad miatt.

- Jouji…

- Nem szeretlek kevésbé, hogy megtetted.

Kenichi szeme tágra nyílt, amikor rádöbbent, mit mondott a fiú.

- Te…

- Szeretlek! Nem tudom, hogy boldoggá tudlak-e tenni, amikor még fiatal vagyok, és fogalmam sincs, mihez kezdek a jövőmmel. De azt a jövőt veled akarom megélni. – Minden bátorságát összegyűjtve elindult a férfi felé. – Rossz tapasztalataim vannak a férfiakkal, de benned megbízom. Te soha nem fogsz bántani.

- A barátnőd…

- Szakítottam vele. Nem szeretem. Eleinte nem értettem, miért ragaszkodom annyira hozzád, de amikor azt hitte az az eladó, hogy az apám vagy… Nem akartam, hogy az legyél, mert szeretlek! Nem úgy, ahogy egy apát vagy egy nagybácsit illik. Érted?

Kenichi bólintott, mert nem bízott abban, hogy képes kinyögni egy érthető szót is.

- Szeretlek! Te vagy az én menedékem, a jövőm! – Odaért a férfi elé, felnézett rá. – Lehet, hogy fiatal vagyok hozzád, de azt akarom… hogy próbáljuk meg!

Mindenre számított, csak arra nem, hogy a férfi a fejét rázva elhátrál előle.

- Nem lehet…

- Miért nem? – Jouji szívébe késként hasított a fájdalom.

Kenichi csak ingatta a fejét.

- Nem… Bántani foglak…

- Tudom, ki vagy, milyen vagy. Soha nem tudnál bántani!

S ekkor a férfi egyenesen a szemébe nézett. Tekintete mélyén vad vágy kavargott, vadállati éhséggel pillantott rá. Jouji megdermedt.

- Látod? – Kenichi keserűen felmorrant, majd kirohant a szobából.

Jouji végiggondolta, mit kellene tennie.

Fél? Igen.

Mi lesz, ha elveszíti a férfit? Fájni fog.

Túléli majd? Biztosan.

Túl akarja élni? Nem.

Megfordult, és a férfi után szaladt. A hálószobában talált rá, ahol fel-alá járkált.

- Menj el! – dörrent rá, de ezúttal nem ijeszthette el. Jouji határozottan odalépkedett elé, s most végre meglátta a vágy mellett a félelmet is. Őt félti magától. Bolond!

- Szeretlek! – mondta, s minden érzelmét belesűrítette ebbe az egy szóba. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, aki úgy dermedt meg, ahogy az őz a fényszóró előtt. Megcsókolta, de végig a szemébe nézett. Újra és újra megtette, hozzásimult, hagyta, hogy a vágy uralkodjon az esze felett. Félt, igen, de a férfiért képes legyőzni azt. – Szeretlek! – lehelte az ajkakra tízszer, százszor, mire végre megérezte, ahogy erős karok fonódnak a dereka köré, és emelik a magasba. Felnyögött, amikor Kenichi viszonozta a csókját, és elakadt a lélegzete, amikor a férfi birtokba vette a száját. Érezte a vágyát, de a félelme már elszállt. Megbízott benne. Nem fogja bántani, vigyáz rá. Felmosolygott rá, amikor a férfi óvatosan letette az ágyra.

- Szeretlek!

- Meg sem érdemellek… - Kenichi a mellkasára hajtotta a fejét.

- Szeretlek! – Jouji nagy bátran átkulcsolta a lábával a derekát, és a hajába markolt, hogy felhúzza magához. – Szeretlek! – motyogta, ahogy csókot lehelt az arcára.

Kenichi egész teste megfeszült. A keze ökölbe szorult a fiú feje mellett.

- Nem fogok tudni uralkodni magamon, ha ezt csinálod… - sóhajtotta fájdalmasan.

Jouji félrebillentette a fejét, a haja szétterült a takarón.

- Nem is kell. Azt akarom, hogy úgy szeress, ahogy mindig is akartál. Szabadon. Őszintén. Korlátok nélkül.

Kenichi még levegőt sem vett, majd amikor mozdult, Jouji végre megtapasztalhatta, mekkora erővel fogta vissza magát eddig. A vágy úgy robbant benne, hogy felkiáltott, de ugyanolyan mohón viszonozta a férfi csókját, ahogy az csókolta. Nem félt, nem volt többé oka rá. Rábízta magát, és hagyta, hogy azt tegyen vele, amit csak akar.

Kenichi legnagyobb szenvedélye közepette is úgy bánt vele, akár egy babával. Gyengéden levetkőztette, simogatta, csókolta. A csúcsra űzte, magához ölelte. A nevét suttogta, de a bűvös szót nem mondta ki. Jouji azonban türelmes volt, és nem sürgette. Magához ölelte, és a vállába harapott, amikor a testébe hatolt. Csókolta, amikor a férfi visszakozott volna, és a testét emelte hozzá, hogy teljesen magában érezze. Felnyögött, felszisszent, amikor a férfi feltérdelt, és magára emelte, olyan mélységekbe hatolt, ahol a vágy őrjítő forrósággal tombolt benne. A lábait a férfi dereka köré fonta, ívbe feszült a teste, ahogy elérte a kéj csúcspontját. S akkor meghallotta a sóhajként, csak az ő fülének szánt szót.

- Szeretlek!

Megkönnyebbült könnycsepp szabadult el a szeméből, de ő mosolygott, és a férfira pillantott, aki sebezhető arccal, lelkének lecsupaszított vázával bámult vissza rá.

- Én is szeretlek!

Kenichi magához szorította, a nyakába temette az arcát. Nem mozdultak. Összetartoztak. Egy testként, egy lélekként.