5. Rablók

5. Rablók

Ebéd után újra elindultak. Diana és Draco hallgatag volt. Varnor Halfgarról ábrándozott. Pacsmag és Lina viszont veszekedtek. Nem tudták annyiban hagyni ugyanis, hogy Kotta Lina több pénzt gyűjtött, mint az ifjú vándorfestő. Acsarkodásukat végül Diana szakította félbe.

- Elég volt! Csodáljátok egymást, a fákat, a… mit tudom én, de fogjátok be!

Pacsmag vicsorgott.

- Te ezt nem értheted.

- Inkább te nem – vágott közbe Lina. – Az üres fejeddel.

Draco szemügyre vette őket a csuklya takarásából. Elgondolkodó hangja magára vonta két ellenfél figyelmét.

- Nem értelek titeket! Eddig olyan jól megvoltatok egymás társaságában, most pedig pár ezüst miatt egymás torkának estek.

Kotta Lina csípőre tette a kezét.

- Na, én ezt a te helyedben nem mondtam volna – sivította. – Te könnyen beszélsz az aranyaddal. De mi még csak nem is álmodhatunk jobb életről. Nekünk ezek az ezüstök az életet jelentik.

Draco szeme megvillant. Hátralökte a csuklyáját. Tekintete villogott.

- Igazán? Ha az életet jelentik, akkor egész jól eltékozoljátok őket. Mert lenne lehetőségetek egy jobb életre, ha igazán akarnátok. De ti már az elején azt mondjátok, úgy sem lehetséges. Megölnétek egymást pár ezüstért, s közben nem veszitek észre, mit tesz veletek a pénz. Lehet, hogy nekem arany húzza a zsebemet, de mégis irigylem a ti életeteket, mert lehet, hogy nincs pénzetek, de legalább boldogok vagytok. Másnak még annyi sem jut, mint nektek, ti pedig panaszkodtok. Vegyétek észre magatokat! Rosszabbak vagytok, mint egy uzsorás!

Csend borult a kis csapatra. Varnor lassan bólintott.

- Draconak igaza van. Bolondok vagytok.

- Nem is ezt mondta! – sziszegte Lina felháborodottan.

- De ez volt az értelme! – vont vállat egykedvűen a vén zsoldos.

- Diana, mondd meg neki, hogy nincs igaza – mordult fel Pacsmag is.

Diana azonban a fejét ingatta.

- Sajnálom, de nem tehetem. Egyetértek vele. Veszekedtek a pénzen, ami úgyis csak pár napra elég. Barátok vagytok vagy nem? Vagy ti a barátságot másképp értelmezitek, mint mi? – billentette oldalra Diana a fejét, s úgy méregette őket, mintha különleges bogarat vett volna szemügyre.

Kotta Lina és Pacsmag elszégyellték magukat. Bizonytalanul egymásra pislogtak.

- Béke? – mormolta a festő.

- Béke – bólintott Lina.

Kezet fogtak. Diana elégedetten szemlélte őket. Draco rájuk szólt.

- Jöttök már? – kérdezte hűvösen.

A csuklyája újra a helyén volt, eltakarta az arcát. De Diana mégis biztos volt benne, hogy fehér fogak villanását látta, hogy a szája mosolyra húzódott.

Elindultak.

Éjszakára letáboroztak egy mező szélében. Vadul süvített a szél, tüzet gyújtani nem mertek. A védelmet adó fák elérhetetlenül messze nyújtóztak az ég felé. Hideget ettek, amit még Halfgar csomagolt nekik az útra. Hallgatagon majszolták a kacsasült maradékát. Fáztak és rossz érzéseik voltak. Draco a szokásosnál is nyugtalanabb volt. Többször felállt és körbenézett. Nem mondta meg, mit keres, a többiek pedig nem kérdezték.

Amikor lefeküdtek, Lina Pacsmag mellé került. Összebújtak. Varnor összébb húzta köpenyét. Legnagyobb meglepetésére Draco odaadta neki saját takaróját, így öreg csontjai valamivel védve voltak a hideg ellen. Diana egyedül vacogott a helyén, s már mindenki aludt, amikor őneki már a fogai is csikorogtak. Draco, aki őrt állt, letérdelt melléje.

- Jól vagy? – hajolt egészen közel hozzá.

- Semmiség – nyekeregte a lány. – Csak egy kicsit hideg van.

Draco a fejét ingatta.

- Ha tudom, hogy ennyire fázol, nem Varnornak adtam volna a takarómat.

- Ne izgulj, túlélem – legyintett a lány.

A szél újult erővel támadt, Diana magzatpózba gömbölyödött. Draco mormogott valamit, aztán elkezdte levenni a köpenyét.

- Mit csinálsz? – mormolta a lány.

- Így nem fogsz annyira fázni – mondta a férfi.

Diana tiltakozott.

- Lehet, te viszont reggelre megfagysz, ha ilyen marad az idő.

Draco tétovázott. Belehallgatózott a szélbe, majd újra minden figyelmével a lány felé fordult. Végül nem látván más lehetőséget – bízva jó hallásában – Diana mellé feküdt.

- Mit csinálsz? – nyögte a lány.

Draco hátulról átölelte, s addig ügyeskedett, míg a lány takarója s a saját köpenye rájuk nem borult. Karját a lány feje alá csúsztatta, arcát pedig a hajába temette.

- Így egyikünk sem fog fázni - mondta.

Diana már most érezte a férfiból áradó kellemes meleget, de hát nő volt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – sóhajtotta, s közelebb fészkelődött Dracohoz. Kezdett átmelegedni. A férfi halkan felnevetett. Hangja a lány füle mögül jött, Diana megborzongott.

- Ne aggódj az erkölcseid miatt. Vedd úgy, mintha itt se lennék.

Diana tudta, hogy ez lehetetlen lenne. De a férfiból áradó hő megnyugtatta. Elálmosodott.

- Fázol még? – mormogta a fülébe Draco.

Diana teste elernyedt. Keze a férfiéra csúszott. Összefonódtak az ujjaik.

- Már nem – suttogta álmosan. – Egészen jó így.

Draco újra nevetett, s Diana elaludt. Biztonságban érezte magát, s álma most először nem Drionról szólt.

Arra riadt, hogy Draco megmoccan mellette. Mivel szorosan összebújva feküdtek, Diana borzongva érezte a kettejük közé szökő hideget. Azonnal kiment az álom a szeméből, amikor Draco egészen a füléhez hajolt.

- Diana, ébredj! Vendégeink vannak – mormolta alig hallhatóan.

Diana éles szemmel pillantott körbe. A hold az égen ezüstös fényben ragyogott, egészen világos lett tőle a környék. A szél még mindig száguldva vágtatott fel s alá.

- Hol? – súgta vissza a férfinak.

- Varnor mögött – felelte Draco nyugodtan. Kezét Diana csípőjén nyugtatta, s egyáltalán nem látszott idegesnek.

Diana már látta őket. Kúszva, görnyedten közeledtek hozzájuk a magas fűben. Négyen voltak. Fiatalok, erősek, fegyvereik élén táncot járt a hold sápadt fénye.

- Kik lehetnek? – találgatott.

Draco megrántotta a vállát.

- Rablók.

- De nekünk nincs is pénzünk – súgta Diana.

Draco megszorította a lány csípőjét.

- Nekem van, ahogy Linának és Pacsmagnak is.

- Akkor most mit csinálunk?

- Így nem tudok támadni. Mögötted vagyok – szívta a fogát a férfi. – Van egy ötletem, de ahhoz kell a segítséged.

- Csak csináld – mormogta Diana. Ujjai erősen markolták a kardját, de íja és tegeze Draco háta mögött volt. Ahogy a férfi szeretett volna elébe kerülni, ő úgy szeretett volna Draco háta mögé jutni.

Mégis megmerevedett, amikor a férfi fölébe került. Testsúlyával a földnek szegezte, s ő még levegőt venni sem mert ijedtében.

A férfi ajka a nyakán kalandozott, miközben neki a torkában dobogott a szíve.

- Mit csinálsz? – nyekeregte dermedten.

- Tedd a kezedet a csípőmre és húzd le a takarót. Nem akarom, hogy útban legyen – harapdálta a fülét Draco. – És légy szíves, csinálj valamit. Nyögdécselj, sóhajtozz, mit tudom én. Így nem tudjuk átverni őket.

Maga Diana lepődött meg a legjobban, amikor engedelmeskedett. Felcsúsztatta kezét a férfi vállára s onnét a derekára. A takaró a földre csúszott, már csak Draco köpenye takarta őket. De hogy mi egyebet csináljon, arról fogalma sem volt. Ekkor a férfi belecsípett a combjába. Halkan felnyögött, s már éppen lekevert volna neki egyet, amikor érezte, hogy bal kezébe Draco belecsúsztatja az íját. Majdnem elsírta magát. Ez a fickó mindenre gondol.

- Feszítsd meg magad – utasította a férfi. Megtette. Az arca lángolt, s igen nagy erőfeszítésébe került, hogy a rablókra koncentráljon. Felnyögött, a férfi keze a csípőjére csúszott. Draco szája váratlanul az ajkára tapadt. A tekintetük találkozott.

- Most – suttogta a szájába a férfi, aztán felemelkedett róla. Köpenyét átdobta a vállán, hogy ne legyen útban és Varnor felé lendült. Egyetlen hatalmas ugrással szelte át a levegőt. Mire Varnor mögött földet ért, Diana már felhúzta íját, és helyére tette nyilát, s feltérdelve célzott. Elkiáltotta magát.

- Rablók! Ébresztő!

Pacsmag és Lina egy emberként termettek talpon. Mindkettőjük kezében tőr villant. Varnor is felugrott, majd félrelépett, amikor látta, hogy útban van Dianának. Kardját felemelve állt Lináék mellé. Nem kellett a segítsége, ezt azonnal látta. Draco egyet már a földre döntött, kardjának markolatával vágta halántékon. A másik három egyszerre támadott rá, de nem bírtak vele. A férfi gyors volt és nem tudták bekeríteni sem. Kettőt le is fegyverzet, mire észbe kaptak, de a harmadik ravasz volt. Draco háta mögé került, elhajította tőrét. Azt már nem látta, hogy célba ér-e, mert Diana nyila egyenesen a szívébe hatolt. Lina felsikoltott, Pacsmag és Varnor felkiáltott. Draco megperdült. A kés elől kitérni már nem tudott. Kardját leeresztve tartotta, késő lett volna, ha azzal akarja eltéríteni. A szeme fellángolt és mindenki legnagyobb meglepetésére a tőr megtorpant a levegőben. Szó szerint. Aztán Draco egyszerűen leütötte a kardjával. Csend lett.

Az volt az igazság, hogy mivel félhomály volt, mindegyikük azt gondolta, hogy biztosan rosszul látta. Diana odarohant a férfihoz. Végigtapogatta, mielőtt Draco megállíthatta volna.

- Hál Istennek! Nem esett bajod! – sóhajtotta megkönnyebbülten.

Draco szelíden nézett le rá.

- Hiányoztam volna?

Szemernyi gúny sem volt a hangjában és Diana fülig vörösödött. Áldotta az éjszakát, bár Draco szemeit becsapni nem tudta.

Lina belerúgott a halott rablóba.

- Szemét!

Varnor a két fegyvertelen fickót tartotta szemmel, míg Pacsmag az eszméletlent próbálta magához téríteni. Nem sok sikerrel.

- Mi legyen velük? – emelkedett fel.

Diana tanácstalanul vállat vont.

- Fogalmam sincs. Draco?

A férfi a két rablóhoz lépett. Elkapta a tekintetüket.

- Hány embert öltetek meg? – tette fel váratlanul a kérdést.

- Nem hagyhattunk tanúkat – mormolta az egyik.

Lina megborzongott és Pacsmaghoz bújt.

- Szörnyetegek – szipogta.

Draco lehajtotta a fejét.

- Legszívesebben megölnélek titeket – mordult.

Társai összerándultak a hangjából kihallatszó hidegség hallatán. Diana a férfi karjára tette a kezét.

- Szükséges? – kérdezte.

- Nem fognak leállni – felelte Draco halkan. Diana megesküdött volna rá, hogy szomorúságot hall a hangjában.

A két fickó nyugodtan állt. Láthatóan nem ijedtek meg a halál gondolatától. Draco felpillantott.

- Vigyétek társaitokat és menjetek! – csattant a hangja. – De ha legközelebb is így találkozunk, halottak vagytok – tette hozzá hidegen.

Lina, Pacsamg és Vranor gyűlölködő pillantással mérték végig a rablókat. Egészen addig néztek utánuk, amíg el nem tűntek sem elől. Majd Lina tíz körömmel ugrott Draconak.

- Miért engedted el őket? Gyilkosok voltak!

Diana elkapta a lány csuklóját.

- Te talán képes lettél volna átvágni a torkukat? – érdeklődött lebiggyedő ajkakkal.

Kotta Lina lehajtotta a fejét.

- Ne haragudj! Csak azt hiszem, nagyon megijedtem.

Pacsmag átkarolta a lány vállát.

- Mindannyian megijedtünk. Köszönjük. Nélkületek már rég halottak lennénk.

Varnor bólintott.

- Sajnos már az én hallásom se a régi – panaszkodott.

Diana arra a pontra nézett, ahol a halott rabló feküdt. Megrázkódott, majd vidámnak szánt mosollyal a többiek felé fordult.

- Még korai lenne útnak indulnunk. Feküdjünk vissza.

Mindannyian beleegyeztek, s közben szidták a szinte téli hideget hozó szelet. Kis táboruk lassan újra elcsendesedett.

Diana az eget bámulta. Fázott, de ez most nem érdekelte. Más járt a fejében.

Draco melléje telepedett. Az oldalára feküdt, kezét a lány hasára tette, karját a feje alá csúsztatta, köpenyét magukra terítette.

Nem kérdezett semmit a lánytól, jól tudta, mit jár a fejében.

- Köszönöm – mondta halkan.

Diana ránézett. Az arcuk egészen közel volt egymáshoz.

- Megöltem – lehelte fájdalmas hangon.

- Megérdemelte – felelte Draco határozottan.

Diana feléje fordult, az orruk szinte összeért.

- Nem vagyok Isten, hogy ítéljek mások felett – sóhajtotta.

Draco megérintette az arcát.

- Néha fájdalmas döntéseket kell hoznunk. Ilyen az élet.

- Nem akartam megölni – állította a lány.

- Tudom. Ha hibáztatni akarsz valakit, hibáztass engem. Ha jobban odafigyelek, nem kellett volna megölnöd.

Diana elgondolkozott. Draco már azt hitte, elaludt, amikor válaszolt.

- Azt hiszem, ennek így kellett lennie – vélte csendesen. – A sorsunkat nem tudjuk elkerülni.

Draco elmosolyodott. Nem felelt.

- De azért biztosan álmodom róla – szomorodott el a lány.

Draco közelebb vonta magához.

- Nem fogsz – ígérte. S igaza lett. Diana nyugodtan végigaludta a még hátralévő éjszakát, ahogy a többiek. Csupán Draco nem aludt. Vörös szeme Dianát szemlélte, de füle minden apró neszt meghallott.