5. fejezet

5.

 

            Odakint sötét felhők gyülekeztek, amitől Leslie-nek rosszkedve lett. Zsebre dugott kézzel ácsorgott az ablaknál, és az alatta elterülő várost figyelte. Lenyűgöző volt ilyen magasból szemlélni a felhők vonulását, ám ez sem tudta jókedvre deríteni.

Két napig volt távol, közben volt ideje gondolkodni. Esténként beszéltek Iannel telefonon, most, hogy nem voltak olyan közel egymáshoz, mintha meg sem történt volna az együttlétük itt a nappali kanapéján. Márpedig a testén határozottan érezte, hogy nem álmodott. Megborzongott, akárhányszor meghallotta a hangját. Tegnap este kifejezetten merevedése támadt, miközben beszélgettek, és Ian emlékeztette rá.

Nem tudta, mihez kezdjen. Kedvelte Iant, de nem volt belé szerelmes. Igaz, hogy Sophie miatt most éppen nőgyűlölő szakaszban volt az élete, viszont ez nem jelentette azt, hogy képesnek érezte magát arra, hogy belevágjon egy meleg kapcsolatba. Tudta, hogy ezt meg kell beszélnie Iannel, és kicsit tartott a fogadtatástól.

A telefon hangjára felsóhajtott. A biztonsági szolgálatnál jelezte, hogy vendéget vár, így valószínűnek tartotta, hogy Ian az. Nem tévedett.

- Mr. Conrad, a vendége megérkezett.

- Köszönöm, Peter. Küldje fel, kérem!

- Igenis, uram. Szép estét!

- Köszönöm, Peter. Magának is.

Sört nyitott, bekapcsolta a tévét. Nem talált kedvére valót, így inkább a sportcsatornán hagyta. Valami kosárlabda mérkőzés ismétlését adták, de nem rajongott a kosárlabdáért, ezért oda sem figyelt. Kis idő múlva inkább kikapcsolta. A kopogásra odasétált az ajtóhoz, és beengedte a férfit.

- Szia!

Ian ma kicsit elegánsabban nézett ki, mint egyébként szokott. Állítólag valami születésnapi bulin volt, ahol kötelezővé tették az öltönyt. Nagyot nyelt. Nem állt neki rosszul, kiemelte az alakját, a sötétszürke pedig tökéletesen illett a szeméhez, amiben visszatükröződött a kinti rossz idő.

- Szia! Jól nézel ki.

- Köszönöm. Más, mint a póló-farmer.

- Ebben egyetértünk. Gyere be!

Ian kilépett a cipőjéből, és felnyögött, amikor meglátta a felbontott sörösüveget.

- A megmentőm vagy! Szomjan akartam halni – nyögte, miközben felmarkolta az egyiket, és egy húzásra megitta majd’ a felét.

- Nem adtak inni?

- Jay vega és antialkoholista.

- Értem. Kérsz enni?

- Nem, a saláta igazán finom volt. Elkértem az öntet receptjét, valamikor elkészítem. – Kibújt az öltönyből, és kettőt kigombolt az ingen. Elégedetten felsóhajtott, majd lehuppant a kanapéra, és elterült. – Most sokkal jobb. – Leslie-re nézett, a homlokát ráncolta. – Valami baj van?

- Nem, csak fáradt vagyok.

- Mondtam, hogy nem muszáj ma találkoznunk, ha nem akarod.

- Te akartál látni?

- Milyen kérdés ez?

- Csak mióta lefeküdtem veled, nem erőlteted, hogy láss. – Leslie tudta, hogy hülyén viselkedik. A nők vágnak ilyesféle hisztit, de a tudatalattija azt sugallta, ha összevesznek, könnyebb lesz véget venni ennek a fura kapcsolatnak.

Ian arcáról eltűnt a mosoly, a szeméből a kedvesség.

- Előtte sem nyomultam, mert tudtam, hogy rosszul éreznéd magad. Vagy tévedek?

- Nem.

- Akkor meg mi a francról beszélsz? – Ian kiegyenesedett ültében. – Munka miatt leléptél két rohadt napra, én megértő voltam, és ez a jutalmam? Tudom, hogy mennyire fontos a munkád. Elfogadtam, hogy jelen pillanatban, akármi is történt közöttünk, én maximum a második lehetek. Hiányoztál, és ha tudni akarod, kevés híja volt, hogy nem tepertelek le az előszobában, de megint csak tekintettel voltam rád. Ezek után hozzám vágod, hogy nem akarlak látni?

- Nem pont erre gondoltam!

- Akkor mire? – Ian nem volt buta, összeszűkült szemmel méregette. Amikor félrenézett, mély levegőt vett. – Újra összejöttél Sophie-val?

- Dehogy!

- Akkor mással?

- Nem!

- Akkor?

Leslie a hajába túrt, majd zsebre dugta a kezét. Legszívesebben átkarolta volna magát, de az a védekezés jele lett volna.

- Sokat gondolkodtam kettőnkről. Úgy érzem, hogy ez nem fog működni. Mármint a kapcsolatunk. A két hét utáni kapcsolatunk. Az egy dolog, hogy lefeküdtem veled, kellemes volt, szép volt, jól éreztük magunkat, de nem hiszem, hogy én… készen állok felvállalni téged, vagy magamat. Az egy dolog, hogy játékból megteszem. – Odasétált az ablakhoz, hogy ne kelljen látnia Ian elsötétülő arcát. – Nem vagyok meleg. Soha nem voltam az, nem is leszek. Sophie miatt önbizalomhiánnyal küszködök, igaz, és te szabadságot adtál annyiból, hogy nem kellett semmit bizonyítanom. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Ám ez csak ideiglenes. Holnap megérkeznek a szüleim, előadjuk a nagyjelenetet, és utána minden megy tovább a maga útján.

- Komolyan így döntöttél?

- Sajnálom.

- Legalább nézz rám, miközben hozzám beszélsz!

Leslie az üvegben bámulta. Soha nem látta ilyen mérgesnek. Szívesebben nézte volna az odakint tomboló vihart, az kevésbé tudta megsebezni, mint Ian a sötétkék tekintetével. Megfordult.

- Rettentően sajnálom, hogy rosszul kezeltem a helyzetet.

- Ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. – Ian lassan felállt, és elindult feléje. – Kicsit felhúztál, maradjunk ennyiben. Azok után, ami köztünk történt, képes vagy ezt mondani nekem?

- Ian…

- Egy kurva szót se szólj! – Ian érezte, ahogy a düh végigáramlik benne. Tudta, hogy hibát követ el, de annyira csalódott volt. Leslie most úgy állt a nappali közepén, távolságtartóan, mintha idegenek lettek volna. – Reménykedtem, bassza meg! Reméltem, hogy te más vagy! Igaz, egyszer sem tettél felelőtlen ígéreteket, de úgy éreztem, alakul valami.

- Kedvellek, és maradhatunk barátok…

- Azok után, hogy megdugtalak a kanapén?

Leslie elvörösödött, és ezúttal összefonta a mellkasán a karját.

- Beszélj tisztességesen velem!

- Különben mi lesz? Kidobsz? – Kihívóan felvetette a fejét. – Szükséged van rám, hogy borsot törj anyádék és az exed orra alá!

- Ez igaz, de attól még nem kellene ordibálnunk egymással.

Ian nagyot nyelt, a vállánál fogva nekilökte az üvegnek, hozzászorította. A feje mellett nekitámaszkodott, közvetlen közelről nézett az arcába.

- Nem kell, valóban – adott igazat neki keserűen. – Nem tehetek róla, hogy csalódott vagyok. Az én hibám, persze. Nem szokásom heterókkal kezdeni, ez alapszabály, hiszen könnyen meggondolhatják magukat, meg a legtöbbje gyáva seggfej, akinek csak akkor vagyok jó, ha titokban dugom.

- Én nem…

- Persze te ebben is más vagy, hiszen neked pont az ellenkezőjére kellettem, hogy ország-világ előtt mutogathass. Átverd a családodat, undort kelts a volt csajodban. Agyament ötlet, de tény, azóta nem hallani arról, hogy impotens vagy. Okos húzás volt!

- Kérlek…

- Tudom, hogy gyerekesen viselkedem! Kedvellek, vonzódom hozzád. Reméltem, hogy te más vagy. – Lehunyta a szemét, egy pillanatra igazán elkínzottnak tűnt. – Pedig te is csak egy gyáva nyuszi vagy…

Leslie sötétbarna szeme feketének tűnt, a keze ökölbe szorult.

- Nem vagyok gyáva nyuszi! – A mellkasára tenyerelt, és arrébb taszította. – Miért nem vagy képes megérteni, annak ellenére, hogy kedvellek, elképzelni sem tudom, hogy szerelmes legyek beléd! Talán az jobb lenne, ha hitegetnélek, aztán elhagynálak egy nőért? Legyek ugyanolyan, mint az összes többi férfi az életedben?

- Nem mind hagyott el másért.

- Nem érdekel, Ian! Én nem akarok neked hazudozni, mert ahhoz túlságosan tisztellek.

Ian döbbenten pislogott. Sokféle érzelem fűzte sokféle férfihoz, de egy sem mondta neki, hogy tiszteli. Azt igen, hogy kedveli, viszont nem tudja elképzelni vele az életet, vagy azt, hogy talált mást; oh, megannyi változat volt már szakításkor. Ám egy sem mondta, tiszteli annyira, hogy nem áltatja. Leslie ziháló mellkassal állt vele szemben, dühösnek látszott, a haja kócos volt, számtalanszor túrhatott bele, míg ő ideért. Veszettül jóképű volt, most jött rá, hogy áll a farka, amióta csak elkezdtek veszekedni. Lehetett valami a szemében, mert a férfi a homlokát ráncolta, és hátrálni próbált egy lépést, de csak még jobban az üveghez tapadt.

- Azt hiszem, most jobb lesz, ha elmész!

- Tényleg gyáva vagy.

Dühös szikra volt Leslie szemében a válasz. A háta mögött nagyot villant az ég, keretet adott karcsú alakjának, ami annyira csábította. Hatalmas dörrenés rezegtette meg az épületet.

- Beérem annyival, amennyit a két hét leteltéig nyújtani tudunk egymásnak.

- És ha én nem akarom? – Késő volt, Ian jól látta a férfi nyakán pulzáló ereket, amik szavaknál ékesebbül bizonyították, ő sem hagyta hidegen Leslie-t. Utána nyúlt, amikor el akart menni mellette, visszapenderítette az ablakhoz, aztán a karját lefogva mohón megcsókolta. Erre vágyott, amióta belépett az ajtón, de nem merte letámadni, nem akart erőszakos bunkónak tűnni. Az önuralma eddig tartott, a kedvessége és a gyengédsége szintúgy hamvába halt.

Ezúttal nem csak csókolta, de felfalta a férfi ajkait. Habzsolta, akár az édes süteményt kiskorában, a nyelvével szította fel benne a tüzet, hozzásimult, a térdével szétfeszítette a lábát, és az ágyékának dörgölőzött. Beleharapott előbb az alsó, majd a felső ajkába, nem törődve vele, hogy fájdalmas szisszenés a válasz.

- Hagyd abba! – tört ki Leslie-ből, amikor egy pillanatra elvált tőle, hogy végre levegőhöz jussanak.

- Áll a farkad, szóval ne merészeld nekem azt mondani, hogy nem akarod!

- Pedig képzeld, nem akarom! Nem akarlak! Nem így, nem most! Sőt, sehogy!

- Akkor miért nem próbálsz meg kiszabadulni? Férfi vagy, nem egy gyenge nőcske, nem igaz?! Mégsem mozdulsz, a szíved úgy ver a bordáid alatt, mint egy gőzkalapács. Azt hiszed, nem érzem? – Közel hajolt hozzá, a lehelete a férfi megduzzadt száját érte. – Azt hiszed, nem érzem, hogy vágysz rám?

Leslie nem válaszolt, kis habozás után elfordította a fejét. Akkorát dörrent az ég, hogy mindketten összerezzentek. Villámok szabdalták többfelé az eget, olyan volt, mintha körülöttük cikázott volna, sárgára festette a bőrüket. Elsötétült a lakás, már nem látták egymást. Leslie kihasználta Ian pillanatnyi figyelmetlenségét, és kisiklott az öleléséből.

A derekát megragadva rántotta vissza, a mellkasánál fogva szorította az üveghez, a hátához simult. Zihálva álltak, a kinti vihar tökéletesen megtestesítette a bennük dúló érzelmeket. Ian érezte, hogyan feszülnek meg az ing alatt az izmai, és ahogy beszívta az illatát, még soha nem volt senki ilyen csábító. Vágyott rá, hogy elmerüljön benne. Meg akarta dugni, hogy csak az ő nevét tudja nyöszörögni, miközben egyre mélyebbre hatol szűk forróságába.

Végignyalta a tarkóját, az ízét érezve lehunyta a szemét. Hülyeség! Nem csak szexet akart, itt és most nem. Szeretkezni akart a férfival, olyan csúcsokra űzni, amelyek ismeretlenek voltak a számára. Elélvezni akarta látni attól, ahogy benne mozog. A villámok fényénél akarta, hogy elveszítse a fejét, és öntudatlanul vergődjön a karjaiban.

- A francba! – mormolta, és megperdítette a férfit. Az ajkára hajolt, mohón csókolta, az ing alá férkőzött, bejárta a felsőtestét. A fején keresztül rángatta le a ruhadarabját, és Leslie már nem tiltakozott, csak hagyta, hogy eléje térdeljen. Kikapcsolta a nadrágját, levetkőztette. A sötétben csak a körvonalait látta, de ez adott egyfajta plusz izgalmat.    

Felállt, a nyakát csókolta, majd egyre lejjebb haladt. Hosszan időzött a mellbimbóknál, amiket a múltkor elhanyagolt, míg meg nem hallotta Leslie mély sóhaját. Lejjebb ment, a hasát puszilgatta, a köldökébe tévedt a nyelve, miközben a kezével végigsimított a combjain, a lába teljes hosszán. Visszatérdelt elé.

Felidézte, miket művelt már a farkával, rálehelt, ujjaival fogta át. Csókolgatta, először a csúcsát, aztán lenyalta az apró cseppeket, melyek kibuggyantak belőle, pedig még szinte csak az előjátéknál tartottak. A tövéig végignyalta, érezte, mint feszülnek meg a férfi izmai. Felpillantott. A villám fénye tökéletesen kirajzolta előtte Leslie hátravetett fejét, ökölbe szorított kezét. Biztosra vette, hogy összeszorítja a fogát, nehogy egyetlen kis élvezetteli hang is kibukjon azokon a csábító ajkain.

Visszatért a farkához, a golyóit a markába fogta, összedörzsölte őket, s csak nyalta, nyelve apró csapásaival őrjítette tovább a férfit. Az elfojtott nyögés hallatán elnyomott egy mosolyt, és lassan a szájába vette. Először csak félig, majd vissza, aztán teljesen, ezt ismételgette, tenyere alatt remegtek Leslie combjai. Fantasztikus érzés volt, hogy uralma alatt tartja, ennyire fel tudja izgatni.

Az ég úgy morajlott, akárha eljött volna az utolsó nap. Villámok cikáztak, vakították a szemeket, de ők csak egymásra figyeltek. Ian biztosan tudta, hogy a férfi most, ha beleőrülne, sem tudna másra figyelni. Élvezettel játszott vele, egyre gyorsabban hajszolta a gyönyör felé, s jó érzékkel húzódott el tőle ahhoz, hogy Leslie tiltakozva felmorranjon.

Oda sem figyelve rá, felemelkedett, megcsókolta, miközben az ingét gombolgatta, hogy végre összeérjen a bőrük. Majdnem felszisszent, amikor összesimultak. Levegő után kapkodva csókolóztak, aztán megint ellépett a férfitől, és az üveg felé fordította. Hallotta a meglepett szisszenést. Az üveg hideg volt felhevült ágyékának, s ahogy nekitámaszkodott az ablaknak, és kirajzolta a vihar az alakját, Ian érezte, hogyan fogy az önuralma.

A tarkójától indult apró csókokkal lefelé. Bejárta a hátát, ahogy nem sokkal előtte a mellkasát. A segge pont a tenyerébe illett, masszírozni kezdte, míg Leslie meg nem hajolt kissé. Tökéletes póz volt, hogy az ujjai után a nyelvével fedezze fel ezt a részt. Lüktetett a farka, ahogy a kis lyukat simogatta. Érzett némi ellenállást, de csak addig, míg a nyelve át nem vette az ujjai szerepét. Hallotta a meglepett kis nyögést, de nem hagyta abba. Csókolta, nyelvével kényeztette, míg puha nem lett, és könnyedén befogadta az ujjait.

- Megőrültél! – Leslie lihegve támaszkodott az ablaknak.

- Szappan ízed van.

- Tudom, mert lezuhanyoztam, mielőtt jöttél, de… akkor is…

Ian kis időre magára hagyta. Lerángatta a nadrágját, aztán majdnem orra is bukott benne, ahogy az öltönye felé tartott. Káromkodott, végül sikerült megtalálnia a tárcáját, benne az óvszert.

- Nincs nálam síkosító, úgyhogy most egy kicsit másabb lesz – figyelmeztette, amikor a hátához simult.

- A fürdőben…

- Tessék?

- Van a fürdőszobában! – Leslie hangja elfulladt, zavarában vagy a vágytól, Ian nem tudta volna megmondani. Elmosolyodott.

- Számítottál rá, hogy ez történik, ugye?

- Nem, csak… Hagyjuk!

Ian nevetett. Elment a fürdőbe, visszafelé egy hosszú pillanatra megcsodálta Leslie alakját, a vihar tombolása közepette. Odalépett mögé, végighúzta a kezét a gerincén, lankadó kedvét felszította, ahogy simogatta, csókolta. Síkosítót kent az ujjára, mögé térdelt, és óvatosan simogatni kezdte. Először csak a mutatóujjával próbálkozott, majd sorjában még kettő csúszott az egyre táguló lyukba. Leslie zihált, hátrafeszítette a testét.

A hátát ízlelte, míg felhúzta a gumit, és síkosítót kent rá. A csípőjénél fogva húzta magához a megfelelő pózba, és óvatosan belényomult. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, mozdulatlanná dermedt, aztán folytatta, míg tövig nem hatolt belé. Előredőlt, a jobbjával megmarkolta a farkát, nem túl erősen, csak éppen annyira, hogy Leslie lélegzete kihagyjon egy ütemet.

Megint dörrent egyet az ég, hatalmas vihar dúlt odakint, a felhők sötétek voltak, feketék. A villámok az épületek között cikáztak, minden sötét volt, tökéletes aláfestése ennek a vad gyönyörnek, ami lassan kibontakoztatta a szárnyait.

Leslie káromkodott, Ian biztos volt benne, hogy nem hallucinált. Felkuncogott, de elfulladt a hangja, túl erős ritmust diktált ahhoz, hogy képes legyen akárcsak megszólalni is. A férfi ujjai a csuklója köré fonódtak, hátralökte a testét, lassan alkalmazkodott hozzá, néha elfojtott nyögés bukott ki a száján. Látni akarta, ahogy elélvez. A fogát csikorgatva csúszott ki belőle, fordította meg, és a száját habzsolva lassan lecsúsztak a szőnyegre.

Maga alá igazította, feljebb húzta a lábát, majd visszacsúszott belé. Majdnem elélvezett. Leslie puha volt, körbefonta, forró volt, elemésztette. Odahajolt hozzá, a nyelvük találkozott, érezte, hogyan remeg a férfi, hallotta izgatott zihálását. Felnyögve hatolt mélyebbre, észre sem vette, hogy a vihar hangjaihoz alkalmazkodva hatol egyre mélyebbre, majd kijjebb húzódva, aztán újra, még mélyebbre, egyre gyorsuló ütemben.

Levegő után kapkodva kapaszkodtak egymásba, a veríték egybefolyt a testükön, amit a villámok világítottak meg, aranyba burkolva őket tizedmásodpercnyi pillanatokra. Leslie már csak a forróságot, a férfi illatát, és a gyönyört érezte, amely cseppfolyóssá változtatta mindenét. Egyik követte a másikat, mintha nem lett volna megállás, új csúcs felé tartott, talán kiabált is. Már nem tudta, mit művel, milyen erősen szorítja magához a férfit, milyen erővel kulcsolja át a lábaival a derekát, milyen hévvel csókolja.

Lehunyt szemmel vonaglott, bőre verítéktől síkos volt, aztán sötét lett, és csak a lélegzetet elakasztó gyönyör maradt a mély csendben. Tökéletes pillanat volt, egymaguk voltak a világegyetemben, felhők vették őket körül, aztán elkezdett esni az eső, a cseppek hangos koppanással vágódtak neki az üvegnek, és újraindult a világ folyása…

Egyiküknek sem akaródzott megmozdulni.

- Jól vagy? – Ian még a fejét sem emelte fel a kérdéshez.

- Azt hiszem. Mindjárt beindul a generátor, és lesz világítás.

- Ez így most tökéletes.

- Neked. Görcsöl a lábam.

Ian felnevetett. Felemelte a fejét. Gyengéden kitapogatta a férfi arcát.

- Sajnálom.

- Minden rendben. – Leslie hangja beletörődő volt. – Ellökhettelek volna, ha tényleg nem akarom.

- Mi lesz most?

- Ahogy az időt nézem, szerintem egy ideig itt maradsz.

- Tényleg nem bánod?

Leslie sokáig nem felelt. Az előbbi összeolvadásuk kis rést ütött a páncélján. Eldöntötte, hogy ennyi volt, Iantől nem akar semmit, csupán a testének volt képtelen ezt elmagyarázni. Még összefonódva feküdtek a szőnyegen, lüktetett mindenük, a veríték lassan rászáradt a bőrükre.

- Nem akarom azt mondani, hogy minden szép és jó, Ian. Te vagy az első férfi az életemben, és most nem igazán tudok mit kezdeni veled. Nem tudom elképzelni az életem veled, vagy bárki mással, aki nem nő. Komolyan sajnálom, mert kedvellek, de pont ezért hazudni sem akarok.

Ian legördült róla, kiterült mellette.

- Bocs, hogy ilyen hülyén reagáltam. Nem szokásom, csak… én is kedvellek, és reméltem, hogy hajlandó vagy megpróbálni ezt, ha már így működik köztünk a dolog.

Leslie az oldalára fordult, és a feje alá tette a karját. Kicsit fázott, hogy a férfi arrébb húzódott.

- A testiség egy dolog, az érzelmek meg egy másik.

- Milyen hozzáértő lettél hirtelen. – Ian lehunyt szemmel hallgatta az esőt.

- Nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát, amit Sophie.

- Te nem a pénzemért maradnál velem, hanem mert jól összeillünk.

- Az ágyban.

- Most holt komolyan gondolod ezt? – Ian szeme felpattant, átfordult, hogy szembenézhessen vele. – Ne mondd, hogy amúgy nem érzed jól magad velem!

Leslie nem mondta, hiszen nem lett volna igaz. Iannel minden más volt. Lehetett vele semmiségekről beszélgetni, filmekről, politikáról, állatokról. Önálló véleménye volt, nem csak azt szajkózta, amit a tévében vagy a weben látott, olvasott. Szemrebbenés nélkül állt le vele vitázni, és csak nevetett, amikor nem értettek egyet bizonyos dolgokban.

Kedvelte, s éppen ezért remélte, hogy barátok maradhatnak. Hiú reménynek tűnt ugyan, de azért komolyan gondolta. A szex egy dolog volt, szeretőt mindig talál, de olyan barátot, mint Ian, már kevesebbet. Természetesen ott volt a dilemma is, hiszen Ian nem csak a barátja akart lenni. Több annál, és nem érezte, őszintén nem érezte azt, hogy készen áll az ilyesmire.

Hirtelen fényárba borult a lakás, hunyorogva pislogtak. Visszajött az áram, a világításnál másképp festett minden. Leslie felült, felnyögött. Mindene sajgott. A ruhái szanaszét hevertek körülöttük, összekeveredtek a férfi darabjaival. A síkosító flakonja ott hevert mellettük, Ian nem zárta jól vissza, egy kevés kifolyt a szőnyegre. Ian szégyenkezés nélkül nyújtózkodott, mielőtt ő is megmozdult volna. Gondosan összeszedte az óvszert és a csomagolást, majd felállt, és kisétált a fürdőbe.

- Lezuhanyozhatok? – kiáltotta vissza.

- Igen. – Leslie rávette magát, hogy felemelkedjen, és kövesse. – Tiszta törölköző a polcon – mondta, és nekitámaszkodott a mosdónak. – Én is lefürdök, ha végeztél.

Ian nyitotta a száját, biztosra vette, hogy fel akarja ajánlani a közös fürdést, de érzékelhette, hogy nem támogatja az ötletet, mert nem szólt semmit. Leslie a csempét nézte, amíg végzett. Fáradt volt, kezdte érezni, hogy éhes és álmos.

- Felhívom anyut, hogy nem megyek haza. – Ian a haját szárogatta a törölközővel.

- Nem rendelnél valami vacsorát, amíg végzek?

- Megnézem, mi van itthon, és összeütök valamit.

- Köszönöm.

Ian rámosolygott, és kisétált. Megkönnyebbülten betette mögötte az ajtót, és beállt a víz alá. Hosszan állt a forró vízsugár alatt, bár enyhén remegtek a lábizmai, mintha nem bírták volna el a súlyát. Utoljára kamaszkorában viselte meg így a szeretkezés.

Ian már felöltözött, amikor visszament a nappaliba. Rendet tett, a ruháit a kanapéra hajtogatta, semmi más nem utalt arra, hogy mi történt. A konyhaasztalon megterített, kinyitott két üveg sört, az egyiket odanyújtotta neki.

- Anya veled is akart beszélni, de mondtam, hogy zuhanyzol.

- Visszahívjam?

- Nem kell. – Ian elmosolyodott. – Aranyos vagy, de túl fogja élni, ha nem beszél veled.  

- Rendben, ahogy gondolod. Mit eszünk?

- Hát, nem sok minden van itthon, úgyhogy amolyan egytálételt. Lesz benne sok zöldség, némi hús.

- Jól hangzik.

- Remélhetőleg finom is lesz. Hogy érzed magad?

Leslie leült az asztalhoz, és megvárta, amíg a férfi követte a példáját, és lehuppant vele szemben.

- Mintha lefutottam volna a maratont – válaszolta őszintén. – Remegnek a lábaim még mindig. Ne nevess!

Ian a tenyere mögé rejtette a vigyorát, csak hihetetlenül kék szeme csillogott jókedvűen.

- Hozzá fogsz szokni, nyugi!

- Eddig azt hittem, jó az állóképességem.

- Megesik az ilyesmi.

Ian jól szórakozott rajta, de aztán fokozatosan elkomolyodott.

- Hogyan tovább? Reggel le is út, fel is út?

- Holnap megjönnek anyámék.

- Jah, tényleg!

- Beszéltem tegnap anyámmal, már lefoglalt egy asztalt a kedvenc éttermében. Öltöny, nyakkendő kötelező.

- Valahogy sejtettem. Jó lesz az, ami ma rajtam volt, ugye?

- Jó, de ha szeretnéd, elmehetünk vásárolni délelőtt.

- Nem kérek tőled semmit.

- Megmondtam, bármi kell, szólj!

- Te kellesz, de nem kaphatunk meg mindent, nem igaz?! 

- Hányszor kérjek még bocsánatot? Más örülne, ha őszinte lenne hozzá a partnere, vagy nem is tudom, mik vagyunk mi egymásnak.

- Keserű öröm ez, amit most érzek. – Ian megrázta a fejét. – Mindegy, hagyjuk! Eldöntötted, nem tudok rajta változtatni. Mit kell még tudnom a holnappal kapcsolatban?

- Az étteremben találkozunk velük. Közbotrányt fogunk okozni.

- Miért? Nem láttak még ott meleg párt?

- Azt kétlem, viszont anyám ki fog borulni, és olyankor nem igazán ügyel a hangmagasságára.

- Ezt milyen szépen mondtad! – Ian odament a gázhoz, megkeverte a vacsorájukat. – Ezek szerint üvöltözni fog velünk, hogy mindenki hallja majd.

- Valami olyasmi.

- Előre élvezem. Foghatom majd közben a kezed?

Leslie nagyot kortyolt a sörből, mielőtt válaszolt.

- Örülnék, ha végig fognád a kezem. 

- Meg is csókolhatlak?

- Bármit megtehetsz a jó ízlés határain belül.

- Szuper! – Ian visszafordult, és nekidőlt a pultnak. – Tényleg ezt akarod? Jó ideig nem fogod tudni lemosni magadról, hogy meleg vagy, és nem minden nő elfogadó ilyen téren. Megéri, hogy bosszúságot okozz a családodnak és az exednek?   

- Ezen is sokat gondolkodtam, mert még mindig visszaléphetek.

- De?

- De az gyávaság lenne. Belevágtam, és most már végig kell csinálnom.

- Makacs vagy.

- Meg gyáva nyuszi… - jutott eszébe Leslie-nek.

Ian elmosolyodott.

- Az is.

Innentől kezdve egy ideig nem sokat beszélgettek. Leslie visszament az ablakhoz, miután lekapcsolta a lámpát a nappaliban, és a vihart bámulta. Az eső még mindig nagy cseppekben esett, látszott, hogy fúj a szél. Ian megjegyezte, hogy ezt meg tudná szokni, azonban nem várt rá választ, mert azonnal közölte is, hogy elkészült a vacsora.

A sötét nappaliban ettek, csak a konyhából szűrődött át a spotlámpák fénye. A vihart nézték, a villámokat, hallgatták a morajlást. Leslie arról mesélt, amikor először élt át idefent felhőszakadást. Ian nosztalgiázott, kiskorában ugyanis félt a dörgéstől, és olyankor mindig a szüleinél keresett menedéket. Egyszer, talán nyolcéves lehetett, az apjával volt otthon, aki egy bátor kisfiúról mesélt neki. A kisfiú félt a vihartól, ám úgy alakult, hogy le kellett győznie a rettegését, hogy megmentse a szüleit. Már nem is emlékezett rá teljesen, nevetett, de azóta nem félt. Ugyanolyan akart lenni, mint az a kisfiú, és végül sikerült is neki. Legyőzte a félelmeit.

- Mitől félsz a leginkább? – kérdezte Leslie halkan.

Ian félretette az üres tányért, és hátrahajtotta a fejét a háttámlára.

- Attól, hogy elveszítem anyuékat. Tisztában vagyok azzal, hogy előbb-utóbb megtörténik majd, és nem tehetek semmit…

- Mindent megteszel értük, ami emberileg lehetséges.

- Tudom, csak… Nehéz ez. Anyu szívbeteg, eddig kétszer volt infarktusa, s bármikor elérheti egy újabb. S ez nem olyan, mint a cukorbetegség, hogy a megfelelő étrenddel és inzulinnal kordában tartod. Efelett nincs hatalma az embernek. – A férfi kis hallgatás után felsóhajtott. – Te?

- Fogalmam sincs.

- Tessék? Olyan nincs, hogy nem félsz semmitől!

- Miért?

- Tériszony?

- Elég magasan lakom ahhoz, hogy ez ne jöhessen szóba. Különben is, már kérdezted egyszer.

- Tényleg. S mi a helyzet a pókokkal? Anyu fél tőlük.

- Nem félek az állatoktól, hacsak nem nekem kell gondozni őket. Nem hiszem, hogy tudnék eggyel is mit kezdeni.

- Terrorizmus?

- Attól mindenki tart.

- Te most bosszantani akarsz!

Leslie elmosolyodott. A férfi tányérjára tette a sajátját is, majd ő is kényelmesebben elhelyezkedett.

- Nem adod fel, igaz?

- Nem. Biztos van gyengepontod.     

- Mindenkinek van.

- Akkor mi a tiéd?

- Sokáig, még gyerekkoromban attól féltem, hogy csalódást okozok a családomnak – vallotta be.

- És most?

Leslie habozott. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit érzett.

- Kevés barátom van. Van, akivel gyakran összeülünk, mint például John. Mással, például az egyetemi haverokkal félévente, évente találkozunk, de rendszeresen beszélek velük telefonon. Gyakran felmerül bennem, hogy mi lenne, ha elveszíteném őket. – Összekulcsolta az ujjait a hasán. – A magánytól félek. Attól, hogy egy nap egyedül maradok.

- Ez irracionális félelem.

- Nekem mondod? – hördült fel. – Anyámék nem tartoznak a barátkozós emberek közé. Számukra a vagyon és a rang határoz meg mindent és mindenkit, még egymást is. Soha be nem vallanák, hogy magányosak. Én nem akarok ilyen lenni, pedig elég közel járok hozzá. Sophie-t megismerve, azt hittem, kinyílik előttem a világ, ám nem így lett. Neki csak a barátnők számítottak és a pénz. – Ian közelebb helyezkedett hozzá, érezte a teste melegét. – Most kezdek rájönni, hogy semmit sem jelentettem neki, és ő sem nekem. Nem egymással éltünk, hanem egymás mellett, akárcsak a szüleim. Azért nem vettem észre semmit, mert természetes volt, ezt láttam odahaza is. – A férfi felé fordította a fejét. – Nálatok ez teljesen más. Látszik, mennyire szeretitek egymást. Egy család vagytok, odafigyeltek a másikra, támaszul szolgáltok a bajban. Amikor még nem is ismertük egymást, John már akkor azt mondta, hogy téged mindenki kedvel, mert segítőkész és barátságos vagy. Sok barátod van, könnyen magad mellé állítasz bárkit. Én erre képtelen vagyok, de te igen, mert ilyen közegben nőttél fel, a szüleid is ilyenek. Rettentően irigyellek emiatt.

- Figyelj! – Ian megfogta a kezét, és megszorította. – Ne skatulyázd be magad! Nem vagy olyan, mint a szüleid. Anyuék imádnak, és John Altman, meg Sandra, meg még sokan az irodán. – Leslie kicsit hörgött, de azért folytatta. – Higgy egy kicsit jobban magadban!

- Te könnyen beszélsz!

- Azt hiszed? – Ian hangja keserű lett. – Tudod, milyen nehéz volt mosolyogni, viccelődni, bátornak lenni, amikor a hátam mögött mindenki cikizett a súlyom és a másságom miatt? Néha… legszívesebben üvöltöttem volna, nekik akartam menni, megütni őket, hogy ne legyenek ennyire gonoszak, álszentek!

- Mégsem tetted…

- Nem. Nem értem volna el semmit, inkább még keményebben dolgoztam, edzettem, diétáztam. A célra koncentráltam, hogy megmutassam magamnak és a világnak is, hogy nem csak egy kövér buzi vagyok. Azt akartam, hogy ne a látszat alapján ítéljenek meg! Ne csak a hájamat lássák, amit magammal vonszoltam, és amitől néha alig kaptam levegőt… - Elcsuklott a hangja, nagyokat nyelt, míg fátyolosan folytatni tudta. – Nagyon nehéz volt. Volt olyan nap, amikor nem akartam felkelni. Gyűlöltem az egész világot!

Leslie nem tudott megszólalni. Rettenetesen sajnálta a férfit, sejtelme sem volt, mit élhetett át az elmúlt években. Szavak helyett inkább megszorította a kezét, és a vállára hajtotta a fejét.

- Néha azt hiszem, elfelejtettem minden rosszat, de túl mélyek a sebek. – Ian nagyon halkan beszélt. – Anyu szerint felejtsek el mindent, és legyek büszke magamra! Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek hangzik. Szerinte persze csak nincs elég önbizalmam. – Leslie ezen mosolygott. – A rosszabb napokon ugyanúgy szeretnék a takaró alatt maradni, mint régen, mégis felkelek. Próbálkozom társat találni, aki nem csak a külső alapján ítél, mert ha egyszer megint százharminc kiló leszek, nem bírnám ki, ha elhagyna. Na, tessék, itt a másik félelmem. Nem akarok megint meghízni! Nem akarom, hogy a hájam miatt utasítson el valaki, akit kedvelek. Nincs annál megalázóbb és fájdalmasabb…

Leslie döbbenten hallgatta. Eszébe sem jutott, hogy Ian, aki mindig mosolygott, nevetett, valójában mennyire bizonytalan önmagát illetően.

- Szerintem ez nem fog megtörténni. Odafigyelsz magadra, nem igaz?

- Persze.

- Akkor ezen ráérsz akkor aggódni, ha megint százharmincat mutat a mérleg.  

- Neked könnyű.

- Azt gondolod? Mindkettőnknek megvan a maga keresztje… – tette hozzá, de nem fejtette ki. Szomorúnak tűnt.

Ian kis tétovázás után átkarolta a vállát.

- Komolyan itt aludhatok?

- Igen. Van vendégszobám.

- Örültem volna, ha az ágyadat ajánlod fel.

- Gondoltam.

Még egy órát üldögéltek a sötétben, nézték a lassan elvonuló viharfelhőket, hallgatták a csendes eső halk kopogását az üvegen. Ian felajánlotta, hogy elmosogat, de Leslie nem engedte. Bepakolt mindent a mosogatógépbe, és kijelentette, hogy fáradt.

Furcsa érzés volt úgy aludni menni, hogy Ian is vele tartott. Keresett neki egy vadonatúj alsót és egy pólót, majd átöltözött, és kivonult a fürdőbe. Addig keresgélt, amíg talált egy bontatlan csomagolású fogkefét. Meg sem lepődött, amikor a férfi besétált utána, és a legkisebb zavar nélkül belecsókolt a nyakába.

- Fogkefe – mondta, bár nem igazán lehetett érteni, mert éppen fogat mosott. Gyorsan végzett, és kiosont. Ian teljesen természetesen viselkedett, amitől zavarba jött.

Lekapcsolta a lakás többi részében a lámpákat, és visszaballagott a hálószobába. Ian még a fürdőben volt, hallotta a vízcsobogást. Megágyazott, bebújt a takaró alá, és a feje alá tette a kezét. Csak akkor jött rá, hogy ideges, amikor a férfi visszajött, és lefeküdt mellé.

- Nem harapok! – Ian közelebb bújt hozzá, de nem érintette meg.

- Tudom.

- Ettől függetlenül összerezzentél, amikor közelebb jöttem.

- Önkéntelen reakció volt.

Ian nevetett, és az oldalára fordult. Továbbra sem próbálta megérinteni.

- Nálunk ebédelsz holnap? – kérdezte.

- Nem tudom.

Sokáig hallgattak. Leslie-nek kicsit olyan érzése támadt, mintha egyikük sem tudna, akarna mit kezdeni a helyzettel. Lekapcsolta a lámpát, hátat fordított a férfinak. Érezte, hogy Ian finoman hozzáér a hátához.

- Ritkán alszom másnál – hallotta halk mormolását. – Ilyenkor mindig aggódom anyu miatt.

- Apukád ott van vele.

- Tudom. – Ian közelebb fészkelődött, a hátához szorította a homlokát. – De azért aggódom.

Leslie felsóhajtott. Megfordult, és kis tétovázás után átkarolta.

- Nem lesz semmi baja – nyugtatta, mire Ian elmosolyodott. A bőrén érezte a mosolyát, ami valamiért egész jó érzés volt.

- Anyuci pici fiának tartasz, mi?

- Kicsit.

- Csak kicsit?

- Igen. Aranyos tőled.

Ian megint nevetett, átölelte, és nem válaszolt. Kis idő múlva vette észre, hogy elaludt, mégsem érzett magában elég erőt, hogy kibontakozzon a karjaiból. Attól függetlenül, hogy nem egy nő simult hozzá a megfelelő domborulatokkal, Ian tökéletesen illeszkedett hozzá. Amúgy is késő lett volna visszakoznia, miután olyasmiket művelt vele, amikről soha nem gondolta volna, hogy meg fog tenni.

Érezte, ahogy Ian teljesen ellazul, álmában egészen odabújt hozzá, még szorosabban ölelte át. Sophie soha nem volt bújós, mindketten jobban érezték magukat akkor, ha megmaradhattak a saját térfelükön, így egy ideig nem jött a szemére álom. Az estén gondolkodott, habár kezdett rájönni, túl sokat morfondírozik olyasmin, amikre nem volt hatással. Ian ugyanis nem először borította fel a terveit, változtatta meg az elképzeléseit. Mielőtt elaludt volna, felmerült benne, hogy ha Ian ilyen mértékben képes befolyásolni a döntéseit, hogyan lesz képes elküldeni a két hét leteltével?

 

            Az éjszakai viharnak másnapra alig maradt nyoma. Az emberek kerülgették a tócsákat, cipelték az esernyőt a biztonság kedvéért, és aggodalmasan lesték a gomolyfelhős eget. Ian jókedvűen ácsorgott, Leslie-t várta, aki éppen az anyjának vásárolt virágot. Kálát nem tartottak, így rá volt bízva, mit választ, ami feladta neki a leckét.

- Segíthetnél – nézett rá a homlokát ráncolva.

- Nem muszáj minden alkalommal virágot venned anyunak, akárhányszor jössz hozzánk.

- Tudom, de attól még szeretném meglepni valamivel. A kálának is örült a múltkor.

Ez igaz volt, állapította meg Ian elgondolkodva, viszont az volt az igazság, nem akarta, hogy az anyja még jobban reménykedjen. Épp elég volt, hogy tegnap este összetörtek az ő reményei, nem volt muszáj, hogy az anyjának is fájjon a dolog. Miriam odáig volt, amikor telefonált neki, hogy beugranak. Kicsit csalódott volt, hogy nem maradnak sokáig, és nem is esznek, de amikor elmondta, hogy ma kerül sor a nagy beszélgetésre, azonnal megértő lett. Sejtette, hogy mindketten idegesek, ezért csak annyit mondott, hogy várja őket.

Igazság szerint ott tölthették volna a nap nagy részét, ha nem alszanak el. Jócskán délelőttbe fordult már az idő, amikor Ian felébredt. Leslie hozzá simulva halkan horkolt, és ettől egészen jókedve lett. Felkelt, lezuhanyozott, a férfi utólagos hozzájárulásával használta a borotvát, és főzött kávét is. Leslie csak erre ébredt fel, nagy ásítozás közepette botorkált ki a hálóból, és úgy dörzsölte a szemét, mint egy kisgyerek. Kíváncsi volt, mit reagál arra, ha csókkal fogadja, ám meglepetés érte. Leslie még nem tért teljesen magához, így engedelmesen hozzásimult, és viszonozta a csókot. Csupán a bögre kávé után tisztult ki a tekintete, kezdett éberebb lenni, és húzódott vissza a csigaházába.

Nekiállt reggelit készíteni, amíg a férfi elvonult a fürdőbe. Jó félóra múlva tért vissza, frissen borotválkozott, elegáns volt, és távoli. Nem sokat evett, láthatóan a gondolatai teljesen máshol jártak. Nem tette szóvá, inkább leszedte az asztalt, és rendet tett. A nap további részében Leslie visszavonult dolgozni, legalábbis nagyon úgy tűnt, amikor rápillantott, és komoran éppen egy nagyon hosszúnak és hivatalosnak tűnő levelet gépelt. Nem akarta zavarni, így nem kapcsolta be a tévét. A könyvespolcon talált egy krimit, amivel odafészkelődött a férfihoz, és olvasni kezdte. Néha felpillantott, vagy oda sem figyelve megsimogatta Leslie karját, combját. Egy idő után teljesen elmerült a regényben, arra eszmélt fel, hogy a férfi nyújtózkodott, és megérdeklődte, bemennek-e a szüleihez.

S most itt álltak egy virágbolt előtt, Leslie nagy gonddal válogatott, mintha az anyja nem örült volna akár egy szál, a szomszéd kertjéből letépett rózsának is. A lelke mélyén persze rém büszke volt, hogy a férfi ennyire odafigyel Miriamre.

- Gyöngyvirág? – Leslie egy kis csokorral állt meg mellette.

- Jó az illata, de ebben az évszakban egy vagyonba kerülhet…

- Anyukád megérdemel ennyit.

- Leslie!

- Menjünk! Azt mondtad, még át akarsz öltözni, mielőtt elindulunk.

Csak sóhajtott, semmi értelme nem lett volna vitatkozni vele. Leslie amúgy is értett ahhoz, hogyan derítse jobb kedvre, mert a kezébe nyomta a slusszkulcsot, és mosolygott.

Miriam szinte a nyakukba ugrott, amikor beléptek a lakásba.

- Végre! Már kezdtem aggódni értetek.

- Csak átöltözök, és megyünk is – mondta, de az anyja oda sem figyelt rá. Éppen a gyöngyvirágot szagolgatta. Teljesen odáig volt érte, látszott rajta.

Hálás volt, amiért Leslie boldoggá tette, s miközben a szobájába ballagott, és belemászott a szekrényébe egy ingért, az járt a fejében, Sophie milyen idióta volt, amiért szétbarmolta a kapcsolatát a férfival.

- Ian…

- Tessék? Mindjárt megyek.

- Ráérsz. Még bőven van időnk. – Leslie az ajtóban tipródott, és a háta mögé lesve, aggódva suttogott. – Anyukád sír. Valami rosszat csináltam?

Majdnem elnevette magát.

- Nem. Csak boldog. Sophie hogyan szokott reagálni, ha virágot vittél neki?

Leslie meglepődött. Kis ideig habozott. Őt nézte, ahogy előszedte a vasalót, és megszokott mozdulatokkal nekiállt vasalni.

- Vörös rózsa volt a kedvence – ült le végül az ágy szélére. – Természetesnek vette, hogy kapott.

- Gondoltam. Szerinted jó lesz ez az ing?

- Tökéletes. – Elfordította a fejét, miközben ő átcserélte az inget, amin mosolyognia kellett.

- Nagyon gáz lesz, ha beteszem az egyik fülbevalóm?

- Nem hiszem.

Rápillantott, majd lehuppant mellé a kedvenc macskás fülbevalójával.

- Segítenél? – Látta, hogy Leslie keze remeg. Egyre idegesebbnek tűnt, csak másodjára sikerült betennie az ékszert. Odanyúlt, és megszorította az ujjait. – Biztos, hogy ezt akarod?

Leslie szeme hatalmasnak tűnt, ahogy ránézett.

- Mindig ilyen.

- Mi?

- Mindig ilyen ideges vagyok, ha velük kell találkoznom.

- A francba! – Erre nem számított. Leslie soha nem tűnt ennyire sebezhetőnek, mint ebben a pillanatban. Sejtelme sem volt, milyen nehezére esett bevallania, de kezdte sejteni, milyen érzések motiválták arra, hogy kitalálja ezt a színjátékot. Nem tudta, mit kellene mondania, így inkább odahajolt hozzá, és megcsókolta.

- Kicsim… Oh, elnézést! – Miriam megint rosszkor nyitott be, mosolyogva hátrált kifelé.

- Anya!

- Már itt sem vagyok!

- Nem hiszem el, hogy nem tudsz kopogni! – dohogott.

Leslie kuncogott, és elhúzódott, hogy megigazítsa az ing gallérját.

- Jól nézel ki.

- Tényleg?

- Igen.

- Mehetünk?

- Menjünk! Apámat ismerve úgyis ők érkeznek előbb.

Az anyja megölelte őket, és még egy kicsit megigazgatta a ruhájukat, lesöpörte a láthatatlan szöszöket a vállukról. Leslie szomorúnak tűnt, hiába mosolygott. Arra gondolt, hogy az ő anyja talán soha nem tett ilyesmit, és emiatt rém büszke volt Miriamre. Cuppanós puszit nyomott az arcára, és szorosan megölelte, mielőtt kiléptek volna az ajtón.

Az étteremig egyetlen szót sem szóltak. Leslie az utcákat figyelte, és láthatóan nem bánta, amiért nem ő ül a kormány mögött. Néha rajta felejtette a tekintetét, aggódott a sápadtsága miatt. Mostanra egyáltalán nem tartotta jó ötletnek ezt az egészet, nem mintha előtte rajongott volna érte. Felmerült benne, hogy rákérdez, milyen reakcióra számít, aztán inkább hallgatott.

Az étterem láttán vett egy nagy levegőt. Soha nem járt ilyen elegáns helyen, ahol előre kinyitották előtte a kocsiajtót, meghajoltak előtte, amikor kiszállt. Nem kellett parkolót keresgélnie, mert ezt a gondot is levették a válláról. Leslie arcáról semmit sem tudott leolvasni, viszont nem tiltakozott, amikor megfogta a kezét.

- Mehetünk?

- Igen. – A férfi tenyere nyirkos volt, és jéghideg, hiába viselkedett teljesen természetesen odabent. Beszélt egy öltönyös fickóval, aki fogadta őket, és bólintott, amikor közölték, hogy a családja már itt van. Csak egészen picit rándult meg a keze, utána újra fegyelmezett lett.

Az étteremben egyelőre nem voltak sokan, még nagyon korán volt a vacsorához. Az ablakhoz közel, a terem túloldalán volt az asztaluk. Ahogy elindultak arra, kerülgetniük kellett másokat. Mindenhol virágok pompáztak, a legszebb porcelánok és üvegpoharak ragyogtak a hatalmas csillár fényében. A vendégek elegánsak voltak, hűvösek és távoliak. Ez nem az ő világa volt, de azt is biztosan tudta Leslie-vel való rövid ismeretségük által, hogy nem is a férfié.

Leslie nem szerette a feltűnést, a hivalkodást. Általában szerényen meghúzódott a háttérben. Kérdezősködött utána, tudta, hogy zárkózott ember, aki hiába fogadta el a meghívásokat, valójában a magánélete egy szeletét mindig megőrizte önmagának. Sophie-ban megbízott, valószínűleg ezért viselte meg, hogy megcsalta és becsapta, s ez vezetett idáig.

- Jól vagy? – súgta aggódva.

- Igen.

- Biztos ezt akarod?

- Ha most meghátrálok, az olyan lenne, mintha nem tudnék kiállni magamért. – Leslie megtorpant, ránézett, a tekintete szilárd és komor volt. – Azt akarom, hogy felfogják végre, felnőtt ember vagyok. Saját döntésekkel és önálló akarattal rendelkezem. Ha el is rontom az életem, nekem kell helyrehoznom.

- Sophie is itt van.

Leslie egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Tudom. A szüleim szeretnék, ha kibékülnénk. Sophie-nak jó lenne, s úgy gondolják, nekem is.

- De neked itt vagyok én.

- Pontosan. – Leslie szorosan fogta a kezét, és határozott léptekkel folytatta az útját.

Le sem tagadhatta volna az apját. Ugyanaz az arc, alkat, komoly tekintet, ami semmit nem árult el abból, amit gondol. Mellette ülő felesége egyenes tartással meredt rájuk. Biztosra vette, hogy olyan vékony, akár egy piszkafa. Szőke haját feltűzte, ruhája illett a férje nyakkendőjéhez. A szeme hideg szürke volt, amit soha nem szeretett. Mégis a harmadik személy keltette benne a legnagyobb ellenszenvet.

Sophie kihúzta magát, amikor oldalra fordulva észrevette a közeledésüket. Hetero szemmel nézve gyönyörű volt. Napbarnított, divatos szépség, hosszú szempillák árnyékolta zöld szemmel. Néha látta messziről a cégnél. Általában magassarkúban egyensúlyozott, a haja a vállára omlott, a mosolya láttán nem egy férfi vált csetlő-botló kisfiúvá. Leslie biztos nagyon büszke volt, hogy ez a fantasztikus nő őt választotta, ám a látszat csalóka volt. Sophie-nak csak a külseje volt szép, belül olyan volt, akár a rothadó alma. Tudta, hogy örülnie kellene, amiért a karjaiba kergette Leslie-t, de ez nem változtatott azon, hogy milyen mélyen sebezte meg a férfit.

- Jó estét! – Leslie megállt velük szemben. – Elnézést, hogy késtünk.

- Mi érkeztünk korábban – válaszolta az anyja. A homlokát ráncolta. – Nem mondtad, hogy vendéget hozol magaddal.

- Ti sem szóltatok, hogy elhívtátok Sophie-t.

- Meglepetésnek szántuk.

- Kellemetlen meglepetés, az igaz. Ian Donaldson, a barátom. Ian, a szüleim, James és Eveline Conrad. Sophie-t pedig látásból már ismered.

- Örvendek! – Mindig ideges lett, ha a párja szüleivel kellett találkoznia, de most határozottan élvezte a helyzetet. Kihúzta az egyik széket, és finoman megérintette a férfi karját. – Foglalj helyet! Kérem, kaphatnánk még egy terítéket?

A pincér nem érzékelte a feszültséget, mert mosolyogva elsietett.

- Mi folyik itt, fiam?

Leslie leült, megvárta, amíg ő is lehuppan Sophie és közé, csak utána válaszolt.

- Meghívtatok vacsorázni, de nem mondtátok, hogy nem hozhatok magammal senkit, így megkértem Iant, hogy kísérjen el.

- Miért?

- Ti miért hívtátok el Sophie-t?

- Ezt miért nem tőlem kérdezed? – Sophie most először szólalt meg, eddig mereven ült a helyén. – Rám vagy mérges, nem a szüleidre.

- Jelenleg mindannyiótokra mérges vagyok.

Visszaérkezett a pincér, feltette a terítéket, letette az étlapot, és kis meghajlással visszavonult.

- Sophie szeretne beszélni veled, de attól félt, hogy nem hallgatnád meg, ezért ezt a megoldást választottuk.

- Kedves tőletek, hogy ennyire gondoskodni akartok róla. – Leslie hangja kicsit élesebb lett. – Nem tudom viszont, feltűnt-e nektek, hogy engem csaltak meg, nekem hazudtak, és én vagyok a gyereketek.

- Anyukáddal sokat beszélgettünk az elmúlt napokban. – Sophie a szavakat keresgélte, az ajkát harapdálta közben. – Megérti, hogy…

- Mit ért meg? – vágott Leslie a szavába. Az arca ijesztően sápadt volt, a szeme hatalmasnak tűnt. – Mit értesz meg, anyu? – Az anyját nézte, a hangja éles volt, akár a penge. – Ne mondd, hogy neki adsz igazat!

- Fiam, minden kapcsolat két emberen múlik.

- Ezzel tisztában vagyok. Tudom, hol rontottam el, viszont attól még nem csaltam meg Sophie-t! – A nőre pillantott. – Nem csaltalak meg! Soha, egyetlen egyszer sem. Nem fordult meg a fejemben, hogy hazudjak neked, vagy átverjelek! S mégis én vagyok a rossz?

- Fiam, elég! – Az apja előrébb hajolt, hogy nagyobb nyomatékot adjon a mondandójának. – Sophie szeret téged. Követett el hibákat, de attól még szeret téged. Mindannyian tudjuk, hogy nem tökéletes nő, viszont nincs is tökéletes ember. Még te sem.

- Nem vagyok tökéletes, tudom. – Leslie hagyta, hogy Ian a kézfejére csúsztassa a kezét, és megszorítsa az ujjait bátorításképpen. – Nem is egy tökéletes nőre vágytam, csak egy olyanra, aki őszinte és hűséges. És szeret, ahogy én szeretem.

- Szeretlek! – Sophie nagyot nyelt. – Sajnálom, hogy megbántottalak, de nem tudtam, hogyan mondjam el, amit érzek. Úgy éreztem, egyre távolabb kerülsz tőlem, s egy idő után… könnyebb volt más karjaiba menekülni.

- Az mindig könnyebb. – Ian most először szólalt meg. – Mindig könnyű az egyszerűbb megoldást választani ahelyett, hogy megharcolnánk a másikért. – Lassan végignézett az asztalnál ülőkön, felszegte az állát. – Más karjaiba menekülni olyan könnyű. Azt hisszük, helyesen cselekszünk, hiszen a másik úgysem tudja meg. – Sophie-t nézte, akinek lángra gyúlt az arca. – Minden egyes rossz lépéssel őt sebezzük meg, és egyre távolabb kerülünk tőle, hiába reménykedünk abban, hogy ez nem így lesz. Pedig dehogynem… Nevezheted ezt szerelemnek, de szerintem szimpla gyávaság. Ha tényleg szereted a másikat, elé kell tudnod állni, és azt mondani, üljünk le, beszéljük meg, mert ez így nem jó. Meg kell tenned, mert ennyivel tartozol annak a személynek, aki megkérte a kezedet, és közös életet tervezett veled.

- Magának az egészről fogalma sincs! – Eveline dühösen meredt rá.  

- Biztos benne? – Ian lepillantott összefonódó ujjaikra. – Kedvelem a fiát, Mrs. Conrad, és bár örülnöm kellene, amiért elváltak az útjai Sophie-val, ugyanannyira sajnálom is őt. Láttam, mennyire kínlódott utána, hogyan megsebezte Sophie viselkedése. Lehet, hogy hozott rossz döntéseket ebben a kapcsolatban, mégsem érdemelte meg, hogy Sophie így bánjon vele.

- Kedveli a fiamat? Mit jelentsen ez?

- Jaj, anyu, ne tegyél úgy, mintha nem jöttél volna rá, hogy Ian a szeretőm?!

Az apja olyan erővel csapott az asztalra, hogy többen feléjük pillantottak a többi asztaltól.

- Ezt azonnal felejtsd el! Mindannyian tudjuk, csak azért hoztad el, hogy minket megbotránkoztass, a menyasszonyodat pedig megszégyenítsd, amiért elhagyott! Azt hiszed, nem látom, mi folyik itt?

- Ha az elején így is volt, mostanra ez megváltozott. Kedvelem Iant.

- Ő csak egy buzi! – Az apja megvető kitörésére megfagyott a levegő.

- Ne merészeld így nevezni őt! – Leslie egész testében reszketett. – Semmit sem tudsz róla!

- Csak rá kell néznem! Egy csóró, feltörekvő senkiházi, aki az olyan férfiakon keresztül akar egzisztenciához jutni, amilyen te is vagy! Undorító a fajtája!

- Ez nem igaz!

- Hagyd! – Ian hangja szinte lágy volt. Mosolygott, de a tekintetével ölni lehetett volna. – Édesapád azt hiszem, homofób, ha nem tévedek.

- A természet ellen való két férfi kapcsolata!

- Miért sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni? – Ian elkomorodott. – Gondolom, az bocsánatos bűnnek számít a maga szemében, ha megcsaljuk a hitvesünket, de az, hogy két férfi szereti egymást, az undorító. Milyen képmutatás! – Előrehajolt, a kék szempárban vad vihar dúlt, a hangjában villámok csattogtak, az ég dörgött. – Sophie megcsalta a maga fiát, de mivel nő, és viszonylag jó házból való, ez el van neki nézve. Meg van neki bocsátva, hogy hazugságokat terjesztett Leslie-ről, elvégre nő, és csak a sértettsége vezette. Milyen kibaszott képmutatás ez! Semmiben sem jobb ez a nő nálam, aki szeretem a fiát! Egy hazug, pénzéhes kurva, de mivel nő, ez is meg van bocsátva neki! Sőt, nincs nála jobb parti szerte a világon a maguk fiának, akinek tönkrevágta az önbecsülését!

- Férfi mellé asszony való!

- Férfi mellé az való, akit választ magának! S ha egy férfit, akkor az az ő döntése. Maguknak rohadtul nincs köze hozzá!

- A szülei vagyunk!

- Lehet, de ez nem csak poszt, amit akkor kell gyakorolni, amikor mások is látják, vagy amikor el lehet vele dicsekedni! Semmit sem tudnak arról, mit jelent igazi szülőnek lenni! Ahogy arról sincs fogalmuk, mit érez Leslie! Meg sem kérdezték tőle, mit szeretne! Meg sem próbálták megérteni!

- Mert maga aztán tudja! Nincs gyereke, és soha nem is lesz, ha nem jön meg az esze!

- Lehet, hogy nincs gyerekem, de vannak szüleim! A legcsodálatosabb emberek, akiket ismerek. Önzetlenül szeretnek, elfogadnak, nem kérdőjelezik meg a döntéseimet, és támogatnak. Példát vehetnének róluk!

- Milyen szülő az, aki támogatja a homoszexualitást? – Eveline lebiggyesztette az ajkát megvetése jeleként. 

Leslie mély levegőt vett.

- Olyan szülő, aki szereti a gyerekét.

- Fiam!

- A szeretet önzetlen, elfogadó és megbocsátó – szólalt meg Ian feszülten. – Ha szeretünk valakit, eszünkbe sem jut megbántani, hazudni neki, vagy kihasználni. Elfogadjuk a rossz döntéseivel és a hibáival együtt, támogatjuk, és mellette állunk. Nem csak akkor, amikor mások is látják, vagy amikor hasznot húzhatunk belőle. Én ezt tanultam a szüleimtől, és áldom az eget, amiért Leslie nem magukra ütött!

- Mennyit akar?

Ian szeme tágra nyílt, döbbenten nézett Jamesre.

- Tessék?

- Apu, Ian nem megvásárolható!

- Mindenkinek megvan az ára! Be fogom bizonyítani neked, hogy ő sem különb a pénzhajhász gazembereknél!

Ian hallotta, ahogy Leslie mély levegőt vesz, olyan erővel szorította meg a kezét.

- Nem kell a pénze, Mr. Conrad! Vannak dolgok, amik nem megvehetőek!

- Ne vicceljen!

- Nem viccelek! Lehet, hogy csak egy buzi vagyok, de tisztességes ember. Tisztességesebb, mint maguk itt hárman!

- Akkor mi a fenét akar?

A pincér óvatosan feléjük indult az étlappal, de az ingerült hang hallatán visszahúzódott.

- A fiát. – Ian felemelkedett, és felhúzta Leslie-t is. – Gyere, drágám! Menjünk haza!

Sophie felugrott, hirtelen megjött a hangja.

- Leslie, ne tedd ezt, kérlek! Bocsánatot kértem! Szeretlek! Nem választhatod őt! Nem teheted ezt velem!

Leslie érezte, ahogy Ian átkarolja a derekát, testének melege átsugárzott belé, és kicsit átmelegítette. Ő akarta ezt. Tényleg megszégyenítésnek és megbotránkoztatásnak szánta, bár soha nem gondolta magát bosszúszomjas fajtának. A színjáték túl jól sikerült, ma megtanult valami nagyon fontosat, ami keserű lecke volt a számára. A szeretet tényleg sokkal több, mint születésnapra kapott tárgyak, pénz vagy elvárások.

- Miért? – kérdezte halkan. – Te megtehetted, hogy a saját lakásomban, a közös ágyunkban henteregtél az éppen ügyeletes szeretőddel? – Tudta, hogy elég hangos ahhoz, hogy mindenki hallja, de nem érdekelte. – Szerettelek! Azt hittem, hogy boldogok vagyunk, viszont csak magamat csaptam be ezzel, nem igaz? Igen, hibáztam én is, azonban esélyt sem adtál, hogy megváltozzam, vagy jóvá tegyem. Az első adandó alkalommal félreléptél… - A szüleire nézett. – Ha szerintetek ő a tökéletes társ a számomra, akkor nem ismertek igazán. Becsülöm magam annyira, hogy egy hazug nőt nem választok magam mellé.

- De egy férfit igen!

- Nem egy férfit. Iant. – Felnevetett. – Lehet, hogy nem fog sokáig tartani, és múló viszony lesz. Lehet, hogy életem társa lesz. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy kurvára semmi közötök hozzá!

- Leslie!

- Sajnálom, anyu! – Szorosan fogta Ian kezét. – Kitagadhattok, vagy amit akartok! Felnőttem, és már nem fogok a szeretetekért harcolni. Elmúltak azok az idők.

- Nem hiszem el, hogy őt választod helyettünk!

- Én sem gondoltam volna. – Habozott, kereste a szavakat. – Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy így alakuljon.

- Akkor meg…

- Dobjam Iant, és minden meg van bocsátva, ugye? – vágott az apja szavába Leslie. – Egész életemben úgy éltem, ahogy nektek tetszett. Mostantól úgy, ahogy én akarok. Biztos lesznek rossz döntéseim, de azok az enyémek lesznek. Ian viszont nem lesz köztük.

- Ezt nem tudhatod biztosan!

- Biztosan tudom – válaszolta a férfi csendesen. – Hosszú idő óta ő a legjobb döntés, amit hoztam.

- Az én fiam nem lesz buzi! – Az apja elvesztette a türelmét, felugorva csapott az asztalra. Most már mindenki őket bámulta.

- Biszexuális, apu. – Leslie érezte, ahogy elmosolyodik. Tudta, hogy gonosz dolog, amit művel, de élvezte. – Buzi akkor leszek, ha ezentúl csak Iannel fekszem le!

Úgy tűnt, hogy az apját megüti a guta, a feje vöröslött. Az anyja ezzel szemben halottsápadt volt Sophie-val együtt.

- Leslie, kérlek! – A nő könyörögve nyújtotta felé a kezét. Régen talán meghatotta volna, ám azok az idők valóban elmúltak.

- Iantől és a családjától sok mindent tanultam az elmúlt egy hétben az életről. Egymásról. Elfogadásról. Szeretetről. Tiszteletről. Becsületről. Önmagamról. – Mély levegőt vett, és életében most először szabadnak érezte magát. Felemelte összekulcsolt kezüket. – Jelen pillanatban ez vagyok én. Buzi. Homokos. Homoszexuális. Meleg. Kinek mi tetszik, nem érdekel. Ez az én döntésem, és nem bánom egyetlen percét sem. Lényegtelen, mit gondoltok most rólam vagy róla. – A férfira pillantott, aki meghatottan bámult rá. – Ian tudja, ki vagyok. Ismer, ahogy egyikőtök sem. Mégis itt van velem. – Visszanézett a szüleire és Sophie-ra. – Ti meg sem akartok ismerni, meg sem próbáltok elfogadni. Mégis ő a rossz. Mondjátok, akkor ki a képmutató? – Úgy érezte, szétszakad a mellkasa. Ennek ellenére a férfira mosolygott. – Mehetünk?

- Biztos?

- Elmondtam mindent, amit szerettem volna. A többi nem rajtam múlik. – Egy biccentéssel elindult kifelé, maga után húzta Iant is, aki nem tehetett mást, mint követte. Az apja utána kiáltott valamit, de ügyet sem vetett rá. Mielőbb kint akart lenni a levegőn. Úgy érezte, megfullad.

Nem jutottak el az ajtóig. Valaki tapsolni kezdett, amihez még páran csatlakoztak. Ugyan jó néhányan úgy tettek, mintha nem láttak, hallottak volna semmit, azonban az a néhány ember kifejezte, hogy nem mindenki olyan, mint ők. Döbbenten megtorpant, Ian nekiment, de mindjárt át is ölelte, nehogy elessen. Körbenézett, majd vissza Ianre, aki rámosolygott, és odahajolt hozzá. Érezte, hogy lángolni kezd az arca, amikor összeért az ajkuk, mégsem húzódott el. Most is tanult valami nagyon fontosat. A látszattal ellentétben az emberek többsége örül más boldogságának, és tiszteli a döntéseit akkor is, ha egy férfit választ társul…