5. fejezet

5.

                 Már akkor sejtette, hogy kínos estének néznek elébe, amikor az anyja kitalálta másfél héttel később, hogy hívják meg Ryant vacsorára. Sem az apja nem volt elragadtatva, sem ő, de az anyja ragaszkodott hozzá, hogy végre köszönetet mondjon a férfinak. A húga halkan vihogott, ő meg örült volna, ha legalább Howard otthon van, és segít lebeszélni az anyját erről a butaságról.

- Miért lenne az? – háborgott az asszony, amikor tiltakozott. – Megmentett téged, és végre hazakerülhettél. Hálásak lehetünk neki. – Éppen tortasütéshez készülődött, mert véletlenül elkotyogta, hogy a napokban van a férfi születésnapja. – Arról nem is beszélve, hogy azóta is segít neked. A barátod lett. Ez nagy dolog.

Nem tudta, mennyire van tisztában az anyja azzal, hogy köztük több van, mint barátság. Igaz, a múltkori együttlétük óta nem történt köztük semmi, de jól érezte magát. Ryan minden nap a tudtára adta, hogy mennyire fontos neki, és ez tényleg nagy dolog volt. 

- Ne ess túlzásokba – sóhajtott fel. – Nem szereti a felhajtást.

- Értettem. Mit adsz neki ajándékba?

- Ezen még nem gondolkodtam – vallotta be.

- Jártál nála, nem? Mit szeret? Az állatain kívül persze.

- Sok mindent. – Valamiért úgy érezte, hogy a férfit az is boldoggá tenné, ha együtt tölthetnék azt a napot, ám aznap készenlétes volt.

- Adjak pénzt?

- Még gondolkodom rajta.

Az anyja bólogatott, és elmerült a liszt kimérésének rejtelmeibe. Teljesen megfiatalodott, amióta ő hazakerült. A napokban befestette a haját, és egyik reggel azzal lepte meg a családot, hogy kisminkelte magát. Az apja sokáig nem jutott szóhoz, de aztán megölelte, és utána a két gyerek győzte őket kerülgetni, mert egész nap mosolyogva sugdolóztak. Örült, hogy boldognak látja őket, rájuk fért, gondolta.    

- A szobámban leszek.

- Rendben, kicsim.

Felballagott az emeletre. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Fáradt volt. Ryan betartotta az ígéretét, beszélt a barátjával. Scott önvédelmet is oktatott, és vállalta, hogy szabadidejében segít neki. Tegnap a negyedik alkalma volt, a család azt hitte, hogy Ryannel van délután, és egyikük sem sejtett semmit.

Nem volt könnyű megbíznia egy idegenben. Scott foglalkozott már olyan nőkkel és férfiakkal, akiket szexuálisan bántalmaztak. Pontosan tudta, hogyan bánjon vele, például egyszer sem próbálta meg megérinteni. Az első két óra arról szólt, hogy a fejébe verte, mit tegyen, ha bajba kerül. Tanácsokkal látta el, nem kisebbítette le a félelmeit, s nem is ösztönözte arra, hogy verekedni tanuljon.

Meggyőzte észérvekkel, hogy a védekezés legalább olyan fontos, így a következő órákon már azokat beszélték meg. Tegnap először gyakoroltak, Scott továbbra is kerülte a testi érintkezést, amiért nagyon hálás volt. A gyakorlatok egyszerűek voltak, igazság szerint megdöbbentően logikusak. Scottnak köszönhetően megtanulta, hogy minden tárgyat eszközként tud használni, ha megtámadják. Annak ellenére, hogy elfáradt, jó érzés volt, hogy tesz önmaga biztonságáért.

Az órára pillantott. Ryant meg sem próbálta hívni, mert még dolgozott. Ha nem jön közbe neki semmi súlyos eset, akkor talán időben ideérhet a vacsorára, állapította meg. Folytatta a pakolást, szeretett volna rendet maga körül. Jó pár doboz kötött ki a segélyszervezeteknél, hiába mondta az anyja, hogy később talán hiányolni fog valamit. Az a hat év rádöbbentette, hogy a maga köré gyűjtött tárgyak mit sem érnek, ha történik vele valami.

- Végeztél? – dugta be a fejét Cecily. – Anya kérdezi, hogy Ryan jön-e?

- Miért? – Nézett az órára, aztán megértette. A férfit hat órára hívta, és már háromnegyed volt.

Észre sem vette, hogy ennyi idő telt el. – Felhívom – nyúlt a telefonjáért, aztán felfedezte, hogy két nem fogadott hívása is van tőle. – Mindjárt. – Kicsengett, de a férfi nem vette fel. – Talán vezet – mondta. – Azt mondta, hogy jön, úgyhogy anyu ne aggódjon.

Cecily beljebb óvakodott.

- Apu mérges, hogy eljárkálsz hozzá – suttogta.

- Tudom. Szerinted is baj? – Nem mondta a húgának sem, hogy valójában mit csinál délutánonként.

- Boldog vagy, szóval az se érdekelne, ha Luciferrel találkozgatnál.

- Kösz.

- Lefeküdtél vele?

Cecilytől számított legkevésbé erre a kérdésre. A lány bele is pirult, viszont ettől függetlenül a szemébe nézett.

- Történtek dolgok…

- Kedveled őt, igaz?

- Igen. Jó ember.

Cecily bólintott. Már kifelé menet jegyezte meg.

- Azért az furcsa, hogy amikor elvileg Ryannel vagy, ő dolgozik. Múltkor a tévében mutattak egy autóbalesetet, ahol a tűzoltók szabadították ki a sofőrt élő adásban. Ryan is ott volt, pedig azt mondtad, hogy nála leszel. – Nem várt választ, halkan betette maga mögött az ajtót.

Elmosolyodott, a fejét csóválta. Nem gondolta volna, hogy a húga ilyen szemfüles. Az már más kérdés volt, hogy vajon az apja is látta-e az adást? Elgondolkodva pakolászott tovább. Ryan kocsijának a hangjára megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán észbe kapott. Még nem fürdött, és át se öltözött. Rohangászni kezdett, a húgát kizavarta a fürdőből, és ráparancsolt, hogy az apjától tartsa távol a férfit.

Ryan felvonta a szemöldökét, amikor Cecily ajtót nyitott.

- Szia. Cecily vagyok, Di húga. Gyere be!

- Köszönöm. Di?

- Szépítkezik. Soha nem gondoltam volna, hogy a fiúk is képesek annyi időt a fürdőben tölteni randi előtt, mint mi, lányok.

Ryan felnevetett, és odanyújtotta neki a doboz csokoládét, amit idefelé jövet vett.

- Tessék, ez a tiéd.

- Oh! Köszönöm! Nem kellett volna. – Cecily kiabálni kezdett. – Anyu, itt van Ryan!

- Jövök!

- Most fejezte be a vacsorán az utolsó simításokat – súgta a lány. – Félt, hogy nem jössz el.

- Sajnálom, korábban akartam érkezni, de nem tudtam hamarabb eljönni bentről.

Cecily kislányosan ránevetett.

- Mindegyik kollégád olyan jóképű, mint te?

Ryan vette a lapot, rávigyorgott.

- Természetesen. Csak nem udvarlót keresel?

- Talán.

- Esetleg bemutathatlak nekik valamikor.

- Tényleg? – Cecily fellelkesült. – Bemehetek hozzád?

- Ha akarsz.

- Persze! Vihetem a barátnőmet is?

A férfi a kollégái arcára gondolt.

- Nyugodtan.

- Köszönöm! Anyu, képzeld! – A lány azonnal elújságolta az anyjának a hírt.

- Nem szeretném, ha gondot okozna magának, Ryan.

- Nem okoz. Felüdülés, ha valaki eltereli a figyelmünket a munkáról.

Az asszony rámosolygott. 

- Isten hozta nálunk! Jöjjön beljebb!

- Tegezzen csak, Mrs. Keyes!

- Rendben, akkor én Nora vagyok. – Kezet fogtak.

Ryan odaadta a virágot, a bort viszont tanácstalanul tartotta.

- Mr. Keyes?

- Nem kellett volna… - Az asszony pontosan tisztában volt, hogy nem kedvelik egymást.

- Így illik.

- Di mit kap? – szólt közbe Cecily.

- Csokoládét. Olyat, amit neked is hoztam. Nekem is van testvérem, és emlékeim szerint rosszul viseltük, ha a másik nem ugyanazt kapta ajándékba.

- Ők is – legyintett Mrs. Keyes.

Felnevettek.

- Di merre van? – Mr. Keyes komor hangja véget vetett a jókedvnek.

- Mindjárt jön.

- Jó napot, Mr. Keyes! Köszönöm a meghívást! – Ryan kezet nyújtott, amit a békesség kedvéért a férfinak el kellett fogadnia.

- A feleségem ötlete volt – dünnyögte kelletlenül, de a bor láttán mintha megenyhült volna a tekintete. Valószínűleg nem várta, hogy Ryan rá is gondol. – Cecily, szólj a bátyádnak, hogy siessen!

- Igenis. – A lány eliramodott.

Ők hárman átmentek a nappaliba. Ryan leült a kanapéra, kicsit feszengett.

- Nehéz napod volt? – Az asszony együttérzően nézett rá.

- Minden nap nehéz.

- El tudjuk képzelni. Annyi mindent mutatnak a tévében. Elképzelni is szörnyű… - Mrs. Keyes a fejéhez kapott. – Milyen udvariatlan vagyok! Nem kérsz valamit inni?

- Köszönöm, de most nem. 

- Drágám, nem ég valami? – James felvonta a szemöldökét.

- Kikapcsoltam a sütőt… - Mrs. Keyes felpattant, és elsietett a konyha felé.

A két férfi egymásra meredt.

- Di boldognak tűnik – jegyezte meg James.

- Ennek örülök.

- Mondta, hogy a hétvégét magánál töltené.

- Igen. Az egyik kollégám bulit szervez, és Di beleegyezett, hogy elkísér.  

- Az csak egy este.

- Tudom, de van egy macskám és egy kutyám, és Di imád velük lenni.

- Gondolom, azért tölt magánál annyi időt.

Ravasz kérdés volt. Ryan megígérte a fiúnak, hogy a szüleinek nem mondja el, hogy önvédelmet tanul, viszont az is igaz volt, hogy nem lehetett egyszerre munkában és Di-vel. Csapdát gyanított, így csak bólintott.

- Igen. 

- Lefeküdt magával?

- Nem. – Ryan nagyon erősen küzdött, hogy semmi érzelem ne tükröződjön az arcán.

- Igen.

Amenadiel halk hangjára mindketten felkapták a fejüket. Farmert és hosszúujjú pulcsit viselt, a haja a vállára omlott, a felemás szempárban csak úgy parázslott a harag. Beljebb jött, mögötte ott osont a húga, aki azonnal rohant is a konyhába.

- Di… - Ryan felemelkedett.

Keyes lassan felállt, de nem mozdult a széke elől, és nem szólt semmit.

- Nem kell megvédened. Minden rendben. – Amenadiel igazából számított valami hasonló jelenetre, csak éppen remélte, hogy nem mindjárt a megérkezés első öt percében zavarják le. – Kedvelem Ryant, apu – jelentette ki határozottan. – Elítélhetsz, amiért őt választottam, de nem érdekel. Régen bármit megadtam volna, ha elfogadsz, ám most már nem számít, mit gondolsz rólam. Elég időm volt gondolkodni, elfogadni azt, akivé váltam, akivé tettek. Rájöttem, hogy attól csak te leszel boldogabb, ha elnyomom önmagam. Márpedig ez az én életem, nem a tiéd. – Odalépett Ryan mellé, és megfogta a kezét. – Ryan a legjobb ember, akit megismerhettem – mondta csendesen. – Hat évvel ezelőtt, amikor elvittek… összetörtem. Darabokra hullottam, az első időszakról nincs is sok emlékem. Apránként, törött cserepekből raktam össze magam, néhány azonban elveszett. – Mély levegőt vett, hogy folytatni tudja. – Mindenki, akivel ott kapcsolatba kerültem, alakított rajtam valamit, míg azzá váltam, akit Ryan megismert. Mégsem ítélt el. Elfogadta azt, amit nyújtani tudtam. Nem várt se többet, se kevesebbet. Neki köszönhetően megtaláltam a hiányzó cserepeket, és kiegészítettem a lyukakat. Érted, apa?

Aggódva várták a választ.

- Igen – jött alig hallhatóan.

- Nem számít, hogy nőt vagy férfit választ maga mellé valaki. – Amenadiel észrevette, hogy az anyja és a húga a konyhaajtóban állnak, ahogy a múltkori veszekedéskor is. – Szerintem inkább az a fontos, hogy az a nő vagy férfi boldoggá tudja-e tenni? Engem Ryan tesz boldoggá, és ha szeretsz, akkor megérted ezt. 

Ryan nagyon büszke volt rá ebben a pillanatban. Érezte, milyen erővel szorítja a kezét, és kihallotta a hangjából a feszültséget, mégis egyenes derékkal, felszegett állal, óriási önuralommal szállt szembe az apjával. Hónapokkal ezelőtt erre képtelen lett volna. Keyesre nézett, aki megrendülten állt velük szemben.

- Igazad van, ez a te életed – ismerte el. – Én csak azt szeretném, ha boldog lennél…

- Tudom, apu.

Az apja bólintott. Beletelt egy percbe is, mire válaszolt.

- Anyád állítólag valami meglepetéssel készült. Mi lenne, ha megnéznénk, mi az? – Ez békejobb volt, kicsit esetlen ugyan, de Amenadiel elengedte Ryan kezét, és odafutott hozzá. Megölelték egymást. – Sajnálom.

- Nincs semmi baj, apu. Én is szeretlek.

Amikor az apja elkezdte törölgetni a szemét, még Ryan is meghatódott. Nora volt az, aki könnyek között ugyan, ám mosolyogva tapsolt egyet.

- Remélem, mindenki éhes!

Elnevették magukat. Az ebédlő felé sétálva Amenadiel megfogta Ryan kezét, és felmosolygott rá. Ez addig tartott, míg az apja melléjük nem lépett.

- Egyet azért áruljatok el! Mit csinálsz délutánonként, amikor Ryan dolgozik? 

Összenéztek Ryannel. A férfi biztató tekintetére felsóhajtott.

- Önvédelmi tanfolyamra járok.

- Micsoda? – A választ az egész család hallotta, a kérdés egyszerre is tört elő belőlük.

- Ryan egyik barátja vállalta, hogy tanít.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott az anyja.

- Mindenképp. – Ryan hosszú idő után most szólalt meg először. – Di megtanulja kezelni a veszélyhelyzeteket, adott esetben védekezni tud, és ez ad egyfajta biztonságot a számára. Nem mondom, hogy így nem kell aggódnunk, de neki ez máris egy lépés a normális élet felé. Scott ráadásul nagyszerű szakember, máskülönben nem bíztam volna rá Di-t.

- Ha ez segít, hogy többé ne bánthassák, akkor én támogatom. – Meglepő módon James adta először áldását a dologra.

A család kicsit enyhültebb hangulatban ült le a vacsorához. Cecily a csacsogásával elérte, hogy a maradék feszültség is eltűnjön. A könyörgésére Ryan vicces történeteket mesélt fán ragadt cica mentéséről, lehetetlen helyekre beszorult emberek kiszabadításáról.

Minden rossz előérzet ellenére Amenadiel élvezte az estét, de a legjobban Ryan döbbent arcát, amikor előkerült anyja mesterműve, a torta. Csak akkor hitte el, hogy az övé, amikor Cecily és ő elkezdtek énekelni. A nevetése betöltötte a házat, és az, hogy ilyen boldognak látja, rávilágított arra, hogy a normális, boldog élet talán mégsem olyan távoli álom, mint amilyennek vélte.

            Másnap Cecily mindenáron velük akart menni vásárolni, pedig az anyja megmondta neki, hogy nincs idejük kirakatokat bámulni, mert délutános műszakba megy dolgozni.

- Jó, tudom. Hadd segítsek Ryannek ajándékot venni!

Amenadiel felsóhajtott. Ryannek immáron nem csak ő volt a rajongója, hanem a húga is.

- Még azt se tudom, mit fogok venni.

- Majd ott kitaláljuk! – Cecily lelkes volt.

- Mi van, ha magam akarom kitalálni?

- Ne csináld! Ryant mi is kedveljük, nem csak te!

- De velem jár! – Nevetségesnek érezte a vitát, és végig sem gondolta, ahogy a mondat kicsúszott a száján. Eddig egyszer sem beszéltek arról a férfival, hogy milyen kapcsolatban is állnak egymással. Kedvelték a másikat, igen. Fontosak voltak egymásnak, igen. Ám azon túl, mindketten kicsit bizonytalanok voltak. Ryan nem akart semmit erőltetni, ő meg túl bizonytalan volt egyelőre ahhoz, hogy bármit is lépjen.

Kicsit félt attól, hogy a férfi egy nap rádöbben, mégsem őt akarta. Nem az ő problémás, félelmekkel teli világában akar élni. Megértette volna, ez volt a legijesztőbb. Hideg fejjel volt képes átgondolni, hogy ha így alakulna, akkor elengedné. Összetörne ugyan, de képes lenne újrakezdeni. Valamikor. Viszont egyszer már hideg fejjel megtervezte, milyen lesz az élete a fogság után, és lám, semmi sem lett ugyanolyan, mint amilyennek elképzelte. Tartott tőle, hogy a Ryannel való szakítás után sem menne olyan könnyen az az élet, mint ahogy előre elgondolta.

- Megyünk?

- Igen, menjünk! – sóhajtotta. A húga addig úgysem hagyta volna békén, míg magukkal nem viszik. Még mindig fogalma sem volt, mit adjon a férfinak. Úgy tervezte, hogy hétvégén lepi meg vele, amikor kettesben lesznek.

- Anyu, a plázában láttam egy csomó tűzoltós cuccot a múltkor – hajolt előre Cecily, amikor kocsiba ültek.

- Nem kellene kreatívabbnak lennetek? – vetette fel az asszony.

- Van egy csomó ilyen porfogója – mondta Amenadiel is.

Cecily rosszkedvűen hátradőlt, aztán hirtelen megint ott volt a nyakukban. A bátyjának Bruce jutott eszébe, csak a húga nem nyálazta össze. Ezen elvigyorodott, és inkább kibámult az ablakon.

- Sophie-ék említették, hogy most jött ki a legújabb tűzoltós naptár. Ők nem csináltak?

- Nem hiszem. Szeretnél egy olyat?

- Jöhet! Tiszta dögös pasik vannak benne.

- Drágám! – Az anyja feddően rászólt.

- De ez az igazság, anyu! Mi lenne, ha Ryan is kapna egyet? Állítólag jótékonysági alapon megy, biztos örülne neki.

- Nem is tudom…

- Ne legyenek kisebbségi komplexusaid, bátyus, elvégre azok csak képek – veregette vállon a húga, mire a szemét forgatta. Aztán eszébe jutott, hogy Ryan tűzoltó, valószínűleg ismeri a kollégái többségét, és máris elment a kedve az egésztől.

- Vegyünk neki inkább valami porfogót – morogta.

Az anyja nevetett, Cecily vihogott. Bosszúból nem szólt hozzájuk egész úton. Meg sem lepődött, hogy végül a belvárosban kötöttek ki. Az anyja talált egy üres parkolóhelyet az utcán, majd nagy sebbel-lobbal kiszállt.

- Menjünk, mert nem akarok elkésni!

- Mi lenne, ha holnap reggel eljönnénk? Nincs időnk nézelődni – húzta a száját Cecily.

- Jaj, kicsim, holnap tudod, hogy nem érek rá!

- Te akartál jönni – vágta rá a bátyja.

A lány felsóhajtott, és morgott valamit az orra alatt. Utánuk kocogott, és sikerült megállnia a második üzletig, hogy kommentár nélkül hagyja a vásárlást. Jobban mondva, a nézelődést, mert Amenadiel nem talált semmi olyat, amiről úgy vélte, hogy tetszene a férfinak. Ryannek mindene megvolt, mit adhatna neki? – töprengett. Az anyja viszont talált a nagyinak egy teáskészletet, hosszú percekig habozott, majd úgy döntött, megveszi neki.

- Régen volt egy ilyenünk, de eltörtek a csészék – magyarázta. A táskájában kotorászott. – Milyen feledékeny vagyok, a kocsiban hagytam a tárcám!

- Visszamegyek érte!

- Tudod, hogy nem mehetsz egyedül sehová.

- Vele megyek! – Cecily már pattogott is a bátyja mellett. 

Az anyjuk tétovázott.

- Nem akarom, hogy bajotok essen!

- Nem lesz semmi baj! Add a kulcsot! – A kulcscsomó láttán felvonta a szemöldökét. – Miért erre a karikára raktad az összes többit?

- Mert így nem vesztem el.

- Csak az összeset… - bólintott a két gyerek egyszerre.

- Ne kezdjétek ti is! Apátoktól épp eleget hallom…

Amenadiel és Cecily kuncogva magára hagyták. Kint az utcán kicsit megcsappant a tömeg, alig jártak néhányan. Borult volt az ég, és csak néha tűnt elő a Nap és a kék ég. Ettől függetlenül jó idő volt, csak néha suhant át egy-egy hűvösebb fuvallat.

- Még mindig nincs ötleted? – kérdezte Cecily.

- Nincs. Mindene megvan.

- Mi lenne, ha főznél neki valamit, és együtt töltenétek a napot? Biztos örülne neki.

- Nem tudok főzni, hugi – emlékeztette a bátyja.

- Valami egyszerűre gondoltam.

- A fagyasztott pizzát bedugom a mikróba?

Cecily nevetett, és belekarolt.

- Dehogy!

- Márpedig kétlem, hogy más menne – vélekedett.

Az érzést, hogy valami nincs rendben, még a húga vidámsága sem tudta elnyomni. Már majdnem odaértek a kocsihoz, úgy tűnt, nincs mitől félniük. A mögöttük parkoló autóban viszont valaki cigizett, látta a felvillanó öngyújtó lángját. Egy pillanat volt, míg felfogta a láng fényében megcsillanó orrpiercinget, aztán már meg is ragadta a húga kezét.

- Fuss!

- Mi? – Cecily szeme kerekre tágult.

- Fuss! – taszította meg, de a tekintete már azt kereste, hol van…

Ott volt előtte, ahogy megfordult. Cecily felé nyúlt, ő meg gondolkodás nélkül vetette közéjük magát.

- Fuss! – üvöltött rá a húgára, ahogy a férfi megragadta a karját.

Cecily sikított, ahogy a száján kifért, és elrohant. Az utcán az a kevés járókelő értetlenül pislogott, majd inkább szemlesütve tovasietett. Amenadiel nem figyelt rájuk, nem érdekelte, hogy kiürül az utca. A férfival küzdött, a félelemtől pánikba esett, ám sokkal gyengébb volt nála, esélye sem lehetett.

- Fejezd be, Di! – A férfi lihegve próbálta lefogni. – Úgy viháncoltál azzal a lánnyal, hogy öröm volt nézni. A húgod, igaz? Szép kislány. Sok pénzt tudna hozni a konyhára. Például azok helyett, akik elégtek a tűzben. Nem tudod véletlenül, ki okozta? Te? Vagy a kis Anton?    

- Ne merészelj Cecilyhez nyúlni! – vergődött tehetetlenül. Könnyek szöktek a szemébe, alig kapott levegőt.

- Akkor meg tudod, mit kell tenned, nem igaz? Szépen visszajössz velünk! – A férfi, akit maguk között csak a Főnöknek neveztek, maga után rángatta. – Magam jöttem el érted, hogy érezd, milyen fontos vagy…

- Nem megyek vissza! – Ryanre gondolt, a családjára. Antonra. A rettegés mellett düh áramlott szét benne. A tehetetlenség iránti harag. Magában Ryant kérlelte, mentse meg, de ahogy egyre közelebb értek a kocsihoz, rádöbbent, hogy a férfi már egyszer megmentette. Megadta neki a lehetőséget az életre. Arra, hogy ezentúl képes legyen megmenteni önmagát. – Nem megyek vissza! – szorult ökölbe a keze.

Most tudatosult benne, hogy az anyja kulcsait még mindig szorongatja. Scott a múltkor sokáig mutogatta neki, hogyan használja őket, s milyen sérüléseket tudnak okozni, ha kímélet nélkül alkalmazza őket. Meglepte a férfit azzal, hogy abbahagyta a tiltakozást. Az ujjai közé igazított kulcsokat akkor vágta a karjába, amikor nem számított rá.

- Te kis szemét! – A Főnök üvöltött, ellökte magától. Fel sem merült benne, hogy ő ezt kihasználva, félfordulatból az arca felé mozdul. Csak azért a nyakát érte el, mert rálépett egy kavicsra, és elvesztette az egyensúlyát. Megkarcolta a bőrét, de az vérzett rendesen, eláztatta a Főnök mindig hófehér ingét. 

A fegyverrel és a sofőrrel nem számolt. A férfi a nyakára szorította a kezét, és mielőtt ő futásnak eredhetett volna, ahogy Scott a fejébe verte, a másik kezével már a zakó alá nyúlt. A pisztoly egyenesen a mellkasának szegeződött. A Testékszeres, ahogy Antonnal csúfolták, időközben kiszállt a kocsiból, és a főnöke segítségére sietett. Zihálva nézett szembe velük.

- Nem megyek vissza! – szűrte a fogai között.

- Pedig azt hittem, veled lesz a legkisebb bajom.

- A többieket először meg kell találnod, nem igaz?

- Tanúvédelmi programban vannak – köpött a földre a Főnök.

- Hallgatni fognak, amíg csak élnek, és ezt te is tudod. Én is azt tettem. Nem beszéltem senkinek. – Nyugalmat erőszakolt magára. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a Testékszerest, aki odaállt közvetlenül mellé.

- Jó fiú vagy. Mindig is az voltál. Soha nem értettem, miért viselkedsz olyan jól. Néha úgy láttam, még élvezed is. – A férfi elvigyorodott, aztán fájdalmasan felszisszent. – Hol a csudában tanultad ezt?

- Önvédelmi tanfolyamon.

A Főnök nevetett, aztán kibiztosította a fegyvert.

- Nem sok időnk van, mert a húgodnak, meg valószínűleg a kameráknak hála, mindjárt itt lesznek a zsaruk. Jössz vagy kéred a golyót?

A fegyvert nézte, a kezet, amely milliószor simított végig a testén. Az arcot, amely rémálmaiban kísértette a többi vendégével együtt. A félelem keserű nyákként tapadt a nyelvére. Élni akart, de semmi garancia nem volt arra, hogy ha most visszakerül a pokolba, kijut onnan ép ésszel, vagy éppen élve. Márpedig most már túl sok vesztenivalója volt.

- Miért nem öltél meg azonnal? Nem hozhatok ennyit a konyhádra…

- Mit tudsz te a valós értékedről! – mordult fel a férfi. – Van, aki vagyont fizet érted…

Amenadiel rádöbbent az igazságra. Valószínűleg az egyik vendég kérésére jöttek el érte.

- Élve vagy holtan?

- Lényegtelen. Te hogy szeretnéd?

- Holtan. – Alig bírta kimondani. – Többé nem leszek senki cafkája!

- És mi van azzal a nagydarab tűzoltóval? – A Főnök mindentudóan hunyorgott. Ezzel elárulta, hogy már egy ideje figyelték. 

- Ő… - Majdnem kimondta. Elhallgatott. Szorította a kulcsokat, amelyek belevájtak a tenyerébe. – Ő nem számít. – Megszakadt a szíve, ahogy kimondta, de ha ez volt az ára, hogy megvédje Ryant, akkor boldogan megfizette.

A távolból sziréna hangja hallatszott. Ugyanabban a pillanatban, amikor rákészült, hogy a férfi meghúzza a ravaszt, kiáltás harsant.

- Rendőrség! Dobja el a fegyvert!

Minden olyan gyorsan történt. A Főnök a hang felé kapta a fegyvert, mielőtt lőhetett volna, a rendőrök már tüzeltek is. Összerándult a hangokra, a retinájára égett, ahogy a férfiba belecsapódtak a golyók, és a kocsijuknak tántorodott, majd lassan lecsúszott a földre. A lába még rángott egy darabig, aztán mozdulatlan lett.

Az izmai megfeszültek, elfutni már nem tudott, a Testékszeres maga elé rántotta, és fegyvert szorított a halántékához, hogy fájt. A száján át kapkodta a levegőt. Látta a rendőröket, volt két civil ruhás is közöttük. Fedezék mögül szegezték rájuk a pisztolyaikat. Úgy vert a szíve, hogy alig hallotta a Testékszeres szavait.

- Azt ajánlom, viselkedj jól, különben… - Folytatni nem tudta, a legnagyobb kulcsot belevágta a combjába. Kitépte magát a kezei közül, amíg üvöltött, és levetette magát a földre. Keményen csattant a betonnak, ezzel egyidőben hallatszottak a lövések. Várta a fájdalmat, hogy a golyók a testébe hatolnak, de ez elmaradt. A fülében dobolt a pulzusa, összerándult, amikor valaki megérintette a vállát.

- Semmi baj! Rendőr vagyok. Gyere el innen! – Az egyik civil ruhás átkarolta, és segített neki felállni, amíg a társai biztosították a helyszínt. – Az anyukád már biztos aggódik, keressük meg, rendben?

- Ki maga? Honnan tudja, hogy az anyámmal jöttem?

A férfinak világoskék szeme volt, és megnyugtató mosolya.

- Hill nyomozó vagyok. Archer nyomozóval dolgozom együtt.

Amenadiel szédült. A férfi megérezhette, hogy nincs jól, mert megállt.

- Azt akarja mondani, hogy maguk figyeltek engem? – kérdezte kiszáradt szájjal.

- Igen. Sajnálom, hogy nem léptünk közbe korábban.

Nem kérdezte meg, miért követték. Tudta magától is. Mivel nem beszélt, a rendőrök úgy vélték, előbb-utóbb a fogvatartói úgyis megkeresik majd. Igazuk volt.

- Kicsim! – Az anyja és Cecily sírva rohantak feléje.

- Ezt elveszem. Nem kellene még jobban megijeszteni őket. – Hill nyomozó felemelte a kezét, hogy elvegye tőle a kulcsokat, aztán csak állt, és komor arccal nézett rá. – Most már nincs semmi baj. Ideadod? – Lassan hajtogatta le az ujjait a kulcscsomóról, és elővett egy zsebkendőt, hogy rászorítsa a kulcsok okozta sebekre.

Amenadiel meg akarta köszönni, de az anyja addigra odaért, és magához ölelte. Sírva próbálta elmondani, hogy mi történt, miután elmentek, így viszont nem sokat értett belőle. Cecily az orrát fújta, és nagyon rémültnek tűnt. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha a lány nem elég gyors.

Fásultan hagyta, hogy egy rendőrautóhoz kísérjék. Jött egy mentő, ellátta a sérüléseit, az orvos bekötözte a kezét. Oda sem figyelt rá, alig érzett fájdalmat. A kocsijuk felé bámult, a letakart holttesteket nézte a betonon. Olyan volt, mintha kívülről látta volna önmagát. Nem kapott sokkot a halottak látványától. Túl sok halált látott, hallott abban a házban. Hozzászokni ugyan nem lehetett, de a két férfi halála legalább kis elégtételt jelentett neki az átélt szenvedésekért. Arra figyelt fel, hogy Hill nyomozó leguggolt elé.

- Elég erősnek érzed magad, hogy begyere velünk a rendőrségre?

- Tanúvallomást kell tennem?

- Igen.

- Nem tudok mondani semmit – válaszolta halkan. Látta, hogy az apja akkor érkezik meg egy taxival, és az anyja a karjaiba omlik zokogva. Felmerült benne, hogy el kellene fogadnia a tanúvédelmi programot, és akkor nem okozna nekik ennyi bánatot. Nem kellene állandó félelemben élniük, mégis képtelennek érezte rá magát. 

- Ezúttal talán muszáj lenne.

- Talán.

- Értesítsük a barátját?

- Ryant?

- Igen.

- Az jó lenne, köszönöm. Megtenné, hogy beszélne a családommal is? Nem fogják érteni, miért kell bemennem magukkal.

- Természetesen.

Egész úton azon gondolkodott, mit csináljon. A halál fenyegető réme még nem tűnt el a feje fölül, és nem is fog. Egyetlen esélye van, ha hallgat továbbra is. Természetesen ez sem jelentett semmilyen garanciát, de az akkor sem létezett, ha berakják a programba. A vendégei egy része hajlandó lett volna nagyon sok pénzt áldozni azért, hogy megtalálják. A Főnök halálával nem ért véget a rémálom, ezzel tisztában volt. Soha nem tudhatja majd, mikor lepik meg, mikor akarják megölni, elhallgattatni, visszavinni. Ezzel kell együtt élnie a továbbiakban is.

Egy szobába kísérték, egy asztal és két oldalán egy-egy szék volt benne. Hill nyomozó vitt neki vizet, és egy ideig ott maradt vele beszélgetni. Valószínűleg meg akarta nyugtatni, és egy idő után egész kellemesnek érezte a férfi társaságát. Mielőtt kiment volna, még rámosolygott.

- A barátod már úton van, rendben?

- Köszönöm.

Hill bólintott, és utat engedett Archer és Woods nyomozóknak, ahogy kitárta az ajtót, és távozott.

- Hogy érzed magad? – Szokás szerint Woods volt a kedves.

- Maga szerint?

- Tudom, hogy most nem könnyű, de el tudnád mondani, mi történt?

- A nyomozóik már biztosan mindenről beszámoltak.

- Szükségünk van a te vallomásodra is.

Amenadiel érezte, ahogy a tüdejébe beleszúr a fájdalom levegővételnél. Remélte, hogy csak a túlzott feszültségtől.

- Cecilyvel, a húgommal visszasétáltunk a kocsinkhoz anyu pénztárcájáért. – A hangja érzelemmentes, az arca kifejezéstelen volt. – Megtámadott minket két férfi. Cecily el tudott futni, én nem. Védekeztem, aztán az egyik férfi fegyvert szegezett nekem. A rendőrök lelőtték. A másik férfi túszul akart használni, de megszúrtam az egyik kulccsal. A rendőrök őt is lelőtték. Mire kíváncsi még?

A két nyomozó összenézett.

- Ismerted őket?

- Nem. 

Woods habozott.

- Akkor is ezt mondanád, ha eskü alatt kellene vallanod?

- Igen.

- Ugye, tudod, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti? – Archer most először szólalt meg.

- Én csak azt mondtam, ami történt. Ez nem hamis tanúzás.

- De az igen, hogy hazudsz a kilétüket illetően. Tudod, hogy kicsodák.

- A rendőrség dolga, hogy kiderítse ezt, nem igaz? Én csak egy áldozat vagyok.

- A francokat! – Archer az asztalra tenyerelt. – A nyomozók látták, hogy beszéltél velük.

- Beszéltem.

- Mit?

- Azt mondták, válasszak, hogy visszamegyek velük, vagy meghalok. – Egészen eddig Woods nyomozót nézte, most azonban lassan Archerre pillantott. – A halált választottam, de szerencsére a nyomozói gyorsabbak voltak.

Csend támadt.

- Engedd, hogy segítsünk! – érintette meg bekötözött kezét gyengéden Woods. – Mondd el, amit tudsz, hogy elkaphassuk őket!

- Nem tudja, miről beszél – suttogta keserűen. – Soha nem fogják elkapni őket. Nem tudnak rájuk bizonyítani semmit.

- Talán mégis.

Amenadiel felsóhajtott. Most kezdte érezni, milyen fáradt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Ryant akarta, a karjaiba bújni, és csak sírni. Aztán szeretkezni vele, megismerni egy más világot, egy jobbat, mielőtt… Elvégre ki tudja, mit hoz a holnap.

- Mikor mehetek haza?

- Hill nyomozó felveszi a vallomásod, aláírod, és utána hazaviszünk.

- Jönnek értem.

- Rendben.

Archer csak akkor szembesült azzal, hogy nem a szülők viszik haza a fiút, amikor Ryan Cassidy dühödten elébe toppant.

- Félórája várom, hogy beengedjenek Di-hez, nyomozó! Elmondaná, hogy mi a fene folyik itt?

- Megtámadták. Most írjuk a jegyzőkönyvet.

- Ezzel tisztában vagyok. Beszéltem a szüleivel. – Ryanben egy vulkán fortyogott. Rettentően aggódott Di-ért, amióta megtudta, mi történt, alig bírt magával. – Viszont most élt át egy lövöldözést és egy emberrablási kísérletet az embere szerint. Jobb lenne neki otthon.

- Még frissek az emlékei, és ezt kell kihasználnunk.

- Miért?

Archer a férfit nézte, a kérlelhetetlen zöld szempárt, amely rezzenéstelenül bámult rá.

- Szerintünk ismerte a támadóit, de ő azt vallja, hogy soha nem látta őket.

Ryan arca megkeményedett.

- Maga is tudja, hogy meg akarják ölni, és azt is, hogy ezek ketten csak az elsők voltak a sorban. Ha kiderül, hogy Di beszélt, ennyivel nem fogja megúszni.

- Megvédhetjük.

- Most sem tudták. – Ryan elhúzta a száját. – Azt hiszi, nem vettem észre, hogy figyelik? 

Archer bosszúsan zsebre vágta a kezét.

- Értse meg, Cassidy! A kis barátjának nincsenek választási lehetőségei. Ha beszél, ha nem, mindenképpen meg akarják ölni, és lehet, hogy mi nem leszünk ott akkor, és nem tudjuk megmenteni.

- Azt hiszem, ezzel ő is tisztában van. – Ryan elnézett a nyomozó mellett.

Amenadiel Hill nyomozóval tartott feléje. Sápadt volt, furcsán üres a tekintete. Sokkot kapott, ismerte fel. Iszonyúan dühös lett Archerékre, amiért nem voltak tekintettel az állapotára. Meglátta bekötözött kezét, és elszorult a torka. Harcolt az életéért, és megint ő került ki győztesen belőle. Rettentően büszke volt rá.

Elébe ment. Sok mindent szeretett volna mondani, de amikor a fiú a karjaiba sétált, képtelen volt egy szót is kinyögni. Érezte, milyen erővel öleli át, és ettől majdnem sírva fakadt. Most döbbent rá, hogy beleszeretett.

- Menjünk haza! – suttogta nagy nehezen.

Archer, Woods, és Hill tehetetlenül nézték, ahogy kisétálnak a rendőrségről.