5. fejezet

5. fejezet

Connie szája tátva maradt a főváros, majd a királyi palota láttán.

- Milyen gyönyörű! – kiáltott fel.

Christopher és Nathan büszkén húzták ki magukat.

- Ezek szerint tetszik – állapította meg a férfi.

- Nagyon. – Connie hangjában ámulat csengett.

Nathan felnevetett, és megbökte a lovát. Négy katona társaságában előrelovagolt.

- Hiányoznak neki – mosolygott csendesen Christopher.

- Ki?

- Az édesanyja és a húga. Meg szerintem a nénikéje is, bár ezt be nem vallaná.

- Neked is hiányoznak – nézett rá fürkészően Connie.

Christopher zavartan beletúrt a hajába.

- Nem igazán tudom eltitkolni előled az érzéseimet.

- Tudom.

Egymásra mosolyogtak.

- Menjünk! – rántotta meg a kantárat a férfi.

A menet lassan haladt. Az emberek összegyűltek az út két oldalán, integettek, kiabáltak.

- Mindig így fogadnak? – nevetett Connie egy kisfiúra, aki a zsebkendőjét lengette.

Christopher bólintott.

- Ebből tudom, hogy jól uralkodom.

Connie megértően bólintott.

A palota udvarán az udvartartás várta őket. Nathan egy gyönyörű galambszürke ruhát viselő asszony mellett ácsorgott, és egy hozzá a megszólalásig hasonló kislánynak magyarázott valamit. Az asszony bal oldalán csinos, fiatal lány állt. Christopher láttán futásnak eredt. A férfi leugrott Éjszaka hátáról, és könnyedén a magasba lendítette.

- Estelle, egyre szebb vagy!

A lány csilingelő hangon felkacagott, és megcibálta bátyja haját.

- Nem változtál, bátyus!

Christopher letette a húgát a földre, majd gyengéden megölelte.

- Hiányoztál.

A lány szipogott.

- Te is nekem.

Christopher a sógornőjéhez lépett. Gyengéd csókot lehelt az arcára.

- Hogy vagy, Mathilde? Minden rendben?

Az asszony elmosolyodott, térdet hajtott.

- Ahogy hagytad, felség!

Christopher erre nevetve magához ölelte, és Alexandra felé fordult.

- Alex, remélem, vigyáztál helyettem a mamádra.

A kislány kihúzta magát.

- Megígértem.

Christopher beleborzolt a hajába, és nevetett, amikor a kislány durcásan igazgatni kezdte tönkretett frizuráját.

Estelle Connie-t bámulta.

- Bátyus, kit hoztál magaddal?

Christopher arca ellágyult, ahogy a fiúra nézett. Lesegítette a lóról, és családja elé tolta.

- Ő itt Damian Constantin Merrick, a könyvtárosom. Szólítsátok Connie-nak.

Connie idegesen fészkelődött. Nem merte megkérni a férfit, hogy ne ölelje. Mathilde és Estelle figyelmét persze a mozdulta nem kerülte el.

- Mindig azt mondtad, hogy a gyűjteményedhez senki sem nyúlhat rajtad kívül – értetlenkedett Alexandra.

A férfi nevetett.

- Csupán a megfelelő embert kerestem. Menjünk be! Éhes vagyok. – Connie tétovázott, mire a kezét fogva húzta maga után. – Gyere, megmutatom az otthonod!

Connie a királyi lakrészben kapott egy hatalmas szobát. szájtátva forgott körbe, és mindent megcsodált. El se akarta hinni, hogy ez a hely lesz ezentúl az otthona, a menedéke. Felfedezett egy titkos ajtót. Nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak, de nem mert belépni a másik szobába, ahová az ajtó vezetett. Beszédet hallott.

- Hát, hallottál már ilyet? A jövendőbeli királyné lakosztályába költözteti azt a sehonnait!

- Sssh, csendesen! Még meghallja őfelsége, aztán lesz nemulass!

Connie azonnal tudta, kiről beszélnek. Róla. Elszomorodott. Visszahúzódott. Elhatározta, hogy megkéri a férfit, adjon neki egy másik szobát. Megvalósítani ezt már nehezebb volt, hiszen Christopher minden idejét lekötötték a királyi teendők. Néha késő éjszaka beosont az alvó Connie-hoz, de soha nem ébresztette fel. Ottjártáról csak egy szál rózsa tanúskodott az éjjeliszekrényen álló kis vázában. Connie-nak hiányzott a férfi, magányos volt. Érezte az ellene irányuló ellenszenvet is, és ez különösen elrontotta a hangulatát. Szívesen beszélgetett volna Estelle-lel vagy Mathilde-dal, de a két nőt lefoglalták a születésnapi bál előkészületei. Connie, hogy lefoglalja magát, átnézte a király magánkönyvtárát. Viszonylagos rend uralkodott a könyvek között, így nem is volt olyan nehéz rendbe rakni őket. Napokig dolgozott rajta, mire elkészült. Közben félrerakott pár könyvet, amiket szeretett volna elolvasni, hiszen úgy nézett ki, mostanában ez lesz az egyetlen szórakozása. Késő délutánonként sétálni indult. Bejárta a palota minden kis zugát. Hamar megtanulta, hová tilos a bejárása. Két nappal a bál előtt már szinte mindegyik szárny lakosztálya foglalt volt a messzi földről érkezett vendégektől.

Connie szeretett magányosan kóborolni a folyosókon, de hiányzott neki Christopher nevetése, érintése. Felkuporodott az egyik ablakpárkányra, és elmerengett. Tényleg boldog lesz itt?

Beszélgetést hallott. Megmerevedett. Nem akart hallgatózni, és már mozdult volna, de meghallotta Christopher nevét. Kíváncsi lett.

- Túl lágyszívű. Nem királynak való.

- Nem tehetünk semmit. Kit tudnánk a helyébe ültetni?

- Nathaniel, az unokaöccse még fiatal… és befolyásolható.

Connie megrémült, de mozdulatlan, hangtalan maradt.

- Mit tehetnénk?

- Én tudom. A bálon kiváló lehetőségünk lesz, hogy a felséges uralkodót baleset érje.

A két férfi nevetett. Lépteik elhaltak a köveken. Connie legszívesebben azonnal Christopherhez rohant volna, de nem tudta a férfiak nevét, és a talán a férfi nem is hinne neki. Nem tudja bebizonyítani a hallottakat. Ő csak egy senki. Kábán botorkált vissza a szobájába, fejében peregtek a gondolatok. Az ágyon meseszép, királykék köntös fogadta hófehér inggel, fekete nadrággal. Apró papír hevert a köntösön. A bálra, ennyi állt rajta, és egy mosolygó C betű.

- Christopher… - Connie kétségbeesetten rogyott a ruhára. – nem halhatsz meg! Nem engedhetem!

A bál olyan gyönyörű volt, amilyet Connie álmodni sem mert. Tágra nyílt szemmel húzódott meg az egyik sarokban, onnan csodálta a pompás ruhákat, ékszereket. A trónszék még üres volt, ami csalódottá tette Connie-t, de egy kicsit örült is. A két férfit kereste a tekintetével, akiket beszélgetni hallott.

Megszólalt a trombita. Bevonult Christopher, és a családja. Connie szája tátva maradt. A férfi ezúttal uralkodóhoz méltó öltözéket viselt, ami csak még jobban kiemelte szépségét és a fiú és közte levő szakadékot. Beszédet mondott, de a szeme közben ide-oda járt a teremben. Connie érezte, hogy őt keresi, és ettől izzani kezdett a bőre. Christopher elkapta a pillantását, felcsillant a szeme, és minduntalan visszatért hozzá a tekintete. Connie elpirult. Annyira szerette volna megölelni…

Christopher helyet foglalt a trónon. A vendégek egymás után adták át neki a díszesebbnél díszesebb, drágábbnál drágább és pompásabb ajándékokat. Connie elsápadt. Hiszen ő még ajándékot se tud adni a férfinak! Kiosont a teraszra, letépett egy szál rózsát, és visszament a nagyterembe. Meglátta az egyik férfit. Már indult volna feléje, de észrevette, hogy az egy férfi felé bólint. A másik – Connie számára idegen - egy idősebb asszony mögött állt a kezét rejtegetve, túl közel a trónszékhez… Christopherhez.

A család adta át az ajándékokat. Christopher látható örömmel fogadta őket. Connie közelebb lépett. A férfi észrevette, és rámosolygott.

- Connie? Érted küldtem az egyik szolgálóval, de úgy látszik, elkerültétek egymást. Gyere közelebb!

Minden szempár a fiúra tapadt. A vendégek eddig azt hitték, szintén meghívott. Már az első beléptekor felfigyeltek rá. Most kíváncsian méregették. Connie nagyot nyelt, elsápadt, majd elpirult. Hebegett. Fél szemmel a férfit figyelte, másikkal Christophert.

- Nincs semmim, amit adhatnék…

Előrébb lépett. Egyenesen a férfi és Christopher közé. Elkapta a kihallgatott férfi tekintetét, aki tágra nyílt szemmel nézte őt, majd bizonytalanul hátrálni kezdett.

- Csak ezt adhatom. – Connie fellépett Christopher elé. A rózsát nyújtotta. Amikor a vendégek felhörrentek, Connie mozgást érzékelt a szeme sarkából. Elmosolyodott. Christopher a rózsát fogta, és értetlenül ráncolta a homlokát. Connie ujjai a csuklója köré fonódtak.

- És vele… magamat. Szeretlek.

Jól látta Christopher döbbent tekintetét, amikor maga felé rántotta, és ugyanazzal a mozdulattal a földre taszította. Pontosan érezte, amikor a nyíl a testébe hatolt. A tőr, amelyet Christopher szobájából csent el, már ott volt a kezében. Meglendítette. Összeesett, mielőtt meglátta volna, jól célzott-e. Nem maradt más, csak a fekete éj, mely némán ásítva fogadta magába.

Christopher hunyorogva pislogott, az ablak előtt állt. Fáradt volt. Két napja szinte el sem mozdult Connie ágya mellől. A merénylet is megviselte. Visszaballagott az ágyhoz, leült a szélére. Connie sápadt volt, de egyenletesen lélegzett. Néha magához tért, felismerte a férfit is, aztán újra mély álomba zuhant. Christopher fejében újra és újra lejátszódott az egész jelenet. Düh fogta el. Felállt, de Connie száraz hangja megállította.

- Szeretlek…

A fiú kék szeme tisztán nézett rá. Visszarogyott melléje. A fiú keze után nyúlt.

- Nem érdekel… hogy te vagy a király. Szeretlek.

- Connie…

- Nincs semmim, amit adhatnék. Csak magamat.

Christopher felsóhajtott.

- Hagyd abba! Pihenj!

Connie eltorzult arccal felemelkedett. A férfi karjába csimpaszkodott. Szemében a fájdalom könnyei égtek.

- Szeretlek. Soha nem szerettem még így senkit. Boldogan haltam volna meg, ha tudom, hogy téged megmentettelek.

- Ne légy bolond! – csuklott el a férfi hangja. – Belegondoltál, mi lett volna velem nélküled? Főleg, miután végre azt mondtad, szeretsz…

Connie nekitámasztotta a homlokát a férfi kulcscsontjának.

- Felém sem néztél! – suttogta szemrehányóan. – Hiányoztál. Azt hittem, már nem jelentek neked semmit.

Christopher megölelte.

- Bocsáss meg! Azt gondoltam…

- Mit?

A férfi zavarba jött.

- Azt gondoltam, ha nem vagyok melletted, nem is bánthatlak.

Connie értetlenül nézett.

- Nem értelek – motyogta.

- Szeretlek, és vágyom rád!

Connie karjai szorosabban fonták át a férfit.

- Ez… aranyos.

Christopher felhúzta az orrát.

- Aranyos? – Eltolta magától a fiút, hogy a szemébe nézhessen. – Én itt szenvedek, te pedig aranyosnak nevezel?

Connie visszafojtotta a mosolyát, de a szeme nevetett.

- Igen.

Christopher legszívesebben megrázta volna felháborodásában. Végül inkább finoman magához vonta.

- Annyira féltem, hogy elveszítelek.

Connie torka elszorult.

- Sajnálom. Nem szólhattam, mert lehet, hogy kiszivárgott volna. Itt még a falnak is füle van. Azt akartam, hogy lelepleződjenek. És… féltem, hogy nem hinnél nekem.

Christopher mély levegőt vett.

- Lehet, hogy kételkedtem volna, de megtettem volna az előkészületeket.

- Feltűnt volna nekik, és elhalasztják.

- Valószínűleg, de te nem sérültél volna meg.

- Mindenkit elfogtatok? Azt a magas férfit is, aki…

- Csitt, igen. Ne aggódj! Egymást adták fel, boldogan. – A férfi szemében veszélyes valami villant, de amikor megsimogatta Connie haját, már újra mosolygott.

Connie felsóhajtott, aztán megrándult az arca.

- Fáj…

- Fájni is fog. Szerencsére nem hatolt mélyre. Sok vért vesztettél, ezért aludtál két napig.

Connie lassan visszadőlt az ágyra. Maga mellé húzta a férfit is.

- Gyere! Ölelj át! Ma nem akarok egyedül maradni.

Christopher lerúgta a csizmáját, és odabújt hozzá.

- Újabb átszenvedett éjszaka – suttogta a fülébe.

Connie elpirult.

- Álmodoztam rólad. – A férfira nézett. – Minden éjszaka veled álmodtam. És még rosszabb volt, hogy tudtam, csak egy fal választ el minket egymástól.

Christopher megsimogatta az arcát.

- Minden éjjel itt álltam feletted, és küzdöttem a saját vágyaimmal. Úgy éreztem, beleőrülök. Még szerencse, hogy uralni tudom a testem.

Connie szeme elsötétedett.

- Azt kívántam, bárcsak kevésbé lennél ura magadnak. Még soha nem éreztem, hogy kiabálni tudnék a vágytól, mely kínozza a testemet.

A férfi lélegzete akadozott. Ujjai Connie nyakára csúsztak, megcirógatták.

- Aludj! Mielőtt még valóra váltanám a vágyaid…

Connie ajkán szomorú mosoly suhant át, de lehunyta a szemét. Nem telt el sok idő, hogy álomba merüljön. Christopher csak nézte és nézte, míg ő magát is elnyomta a fáradtság. Napokig így tértek nyugovóra, és a férfi minden egyes nap azzal a tudattal aludt el, hogy örökre együtt maradnak.

Aztán egy hajnal egyedül ébredt, és csak egy szál vörös rózsa tudatta, hogy nem álmodott.