5. fejezet

5.

A városban vasárnap lévén nyugalom honolt. A büfében volt pár tinédzser, Dwight befelé figyelt, ahogy elhajtottak előtte. Donnát nem látta, az asszony biztos nem dolgozott. A cukrászda előtt, ahol nyáron a legjobb fagylaltot lehetett kapni, állt vagy öt kocsi. Az egyik Donnáé volt, a gyerekekkel egyszerre ismerte fel.

- Apu, itt vannak Donnáék!

- Látom, kicsim. Nézd, most jönnek kifelé!

A lányok nagy csatakiáltással ugrottak ki az autóból, hogy keresztanyjuk nyakába vessék magukat, amint Keith leparkolt az egyik szabad helyre.

- Gyere, bemutatlak! Donnával még úgy sem találkoztál.

- Nem fontos.

Dwight rápillantott, miközben nyitotta az ajtót. Csak akkor válaszolt, amikor kiszállt. Visszahajolt, enyhén ráncolta a homlokát.

- Donna az egyik legjobb barátom. A lányaim keresztanyja. Szóval, ha komolyan gondolod velem, akkor most kiszállsz, és megismerkedsz vele.

Keith összerándult, olyan erővel csapta be a kocsiajtót. Úgy látszott, hogy Donna egy olyan pont volt, ami érzékenyen érintette a férfit. Végiggondolva, érthető volt a viselkedése, hiszen az asszony mégiscsak a barátja volt. Kikászálódott. Dwight odasétált hozzá.

- Nem lesz gond. A férjét Samnek hívják, ő még a gyárban dolgozik, ahol én is voltam. A gyerekei ikrek, Noemi és Levis, pár évvel idősebbek, mint Laurel.

- Oké. – Kicsit tartott attól, hogyan fognak reagálni a megjelenésére. Más esetben nem érdekelte volna, de mivel az Alton családnak fontos volt Donna, így szerette volna, ha őt is megkedveli. Csak egy icipicit, hogy Dwight boldog legyen.

Együtt sétáltak oda a családhoz. Donna alacsonyabb volt náluk, úgy nézett fel rájuk. Vékony alakján lötyögött az egészruha, amit a vasárnapi fagyizás kedvéért vett fel.

- Jól nézel ki! – Dwight szorosan megölelte. – Helló, Sam! – Fogott kezet a férjével, aki fáradtan bólintott. Bár a gyárban leépítések voltak, a munka ugyanannyi volt, és sokat túlóráztak. –  Hogy vagytok?

- Jól. Nem kérdezem, hogy veletek minden rendben van-e, mert a lányoknak eddig be sem állt a szájuk. – Donna megsimogatta Emily haját.

Felnevettek.

- Donna, ő itt Keith Harrison. – Dwight úgy tett, mintha nem az előbb mondta volna el a férfinak, ki kicsoda. – Keith, a hölgy Donna, Laurel és Emily keresztanyja. A férje Sam, a gyerekeik Noemi és Levis.

- Örülök, hogy megismerhetem. – Keith érezte, hogy nem fogják megenni. Donna ugyan kíváncsian méregette, viszont rámosolygott, amikor kezet fogtak.

- Én is. Már rengeteget hallottam magáról.

- Ebben biztos voltam.

A gyerekek kicsit arrébb húzódtak, halkan pusmogtak.

- Az előbb mondtam a lányoknak, hogy valamikor átjöhetnének.

- Ottalvós buli?

- Pizsamaparti, igen. Mit szólsz?

- Jól hangzik. – Donna sokat dolgozott, így ilyesmire csak pár havonta került sor. – Utána lehetne nálunk, igaz, Keith? Süthetnél palacsintát a srácokkal. – Dwight élvezte, hogyan reagál a férfit.

- Nem akarunk gondot okozni… - Sam kevésbé volt nyitott, ha a seggfej Harrisonról volt szó.

- Nem gond. Tényleg. Lovagolhatnak is, ha akarnak.

Levis felkiáltott, és lelkes arccal eléjük pattant.

- Komolyan?

- Igen.

- Anyu, ugye, elmehetünk?! – Levis Emilyhez hasonlóan imádta a lovakat.

- Rendben, de csak akkor, ha jól viselkedtek.

- Úgy lesz!

- Most akkor mi megyünk, vagy ti jöttök át? – Emily felvonta a szemöldökét. 

Donna felsóhajtott.

- Egyezzünk ki azzal, hogy ti jöttök át, és az egyik hétvégén pedig Noemi és Levis megy át hozzátok. Oké?

- Oké!

A gyerekek vigyorogtak.

- No, akkor ezt megbeszéltük! – Donna összecsapta a tenyerét. – Holnap apátokkal korán kelünk, így menjünk!

Elbúcsúztak egymástól, a gyerekek még a kocsiból is integettek nekik.

- Látod? Nem evett meg senki.

- Látom.

- Biztos nem gond, hogy átjönnek?

Keith nemet intett.

- Nem. Aranyos gyerekek. Ki vigyáz rájuk szünetben, ha a szüleik dolgoznak?

- A nagyszülők felváltva.

- Értem.

Dwight elgondolkodva bámulta a férfit, miközben a lányok vihogva sutyorogtak mellettük.

- Köszönöm.

- Én köszönöm, hogy bemutattál. Féltem, hogy hogyan fogod kezelni ezt az egészet.

- Azt, ami közöttünk van?

- Igen.

- Hányasra vizsgáztam?

- Ne viccelj!

Felnevettek.

- Nem szeretsz a városban lenni, ugye? – kérdezte Dwight megértően.  

Keith körbepillantott. Ritkán járt be, mert Wilbur és az utóbbi időben Dwight mindent elintézett neki.

- Vegyük meg azt a fagyit! – sóhajtotta válaszul. A fagyival a gyerekeket akarta boldoggá tenni, ám most szembesült azzal, hogy ez mivel is jár. 

- Gyertek már! – Emily odarohant hozzájuk, és megfogva az apja és Keith kezét, türelmetlenül húzni kezdte őket befelé. Elég hangos volt ahhoz, hogy nagy látványosság legyenek, amikor beléptek a cukrászdába. Laurel csak a fejét ingatta húga viselkedése láttán, és lassabb léptekkel követte őket.

- Epreset kérek! – közölte Emily mindenféle köszönés nélkül Dorothy Bulgairrel, aki nyáron kisegítőként dolgozott itt.

Dorothy már hozzászokott a furcsa látogatókhoz, bár Keith Harrison látványa okozott neki egy kis homlokráncolást. Az Alton családot régóta ismerte, imádta a lányokat, és sokszor elgondolkodott azon, hogy mennyire más lenne az élete, ha ilyen apja lenne, mint nekik. Igaz, hogy Dwight most éppen gyengéden megkocogtatta a kislánya kobakját.

- Kicsim!

Emily a szemét forgatta.

- Szia, Dorothy! Kaphatok eper fagyit?

Dorothy elmosolyodott.

- Szia, Emily! Hány gombóccal? Itt eszitek meg, vagy elviszitek?

- Itt – vágta rá a kislány.

- Elvisszük – mondta vele egyidőben az apja, mert érzékelte a rájuk tapadó kíváncsi tekinteteket. Tudta, hogy ez nem neki szól, hanem Harrisonnak, akit valószínűleg még életében nem látott senki itt fagyit enni.

- Mindig itt szoktuk megenni! – Emily értetlenül nézett fel rájuk.

- Semmi gond. – Keith-t láthatóan hidegen hagyta, hányan bámulják. – Van ott a sarokban egy üres asztal. Ott jó lesz?

- Igen! – A kislány világa a helyére billent, ragyogó mosollyal felelt.

Laurel vaníliát kért, Dwight csokoládét. Keith habozott, ritkán evett édességet.

- Te nem eszel? – Emily lecövekelt előtte.

- De igen. – Nem tudott nemet mondani azoknak a gyönyörű szemeknek. – Epreset kérek. Egyben fizetem – tette hozzá, és előszedte a tárcáját.

- Rendben.

Keith fizetett, addig Dwight az asztalhoz kísérte a lányokat. Volt négy tizenéves, akik vihorászva bújták a telefonjaikat, és nem igazán foglalkoztak a külvilággal. Velük ellentétben az idős Mr. King és a felesége azóta bámulta őket, hogy beléptek. Odabólintott nekik, mert nem akart udvariatlan lenni. Ugyanígy tett a háromgyerekes családdal, akiket csak látásból ismert, a gyerekek nagyobbak voltak, mint Laurel és Emily. Viszont örömmel fedezte fel az egyik asztalnál a volt kollégáját.

- Helló, haver! – Kezet fogtak. – Hogy vagy? Rég láttalak. A család?

A férfi elvigyorodott.

- A srácok a mosdóban. Christy pihenni akart egy kicsit, úgyhogy elhoztam őket egy sütire. Ti hogy vagytok?

- Jól. Keith meghívott minket egy fagyira.

Jack Hodge magas, keménykötésű férfi volt. Szorgalmas, vidám, megbízható. Két fia volt, most várták a feleségével a harmadik gyereket. Harrisont nézte, aki akkor fizetett.

- Ezek szerint kijössz vele?

- Nem olyan rossz ember, mint amilyennek hírlik.

Jack ezen felhorkant.

- Te vagy az első, aki ezt mondja. 

Dwight az ajkába harapott, hogy ne káromkodással válaszoljon.

- Keményen dolgozik, hogy fenntartsa a farmot, és ellássa a lovait. Nem jókedvű ember, de miután mindenki egy seggfejnek tartja, erre nincs is semmi oka, nem gondolod?!

Hodge meglepve maga elé kapta a kezét.

- Hé, Alton, nyugi! Én csak azt mondtam, amit hallok.

- Ez a baj ezzel a várossal…

Jack suttogóra vette a hangját.

- A bátyja sem szerette, és elég sok minden kering róla. Mégis mit vársz?

Dwight a szeme sarkából érzékelte, hogy Keith elindult feléjük, így csak vállat vont és kezet nyújtott.

- Semmit. Viszlát, Jack! Üdvözlöm Christie-t!

- Kösz, átadom! Megyek, megnézem a srácokat! – Jack még azelőtt elindult a mosdó felé, mielőtt Harrison odaérhetett volna hozzájuk.

- Minden rendben?

- Igen. Jackkel a gyárban dolgoztunk együtt. Sammel együtt szerencsésebb volt, mint én. Milyen a fagyi, lányok? – Leültek a gyerekekkel szemben, aki teljes átéléssel kanalazták a fagylaltjukat. Laurel mindig csak egy kicsit vett a kiskanálra, lassan és elegánsan evett. Emily vele ellentétben nagy adagokat vett magának, és a kanálról nyalogatta le, de persze nem volt elég gyors, már a karján folyt végig az olvadt eper. Az apja áthajolt az asztalon, és szalvétával letörölgette.

- Finom – felelte tele szájjal mindkettejük helyett. – Ízlik? – kérdezte Keith-től.

- Igen. – Keith gyerekkora óta nem evett fagylaltot. Akkoriban még nem ide jöttek vasárnaponként, hanem a belvárosba. Azóta persze minden megváltozott, azt az épületet elbontották, most a város egyetlen kis hotelje működött a helyén.

- Miért néznek minket az emberek? – Megint Emily volt az, aki megszólalt. Kíváncsian bámult körbe, és elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki félrekapja a tekintetét.

- Em! – Dwight rosszallóan nézett a lányára, Keith viszont rámosolygott.

- Mert szeretik olyasmibe ütni az orrukat, amihez semmi közük. – Ezúttal ő volt elég hangos ahhoz, hogy a körülöttük levők meghallják.

- Keith! – Dwight legszívesebben bokán rúgta volna a férfit.

- Te is tudod, hogy igazam van.

- Tudom, de ezt ne itt beszéljük meg.

- Akkor hol? Otthon? – Keith maga sem tudta, mi ütött belé. Nem szokott így viselkedni, de érezte, hogy vörös köd lebben a szeme elé. – Így legalább mindenki hallja…

Dwight a szemébe nézett. Hosszan, áthatóan. Szeretett volna válaszolni, de sejtette, hogy abból veszekedés lenne. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy igenis össze akart veszni vele. Kiabálni és verekedni akart vele abban a reményben, hogy a köztük levő feszültség nyom nélkül eltűnik majd. Mert a feszültség ott volt még akkor is, ha igyekeztek figyelmen kívül hagyni. A lelke mélyén azonban pontosan tudta, hogy az érzés akkor is maradna, hiszen csókolni vágyta. Vadul nekiszorítani a falnak és elmerülni a szájában, igen, ezt akarta. Annyira, hogy hirtelen lüktetni kezdett a teste a sóvárgástól.

- Edd meg a fagyidat, és utána menjünk haza! – Halk volt, a férfinak szinte az ajkáról kellett leolvasnia a szavait.

Keith kiskanállal eszegette a fagylaltot, a mozdulata most félúton elakadt. Mielőtt válaszolhatott volna, nyílt az ajtó, egy család nyomakodott be rajta. Dwight rosszkedvűen állapította meg, hogy Patty Jo az a férjével és a gyerekeivel. Az asszony pár évig különélt a párjától, akkor majd’ egy évig együtt voltak. A szakításhoz az vezetett, hogy kiderült, előszeretettel rángatja a lányai haját, amikor ő nem látja. Miután felelősségre vonta, hogy a sajátjaival is így bánik-e, a válasz az volt, hogy Laurel és Emily csak a mostohagyerekei. Dwight akkor rácsapta az ajtót, és azóta is kerülte messzire.

- Jaj, ne! – Laurel látta meg előbb az asszonyt.

- Patty Jo! – Emily elhúzta a száját.

- Kicsoda? – Keith értetlenül nézett a család felé. – Ismernem kellene őket?

- Úgy hiszem, hogy te elég kevés embert ismersz a városban, szóval kétlem.

- De téged mindenki ismer – vigyorodott el Emily. – Még a barátnőm, Melissa is tudja, hogy ki vagy.

- Remek. – Keith-t valahogy nem boldogította a tudat, hogy még egy hatéves is tudja, kicsoda.

- Dwight! – Patty Jo kiszúrta őket, amikor szabad asztalt kerestek. A férje nagy pocakot eresztett, és határozottan kedvetlen volt. A gyerekei, a tizenkét éves Luke, a tizenegy éves Nora és a kilencéves Sean hasonlóan komolyak voltak. Dwight akkor is keveset látta őket mosolyogni, amikor együtt járt az anyjukkal.

- Szia, Patty Jo! Srácok! Helló, Mitch! – Kezet fogott a férfival, aki csak mormogott valamit az orra alatt.

- Nohát, mekkorát nőttetek! – Patty Jo Emily felé nyúlt, valószínűleg a haját akarta megsimogatni, de a kislány elhúzódott előle.

- Patty Jo! – Dwightnak most ment el végleg a kedve a fagyizástól.

Az asszonyt nem keserítette el a visszautasítás, már Keith-t szemlélte.

- Maga Keith Harrison, ugye? – Meg sem várta a választ, megragadta a férje karját. – Nézd, Mitch, a nagy Harrison leszállt a halandók közé egy fagyira…

Keith felsóhajtott. Eltolta maga elől a tálkát, majd Dwightra pillantott.

- Mehetünk?

Dwight a gyerekeire nézett, akik már csak a fagyit turkálták, és fél szemmel az asszonyt figyelték.

- Menjünk! Gyerünk, lányok! – Felállt. Mielőtt a helyére tolhatta volna a széket, Patty Jo már ott állt előtte.

- Nem mondtam semmi rosszat. Hová mentek? Beszélgessünk! A gyerekek ellesznek…

Dwight azon merengett, hogyan tudott vonzódni ehhez a nőhöz.

- Viszlát! – mondta. A lányokért akart nyúlni, de Laurel és Emily már Keith kezét fogva elindult kifelé.

- Milyen jóban lettetek Harrisonnal… - Patty Jo szája lebiggyedt, ahogy utánuk nézett. – Ő a cukros bácsitok? Aztán majd vigyázz, nehogy a lányaid szoknyája alá nyúljon! – Felvihogott, mintha egy jópofa viccet mondott volna. 

Dwight először fel sem fogta, mire utalt a nő. Csak, amikor látta, hogyan torpan meg Keith, és hogyan feszülnek a hátán és a vállán az izmok a vékony ingen keresztül. Iszonyúan mérges lett. A düh valahonnan legbelülről jött, a régi, elfojtott harag most elemi erővel tört felszínre. Megragadta az asszony karját, és magához rántotta.

- Egy szót se többet! – sziszegte. – Mégis mi a fenét gondolsz, mi? Egy ilyen célozgatással tönkretehetsz egy embert! Harrison egy rohadt ujjal nem nyúlt a gyerekeimhez, és nem is fog! Előbb fogja levágatni a kezét! Nem úgy, mint te, hülye kurva! – Majdnem biztosra vette, hogy meglátszanak majd az ujjnyomai Patty Jo bőrén, de vörös ködbe borult előtte a világ. – Azt hiszed, hogy elfelejtettem, mit műveltél velük, hm? Simán feljelenthettelek volna, ehhez tartsd magad! – Nekipenderítette az asszonyt a férje mellkasának, majd Keith-ék felé indult. – Menjünk innen!

Keith nem kérdezett semmit, de sejtette, hogy ha hazaértek, akkor fog. Patty Jo valamit elkezdett utánuk kiabálni, de Dwight nagy erővel bevágta maguk utánuk a fagyizó ajtaját.

- Na, ide se jövünk többet! – állapította meg Laurel. – Veszel nekünk egy fagylaltkészítő gépet? – nézett fel Keith-re.

- Dwight! – Patty Jo férje rohant utánuk. – Alton!

- Menjetek!

- Nem lesz baj? – Keith aggodalmasan figyelte a nagydarab férfit, aki feléjük igyekezett.

- Vidd innen a lányokat!

- Gyertek, sétáljunk egyet! – Keith nem szívesen hagyta ott őket, de ismerte annyira Dwightot, hogy tudja, képes megvédeni magát. Az pedig, hogy rábízta a lányokat, akiket mindennél jobban imádott, sokat elmondott arról, mennyire bízik meg benne. – Régen voltam a városban. Megmutatjátok, mi merre van? – igyekezett mosolyogni is, bár egy kicsit kényszeredettre sikerült.

Laurel és Emily sejtették, hogy ez csak figyelemelterelés, de Emily fellelkesedett.

- Igen!

Dwight ökölbe szorította a kezét, és nekidőlt Keith kocsijának. Látta, hogy a lányok elhúzzák Keith-t, és így egy kicsit nyugodtabb lett.

- Helló, Mitch!

- Megmagyaráznád, hogy mi a fene volt ez? – A férfi arca vörös volt.

- Miért nem a feleségedet kérdezed?

- Mit akarsz ezzel mondani? Ő csak poénkodott, nem kell mindent véresen komolyan venni.

- Aha, persze. – Dwight ellazította az izmait. Rájött, hogy Mitch nem akar vele verekedni. – Tudod, az én értelmezésemben, Patty Jo arra célzott, hogy Keith pedofil. És ez nem poén. Rohadtul nem az.

- Figyelj…

- Nem! Te figyelj, Mitch! Keith rendes ember, és egy ujjal sem nyúlna a lányokhoz. Soha. Erre felteszem az életemet! Viszont a feleségedért nem kezeskedem…

- Miről beszélsz?

Dwight mély levegőt vett, és azon gondolkodott, mennyit mondjon el Patty Jóról a férfinak. Eközben a lányai Keith-szel egy utcával arrébb jártak.

- Ne menjünk messzire! Apátok nem fog megtalálni minket.

- Tényleg! – Emily megtorpant. – Visszaforduljunk?

- Ha arra fordulunk, megkerüljük a házakat, és visszajutunk a fagyizóhoz – magyarázta Laurel.

- Igaz. – Keith nagyon régen járt errefelé, de rémlett neki, hogy párhuzamosak az utcák.

- Hé, Harrison! Pesztonka lettél? Vagy hirtelen lett két kölköd?

Keith megtorpant. Paulie-ra itt számított a legkevésbé.

- Nem ezzel a bácsival verekedtél? – Laurel az eléjük sétáló férfit bámulta.

- Újabb monoklira vágysz, Paulie? Megmondtam, hogy ne kerülj többet a szemem elé! – A lányokat lassan a háta mögé húzta, majd elengedte a kezüket, hogy tudjon védekezni, ha a fickó támadni akarna. Simán kinézte belőle. Nem az a fajta volt, akit érdekel, hogy megsérül miatta egy gyerek.

- Egy seggfej vagy még mindig, Harrison! – Paulie röhögött. Most csak halovány piaszag keringett körülötte.

- Keith nem seggfej! – Emily hirtelen közöttük termett, apró kis kezét ökölbe szorította.

- Igen, az te vagy! Keith kedves! – Laurel a húga mellett termett. – Ha nem hagyod békén, akkor sikítani fogunk! – fenyegetőzött.

- Ettől most nagyon megrémültem, kislány!

- Félhetsz is! – Emily dühösen toppantott. – Iderohan majd mindenki, és mi majd sírunk, és elmondjuk, hogy csúfoltál és bántani akartál minket, és mindenki nekünk fog hinni és bevisznek majd a dutyiba!

Keith csak állt, képtelen volt megszólalni, annyira meglepte a jelenet. Paulie horkantott egyet, és a lábuk elé köpött.

- Hülye libák! – morogta, majd sarkon fordult, és gyorsan eliszkolt. Valószínűleg tartott attól, hogy Harrison orrba veri ezért a megjegyzésért. A férfi azonban ahelyett, hogy utána iramodott volna, inkább leguggolt, és magához húzta a lányokat. Szorosan ölelte őket, mintha soha nem akarná elengedni őket.

- Keith, nem kapunk levegőt! – Emily rém büszke volt magukra, kuncogva fúrta a férfi nyakába az arcát.

- Köszönöm!

- Szívesen. – Laurel elmosolyodott, amikor észrevette az apjukat. – Itt van apu.

- Mi történt? – Dwight aggódva hajolt hozzájuk.

- Itt volt az a bácsi, akivel Keith verekedett – újságolta Emily.

Keith elengedte őket, és felállt.

- Minden rendben? – fordult a férfihoz.

- Mitch-el? Persze. Megbeszéltük. Otthon elmesélem. Most viszont elmondanátok, hogy mit keresett itt Paulie? Mert gondolom, Paulie volt…

- Ő. – Keith megsimogatta a lányok haját. – Laurel és Emily megvédtek.

- Tényleg?

- Megfenyegettük – bólintott nagy komolyan Emily, de a szemében huncut csillogás jelent meg.

- Ezt hazafelé elmesélhetitek – mondta az apja, és a karjaiba kapta. – Menjünk haza!

Laurel a kezét nyújtotta, pedig ő nem is szokta felvetetni magát. Keith ezt nem tette szóvá, helyette felvette. Dwight bevárta őket, így egymás mellett ballagva sétáltak vissza a kocsiig. Emilynek persze be nem állt a szája közben.

Kifelé a városból Keith behajtott az éjjel-nappali parkolójába.

- Miért állunk meg?

- Mindjárt jövök! – Keith kiugrott, és besietett az üzletbe.

- Apu…

- Nem tudom, miért ment – előzte meg a kérdésözönt Dwight. – Biztos elfogyott a cigije.

- Abbahagyhatná a dohányzást – szólalt meg Laurel. – Káros az egészségre. Rajta van a dobozon is, és Keith tud olvasni.

- Ezt majd mondd meg neki is, kíváncsi vagyok, mit válaszol.

- Rendben.

- Már jön! – Emily az orrát az üveghez nyomta. – Fagyi! – sikkantotta, és tapsikolni kezdett, amikor felismerte a dobozokat Keith kezében.

- Chips! – Laurel alapvetően nem sok édességet evett, de chipset bármennyit magába tudott tömni. S ez már el is terelte a figyelmét a cigiről.

- Fogjátok! – Keith beadta nekik a fagyit és a chipset, majd beszállt az apjuk mellé.

- Ez hideg! – Emily sikkantgatva kacagott, mert a fagylaltos doboz tényleg nagyon hideg volt.

- Ez a kedvencem! – Laurel elmarkolta az egyik zacskót, és az apja szinte látta, hogyan csorog a nyála.

- Elkényezteted őket! – Dwight hangjában semennyi szemrehányás nem volt.

- Ezt pont te mondod… - Keith elmosolyodott. Kivillantak fehér fogai, apró ráncok terültek szét a szeme körül és vidáman csillogott a tekintete. Dwight rájött, hogy valójában milyen piszkosul jóképű. Mintha eddig nem lett volna ennek tudatában…

- Jó, hogy nem vagy mosolygós fajta – dünnyögte.

- Miért? – Harrison kifordult az útra.

- Mert nem tudnád levakarni magadról a nőket.

- Ezt most miért mondod? Tudod, hogy…

- Persze, hogy tudom! – Dwight felhorkant, és inkább előrebámult.

Keith egy ideig emésztette a megjegyzést, aztán halkan elnevette magát. A lányok hiába faggatták egészen hazáig, nem árulta el, mi olyan vicces. Dwight pedig még csak rá sem nézett, de piros volt a füle.

- Filmnézés? – Laurel eléjük állt, amikor otthon kiszálltak a kocsiból.

- Fürdés után – borzolta össze a haját az apja. – Válasszatok filmet is, mi addig megnézzük az állatokat.

- Juhúúúúú! – Emily a fagyival és chipsszel megrakodva iramodott a ház felé. – Gyere, Laurel!

- Hé, várj! Ne vigyél mindent! – A nővére utánaszaladt. – A fagyit be kell tenni a hűtőbe!

Keith abban a pillanatban megragadta Dwight csuklóját, hogy a lányok mögött becsukódott az ajtó. Szó nélkül húzni kezdte az istálló felé, odabenn viszont hirtelen megtorpant. Dwight-ot csak az állította meg a lendületből, hogy a mellkasára tenyerelt. Meg az, hogy megcsókolta. De milyen csók volt az!

A férfi nyelve elmerült a szájában, mohón kutatta minden kis zugát, a nyelvével kelt birokra. A tarkójára csúsztatta a kezét, kényszerítve, hogy úgy fordítsa a fejét, hogy még jobban elmerülhessen benne. A másik kezével a csípőjénél fogva vonta magához, meg sem próbálta titkolni, hogy felizgult.

Dwight végighúzta a hátán a tenyerét. Érzett minden hajlatot, megfeszülő izmot. Hallotta a kis sóhajt, amit az érintése keltett, és hihetetlen volt a számára, hogy a mogorva Harrison valójában milyen érzékeny.

- Apu, apu! – Emily hangjára egyszerre sóhajtottak fel.

- A csudába! – Dwight ritkán utálta, hogy a kisebbik lánya ennyire hiperaktív, de most kifejezetten rosszul érintette a dolog.

- Menj! – Keith eltolta magától.

- Mindjárt jövök!

- Megnézem a lovakat – indult kifelé Harrison. – Mi a baj, Em? – simogatta meg útközben a kislány fejét.

- Nem fér be a fagyi a hűtőbe! – Emily csípőre tett kézzel, enyhén kipirosodott arccal bámult fel rá. Utóbbi azt jelentette, mennyire fel van háborodva e tény felett.

- Gyere, segítek! – Dwight felkapta és elindult a ház felé.

Keith zsebre dugta a kezét, és utánuk bámult. Em visszanézett rá az apja válla felett, és ránevetett. Életében nem érzett ekkora melegséget a mellkasában, mint most, hogy ez a csöpp gyerek ekkora szeretettel mosolygott vissza rá. Az, hogy ma megvédték őt, hihetetlen volt, ám egyben valami nagyon jó érzés. Ettől kicsit zavarba jött, de mivel Dwight és Emily már bementek, nem láthatták, hogy fülig ér a szája, úgy vigyorog.

Jó órával később már ő is lezuhanyozva, átöltözve kopogott be Dwight-hoz, aki még csak akkor öltözött. Benyitott, aztán megtorpant. A férfi háttal állt neki, akkor rángatta magára a melegítőnadrágját.

- Esküszöm, direkt csinálod! – mormolta. Túl sokat látott a férfiból ahhoz, hogy nyugodt éjszakája legyen.

- Keith! – Dwight megperdült, majdnem el is esett. – Nem hallottalak…

- Kopogtam.

- Nem figyeltem. – A férfi legyintett. – A lányok megszédítettek. – Előszedett egy pólót és magára rángatta. – Mit mondtál az előbb? – lépett oda elé.

- A nadrágod…

- Oh… - Dwight töprengve bámult rá. – Húzzak másikat? – Volt ebben a kérdésben némi kihívás.

- Ne! – Keith képtelen volt levenni a szemét az ágyékáról. – A lányaid milyen gyorsan alszanak el a filmen?

Dwight felszisszent.

- Rossz hírem van – indult el kifelé.

- Mert?

- A Demonát imádják mindketten, és azon egyszer sem szoktak elaludni. – Dwight sajnálkozva tárta szét menet közben a kezét.

- Te hagytad, hogy olyan filmet válasszanak, amin nem alszanak el? Meg akarsz ölni? – Keith nem gondolta komolyan. Na, jó. Egy kicsit igen.

Dwight nem állta meg nevetés nélkül. Belépett a konyhába, ahol a lányok már komoly arccal porciózták a fagyit, chipset, üdítőt.

- Készen vagytok?

- Mindjárt. – Emily az ujjával kaparta le a fagylaltot a kanálról.

- Ugye, mostál kezet? – érdeklődött az apja.

- Igen. Laurel szerint muszáj, hogy ne legyünk betegek.

- Laurelnek igaza volt.

- Mint mindig – jegyezte meg Laurel.

Keith nekitámaszkodott az ajtófélfának. Az jutott eszébe, nem is olyan rég a lányok még rémülten menekültek az apjukhoz, ha felbukkant. Most pedig együtt fognak filmezni. Mint egy család.

- Ne csak ácsorogj ott! – Dwight rábámult. – Keress egy tálcát, és segíts átvinni ezeket a nappaliba!

Keith lassan felvonta a szemöldökét. Egymást nézték. Aztán Keith Harrison ellökte magát a félfától és engedelmesen a konyhaszekrényhez ballagott. Útközben megbökte a férfi oldalát, aki próbált mérgesen nézni, míg a lányok kuncogtak.

- Mi is az a Demona? – kérdezte félúton a nappali felé.

- Te nem tudod? – Laurel és Emily egyszerre torpantak meg, Dwight alig tudta kikerülni őket az üdítőkkel teli tálcával.

- Lányok, ne álljatok meg ilyen hirtelen előttem!

- Bocsi, apu! Keith, te komolyan nem tudod, hogy kicsoda Demona?

- Nem. – Keith letette a tálcát a kisasztalra, és kíváncsian nézett Laurelre.

- Azt hittem, ismered a meséket!

- Eddig én is, de úgy látszik, tévedtem.

- Lányok, ne mondjátok el neki! – Dwight mindent elrendezett, kézügybe pakolt. A lányoknak ledobálta a párnákat a szőnyegre, mert mindketten előnyben részesítették a padlót. – Menjetek arrébb kicsit!

- Apu, ne már, hogy nem mondhatunk Keithnek semmit!

- Annyit mondhattok, hogy Angelina Jolie játssza.

- Apuuuu…

- Elég! – Dwight lenyomta a lányait a plédre, amit még a szőnyegre terített, hogy kényelmesebben ülhessenek. Keith tanácstalanul állt, hova üljön, így egyszerűen meglökte, hogy lehuppant a kanapéra. Felvette a távirányítót, és lerogyott mellé. – Na, végre! Mindenki elhelyezkedett?

- Igen! – A gyerekek kórusban válaszoltak, mire elindította a lejátszót.

- Mennyire nyálas? – Keith csak halkan merte megkérdezni pár perc után, de így is lepisszegték.

- Majd meglátod. – Dwight előrehajolt, és megigazította Emily hajgumiját. Visszadőlve hátrahajtotta a fejét. – Annyiszor láttam, hogy kívülről fújom a szöveget – suttogta kicsit oldalra fordulva.

- Érdekes. – Keith a tévét bámulta.

Dwight elmosolyodott. A férfi legalább olyan figyelemmel nézte a filmet, mint a gyerekek. A szemöldöke között nem volt ott a mély ránc, elsimultak a vonásai. Ellazulva kényelmesebb pózt keresett magának, a combjaik összesimultak. Azt hitte, hogy erre sem fog reagálni, de Keith kis habozás után a keze után tapogatózott. Összefonták az ujjaikat.

A film másfél órája alatt Dwight legnagyobb meglepetésére egyetlen pisszegés se hallatszott. Kétszer kellett megállítani, Emilynek ugyanis mindkétszer pisilnie kellett, miután egy hajtásra megitta a narancslevet. Laurel jóllakott a chipsszel, és sikerült elég könyörgően néznie Keith-re, hogy a férfi odaadja neki a sajátját. Az apjáét már nem tudta megszerezni, mert Dwight szigorúan farkasszemet nézett vele. Keith okozta a legnagyobb meglepetést. A férfi kezét fogva pontosan érzékelte, hogyan reagál a jelenetekre, és ez egy idő után rettenetesen szórakoztatóvá vált. S még vonzóbbá tette, mint eddig.

- Tetszett?

- Jó volt?

Emily és Laurel egyszerre ugrottak a nyakukba, amint lement a vége felirat. Addigra Keith elhúzta a kezét, így a gyerekek nem vettek észre semmit.

- Érdekes volt.

- Ez azt jelenti, hogy tetszett? – vonta fel a szemöldökét Laurel.

- Azt hiszem. – Keith kicsit bizonytalan volt.

- Szerintem tetszett neki.

- Honnan tudod, apu?

- Onnan, Em, hogy láttam közben az arcát. – Dwight felnevetett, amikor a férfi rámeredt. – Komolyan!

- Mit láttál?

- A végén például meg voltál hatódva.

- Ez nem igaz!

- Dehogynem!

Keith mozdult, de Dwight egyszerűen maga elé emelte Emilyt védekezésképpen.

- Védjetek meg!

A lányok komolyan vették, Keithre csimpaszkodtak.

- Ne bántsd! – Persze tudták ők, hogy az egész játék, mert az apjuk vigyorgott.

- Nem lesznek mindig veled! – figyelmeztette Dwightot Keith, viszont már ő is mosolygott. 

Dwight nevetve felállt, és nyújtózkodott. Kivillant a hasa, ahogy felcsúszott a pólója.

- Ez a szerencse – dünnyögte rákacsintva, majd tapsolt egyet. – Oké, vége a gyereknapnak! Irány a fürdő! Fogmosás és alvás!

- Ne!

- Nem maradhatunk még egy kicsit fenn?

- Nem, kicsim. – Dwight magához ölelte Emilyt és megpuszilta fagyis arcát. – Holnap mi korán kelünk Keithszel.

- Tartunk még ilyen napot máskor is?

- Tarthatunk, ha Keith is akarja.

- Holnap is?

- Talán. – Dwight intett Laurelnek, hogy vigye magával a húgát a fürdőbe. – Komolyan gondoltam, hogy fogmosás! – szólt utánuk, mire nyafogás hallatszott a folyosóról. – Nem szeretnek fogat mosni – csóválta a fejét. – Tényleg tetszett? – pillantott a férfira, miközben elkezdett rendet csinálni.

- Másra számítottam – vallotta be Keith. Felállt, felszedte a párnákat és a plédeket a szőnyegről.

- Gondoltam.

- Ettől függetlenül tetszett, bár ez inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek, nem?

- Nem hiszem. A gyerekeknek is meg kell tanulniuk, hogy ha gonoszul bánsz a másikkal, akkor tönkreteheted az életét. – Dwight felpakolta a poharakat a tálcára, majd Keithre nézett, mert a férfi elgondolkodva hajtogatta a plédet láthatóan oda sem figyelve arra, mit csinál. – Mi a baj?

- Ezt a bátyámnak is meg kellett volna tanulnia. Mindegy! – Ledobta a plédet a kanapéra, majd elkezdte összeszedni a fagyis csészéket.

- Nem akarod elmondani?

- Csak elrontanám a hangulatot.

- Valamikor el kell mesélned…

- Nem vagy az anyám!

- De a barátod igen.

Keith kezéből kicsúszott a pohár és a szőnyegen landolt. Kifolyt belőle a szétolvadt fagylalt, de egyikük se mozdult, hogy feltakarítsa. A fürdőszobából a lányok kacagása hallatszott. Dwight nézte, ahogy a férfi elindul kifelé. Utána nyúlt, a felkarjánál fogva rántotta vissza. Megölelte, hiába érezte, hogy Keith ellenáll. Nem szólalt meg, csak ölelte, ahogy a lányait szokta, amikor szomorúak. Beletelt jó pár percbe, mire érezte, hogy tétován visszaöleli. Laurel ezt a pillanatot választotta, hogy belessen. A feje finom mozdulatával jelezte neki, hogy menjen ki, de addigra késő volt. Emily is felbukkant a nővére mögött.

- Mi a baja Keithnek? – rohant oda hozzájuk.

- Csak elszomorodott, mert eszébe jutott a testvére. – Dwight nem engedte, hogy Keith kibontakozzon a karjaiból, ami nem kis erőfeszítésébe telt. – Menjetek aludni! Később bemegyek hozzátok!

A lányok egymásra pillantottak, emlékeztek arra, hogy a férfi bátyja meghalt balesetben. Hirtelen mindketten odarohantak és megölelték őket.

- Keith, nincs semmi baj! Mi itt vagyunk neked, jó?!

Emily hangjára Dwight érezte, hogy a férfi milyen erővel öleli át.

- Aranyosak vagytok, kicsim, de most magunkra hagynátok minket?

- Igen. – Laurel volt a szófogadóbb, jobban mondva, aki érezte, hogy mikor jobb, ha nincsenek láb alatt. Kivonszolta a húgát a nappaliból, még az ajtót is betette maguk mögött.

- Jól vagy? – Dwight gyengéden megsimogatta a férfi hátát.

- Egyszer kiskoromban a szüleink elvittek minket a vidámparkba – válaszolta Keith csendesen. – A bátyám imádta a hullámvasutat, kétszer is fel kellett ülnünk, pedig én utáltam. Ez most pont olyan érzés. Érzelmi hullámvasút.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Biztos nem akarod elmesélni?

- Nem tudom. – Ez már haladás volt, a férfi kapásból nem nemet mondott.

- Üljünk le! – Dwight odaterelte a kanapéhoz, majd lenyomta rá. Leült mellé. – Miért érzem azt, hogy gyűlölöd őt?

- Mert így van.

- Van köze ahhoz, hogy egy seggfej lettél?

Keith arca megrándult.

- Kösz!

- Bocs, de mondd, hogy nincs igazam.

- Igazad van, és igen, Gray is tehet róla. – Keith habozott. – Kamaszként egy fiú már kezdi érezni, hogy valami nem stimmel, ha nem érdeklik a lányok. Próbáltam titkolni, de nem nagyon ment. Gray rájött, rajtakapott egy újságból kivágott fotóval, amin egy modell volt. Férfimodell. Aztán elrohant és elmondta a szüleinknek.

- Basszus!

- Jah. Valahogy nem így akartam a tudomásukra hozni, hogy homoszexuális vagyok. Főleg, hogy még magam is bizonytalan voltam.

- Ezt elhiszem.

- Anyuék kiborultak. Egy hétre szobafogságot kaptam, hogy gondolkodjak, milyen életet akarok élni. A bátyámat megeskették, hogy soha senkinek nem mondja el. Ezt betartotta, de amúgy… - Keith mély levegőt vett. – Onnantól pokol lett az életem. Apám esténként kiselőadást tartott a mocskos buzikról, pedig amúgy rendes ember volt. Gray meztelen férfiak képeit dugdosta a párnám alá, hogy piszkáljon. Röhögött, ha meglátott, és csak úgy hívott, a kis buzi. Anyu volt az egyetlen, aki megpróbálta megérteni, mi történik. Végül ő volt az, aki meggyőzte aput, hogy hagyják rám, mit kezdek az életemmel. Apu onnantól kezdve nem igazán szólt hozzám.

- És Gray?  

Keith félrenézett.

- Középiskolában összejöttem egy fiúval. Senki nem gyanított semmit. Gondoltuk mi…

- A bátyád rájött?

- Szemmel tartott.

- Hogy hívták? Azt a fiút.

- Sean. Neki még a családja sem tudta, hogy meleg.

- Szeretted?

- Jó volt vele. Rengeteget beszélgettünk. Álmodoztunk arról, hogy ha egyetemre megyünk, akkor majd összeköltözünk és nem fog érdekelni minket, ki mit szól hozzá.

- Nem így lett.

- Nem. – Keithnek még ennyi év után is nehezére esett beszélnie Seanról. Maga előtt látta, ahogy vigyorog az első csókjuk után. Hallotta a nevetését. Még az illatát is érezte. Az érintését.

- Hol van Sean, Keith? – Dwight rájött, hogy nem fogja folytatni, ha nem kérdez.

- Meghalt. Gray megölte.

- Mi? – Dwight azt hitte először, hogy rosszul hallotta a tompán kiejtett szavakat.

- Sean edzeni járt mindennap. Általában elkísértem, de aznap nem. Edzésről nem ért haza. A rendőrségi jelentés szerint verekedésbe keveredett valakivel. Keresték a tettest, de soha nem tartóztattak le senkit. A családja elköltözött innen, néha beszélek az anyukájával telefonon.

- Úristen! – Dwightnak rémlett valami egy agyonvert fiúról, akit néha emlegettek a városban, de soha nem gondolta volna, hogy Keith szerelme volt. – Keith… - A férfi kézfejére tette a kezét és megszorította. – Annyira sajnálom!

- Gray tette. – Keith felemelte a fejét, egyenesen a szemébe nézett, amitől elakadt a lélegzete. – Tudtam, hogy ő volt, másnap sebes volt a keze és volt egy monoklija, de csak évekkel később ismerte el. Amikor már ivott, hogy elfeledje, mit tett. Én pedig… nem tettem semmit. Azon kívül, hogy úgy megvertem, hogy egy hétig kórházban volt. De nem mondtam el senkinek. Sean anyukájának sem, mert tudom, hogy megszakadna a szíve. Hallgattam. – A hangja rekedt és akadozó lett. – Gray azt mondta, nem akarta halálra verni, egyszerűen csak móresre akarta tanítani, hogy szakítson velem. Mert a fejébe vette, hogy elszomorítom anyáékat azzal, hogy buzi vagyok. Csak éppen… későn vette észre, hogy túl messzire ment, és Sean… Sean már nem lélegzik.

Dwight képtelen volt megszólalni.

- Sean miattam halt meg, és attól féltem, hogy ha összejövök valaki mással, akkor ugyanígy jár majd. S az pedig, hogy hallgattam, nos, abból kiviláglott, hogy nem sokkal vagyok különb Graynél.

- Ez…

- Hadd fejezzem be! – Keith szomorúnak és kimerültnek látszott. – Elhatároztam, hogy nem fogok beleszeretni senkibe és soha nem választok magamnak párt a környékről. Soha. Semmilyen körülmények között.

- Gray halott. Már nem bánthat senkit.

- De a Gray-félékből van bőven.

- Ez a kifogás baromság, és te is tudod!

- Lehet. Viszont ehhez tartottam magam az elmúlt években, és egész jól megvoltam így, amíg…

- Amíg mi nem jöttünk.

- Igen.

- S ez olyan nagy baj? – Dwight nagyon halk volt.

Keith érezte, milyen meleg a férfi tenyere. Felmelegítette a kezén át őt is.

- Egyéjszakás kalandok, távkapcsolatok során vagyok túl, amikor nem vártam semmi mást a partnereimtől, mint egy kellemes estét vagy hétvégét.

- Soha nem vágytál többre?

- Mindig többre vágytam. Apám viszont egyszer azt mondta, hogy nem kaphatunk meg mindent, amit szeretnénk.

- Ez szerintem csak attól függ, hogy mennyire vagyunk bátrak az élethez. – Dwight megfordította a férfi kezét, és összefonta az ujjaikat. – Nem úgy ismertelek meg, mint akiben nincs elég kurázsi.

- Dwight…

Dwight a szemébe nézett.

- Harminchat éves vagyok. Két kislányt nevelek egyedül. Van egy lepukkadt tragacsom, meg annyi megtakarított pénzem, hogy tudok bérelni egy albérletet, ha az idénymunkának vége. Számtalan kalandon meg kapcsolaton vagyok túl, és mindig azt gondoltam, hogy pár éven belül újranősülök, és lesz még egy fiam. Néha majdnem feladtam, és csak a lányok miatt folytattam, mert jó apjuk akarok lenni. Ám amióta itt vagyok, kezdem kicsit másként látni a világot. Az embereket. Átértékeltem dolgokat. Miattad.

- Dwight, ez…

- Kedvellek, Keith! Máskülönben már rég leléptem volna innen a gyerekekkel. – Dwight tétován mosolygott. – Nem vagyok meleg, mint te, de tetszel. Úgy tetszel, hogy nem csak azt akarom, hogy kiverd a farkam az irodádban. Érted, hogy mit akarok mondani, ugye?

- Igen.

- Nem tudom, hogy mi lesz köztünk, és arról sincs fogalmam, hogy hogyan tovább. De ez – Dwight körbemutatott a szétszórt nappalin. – tetszik.

- Bolond vagy!

Keith talán még folytatta volna, de a férfi rámeredt.

- Láttam az arcod filmnézés közben, Harrison! Olyan voltál, mint egy kisgyerek. Mikor érezted magad ilyen jól, mint ma, itt, velünk?! Láttam, hogyan nézel a lányaimra, amikor azt hiszed, hogy nem látom. Azt hiszed, nem tudom, mennyire szeretnél saját gyereket? És látom azt is, hogyan nézel rám, amikor azt hiszed, nem figyelek.

- Én…

- Neked kell eldöntened, mit szeretnél, Keith! – Dwight odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. – Engem nem igazán érdekel, ki mit szól ahhoz, hogy meleg vagyok. Meg tudom védeni magam és a családom. Én nem Sean vagyok. Ezt vésd az eszedbe, Harrison! – Elengedte, és felállt. Felkapta a poharakkal teli tálcát, és kivitte a konyhába. Csak letette az asztalra, nem akart mosogatással zörögni. Egy pillanatra megtámaszkodott az asztalon. Ez a beszélgetés kiszívta minden erejét.

Visszafelé benézett a lányokhoz. Mindketten mélyen aludtak, kifárasztotta őket a mai nap. A nappaliban azonban Keith hűlt helyét találta. Csalódottan támaszkodott az ajtófélfának, és lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, mi lesz, de akarta. Nagyon rég nem akart ennyire valamit. Önző módon most először merült fel benne, hogy a seggfejnek tartott Keith Harrisont csak magának akarja. Az viszont kérdés volt, hogy a seggfej mit szól ehhez…