5. fejezet

5.

1858 első hónapjainak egyikében, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

            Isabella sokáig dörömbölt a szobája ajtaján, de a két őr, akit William odarendelt, a füle botját sem mozgatta.

- Mi történt, barátom? – John a lováról leugorva azonnal Williamhez sietett.

William elmesélte, miközben felballagtak az emeletre.

- Adok neki orvosságot, és megpróbálom megnyugtatni. – John a homlokát ráncolta, ahogy meghallotta az asszony kiabálását. – Ezt csinálja, amióta visszahozták?

- Egy ideig még eszméletlen volt. – William felsóhajtott. – Még soha nem ütöttem meg, pedig szerettem volna. Most viszont… - A barátja szemébe nézett. – Nem érdekelte, hogy a picinek baja esik, ha ezzel fájdalmat okozhat nekem. Milyen ember, sőt, anya az ilyen?!

Az orvos nem válaszolt, csak szomorúan nézett rá. Megveregette a vállát, mielőtt intett volna az őröknek, hogy nyissák ki neki az ajtót. William a felesége üvöltözésével mit sem törődve visszament a gyerekszobába. Carson már evett, Sally átöltöztette, és most békésen aludt a bölcsőben. Robert ott ücsörgött mellette egy széken, és a szemét sem vette le róla. Sally-t valószínűleg elküldte aludni, mert az asszony nem volt a szobában, a kisebbik háló ajtaja pedig zárva volt.

William a kisfia fölé hajolt. Tudta, hogy még sokáig rémálmai lesznek az átéltek miatt. Nem fogja tudni kiverni a fejéből, ahogy a pici a levegőben van. Megborzongott, és megint elfogta a harag. Robert előrehajolt, és megfogta a kezét. Nem mondott semmit, amióta visszajöttek, nem is hallotta a hangját.

- Mi a baj?

Robert felvonta a szemöldökét, de nem úgy tűnt, hogy válaszolni akar. William még egy utolsó pillantást vetett a fiára, aztán odaállt a férfi elé. Mutatóujjával felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Amióta visszajöttünk, egy szót sem szóltál. Isabella szavai bántanak?

Robert lassú mozdulattal eltolta a kezét, és felemelkedett. Nem nézett rá, miközben kiment a szobából. William úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Habozva állt, a szíve kettészakadt. Legszívesebben Robert után rohant volna, hogy kiszedje belőle, mi bántja. Másrészről képtelen volt itt hagyni a fiát, akit majdnem elveszített. Lerogyott a székbe, és a tenyerébe temette az arcát.

A doktor így talált rá. Megállt a küszöbön, ám végül odaballagott a bölcsőhöz. Szemrevételezte a kicsit, nagyon óvatosan megtapogatta, nem akarta felébreszteni. William felpillantott. John felsóhajtott, odahúzott mellé egy széket, és leült. Egy karmolás éktelenkedett a kézfején. Egészen frissnek tűnt, így William biztosra vette, hogy Isabellától származik.

- Hogy van? – kérdezte kelletlenül.

- Alszik.

- Látom, magát is megtisztelte…

John a kézfejére pillantott, bosszúsan legyintett. Ránézett, majd feléje nyúlt, és elhúzta az ing begombolatlan gallérját, hogy lássa az ő sérüléseit.

- Én még könnyen megúsztam – vélte. – Fáj?

- Éget. Bekentem Rosita mama olajával, most kicsit jobb.

John visszahúzta a kezét, hátradőlt.

- Mit fog tenni, barátom? – kérdezte némi hallgatás után.

- Fogalmam sincs.

- Orvosként csak azt tanácsolhatom, hogy a feleségét távolítsa el a gyermek közeléből.

- Vitessem tébolydába?

- Tud jobbat?

Nem tudott, és ettől nagyon rossz érzése lett. Annak ellenére, hogy az asszonyt mindennél jobban gyűlölte, nem kívánt neki olyan sorsot, mint amilyet az ilyesfajta intézményekbe bekerülők elszenvednek. A kicsi nyöszörögni kezdett álmában, rosszat álmodhatott. William közelebb húzódott, és ringatni kezdte a bölcsőt, hogy megnyugtassa. A fiát nézve jutott elhatározásra.

- A költségek nem érdekelnek, doktor, de szeretném, ha mihamarabb gondoskodna az elhelyezéséről. Minél messzebb innen, annál jobb.

- Értettem. – John felállt. – Azonnal sürgönyzök a kollégámnak. 

- Köszönöm!

John bólintott, majd csendesen magára hagyta. William hátradőlt a székben, az riasztotta fel, hogy Sally megállt mellette. Vékony kendőt terített a vállára, amit összébb húzott magán, amikor rápillantott.

- Miért nem fekszel le, uram? Vigyázok rá! Esküszöm! Most tényleg vigyázok rá! – Sally könyörögve bámult rá. – Kérlek, uram!

Bólintott, és felemelkedett.

- Rendben, de arra én esküszöm, hogy a fejed hullik, ha baja lesz.

Sally elsápadt, ha ez lehetséges volt a sötét bőre miatt.

- Esküszöm, uram!

Tudta, hogy nem Sally hibája, ami történt. Valójában önmagát hibáztatta, amiért ez egyáltalán megtörténhetett. Rosszkedvűen átballagott a saját szobájába. Abban reménykedett, hogy Roberttel meg tudja beszélni, mi bántja. A férfi azonban nem volt ott. A hálója ajtaja be volt téve, mire maga sem értette, miért, dühös lett. Olyan erővel nyitott be, hogy az ajtó nekicsapódott a falnak.

Robert az ágyon feküdt, a feje alá tette a kezét, és felhúzta az egyik lábát. Egy lámpa pislákolt haloványan, mintha csak alkalmazkodott volna kettejük hangulatához. William odasétált hozzá, meg akarta érinteni, ám nem tette. Robert a plafont nézte, soha nem látott arckifejezése megállította a mozdulatát.

- Mi a baj? Miért zárkóztál be?

Robert nem nézett rá még mindig. William a fogát csikorgatta.

- Nem tudok segíteni, ha nem engeded! A nejem miatt viselkedsz így?

- Nem érdekel az asszonyod!

William összerándult a hideg hangra, majd csak még mérgesebb lett. Lesöpörte a könyvet az asztalról, és nagyot csapott a lapjára.

- Akkor miért nem mondod el, mi bánt? Miért hallgatsz? Miért várod el, hogy kitaláljam a gondolataidat?

- Amíg nem tudtad, hogy tudok beszélni, addig egész jól ment! – Robert lassan felült, ökölbe szorult a keze, és hangjából sütött a gúny.

- Te most gúnyolódsz velem?

- Miért tennék ilyet? – Robert kiült az ágy szélére, a térdére támasztotta a könyökét. – Nincs okom rá, nem igaz?

William csípőre tette a kezét, ahogy lebámult rá.

- Újra megkérdezem, az bánt, amit Isabella mondott?

- Ő nem érdekel. Már nem.

- Én mondtam valamit?

- Nem. – Volt valami fura hangsúlya a szónak, mire William felmorrant.

- Mi lenne, ha elmondanád? Nem tudok bocsánatot kérni olyasmiért, amiről nem tudom, hogy elkövettem.

Robert a padlót szemlélte. Leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen.

- Akármit is mondtam vagy tettem, nem akartalak megbántani! Tudod, hogy fontos vagy nekem!

Robert habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Tudom, hogy fontos vagyok neked, de azt is tudom, hogy soha nem leszek olyan fontos, mint a fiad. Nem bánom! – tette hozzá sietve. – Nem ezt bánom – javította ki magát.

- Akkor mit?

- Néha én is ugyanolyan naiv bolond akarok lenni, mint te. Hinni szeretnék abban, hogy egyszer úgy sétálhatunk egymás mellett, hogy nem engedsz el attól félve, hogy meglát minket valaki.

William meglepődve a sarkára ült. A harag úgy szállt el belőle, mintha soha nem lett volna. Elszégyellte magát. Lassan, megtörten felegyenesedett, és járkálni kezdett a szobában anélkül, hogy bármit is mondott volna. Nagyot ütött a falra, nekitámaszkodott, aztán lecsúszott mellette. Nekivetette a hátát, felhúzta a térdét, és ráfektette a karját. A tarkóját a falnak szorította, Robertet nézte keserűen.

- Észre sem vettem – suttogta fájdalmasan. – Nem vagyok különb Isabellánál…

- Te is tudod, hogy ez nem igaz!

- Szeretlek! – William olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei belevájtak a tenyerébe. – Amikor megismertem Isabellát, úgy gondoltam, ő lesz az én életre szóló társam. Sajnos, már elvettem feleségül, amikor rádöbbentem, hogy semmilyen téren nem illünk össze. A birtok ügyeibe menekültem, és elkerültem őt. Legbelül talán abban reménykedtem, hogy soha nem lesz közöm hozzá. Amikor meghalt az a fiú, bűntudatom volt, amiért megtörténhetett, amiért engedtem, hogy megtörténjen…

- Nem a te hibád volt!

- Én nem így látom. – William felsóhajtott. Szomorúan elmosolyodott. – Emiatt a bűntudat miatt törődtem veled. Azt reméltem, jóvátehetem a korábbi bűnöm…

- William… - Robert mozdult volna, de egyetlen kézmozdulatával megállította.

- Arra nem számítottam, hogy fontos leszel nekem. A szerelem meg sem fordult a fejemben, elvégre te és én… - Olyan erővel verte a fejét a falnak, hogy Robert összerándult, neki azonban a szeme sem rebbent. A gondolatai és érzései elnyomták a fájdalmát. – Nem illünk össze. Te és én. Gazdag fehér földbirtokos vagyok, te meg csak egy fekete munkás… Egy néger rabszolga…

Egymást nézték.

- Soha nem leszek képes arra, hogy megérintselek mások előtt – vallotta be William, és közben mindkettejük szíve majd’ megszakadt. – Sajnálom! Annyira sajnálom!

Robert felállt, és odakuporodott mellé. Megfogta a kezét. Sokáig nem szólalt meg.

- Nem haragszom. – Valóban nem haragudott. Látta a férfin a kínlódást, ahogy kimondta a szavakat. Rádöbbent, hogy mennyire bolond volt. – Nem hittem, hogy valaha lehetek boldog annyi szenvedés után. Tévedtem. Boldog vagyok. – Rá is bólintott. – Itt érzem, hogy az vagyok! – ütött finoman a mellkasára. – Anyám egyszer azt mondta, néha be kell érnünk kevéssel, és a kicsi dolgokban kell megtalálnunk a szépséget és a boldogságot. Nem értettem egészen mostanáig. Most már értem. Te értettetted meg velem. Köszönöm.

William megfordította a kezét, hogy összefonódhassanak az ujjaik. Robert vállára hajtotta a fejét. A lámpa vetette árnyékokat bámulták mindketten, és azután sem mozdultak, hogy elgémberedtek a tagjaik.

            A következő nap kínzó lassúsággal és feszültséggel telt. Isabella apja és William olyan hangos szóváltásba keveredtek, hogy végül az éppen ott tartózkodó doktornak kellett lecsendesítenie őket. Eközben Isabella anyja odafent volt a lányánál, aki viszont továbbra is gyógyszereket kapott, és nem volt magánál. Az egész házban mindenhol néma csend honolt, amit csupán Carson vagy James sírása tört meg néha.

- Nos, barátom? – A doktor megállt William előtt, miközben mindketten a távozó kocsit nézték. – Mit intézett?

- Apósom hajlik arra, hogy a nejemet elzárassam. Az anyósom viszont hallani sem akar róla. Abban reménykedem, hogy Garrison meggyőzi, méghozzá mihamarabb. A kollégája válaszolt már?

- Fogadja a feleségét.

William bólintott.

- Köszönöm!

John a csípőjét nekidöntötte a korlátnak.

- Akar beszélni róla?

- Miről?

- Barátom! – A férfi felvonta a szemöldökét. Nem mondott semmi mást, de William úgyis tudta, mire gondol. Kelletlenül felsóhajtott.

- Mit szólna egy italhoz a könyvtárban?

- Azt hittem, soha nem kérdezi meg!

Szótlanul ballagtak be a házba. John ledobta magát a karosszékbe, amelyikben általában üldögélni szokott. William töltött mindkettejüknek, és miután odaadta az egyik poharat a férfinak, lehuppant vele szemben. Keresztbe tette a lábát, elgondolkodva lötykölte az italt.

- Szeretném, ha mihamarabb elvinné innét – bökte ki.

- Isabellát?

- Mégis mit gondol, ki mást?! – mordult rá William bosszúsan.

John elmosolyodott, és ezzel a hangulat felengedett. William mentegetőzött, de a barátja csak legyintett.

- Én ingereltem, bocsásson meg! Aggódik miatta?

- Attól félek, megint megszökik.

- Még beletelik pár napba, amíg kitisztul a feje.

- Nem várhatunk addig. Rémálmok gyötörnek, hogy sikerrel jár és a fiam… - William letette a teli poharat, pedig még bele sem ivott. – Robert is nyugtalan.

- Sürgönyzök, és amint megérkezik a válasz, elvitetem.

- Köszönöm!

John vállat vont.

- Semmiség!

William hosszan nézett a férfira.

- Miért segít nekem ennyit?

- Mire gondol?

- Szerintem sejti.

John félrebillentette a fejét.

- Barátok vagyunk. Ki ne segítene, ha nem egy barát? Amúgy sem bővelkedik barátokban, nincs igazam?

William kelletlenül bólintott. Johnon kívül még két emberrel állt bizalmasabb viszonyban. Egyikük Washingtonban élt és dolgozott, leveleztek egymással, és már évek óta nem találkoztak. A másik, egy angol természettudós, rövid ideig nála élt a birtokon, még a házassága előtti évben, és akkor lettek jó barátok. 

- De igen.

- Nos, akkor ne tegyen fel bolond kérdéseket! – John előrehajolt, a térdére könyökölt, a pohár kristályüvegén bámult rá. – Engedje meg inkább, hogy én kérdezzek. Jól van?

- Maga is tudja, doktor, hogy nem.

A férfi lesütötte a szemét, és elkuncogta magát. A pohár valamennyire takarta a vonásait, ám mögötte sötétkék tekintete vidáman csillogott.

- Most nem Isabellára gondoltam, illetve az általa… khm, előidézett problémák okozta érzületére.

- Milyen körülményesen fogalmaz.

Az orvos mosolya kicsit mintha megfakult volna.

- Megvan az okom rá. Nem akarom megbántani, csupán aggódom a… testi épsége miatt.

A habozása árulta el, hogy mire gondol. William érezte, hogy égni kezd az arca. Összekulcsolta az ölében a kezét, és hosszú ideig nem válaszolt.

- Robertre gondol.

- Rá.

- Honnan tudja…?

- Hogy lefeküdt vele?

- John, ne játsszon velem! Mire akar kilyukadni?

- Mint mondtam, aggódom magáért, barátom!

- Miért érzem azt, hogy nem mond igazat?

- Mert túl gyanakvó. – John most már nevetett, még csak meg sem próbálta leplezni. – Pontosan tudom, mivel jár ez a viszony – komolyodott el. – Nem szeretném, ha megsérülne.

William lesütötte a szemét.

- Jól vagyok. Mindketten jól vagyunk – javította ki magát.

- Ennek örülök. Bármi gond adódna, kérem, szóljon.

- Rendben.

- William, komolyan mondom! – John arca iszonyúan komor lett. – Megígéri?

William megenyhülve nézett rá.

- Igen. Köszönöm.

- Vigyázzon magukra! – John lehajtotta az italát, lekoppantotta a kisasztalra a poharat, majd nagy lendülettel felemelkedett. – Holnap újra eljövök! – Az ajtóban megtorpant, az őt követő William majdnem nekiütközött. – Adjak valamit, hogy tudjon aludni? – kérdezte halkan.

- Jobb, ha éber maradok, amíg Isabella a házban van.

- Én jobban örülnék, ha pihenne. – A doktor kinyitotta az ajtót, úgy tette hozzá aggódva. – Rosszul néz ki, barátom!

William erre csak elhúzta a száját. A férfi vállára tette a kezét.

- Tüntesse el a házamból a feleségemet, és máris jobban leszek. Elhiszi ezt nekem, doktor?

John olyan közel hajolt, hogy majdnem összeért a homlokuk.

- Tökéletesen!

Egymásra vigyorogtak.

- Jöjjön, kikísérem! – karolta át William a férfi vállát, és nevetgélve ballagtak ki a ház elé, ahol Drew már várakozott a doktor lovával. – Vigyázzon magára, barátom!

Kezet fogtak. John könnyedén lóra pattant, a nyeregből vette át a táskáját, amit Drew nyújtott fel neki. Felkötözte a nyeregkápára, majd rövidebbre vette a kantárt. Elhessentette a fiút, miközben a lovat irányba állította.

- Szép estét, William! – Ritkán szólította a keresztnevén.

- Magának is, John! – William hosszan bámult a férfi után. Megfordulva Robertre esett a pillantása, aki sötét tekintettel bámult rá. Odaballagott hozzá. – Mi a baj?

- Szerelmes beléd.

- Mi? – William szája tátva maradt, úriemberhez méltatlanul bambán pislogott.

Robert nem ismételte meg, amit mondott, hanem sarkon fordult és bement a házba. William John után nézett, majd megrázta magát, és Robert után eredt.

- Szerintem tévedsz – mondta, amint utolérte.

- Nem.

- Johnnak jegyese van!

Robert erre megállt, és lenézett rá.

- Neked meg feleséged, mégis engem szeretsz! – William ezúttal hagyta, hogy elmenjen, és nem lépett utána. Ahhoz túlságosan zavarba jött.

Még késő este is ezen töprengett. Robert már lefeküdt, a függöny lengedezett a könnyű szellőben. Kiült a tornácra, feltette a lábát a korlátra, és a csillagokat szemlélte. Így aludt el, és még arra sem emlékezett reggel, hogy Robert vitte be az ágyba.

            A másnap és a harmadnap békességben telt, úgy tűnt, minden visszatér a régi kerékvágásba. Isabella kevesebb orvosságot kapott, kába és gyenge volt. Tudott már enni, általában Martha etette egy másik szolgáló segítségével. Megfürdették, ágyneműt cseréltek. Ezalatt az asszony a karosszékben ücsörgött az ablak előtt, és a kertet bámulta. Visszafektették, és nem sokkal később már újra aludt.

Ezt hallva William kicsit nyugodtabb lett. Elújságolta Johnnak, aki megint kilovagolt a birtokra. Majdnem megkérdezte tőle, hogy igaz-e, amit Robert mondott, de végül nem volt hozzá elég bátorsága. Vagy talán nem merte hallani az igazságot, merült fel benne, ám úgy vélte, vannak dolgok, amikről jobb, ha nincs tudomása. 

Vacsora után Roberttel olvasgattak kicsit a könyvtárban, és Sally levitte hozzájuk Carsont. Robert szóba hozta Sally férjét, és William megígérte, megbeszéli Hookerrel, milyen munka adódna neki a ház körül. Sally majdnem elsírta magát, úgy hálálkodott. William végül kizavarta, bár kedvesen tette, nem akarta megbántani.

A kicsi szépsége újra elbűvölte Williamet. Meghatódott, amikor Robert átvette a picit és lágy hangon dúdolva ringatni kezdett. Elég későn mentek lefeküdni, bár Robert fáradt volt. A házban végzett munkája mellett késő délután még kiment Hookerrel, mert valami gond adódott a magszedő géppel. Vacsora előtt jöttek vissza, sikerült működésre bírniuk a gépet, de Roberten látszott, mennyire kimerült. El is aludt, amint letette a fejét a párnára. William nem volt álmos, átment megnézni Carsont. Sally is lefeküdt, nyitva volt az ajtaja, ezért halkan járt, nehogy felébressze őket.

Nem tudta meddig ácsorgott a bölcső mellett, odakint már feljött a Hold. A házban csend volt, amikor visszafelé tartott a hálószobába. Isabella szobája felől zaj hallatszott. Gyanakodva hallgatózott. Mezítláb volt, nesztelenül tudott végigosonni a folyosón. A szoba elől visszarendelte az őröket, mert úgy ítélte meg, hogy az asszony a jelenlegi állapotában veszélytelen. Tévedett volna?

Ösztönösen az ajtó felett lógó kulcsért nyúlt, de ott nem talált semmit. Késpengévé szűkült az ajka, amikor rádöbbent, hogy valaki kinyitotta a szobát, és bent van a feleségénél. Kételkedett benne, hogy Martha nézett volna rá a nőre. A kilincs után nyúlt, lassan lenyomta, és ujjnyira nyitotta, hogy halljon vagy legalább lásson valamit.

Eltartott egy pillanatig, míg felismerte George hangját, akiről el is felejtkezett abban a pillanatban, amint eladta a piacon. Óvatosan beljebb lépett. Sötét volt odabent, csak a holdvilág festette ezüstre a bútorokat. A fogadószobában nem volt senki, a hangok a háló nyitva hagyott ajtaja felől érkeztek. Még beljebb ment, majd megállt.

- … érdemli, asszonyom! Jöjjön velem! Segítek önnek! Gyorsan, gyorsan! – George már egy ideje beszélhetett, a hangja sürgetésről árulkodott.

A sötétítőfüggönyök szét voltak húzva a hálóban is, hogy elég fény jöhessen be. Isabella éppen egy köntösben bújt bele, George közben a papucsát adta rá a lábára.

- Sietnünk kell, mielőtt észreveszik, hogy eltűnt, asszonyom!

- A szüleimnél… biztonságban leszünk! – Isabella nehezen beszélt, érződött, hogy még nem önmaga. – A gyerek, George! – ragadta meg a férfi karját, amikor az segített neki felállni.

- A fia, asszonyom?

- Csak az ő fia! – Isabella szinte köpte a szavakat. – Nem maradhat itt vele! Előbb ölöm meg, mintsem, hogy… a férjemnek öröme teljen benne!  

- Megöljem, asszonyom? – George lelkesen kérdezte, mintha csak arról lett volna szó, hogy az úrnője kér-e egy csésze teát.

- Még nem! Látni akarom az arcát!

- Igenis, Isabella asszony!

William mély levegőt vett. A gyűlölet és a düh elöntötte, keserű lett a nyál íze a szájában, és vörös köd gyűlt a szeme elé. Ökölbe szorult a keze, ahogy lassan beljebb lépett.

- Tán látni akart, asszonyom? – kérdezte gúnyosan.

George olyan lendülettel fordult meg, hogy Isabella az ágyra zuhant. Kés villant a kezében. Williamnek az volt a szerencséje, hogy fenn volt a hold, és bevilágított az ablakon. Időben észrevette a mozdulatot, és ki tudott térni előle. Más esetben talán nem vesztette volna el ennyire a fejét, ám azok, amiket hallott, teljesen kibillentették a lelki egyensúlyából. Birkózni kezdtek, a kés vészesen közel került néha hozzá, de még az se érdekelte, hogy megvágja. A gyűlölet elmosta körülötte a világot, nem volt fájdalom, csak az iszonyú bosszúszomj, ami marta a torkát.

A földre kerültek, ide-oda hengeredtek a szőnyegen. George erejét növelte a gyűlölet, amely benne égett, és netán még Isabella gyűlölete is. William viszont egy apa volt, aki tudta, ha most nem vet ennek véget, akkor a fiának baja eshet. Hangosan nyögve, fogat csikorgatva lassan George felé sikerült fordítani a kést. Soha nem ölt embert, ám most nem érzett mást, csak végtelen elégedettséget, amikor a penge a férfi testébe hatolt. Ránehezedett, és nem törődött semmivel, azt akarta, hogy George végre meghaljon, és vége legyen az egésznek.

Eltartott egy ideig, mire rádöbbent, hogy a férfi nem moccan alatta. Feltérdelt. A keze síkos volt a vértől, és a vér szaga megülte a levegőt. Zihálva próbált magához térni. A szeme sarkából érzékelte a mozdulatot, ahogy Isabella egy vázát a feje fölé emelve indul feléje. A mozgása bizonytalan volt, ezért időben talpra ugrott, és kiverte a kezéből. A váza nem a szőnyegre esett, hanem a padlóra, és hangos csattanással darabokra tört.

- Maga vadállat! Megölte!

William egészen addig észre sem vette, hogy a kést a kezében szorongatja, amíg meg nem igazította a kezében.

- Nem fog hiányozni senkinek magán kívül, kedvesem! – Gúnyosan elmosolyodott. – Tudja, ő csak egy nigger volt…

- Gyűlölöm magát! – Isabella hangosan sikoltotta, William dobhártyáját szaggatta a hangja.

- Az érzés kölcsönös, ebben biztosíthatom! – vágott vissza élesen.

Isabella oldalazni kezdett, talán nem is érzékelte, mennyire szánalmasan lassú mozgással viszi mindezt véghez.

- Nem tarthat fogva örökké!

- Én nem is. – William akarata ellenére felkuncogott.

- A doktorral ötölt ki valamit ellenem, igaz?

- Csak gondoskodom magáról, asszonyom!

Isabella megérthette, mert felsikoltott, és ököllel támadt rá. Egyenesen belefutott a késbe, amit William maga elé rántott. Nem gondolkodott, csak szúrt. Alulról felfelé. Átkarolta az asszony derekát, úgy, ahogy régen. Szerelmük kezdetén. Még közelebb húzta, rá a pengére. Isabella döbbenten felnyögött, ujjai a karjába markoltak, a körmei élesek voltak, akárha karmok lettek volna. Valamit mondani próbált, el akarta tolni magától, de William nem engedte el, csak szúrt újra. Újra és újra. Minden dühe, gyűlölete, amit valaha ez iránt az asszony iránt érzett, ebben csúcsosodott ki. Mindketten a szőnyegre csúsztak, Isabella már nem is védekezett, ernyedten lógott a karján, ő meg sírva és kiabálva szúrta, ahol érte.

A lámpa fénye riasztotta fel. Levegő után kapkodva dermedt meg. A kést markolta, a feje fölé tartotta, hogy újra lesújtson a nő mozdulatlan testére. A hálóing és a köntös selyemfehérje most bíborvörös színben pompázott, mintha ezer apró vörös virág nyílt volna rajta. A nő fekete haja sötét glóriaként ragyogta körbe az alakját. Sápadt arcának csak tágra nyílt halott tekintete és az apró vércseppek adtak némi színt. William kezdte felfogni, mit lát, ernyedté váltak az ujjai, kihullott belőle a kés. Üvöltött, de egészen addig nem is ébredt rá, hogy ő teszi, amíg Robert át nem ölelte, és el nem húzta onnan.  

Átbotladoztak a másik szobába, ahol Robert leültette. Odaguggolt elé, lefogta remegő kezét, és hagyta, hogy előre-hátra ingadozva összeszedje magát. Nem tudta, meddig tartott, de az értelem lassan beleszivárgott a tudatába. Mély levegőt vett.

- Isabella halott?

- Igen.

- Megöltem.

- Igen.

Bólintott. Lehunyta a szemét, megnyalta az ajkát, vér ízét érezte rajta. Sejtelme sem volt, hogy a sajátja-e, de most nem is akarta tudni.

- Ezért felakasztanak…

Robert félrebillentette a fejét. Láthatóan őt egyáltalán nem rázták meg a történtek, mintha számított volna valami hasonlóra.

- Ha te tetted…

- Én tettem! Te is tudod…

- Biztosan?

Értetlenül nézett rá.

- Nem értelek… - Ám amint kimondta, már rájött, mire gondol a férfi. – George…

Robert bólintott.

- Át kell öltöznöd, addig én felébresztem Hookert.

Lassan felfogta, hogy vér borítja, hányinger fogta el. A vágások a karján és a tenyerén égni kezdtek. Óvatosan mozgatta az ujjait.

- Nem hiszem, hogy egyedül menni fog – vallotta be. Remegett mindene, és ha Robert nincs, felállni sem tudott volna. 

Szótlanul mentek át a hálóba, a házban ijesztő csend volt. Lehetetlen volt, hogy senki nem ébredt fel a kiabálásra és Isabella sikoltozására, ám William egyelőre nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy ezen töprengjen. Robert segített neki levetkőzni, és hideg vízzel lemosdatta. Amikor fázni kezdett, véglegesen magához tért. Maga sem tudta, hogy a bűntudat erősebb-e, vagy az érzés, hogy végre szabad.

- Szabad vagyok – mormolta alig hallhatóan. Megismételte kicsit hangosabban, mert Robert értetlenül bámult rá. – Szabad vagyok.

- Milyen érzés? – Robert kifejezéstelen hangon tette fel a kérdést.

Olyan volt, mintha pofon ütötték volna. Szorosan lehunyta a szemét, összeszorította a fogát. A szabadság csak egy szó volt az olyanok számára, mint Robert. Az a szabadság mindenképpen, amit William most megtapasztalt. S ez olyan elkeserítő volt, hogy sírni tudott volna, habár megfogadta, nem fog többé könnyeket ejteni senkiért és semmiért. Az eufória, ami először elöntötte, most semmivé vált. Ráébresztette, mi volt az ára. Megértette, hogy minden embernek a szabadságot fegyverrel kell kivívni, mert másképp nem megy.

Robert, mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, átkarolta, és halántékon csókolta. Felemelte a fejét, hogy az ajkuk is találkozzon. Érezni akarta az ízét. Érezni akarta, hogy akármi is történt, él. Az ereiben dübörögve száguldott a vér, amikor átölelte a férfi nyakát, és mohón rátapadt a szájára. Csókolta elkeseredve, szeretetre és megértésre vágyva. Robert pedig megértette, magához szorította, és felemelte.

A falnak szorította, a feneke alá nyúlt, segített neki, hogy a dereka köré fonja a lábát. Aztán szorosan hozzátapadva csókolta végig a nyakát, mellkasát. Kettejük közé nyúlva markolta meg a farkát, és minden kímélet nélkül űzte-hajtotta a gyönyör végkifejlete felé. William beleharapott az alsó ajkába, mire hangos mordulás volt a válasz, aztán egy ujj hatolt belé, nem volt benne semmi gyengédség, ám William nem is erre vágyott. Érezni akarta, hogy él és szabad, és egy röpke pillanatra vágyta azt, hogy Robert is szabad legyen vele együtt. A pillanatban, amikor együtt ringatóznak, és nincsen előítélet, nincs fehér és fekete, csak ők ketten.

- Szeretlek! – nyögte két csók között, bár alig kapott levegőt.

Robert ránézett, sötét tekintete elnyelte, még soha nem pillantott rá így. Nem tudta volna megmondani, mennyi érzelem sütött belőle, de a tűz körbevonta, és minden, ami történt, semmivé vált.

Kapkodva, vadul csókolták egymást. Robert ujjai szétfeszítették, olyan mélyre hatoltak, ahogy még sohasem. Reszketve vonaglott, a fal dörzsölte a hátát, a kényelmetlenség eszébe idézte Robertet, amikor először megpillantotta. A férfi felemelte a fejét, majd ellökte magukat a faltól, és szorosan tartva átbotorkált vele a hálóba. Az ágyig nem jutottak el, a szőnyegen Robert megingott.

Lerogytak, William került alulra, Robert fölé magasodott. Mielőtt elkaphatta volna a férfi karját, Robert már felemelkedett, és visszament, hogy magával hozza az olajat, amit használni szoktak. Érte nyúlt, amikor mellé térdelt, és birtokba vette újra az ajkát. Lerángatta róla az inget, kibújtatta a nadrágjából merev tagját, és markolta keményen, hogy Robert felszisszenve tépett a hajába és hajolt fölébe.

Nem engedett, megtaszította a férfit, és ráfeküdt. Kínzó lassúsággal húzta fel magát az ajkáig, és simogatta a mellkasát, a vállát, majd felült. Hátrahajlott a teste, amikor Robert olajtól síkos ujjai beléhatoltak, és feszítették, kényeztették. Megemelte a csípőjét, felnyögve hagyta, hogy a férfi az ujjai helyébe keménységét illessze. A mellkasára támaszkodott, zihálva hagyta, hogy Robert irányítsa, míg a teste hozzá nem szokott az érzéshez, és meg tudott mozdulni.

Az ajkába harapva, fejét hátradöntve ereszkedett rá a férfi merevedésére, felemelkedett, majd vissza. Robert ujjai szorosabban markolták a csípőjét, mire lenézett rá. A világos szőnyegen Robert sötét bőre tökéletesen kirajzolta az alakját, és olyan gyönyörű volt… Nem tudta, mit láthatott a férfi az arcán, de amit ő látott Robertén, attól teljesen elvesztette a fejét.

Türelmetlen gyönyör utáni vágy öntötte el, olyasféle, aminél nem számított, mennyire fáj, mennyire hangos, mennyire bűnös. Csak az, hogy összeforrtak, és egyek voltak. S ebben a vad hajszában együtt tartottak a vég felé, ahol talán megáll majd a szívük, de ha újraindul, akkor ott lesznek egymásnak.

Robert felült és átkarolta a derekát. Ő meg két tenyere közé fogta az arcát, kicsit összevérezte, de ez is olyan semmiség volt ebben a pillanatban. Ebben a törékeny és mégis őrült pillanatban, amelyben egy fekete hatolt egy fehér testbe… Az élvezetük közös volt, eltörölte a különbségeket, amelyeknek soha nem is szabadott volna léteznie.

William felnevetett, a gyönyör forró vérként áramlott szét benne. Nem tiltakozott, amikor Robert átfordult vele, és mélyebbre hatolt, egészen mélyre, vad mozgással terelte tovább és még tovább, ahol tényleg csak ők ketten léteztek. S ott abban a reszkető érzésben, ahol elakadt a lélegzet és nem volt más rajtuk kívül, Robert világgá kiáltotta, hogy szereti…

            Hosszú órákkal később William a könyvtárban ücsörgött a karosszékben. Sajgott mindene, és ernyedten hagyta, hogy John ellássa a sebeit, majd segítsen rendbe szedni az öltözékét. A doktor lóhalálában érkezett, miután Hooker elküldött érte egy embert. Már megállapította Isabella és George halálát. Nem mondott semmit, a haja kócos volt, az ingét pedig rosszul gombolta be. A szemén látszott, hogy mennyire feszült.

- Készen vagyunk. Fel tud állni?

- Maradjunk itt – sóhajtotta William, és bekötözött kezével az övével szemben álló szék felé intett. – Üljön le!

- Fel kellene mennem.

- Úgy láttam, hogy a kedves bíró úr nagyszerűen elboldogul.

Mivel rabszolga gyilkolt, azonnal vizsgálat indult. A városból érkezett egy bíró olyan emberekkel, akiket William nem is ismert.

- Kötelességem ott lenni.

- Hát, persze… - William hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Kínzó fáradtságot érzett, legszívesebben átaludta volna a következő napokat.

- Miért nem pihen le? – enyhült meg az orvos hangja.

- Jó itt. Menjen csak!

John habozott, végül lassan mégis leereszkedett a székre. A térdére könyökölt.

- Mi történt valójában? – kérdezte hosszas hallgatás után, amikor már kezdett zavaróvá válni a csend.

- Elmondtam már. George megölte a feleségemet, és rám támadt, én pedig védekeztem. – William maga is érezte, mennyire üresen és hamisan szól a hangja.

- George imádta Isabellát.

- Isabella feldühíthette. Szokása volt megalázni az embereket. Miért George lett volna a kivétel? Csak egy rabszolga volt. 

- Engedelmes szolga – vetette ellen a férfi.

William mély levegőt vett, ránézett.

- Mire próbál utalni, doktor?

- Az igazságra – válaszolta halkan John.

William elszomorodott. Martháék egyöntetűen azt vallották, hogy mivel a ház hátsó részében vannak a szobáik, senki nem hallott semmit. Sally állítása szerint mélyen aludt a kicsikkel együtt. Robert meg sem szólalt, és senki nem árulta el, hogy nem néma. William döbbenten ébredt rá, hogy az emberei megvédték, bár valószínűleg sejtették az igazságot.

- S az kinek lenne jó? – kérdezte ugyanolyan csendesen.

Egymást nézték a férfival. John bizonyosságot szerzett ebből a mondatból, mert bólintott. Felállt, és mellé lépett. A vállára tette a kezét. William odanyúlt, és megfogta a csuklóját. Nem nézett fel rá. 

- Egyszer… elmondom, mi történt, de még nem állok rá készen. Ha tényleg a barátom, akkor érje be ezzel. Kérem!

John a másik kezét az övére helyezte, megszorította. Sokáig maradtak így mozdulatlanul.

- Háború lesz – szólalt meg John. – Mihez fog kezdeni?

- Nem tudom. Maga?

- Szívesen önnel tartanék, akárhogy is dönt.

- A háborúba is?

- Igen.

- S itt hagyná a jegyesét?

John felnevetett. William végre felpillantott rá. A férfi szeme vidáman csillogott, és lehajolt. A leheletük keveredett, olyan közel volt hozzá.

- A jegyesemet igen, de vinnék helyette valaki mást.

- Gondolom, az asszisztensét. – William maga sem értette, miért ezt vágta rá, hiszen egyszer, ha találkozott a doktor mellett dolgozó férfival.

John rákacsintott.

- Tény, hogy sok mindenhez ért. Jelenleg a titkáromként dolgozik, de biztos vagyok benne, hogy csatlakozik hozzám, akárhová visz az utam.

Williamnek rémlett az ijesztően sovány férfi arca, aki fogadni szokta, ha meglátogatta a doktort a városban. Fel sem merült benne… Hitetlenkedve ingatta a fejét.

- Robert tévedett.

- Miben?

- Azt mondta, hogy szerelmes belém.

John félrenézett egy pillanatra.

- Voltam – sóhajtotta. – Aztán elvette Isabellát, Timothy pedig odakerült hozzám a rendelőbe.

- Nem is sejtettem…

- Nem is kellett. Azt hiszem, mindkettőnknek jobb így. Nem gondolja, barátom?

William bólintott.

- Köszönöm, hogy elmondta.

John ekkor kis habozás után odahajolt hozzá, és megcsókolta. Könnyű csók volt, selymesen érintették egymást az ajkaik.

- Én köszönöm! – Még egyszer megcsókolta, ezúttal kicsit alaposabban, aztán úgy egyenesedett fel, mint egy elégedett macska, még a száját is nyalogatta közben. – Pihenjen! Felmegyek az emeletre, gondoskodom mindenről, ne aggódjon!

- Köszönöm!

John szomorú arcot erőltetett magára, mielőtt kiment volna. William nem állta meg, hogy ne mosolyogjon. Nesztelen léptek suhantak a szőnyegen. Robert megállt mellette.

- Ha még egyszer megcsókol, összetöröm!

William kinyújtóztatta a lábát, és kényelmesebben elhelyezkedett.

- Ne bántsd! A barátunk.

- A tiéd.

William felnézett a férfira, elkomorodott.

- Ugyanannyira a tiéd is. Azt hiszed, ha nem kedvelne és nem tartana hozzám méltónak téged, támogatna minket?

Robert nemtetsző arcot vágott, végül felsóhajtott, és bólintott.

- Rendben. Értem.

- Köszönöm!

A férfi nem válaszolt, csak szótlanul visszavonult. William magára maradt a gondolataival és a lelkiismeretével. Egy idő után felemelkedett, és felvonszolta magát az emeletre, hogy ne kelljen egyedül lennie. Nem ment Isabella szobájába, ahonnét hallotta a beszélgetés hangját. Helyette a fia szobájába indult, és leült a bölcső mellé. Addig bámulta a picit, míg a kimerültségtől elaludt. Robert itt talált rá, s bár a doktor azt kérte, hívja át hozzájuk, inkább gyengéden megsimogatta az arcát. Egy plédet terített rá, és nem ébresztette fel.