5. fejezet

5.

Egymás mellett haladtak. Csepegett az eső, fülledt meleg volt az idő. Seita néha rámosolygott a férfira, de figyelmét az aljnövényzet kötötte le. Nem akart lázadókba botlani. Nicholas néha majdnem elbotlott, mert annyira bámulta. Csak nehezítette a dolgot, hogy a fiú testére rátapadt a nedves ruha. Hirtelen – késő délutánba hajlott már az idő – Seita megálljt intett.

- Mindjárt szakadni fog az eső – bámulta meg az eget.

Nicholas eddig bírta. Megragadta a fiú karját, és magához rántotta. Nyelve a szájába nyomult, keze a fenekére simult. Seita elfelejtette hol van, miért. Csak a férfi volt a fontos. A fegyver závárjának kattanása viszont nem kerülte el a figyelmét. Nicholas is megperdült. Négy vigyorgó férfi szegezett rájuk fegyvert. Lázadók…

- Oh, milyen gyönyörű…! Ilyen látványra aztán nem számítottunk, igaz, fiúk?! – röhögött fel az egyik. A másik három vele nevetett. Nicholas fedezni próbálta Seitát, de a fiú ellépett tőle. A férfiakra bámult.

- Lázadók vagytok.

- Ez a mi területünk – húzta ki magát egy másik. – Katonák vagytok?

- Úgy nézünk ki? – vonta fel a szemöldökét Seita hidegen.

Megváltozott. Hűvös lett a tekintete, kemény a hangja. Nicholas meghökkenve nézte, aztán felsóhajtott. Ezt a Seitát ismerte meg alig két nappal korábban. Milyen régen is volt…

A lázadók végigmérték őket.

Magas, izmos férfi állt velük szemközt. Láthatóan nem viselt fegyvert. Vagy túl bátor volt vagy bolond. Sötétszőke haja rendezetlenül lógott inge gallérjára. Tekintete éles volt, akár a sasé. Egyszerű ruhát viselt, akárcsak ők maguk. Mellette alacsony, vékony fiú ácsorgott. Pillantása sötét volt, óvatos, fenyegető, bár nem nézett ki többnek tizenhatnál. Terepszín nadrágot, fekete pólót hordott. Övén pisztoly lógott, vállán gépfegyvert cipelt. Fekete haja vizesen lapult a koponyájára. Helyes volt, szinte nőies arcvonású. A négy férfi megértette a magasabbikat, amiért úgy rávetette magát.

- Nem tűntök a hadsereg kutyáinak – mérte végig őket az első fickó. – Kik vagytok?

Seita vállat vont.

- Nem számít. Dolgunk van.

Nicholas tudta, hogy ideges. Miatta. Most, hogy ilyen közel álltak egymáshoz érzelmileg, Seita önkéntelenül is még jobban meg akarta védeni. Csak ilyen szöveggel nem ér el semmit. És nem neki kellene megvédeni a fiút? Ki kell találnia valamit, hogy időt nyerjenek…

- Keresünk valakit – mondta nyugodtan.

Idegen akcentusa hallatán a négy férfi gyanakodva méregette.

- Kit?

- Az egyik faluban lakik. Öregember már.

- Mi a neve? Talán ismerjük…

- Togo.

A négy lázadó összenézett.

- Tudjuk, kire gondolsz, de ő meghalt. Miért mentek hozzá? Mit akartok tőle?

- Régi barátom… volt. Beszélnem kellett volna vele.

- A fia ott él még a faluban. Elkísérünk benneteket hozzá.

- Odatalálunk.

Seita arca nem árult el semmit, de nagyon dühös volt. Aztán észrevette, hogy a férfi finoman áthelyezi a testsúlyát a másik lábára. Támadni akar – villant át a fején. A lázadókra pillantott. Kettő mögéjük indult, kettő a helyén maradt.

- Nem baj, azért veletek tartunk – vigyorgott a vezetőjük.

Nicholas a fejével alig észrevehetően rájuk mutatott, és ugyanazzal a mozdulattal kirúgta a mellette elhaladó férfi kezéből a gépfegyvert. A másik még felfogni sem tudta, mi történt, amikor súlyos ökölcsapás érte a halántékát, és némán összecsuklott. Nicholas a vezetőjükre támadt. A térdhajlatába rúgott, és mögéje került. Átfogta a nyakát, és szorította fogcsikorgatva. A férfi belekarmolt a karjába, az állába, míg lassan elcsitult, és elájult.

Eközben Seita a másik kettő felé ugrott. Kezében máris ott volt a kése – mindkettő. A sajátja és a Nicholastól kapott. A lázadók fegyvere ki volt biztosítva, de fel se fogták, mi történik. Túlságosan magabiztosak voltak, nem féltek az apró kölyöktől és egy fegyvertelentől. Kés landolt az egyiknek a mellkasában, másiknak a nyaki ütőerében. Vér spriccelt szanaszét. Seita odaszaladt, és kirántotta a késeket a helyükről, kitépte a kezükből a fegyvereket, mielőtt agóniájukban meghúzták volna a ravaszt. Nicholas megállt mellette. Nem próbálta megmenteni egyik férfit sem, mert látta, hogy reménytelen próbálkozás lenne.

- Miért? – kérdezte mereven.

Seita nem nézett rá.

- Menj előre! – mondta komor arccal, üres szemekkel.

- Őket is megölöd? – Nicholas holtsápadt arccal bámulta a mellkason szúrt férfi haláltusáját, az elvérzett férfi üveges tekintetét, eltorzult arcát.

Seita úgy érezte, fáj a teste, üres a lelke.

- Elfelejted, ki vagyok – felelte. – Menj!

Nicholas rápillantott.

- Nem tehetem.

Seita arca megrándult.

- De igen! Azt akarod, hogy amikor magukhoz térnek, megkeressenek minket? Vagy elmenjenek abba a faluba Togo fiához? Egyáltalán ki a fene az a fickó?

Nicholas felsóhajtott. Felnézett az égre. Egyre nagyobb cseppekben hullt az eső.

- Togo a barátom… volt. Ő volt az első, aki megengedte, hogy meggyógyítsam a gyógyszereinkkel. Segített, hogy beilleszkedjek. Tartozom neki… - A szemében harag villant. – Csináld és menjünk innen! – mondta fájdalomtól kongó hangon.

Seita nagyot nézett.

- Biztos?

Nicholas átkozta magát.

- Én nem tehetem – hunyta le a szemét. – Nem szeghetem meg az eskümet. – Lassan elindult. Nem pillantott semerre, csak ment előre. Jó tíz méterre megállt, és előre görnyedt. Háborgott a gyomra, öklendezett, miközben csak az járt a fejében, hogy a fiú miatta szennyezi be a kezét vérrel.

Seita nesztelenül bukkant fel mellette, de nem szólt.

- Az én hibám – lihegte Nicholas feszülten. – Ha rád bízom magam, talán elkerülhettük volna ezt.

- Nem. – Seita megérintette a vállát. – Láttak minket. Mindenképp megöltem volna őket.

Nicholas szeme összeszűkült.

- Ezzel most nem vigasztaltál meg! – sziszegte hirtelen támadt dühvel. Maga sem tudta, hogy kire haragszik: a fiúra vagy magára.

Zuhogni kezdett az eső. Pillanatok alatt bőrig áztak. Seita a fogait csikorgatta.

- Ne várd, hogy sajnáljam őket. Megölték a családomat. Megérdemlik a halált egytől-egyig.

- A gyilkolás nem megoldás! – támadt neki Nicholas.

- Miért? A megbocsátás talán igen? – lökte meg Seita szikrázó szemekkel.

Egymásra meredtek, miközben eső hullott rájuk, és megrekedt a levegő a sűrű növényzetben. Egyikük se tudta később, hogy melyikük nyúlt a másik után. Mohón csókolták egymást. Összesimultak. Összetapadtak. Nicholas hátrafelé tolta a fiút, neki egy hatalmas fa törzsének. Zihálva tépték-szaggatták egymásról a ruhát. Csókolták, harapták a másik testét. Az eső rájuk zubogott, és a levegő forró volt, hogy alig kaptak levegőt.

Nicholas ujjai Seita testébe hatoltak, nyelve a szájába. Seita belekapaszkodott, és lábaival átfonta a derekát. A férfi ajkába tépett a fogaival. Nicholas lassú mozdulattal, de egyetlen lökéssel hatolt belé. Seita kiáltását elnyomta az eső hangja. Fuldokolva tapadtak egymáshoz, nyögve mozdultak többet… és még annál is többet akarván. Minden lökéssel Seita nekicsapódott a fának, lehorzsolta a hátát, és még mélyebbre csúszott a férfira. Síkos volt a bőrük, nem kaptak levegőt. Vér szagát hozta feléjük a lágyan megrebbenő szellő, belekeveredett az eső tiszta illatába, még jobban megemelve az ereikben áramló adrenalin szintjét.

- Nicholas… - Seita teste megfeszült. Ujjai vörös nyomokat hagytak a férfi vállán. – Most…

Nicholas szíve a torkában dobogott. Teste forró volt, és csak Seita kába arcát látta maga előtt. Nekiszorította a fának, és egészen mélyre hatolt.

Megállt az idő.

Az eső csak zuhogott rájuk, a levegő perzselte a torkukat. Mindezekből semmit sem érzékeltek. A testük egyszerre mozdult, egyszerre rándultak össze, egymás szemébe néztek, és a másik tekintetében látták saját maguk gyönyörét, akárha tükörbe néztek volna. Összesimultak és hagyták, hogy a végtelen mélység körbeölelje őket sötétségével, a kéj mámorával…

Nem néztek egymásra, amíg összeszedelőzködtek. Az eső nem csitult.

- Helyet kell keresnünk éjszakára – mondta Seita, de vigyázott, hogy még véletlenül se érjen a férfihoz. Nicholas bólintott, és követte.

Végül egy magasra nyúló fa gyökerei alatt találtak menedékre. Olyan kicsi volt a hely, hogy szorosan össze kellett simulniuk, ha el akartak férni. Nicholas húzódott hátra, és Seita az ő felhúzott térdének dőlt. Aludni nem tudtak az esőtől, egymás közelségétől, a gondolataiktól. Korán reggel indultak megint útnak, amikor csillapodott az eső, és néha pillanatokra felszikrázott a nap.

- Holnap dél körül elérjük a határt – szólalt meg Seita, miközben gyümölcsöt ebédeltek.

- Te mit csinálsz utána?

Seita megtörölte a száját.

- Visszamegyek az osztagomhoz.

- Miért téged küldtek?

- A parancsnokom engem javasolt, mert veszélytelennek nézek ki, és eligazodom a lázadók között.

- Mi a rangod?

Seita felvette a fegyverét, indulni készült.

- Hadnagy. De nekem nem számítanak a rangok.

Nicholasnak eszébe jutott, hogy ez más világ, mint otthon, mások a szabályok is, így nem csoda, hogy ez a fiú már ilyen rangban szolgál.

- Az apám tábornok a hadseregnél. Láttam, mit művel az emberrel. – Ő is felállt. – Csak úgy lehettem orvos, hogy előtte bebizonyítottam, jó vagyok katonának is.

Seita érdeklődve hallgatta. Kezdte érteni, hogy a férfi miért tart vele olyan könnyen lépést, miért bánik olyan jól a fegyverrel, és hogyan tudta lefegyverezni azt a két lázadót egyetlen egybefüggő mozdulattal.

- A tengerészgyalogság képzett ki – folytatta Nicholas elmerülve az emlékeiben. – Nem vagyok rá büszke. Öltem embert, nekem is tapad vér a kezemhez.

Egymás mellett haladtak. Seita odafigyelt a legapróbb neszre is, de figyelmesen hallgatta a férfit.

- Sajnálom.

- Én is.

Néha összeért a karjuk, de Nicholas ezúttal uralkodott magán. Némán ballagtak, míg a nap lemenőben volt, és alkonyodott. Víz csepegett rájuk a levelekről. Nicholas nagyot tüsszentett.

- Lehet, hogy meleg van, de ennek csúnya megfázás lesz a vége – morogta kedvetlenül.

Seita elmosolyodott, majd felnevetett.

- Gyere, keresünk valami száraz helyet – nyújtotta a kezét a férfinak.

Kézen fogva süllyedtek bele a sűrű növényzetbe. Hasonló fa alá bújtak, mint előző éjjel. Nicholas megborzongott. A fiút nézte, aki megpróbált kényelmesen elhelyezkedni.

- Hiányozni fogsz.

Seita megdermedt.

- Te is – felelte halkan. – Ha vége a háborúnak, visszajössz?

Nicholas kinyúlt, és az ölébe húzta.

- Nem jöhetsz velem?

- Itt a helyem. De visszajössz?

- Igen. Hozzád.

Seita a vállára hajtotta a fejét.

- Úgy szeretném, ha vége lenne… - motyogta.

Nicholas szorosan ölelte. Kihallotta a hangból a gyermeket.

- Én is.

Hallgattak. Próbálták feldolgozni, hogy másnap el kell válniuk. Seita megmozdult, mire Nicholas megszorította a derekát.

- A helyedben nem mocorognék – suttogta a fülébe. Seita lélegzete kihagyott.

- Miért? – Pontosan tudta a választ. Érezte a férfi vágyát a fenekének feszülni.

Nicholas belenyalt a fülébe. Keze besiklott a pólója alá. Seita felsóhajtott. Lehunyt szemmel elengedte magát, és átkarolta a férfi nyakát. Reszketve vetkőztették egymást. Mozdulataik lágyak voltak, futóak, könnyedek. Ezúttal nem siettek, nem volt bennük harag. Nicholas csókolta a nyakát, a mellkasát… az egész testét bejárta az ajka. Seita keze reszketve siklott végig a férfi csupasz bőrén. Sóhajok, nyögések olvadtak össze, és már nem számított, hogy ketten vannak. Összeolvadva egyként hullottak a semmibe.

Korán ébredtek. Bogyókat reggeliztek. Seita jót kacagott, ahogy Nicholas a száját húzogatta étkük láttán.

- De vicces… - morogta, de a tekintete derűsen csillant.

Elég lassan haladtak. A lázadók a környéken strázsáltak, óvatosnak kellett lenniük. Nicholas alkalmazkodott a helyzethez. Kiképzése oly erősen élt benne, hogy mostanra megélesedett a hallása, a szaglása, a látása. Nesztelenül mozgott a sűrű bokrok között, bár Seitával nem vehette fel a versenyt. Ahogy közeledtek a határhoz, s vele az elváláshoz, egyre komorabbak lettek.

- Gyere velem! – szólalt meg hirtelen Nicholas, amikor megálltak pihenni. Egyórányira volt tőlük a határ, suttogva beszélgettek.

Seita a fejét rázta.

- Tudod, hogy nem tehetem.

Nicholas tudta.

- Tudom.

Seita elhúzta a száját, egy pillanatra egy gyermek fájdalmas tekintete nézett a férfira, de aztán elfordult, és a pillanat elenyészett. Osonva lépkedtek tovább.

- Ez már a határ – térdelt le Seita. – Szerencsére csak bokrok alkotják, nincs kerítés. Gyere!

A fák eltakarták őket. Néhol lehasalva kúsztak, máshol csak a bokrok között megbújva. Hallották a lázadókat, de Seita éles ösztöneinek köszönhetően eggyel sem találkoztak. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy a férfinak a túlsó oldalig jó öt métert kellett megtennie.

- Fedezlek – biztosította ki a fegyverét Seita. Arca érzelemmentes volt, de a tekintetében fájdalom égett. Nicholas tétovázott.

- Maradok – mondta.

- Menned kell. Itt nem vagy biztonságban. Kérlek.

Nicholas megdörzsölte borostás arcát.

- Visszajövök – érintette meg finoman a fiú ajkát.

- Várni foglak – ígérte Seita, és finoman megtaszította. – Menj!

Nicholas rohant. Kiáltások harsantak a határ mindkét oldalán. Fájdalom hasított az oldalába, majd elért a tudatáig a lövés hangja is. Nem állt meg. Szinte átzuhant a sűrű bozóton. Erős karok rántották talpra, és vitték fedezékbe.

- Orvos vagyok – nyögte Nicholas.

- Maga dr. Deveraux? – hajolt fölé egy kemény tekintetű katona.

- Igen.

- Végre! Isten hozta, doktor. Már vártuk. Hívjatok orvost! – kiáltott fel, amikor észrevette a férfi oldalán lassan terjedő vörös foltot.

Nicholas szeme elé fekete köd kúszott. Utolsó gondolata Seita volt, aztán csend lett és áthatolhatatlan sötétség…