5. fejezet

5. fejezet

Hiro még a héten átköltözött az új lakásba, ami azt jelentette, hogy Kazu is költözött. Sinji is menni akart, de nem hagyhatta magára az édesanyját. Jukiko viszont megoldotta a dolgot. Az asszonyt átköltöztették Jukiko édesanyjához, aki amúgy is egyedül élt, magányos volt. Sinjinek végre nem kellett aggódnia. A fiúk pedig nem haboztak. Összepakolták a cuccát, és Hiro lakásába vitték.

A lakás szerencsére elég nagy volt hármuknak. Mindegyiküknek jutott külön szoba, és Sinji a konyha méreteivel is meg volt elégedve. Eleinte persze sokat vitatkoztak, és kellett egy jó hónap, mire kialakult valamiféle rend. Hisashi sokszor benézett hozzájuk. Mosolygott, aztán néha szó nélkül távozott. Hiro általában hozta szokásos formáját, ami veszekedéshez vagy verekedéshez vezetett Kazuval. Sinji imádta az ilyen alkalmakat.

- Olyan viccesek vagytok – kacagott az oldalát fogva.

A két fiú figyelme azonnal feléje fordult, ő pedig hiába menekült. Saját teste hagyta cserben.

- Ne… ott… ne… - vonaglott, de se Hiro, se Kazu nem kímélte.

Az iskolában is minden rendben ment. Ha mindhárman megjelentek a folyosón, a lányok aléldozva dőltek egymásnak. S ha még Aniki is velük volt… Bár Aniki egyre kevesebb időt töltött velük. Lefoglalta a szerelem, melyet oly hevesen tagadott. Jukiko kezét megkérte Takeshi, így a tavaszra már az esküvőt tervezték. Kazu apja ajándékot küldött a lakásavatóra. Úgy tűnt, megbocsátott a fiának. Kaoru és Aine szakítottak, aztán kibékültek. Kana ravaszul addig hálózgatta Hanamorit, míg a fiú megkérte a kezét.

Úgy nézett ki, minden rendben van. Aztán Sinji telefont kapott az apjától, aki elhatározta, hogy egy hétre hazatér külföldről.

Sinji idegesen toporgott.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Ő csak az apád – nyugtatgatta Kazu magához ölelve.

- Már talán meg sem ismer…

- Dehogynem. Hiszen küldtünk neki fényképet – emlékeztette őt Hiro. Fáradt volt, alig egy órával végzett a klubban. – Muszáj volt a korai géppel jönnie? – ásított egy nagyot.

Kazu csúnyán nézett rá, mire kidugta a nyelvét, és elfordult. Aztán tátva maradt a szája. Magas, karcsú, felettébb jóképű férfi állt előtte.

- Gondolom, te vagy Takahiko Hiroki-kun – mosolyodott el az idegen.

- Apa! – Sinji kiáltása többek figyelmét magukra vonta. A férfi zavartan nevetett.

- Elszoktam Japántól – vallotta be.

- Ön Suguru Sasaki-san? – hökkent le is.

A férfi csodálkozó pillantással mérte végig.

- Biztos te vagy Minami Kazua-kun – tippelte.

Sinji az apját bámulta, és nagyot nyelt. Sasaki szeme, mely annyira hasonlított az övéhez, most őrá szegeződött. A fia elé sétált.

- Sinji – túrt a hajába. – Megnőttél.

- Apa! – Sinji elpirult. Félrenézett.

Sasaki tétovázott, majd egy hirtelen elhatározással a karjaiba vonta.

- Hiányoztál, fiam – súgta nagyon halkan. – Elnézést, az amerikai hatás… - motyogta zavartan nyílt érzelemnyilvánítása miatt.

Sinji keze reszketett, de átkarolta a nyakát.

- Te is… - nyeldekelt gyanús könnyekkel a szemében.

Kazu és Hiro megkönnyebbülten egymásra vigyorogtak.

- Menjünk haza! – egyenesedett fel Sasaki, és feltette a napszemüvegét. Ahogy kisétáltak a reptérről, szinte minden nő utánuk fordult.

Sasaki mosolygott, és átkarolta Sinji vállát.

- Édesanyád hogy érzi magát?

- Jól. Hiányzol neki.

Sasaki elkomorodott.

- Tudom – sóhajtotta keserűen.

Kazu és Hiro együttérzően figyelték. Tudták, hogy a férfi azért vállalta el a jól fizető amerikai állást, hogy fizetni tudja felesége kezelésének és fia tanulmányainak költségeit. Nem árulták el, de ők már intézkedtek, hogy Sasakinak ne kelljen visszamennie a tengerentúlra.

Hiro nagyanyjához indultak. Sasaki vágyódva nézelődött.

- Hiányzik Japán – vallotta be nehezen.

Kazu a válla felett rámosolygott.

- Sinjinek és Sayoko-sannak is hiányzik ön.

Sasaki éles pillantást vetett rá.

- Miért van olyan érzésem, hogy te vagy a csapat esze?

Kazu megigazította a szemüvegét.

- A Matsuhashi Egyetemre felvételiztem. Most várom a visszajelzést – közölte hűvösen.

Hiro nevetett.

- Én az ön helyében békén hagynám Kazut, Sasaki-san – figyelmeztette a férfit.

Sasaki a kormány mögött ülő fiút szemlélte.

- Te vagy az erő – bámulta meg a kőkemény izmokat, melyekkel Hiro könnyedén uralta a sportkocsit. – Mit jelent nektek a fiam? – szegezte nekik a kérdést váratlanul.

- Apa! – Sinji összerezzent.

Hiro a visszapillantó tükörben egyenesen Sasaki szemébe nézett.

- Szeretjük őt! A barátunk.

Kazu rábólintott, Sinji az ajkát harapdálva, pirulva kinézett az ablakon. Sasaki mérlegelte az elhangzottakat, aztán felsóhajtott.

- Elnézést kérek! Nem szoktam ilyen udvariatlan lenni.

Kazu elmosolyodott.

- Semmi baj. Örülünk, hogy aggódik Sinjiért.

- Megérkeztünk! – kiáltott fel Hiro elégedetten, és a fékre lépett. Lassan hajtott be a kapun, és közvetlenül a ház előtt állt meg. Kivágódott az ajtó. Suguru Sayoko szinte repült lefelé a lépcsőn.

- Anya, óvatosan! – Sinji kipattant a kocsiból, apja lassabban követte.

Sayoko rámeredt. A férfi lassan odasétált hozzá.

- Sayoko…

- Sasaki… - Az asszony kinyújtotta a kezét a férfi felé, mely halovány volt és törékeny.

Sinji látta, hogy az apja habozik. Felkiáltott.

- Megölelnéd végre? Nem fog összetörni!

Mindenki rámeredt, riadtan meghátrált. Sasaki ajkán gyengéd mosoly jelent meg.

- Tudom, hogy édesanyád nem porcelánból van – mondta. – Csak… csak szeretném még egy kicsit magamba szívni a szépségét, mielőtt átölelem és elsírom magam.

Sayoko felkuncogott, aztán férje nyakába vetette magát.

- Szeretlek!

Sasaki átölelte, és valóban… könnyek remegtek a szemében.

- Sayoko…

Sinji is szipogott. Kazu és Hiro átkarolták.

- Nem mondtad, hogy apád ilyen jó fej. Meg ilyen jóképű… - vigyorgott Hiro.

Sinji szeme elsötétült.

- Hiro-senpai! – csattant fel – Hogy mondhatsz ilyet?

Kazu kacagott.

- Nyugi, Sinji! Inkább nézd a szüleid. Olyan szépek, akár egy festmény… - lágyult el a hangja.

Sinji a szüleire nézett, szélesen elmosolyodott.

- Igen, mint egy festmény…

Sasaki és Sayoko a fiatalokkal mit sem törődve csókolóztak. A nap rájuk ragyogott, és tényleg olyan volt az egész, mint egy festett kép.

Este nagy vacsorát rendeztek Sasaki tiszteletére, aki zavartan tiltakozott.

- Semmi szükség rá, igazán.

Jukiko dühös lett.

- Nem igaz! Egy hétig lesz itthon, és akkor is a családjával tölti az idejét. Viszont mi is szeretnénk megismerni önt, ez az új család.

Sasaki csodálkozva pislogott. Sayokóra nézett, aki bátorítóan bólintott.

- Rendben. Legyen.

Jukiko győztesen a levegőbe bokszolt.

- Igen. Nagyi! – rohant ki a konyhába.

Sasaki közben abba is beleegyezett, hogy Ikari nagyinál maradjanak. Nem akarta feleslegesen fárasztani Sayokót. Vacsorára hazaérkezett Hisashi is, bár nagyon fáradtnak és szomorúnak tűnt. Jukiko kérdezgette, de nem válaszolt. Kicsivel később Takeshi csengetett. Időben el tudott szabadulni a kórházból, aminek jegyese nagyon örült.

Sasaki zavartan fordult a fiához.

- Biztos, hogy nem gond, ha itt maradunk?

- Nem, apa. Ők már a mi családunk is – pirult el nem kis büszkeséggel Sinji.

Sayoko kuncogott.

- Boldog vagyok, hogy ilyen barátokra tett szert, mint Kazu-kun és Hiro-kun.

A két említett szélvészként robbant a szobába.

- Sinji, segíts! Kazu bántani akar! – keresett menedéket a fiú mögött Hiro játékos kétségbeeséssel.

- Te kis… Gyáva vagy! Sinji-kun mögé bújni, amikor tudod, hogy őt nem bántanám… - Kazu igazán mérgesnek tűnt.

Hiro a nyelvét nyújtogatta.

- Leharapom! – fenyegette meg Kazu.

Hiro csak nevetett, és hátulról magához ölelte Sinjit.

- Túszom van!

Sinji arca vörösre gyúlt.

- Hülyék! – morogta.

- Gyerekek, azonnal fejezzétek be! - állt meg az ajtóban Jukiko. – Viselkedjetek rendesen.

- Igenis! – hangzott az egyöntetű válasz.

Sasaki elvigyorodott, és beleborzolt Sinji hajába.

- Az én fiam vagy!

- Még szép! – háborodott fel Sinji Hiro karjaiban. – Ha felnövök, sikeresebb és jóképűbb leszek, mint te.

Sasaki heherészett.

- Sayoko, azt hiszem, mégis csak a te fiad.

Sayoko felkiáltott.

- Mondd még egyszer, Suguru!

- Szeretlek! – nézett rá hamiskásan Sasaki, amire az egész társaság nevetésben tört ki.

Késő estig beszélgettek. A fiúk elvonultak tévézni. Amikor Sasaki benézett hozzájuk, mindhárman aludtak. Egymáshoz bújtak, akár a kiscicák.

- Hát, nem aranyosak? – suttogta mellette Sayoko büszkén.

- De, azok. – Sayoko kezét fogva Sasaki szokatlanul komornak látszott. – Köszönöm, hogy gondoskodsz róla helyettem is.

Sayoko a fejét rázta.

- Ő gondoskodik rólam. Büszke vagyok, hogy az anyja lehetek.

Sasaki homlokon csókolta.

- Szeretlek! Annyira hiányoztok.

- Bárcsak… bárcsak ne lennék beteg… - Sayoko ajka megrándult, a szeme szomorú lett.

- Ezt már megbeszéltük – ölelte át a férje. – Gyere, segítek lefeküdni. Késő van már.

- Apa, anya? – Sinji álmosan ült fel.

- Itt vagyunk, kicsim. Valami baj van? – Sayoko aggódva ráncolta a homlokát.

Sinji félálomban elmosolyodott.

- Szeretlek titeket! – mondta, aztán visszadőlt Hiro mellkasára, és robbanásszerűen elaludt.

- A mi fiunk – sírta el magát Sayoko, és elgyengült a térde. Sasaki szó nélkül a karjaiba kapta.

- Menjünk aludni!

Sayoko nagy szemeket meresztett, aztán elpirult, és a férje vállára hajtotta a fejét…

Sinji szerint túl gyorsan telt el a hét. Az anyja is egyre rémültebbnek tűnt, sőt, Sasaki is komorabb lett a hét vége felé. Hiro és Kazu eközben azon fáradoztak, hogy Sinji születésnapjára valami igazán nagy dologgal rukkoljanak elő.

Sasaki vasárnapra tervezte a visszautat, így Sinji szülinapi buliját szombatra tették. Persze a fiú mit sem sejtett a meglepetésről. Ikari nagyi lelkesen segített az előkészületekben. Hiro eközben városnéző kocsikázásra vitte a Suguru családot, nehogy idő előtt kiderüljön, mit szerveztek. Jukiko idegesen rendezgette a virágokat. Azt szerette volna, hogy minden tökéletes legyen. Takeshi mosolygott, és átölelte.

- Nyugodj meg!

- Olyan, mintha a saját fiam lenne… - vallotta be az asszony szégyenkezve.

A férfi erre még szorosabban ölelte.

- Szeretlek!

- Elég a turbékolásból! – dörrent Kazu hangja. – Ha ennyire ráértek, akkor terítsetek meg a teraszon.

- Mint valami tábornok… - motyogta Jukiko, és duzzogva engedelmeskedtek.

Aniki az utolsó széket is a fal mellé tolta.

- Így jó lesz, Kazu-kun?

- Igen, köszönöm. Pihenj csak! – nyomta le egy székre a fiú határozottan.

Yuu egy pohár vízzel érkezett.

- Idd meg! – adta Aniki kezébe. Futólag szájon csókolta, és már ott sem volt. Aniki fülig pirult, mire Kazu kuncogva odébbállt.

Hisashi egy borítékot lobogtatva nyitott be.

- Kazu, ezt most hozta egy futár!

- Végre! Már ideje volt… – Kazu úgy vetette rá magát, mintha az élete múlna rajta. – Apa igazán kitett magáért – olvasta át futólag a papírokat.

- Mit terveztek?

- Csak, amit már mondtam.

- És? Mire jutottatok?

Kazu elégedetten vigyorgott.

- Minden rendben.

Hisashi a fejét csóválta, majd visszavonult a dolgozószobába. Kaoru és Aine a konyhában segítettek a nagyinak. Hana és Kana lufikat fújtak, és a díszítést intézték.

- Gyerünk! Igyekezzünk, mindjárt itt lesznek – Kazu kiáltása végigvisszhangzott a házon.

Sitarou, Akira és Kei bevonultak a kertből. Odakint már félhomályba borult az ég.

- Készen vagyunk. A fáklyák égnek – jelentették.

Jukiko és Takeshi is beestek.

- Megterítettünk.

- Szedjétek rendbe magatokat! – Kazu a tükör előtt igazította a haját.

Vártak. Tíz perc múlva meghallották Hiro kocsiját.

- Oké, mindenki készüljön!

Csend lett. Hiro eközben úgy intézte, hogy Sinji lépjen be elsőnek a házba.

- Boldog születésnapot! – hangzott a kiáltás.

Sinji ledermedt a küszöbön. Végignézett a barátain és a győzelem „V” jelét mutató Kazun.

- Ez… nekem… - motyogta döbbenten.

Kazu eléje lépett.

- Boldog születésnapot, Sinji-kun! – átölelte, és a fülébe súgta: - Szeretlek!

Hiro hátulról ölelte meg, és a másik fülébe suttogta.

- Szeretlek, Sinji! Boldog szülinapot!

Sinji elsírta magát.

- Köszönöm. Én is szeretlek titeket! Köszönöm.

A két fiúba kapaszkodott, és alig tudta abbahagyni a sírást. Többen elpityeredtek. Sasaki rámosolygott a feleségére. Könnyek égették a szemét.

- Egy kicsit belehalok holnap… - szipogta.

Sayoko bólintott.

- Én is…

Kicsivel később a vacsora elköltése után, kint a kertben gyűltek össze. Sinji boldogan nevetett, és hagyta, hogy Hiro felkérje táncolni.

Kazu kettőt tapsolt.

- Csendet kérek! Itt az ideje, hogy átadjuk az ajándékokat.

Sinjit leültették egy székre, és úgy járultak elé, mintha uralkodó lenne. Ikari nagyi gyönyörűen kézimunkázott egy tucatból álló zsebkendő-csomagot adott át. Hana és Kana bekeretezték a hármójukról (Kazu, Hiro, Sinji) készített képet. Kaoru és Aine megvették Sinji kedvenc mangájának, a Kuroshitsuji-nak a legújabb kötetét. Jukiko és Takeshi fürdőjegyet adtak neki, ami természetesen három főre szólt (Hiro és Kazu meg is sértődtek volna, ha nem így van). Hisashi egy dobozt nyomott a fiú kezébe. Sinji egy méregdrága órát talált benne, amely finomságával, könnyed ívvezetésével tökéletesen illett hozzá.

- Semmi más nem jutott eszembe – vallotta be a férfi. – Remélem, tetszik.

Sinji megölelte.

- Ez gyönyörű. Álmodni sem mertem volna szebbet. Köszönöm szépen, Hisashi-san.

Sitarou, Akira és Kei egy doboz pénzt helyeztek az ölébe. Sinji elsápadt a láttára.

- Ez… túl sok… - dadogta.

Sitarou huncutul kacsintott.

- A legkisebb címleteket szedtük össze – nevetett.

Yuu és Aniki egy telefont nyújtott át. Pont olyat, amilyenre Sinji vágyott.

- Húú, de menő! – kiáltott fel, aztán észbe kapott. – Fiúk, ez nagyon drága, nem fogadhatom el.

- Dehogynem - csókolta arcon Yuu egy cinkos kacsintás kíséretében. - Ne törődj az árával. A barátunk vagy, ha rólad van szó, semmi sem drága.

- Köszönöm - Sinji megölelte, majd Anikit is.

- Ezt nehéz lesz túlszárnyalni - mosolygott Sasaki, és egy dobozt tett a fia ölébe.

Sinji szeme kikerekedett a laptop láttán.

- Apa... Nem kellett volna, ez nagyon drága lehetett.

- Túlóráztam miatta, szóval most már nem adhatod vissza - mosolygott a férfi.

Sinji nagyot nyelt, és hősiesen visszatartotta a könnyeit.

- Köszönöm.

- Szívesen. - Sasaki beleborzolt a fiú hajába, majd félrelépett, hogy Sayoko is odaférjen a fiukhoz.

- Tessék, egy újabb ketyere. - Sayoko puszit nyomott a fia homlokára.

Sinji nagyot kiáltott a legújabb kiadású MP4 láttán.

Yuu felsóhajtott.

- A telefon... - kezdte, de Aniki bokán rúgta.

- Sssh...

- Jól van. Jól van.

Jukiko kacagott.

- Most már csak Hiro és Kazu van vissza.

Sinji várakozóan nézett a fiúkra. Egy kis dobozt nyújtottak át neki. Ki sem kellett nyitnia, hogy tudja, mi van benne.

- A gyűrű... - mondta.

Kazu húzta az ujjára.

- Külön neked csináltattuk, mert... hozzánk tartozol.

Sinji a könnyein keresztül mosolygott.

- Ez a legszebb ajándék, köszönöm.

A két fiú egymásra pillantott.

- Még lenne valami... - térdelt le elé Kazu komor arccal.

Sinji szívébe félelem markolt.

- Ez itt... - Hiro egy borítékot tett a kezébe, és ő is letérdelt Kazu mellé.

A család és a barátok értetlenül ráncolták a homlokukat, csak Hisashi vágott elégedett arcot. Sinji lassan olvasott. A könnyektől néha elmosódtak előtte a szavak.

- Oh... - Csak ennyit mondott, amikor a végére ért. - Tévedtem. Ez a leggyönyörűbb ajándék, amit valaha kaptam. - Előredőlt, és a fiúk karjai közé vetődött. - Szeretlek titeket! - mondta ki tisztán, érthetően, habozás nélkül.

Hiro és Kazu szorosan ölelték.

- Mi is szeretünk - Kazu egy könnycseppet maszatolt el az arcán.

- Azt szeretnénk, hogy boldog legyél - bólintott Hiro is gyengéd arckifejezéssel.

- Menj! - súgta Kazu biztatóan.

Sinji felállt, és odament a szüleihez.

- Szeretlek titeket! - sóhajtotta. - Apa, nem akarom, hogy visszamenj Los Angelesbe.

Sasaki lehajtotta a fejét.

- Én sem szívesen megyek vissza, fiam. Hidd el!

- Akkor maradj itt!

Sasaki keserűen megvonta a vállát.

- Ha lehetne, megtenném.

Sinji mély levegőt vett.

- Itt a lehetőség - nyújtotta át apjának a borítékot.

Sasaki értetlenül vett át. Olvasni kezdett. Sayoko addig ügyeskedett, amíg ő is belelátott. Halottsápadt lett. Sasaki lassan térdre rogyott. Arcán könnyek patakzottak. Zokogott. Sayoko lekuporodott melléje. Senki nem értett semmit.

- Mit csináltatok? - sziszegte Jukiko idegesen.

- Hagyd a fiúkat, Jukiko! - mondta halkan Hisashi. - Ők csak azt tették, ami szerintük helyes, és amivel boldoggá tehetik Sinji-kunt.

Jukiko a szemét forgatta.

- Valaki megmagyarázhatná, mi folyik itt.

Kazu nekidőlt Hirónak.

- Beszéltem apámmal. Azt szeretnénk, ha Sasaki-sannak nem kellene visszamennie külföldre.

- És?

- Kirúgattuk - segítette ki Hiro nyeglén.

- Mit csináltatok? - visított fel az anyja.

- És felajánlottunk neki egy jobb állást.

- Jobbat? Az lehetetlen - hökkent meg az asszony.

Kazu rejtélyesen vigyorgott.

- Egy kicsit kutakodtunk. Sinjitől kértünk egy önéletrajzot. Azt mondtuk, a suliba kell. Egy kicsit kiegészítettük, aztán odaadtam apámnak.

- Jó, de...

- Jukiko, hallgasd végig őket. - Hisashi cigire gyújtott.

- Nii-san is beszélt pár emberrel - nézett a férfira Hiro. - Így el tudtuk intézni, hogy Sayoko-san kezelésének költségeit átvállalja egy alapítvány.

Aniki közbeszólt.

- Ezért járt Hisashi-san apámnál?

- Bizony - vigyorgott Hiro átszellemülten.

Jukiko hebegett.

- És mindezt azért, hogy Sakaki-san itthon maradhasson?

- Igen. Amúgy kiszámoltuk, és ha Kazu is rendszeresen bejár a klubba, be tudunk segíteni Sinji taníttatásának költségeibe.

Jukiko kis híján elsírta magát. Takeshi elismerően húzta mosolyra a száját.

- Légy büszke a fiaidra - mondta.

Sinji leguggolt az apja elé.

- Most már semmi akadálya, hogy itt maradj.

- Valóban - törölgette a szemét Sasaki.

- Maradsz? - hajolt előre reménykedve Sinji.

Sasaki a feleségére pillantott, akinek reszketett az ajka, és a szeme úgy tapadt rá, mintha soha nem akarná elengedni. Sasaki biztos bolt benne, hogy most már valóban nem fogja elengedni.

- Meg sem érdemellek titeket - sóhajtotta lassan elmosolyodva. - Jól hangzik ez az állás.

Sinji felkiáltott, és az apja nyakába vetette magát. Sayoko átölelte őket. Kazu és Hiro összecsapták a tenyerüket, és mit sem törődve másokkal, megcsókolták egymást. Rendkívül elégedettek voltak.

Sinji fáradtan rogyott le a kanapéra. Hiro az előszobában leszórta a csomagokat. Kazu dühös lett. Fejbe vágta.

- Azok Sinji ajándékai. Ne dobáld őket!

- Ne már...! Idáig cipeltem őket...

- Nem szakadtál bele. Azt a táskát hozd a konyhába - mutatott az egyik szatyorra Kazu. - Nagyi csomagolt ételt.

- Kaja - vigyorgott Hiro.

- Nem ettél még eleget? - háborgott Kazu- - Sinji, te nem vagy éhes? Sinji...

A fiú a kanapén végigdőlve mélyen aludt.

- Olyan édes - hajolt föléje Hiro.

- Vidd a szobájába, hadd aludja ki magát. Én addig elpakolok - emelte fel a csomagokat Kazu. amikor végzett, benézett Sinjihez, de egyikük se volt a szobában. Besurrant Hiróhoz.

- Pihennie kell, Hiro - figyelmeztette a fiút.

Hiro elmosolyodott.

- Tudom. Én is aludni akarok. Hosszú volt a mai nap. De nézd, milyen aranyos. - Az ágy szélén ülve bámulta Sinjit.

Kazu rátámaszkodott a vállára.

- Igen, az - sóhajtott fel.

- Nem akarom elveszíteni őt! - Hiro hangja nagyon halk volt. - Szeretlek titeket!

- Én is - csókolta meg a feje tetejét Kazu gyengéden.

- Ugye, most már örökre így maradunk?

Kazu a fiúba kapaszkodott.

- Igen. Örökre összetartozunk.

Hiro megkönnyebbülten bólintott, és maga mellé húzta. Belefúrta az arcát a nyakába.

- Örökre együtt...