5. Csapdában

5. Csapdában

Közép-Amerika, Louisiana állam.

New Orleans romjainál, Frank O’Shalley táborában, pár órával később.

Hangok vesznek körül. Hasogat a fejem, és elzsibbadt a kezem. Mocorgásomra azonnal felkiált valaki.

- Szólj Franknek! Ébredezik.

Ébredezek, ez igaz. Csak épp az álom nem volt szép, bár a valóság még annyira sem tetszik. Felpislantok. Hunyorgok, hogy az elhomályosodott környezetet végre élesen lássam. Kicsi szoba jellegtelen, fehér fallal, kicsi ablakkal, jóval a normális magasság felett. Egy ajtó van, előtte egy olyan kigyúrt fickó, hogy csak na. Kisebb hegy a figura. Biztos vagyok benne, hogy ő asszisztált a leütésemnél. Ez nem teszi szimpatikussá.

Óvatosan megmozdítom a kezem. Az ujjaimba azonnal lüktető bizsergés hatol. Nem a legkellemesebb, de még elviselném, ha a rosszabbik kezem nem lenne olyan, amilyen. Át kellene kötni rajta a sebet, de úgy sejtem, mostanában erre nem nagyon lesz lehetőségem. A földön fekszem, a kezemet összebilincselték. Pompás. Orvosuk nincs, de bilincsük igen. Az ember nem változik, nem igaz?! A fejem már csak tompán lüktet. Ha nem teszek hirtelen mozdulatot, nem lesz baj, elviselhető. Olyan lassan megy a felülés, hogy a fickó az ajtónál gúnyosan elvigyorodik.

- Fáj?

- Maga ütött le? – kérdezem tőle, bár nem hiszem, hogy számítana a dolog.

- Bocs. Nagyot ütöttem? – Nem úgy néz ki, mint aki sajnálja.

- Hol vagyok? – nézek körbe óvatosan. A fejem még a nyakamon, enyhe szédülés kap csak el.

- Frank kihallgatószobának nevezi.

A bútorok hiánya rossz érzéseket kelt bennem, bár azt eddig is sejtettem, hogy nem kéjutazásra invitált O’Shalley magához.

- Értem.

Kavarognak a fejemben a gondolatok. Ki kell jutnom innen! Igen, de hogyan? Úgy tűnik, most csak annyit tehetek, hogy várok a kedvező alkalomra. Jesse le fogja harapni a fejem, ha túlélem. Jesse…

Mély levegőt veszek. Mi lesz, ha velem történik valami? Saját magát fogja okolni, és abból semmi jó nem származik majd. Ezt nem hagyhatom. Tehetnek velem akármit, de a lényeg, hogy túl kell élnem. Vissza akarok menni Jesse-hez. Még van pár dolog, ami megbeszélésre vár közöttünk, és van egy valami, amit meg kell tennünk…

- Felébredt a mi kis Hamupipőkénk? – Az érkező Frank hangja gúnyos.

Legszívesebben arcul köpném, bár nem vagyok az a köpködős fajta. Mégis olyan ellenszenvet érzek irányába, amit csak így tudnék kifejezni. Lassan mozogva hátrébb kúszom, egészen a falig, és nekidöntöm a hátam.

- Frank… Vajon miért nem örülök annak, hogy látom? – Elég megvetést sűrítek a hangomba ahhoz, hogy a kezdeti barátságos (?) hangulat megfagyjon.

Az arca szinte megmerevedik.

- Álszent hazug! – sziszegi. – Milyen nagy lett a szája, doktor!

- Mégis mit vár tőlem? Hogy örömmel üdvözöljem, miután leütött, és elrabolt? – A hangom most fáradt és nehézkes, mint akit ennyi erőfeszítés is kimerített. Azt kell hinnie, hogy gyenge vagyok, piszkosul gyenge.

- Még csak az hiányozna! – Jól láthatóan megborzong, de én látok a szemében valamit, ami ellent mond ennek.

- Tényleg? – kérdezem szinte közömbösen.

Elvörösödik, előttem terem. Csodálkozom, hogy dühében nem rúg belém. Pedig látom a szemében, hogy ami késik, nem múlik.

- Többnek gondoltam magát, doktor – vicsorogja. – Sajnálatos módon tévedtem.

- Mire gondol? – Megpróbálok kíváncsiságot csempészni a hangomba. Beszéltetnem kell, az időt húzni. Élni akarok. Túl akarom élni ezt az egészet. Célom van, vegyétek küldetésnek.

- Azt hittem, istenfélő, komoly ember, aki megveti a bűnösöket, de valójában maga is csak egy közülük.

- Kit tekint maga bűnösnek, Frank? – Ahogy megmozdulok, a bilincs megcsörren. – Az én véleményem szerint, mind azok vagyunk. Még maga is – teszem hozzá nagyon halkan. Nem akarom felingerelni. Késő.

- Engem ne vegyen egy kalap alá se velük, se magával! – Kiabál, és ezúttal bakancsos lábával sípcsonton rúg.

Megrándul az arcom, de összeszorítom a fogam. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy jajgassak, könyörögjek.

- Miért, Frank? Talán nem bűnös maga is? – És ahogy találkozik a tekintetünk, felhördül.

Dühödt vadkanként ront nekem. A földre taszít, rúg és üt. Összekuporodom. Véresre harapom a szám, de akkor sem kiáltok. A kezemmel védem az arcom. Magzatpózba gömbölyödöm, hogy valamelyest védjem magam. Ütései a vállamat, az oldalamat, a fejemet érik. Imádkozom, mi mást tehetnék?! Rég elfeledett ima jut eszembe, csak az újabb, a következő sorra koncentrálok, és abban reménykedem, mire a végére érek, Frank is kidühöngi magát. Bár sejtem, hogy ennyivel nem fogom megúszni.

Két embere rezzenéstelen arccal áll az ajtónál, és nem tesznek semmit. Lehunyom a szemem, végére értem az imádságnak. Frank ütései súlyosan és tompán puffannak a bordáimon, a karomon, a csípőmön. Nem lesz vége soha… Isten neve helyett Jesse-ét mormolom magamban újra és újra. Nem nyögök, nem jajdulok, nem kiáltok. Vért köpök, ahogy Frank egyik ütése eltalálja az arcom, és elharapom a nyelvem, de továbbra is hallgatok. Aztán ennek is vége szakad, bár már nem érzem a testemet, csak sajgó hús csupán.

Frank zihálva áll felettem.

- Mocskos buzi! – lihegi gyűlölködve.

Akaratom ellenére felkuncogok, bár olyan fájdalom hasít belém, hogy elakad a lélegzetem.

- Elmondhat mindennek, Frank… - Felnézek rá, és minden erőmet összeszedem, hogy rámosolyogjak. Kissé véresre sikerül, de legalább mosoly. –, de mégis úgy hiszem… kettőnk közül mégis én fogok… majd a Mennybe jutni… - Úgy néz ki, menten megüti a guta. Folytatom. – Emlékszik még a fiára, Frank? Ő már ott van. Találkozom majd vele, s ki tudja… Lehet, hogy barátok leszünk. – Egész testében remeg az indulattól. – Emlékszik rá? – Rákiáltok, amitől összerezzen, megdöbben, hátrahőköl.

Látom gyengeségét, és ő tudja, hogy látom.

- Példát statuálunk magával, doktor… - suttogja, és a hangjából áradó gyűlölettől hideg veríték lepi el a testem.

- Engem is megöl? – Nem engedem, hogy lássa rajtam, mennyire félek.

- Addigra kívánni fogja a halált. Hozzátok! – szól a két férfihoz, majd visszafordul hozzám. – Vetkőzzön!

Tudom, hogy tág a pupillám, hogy remeg az ajkam. Félek. Jesse…

- Nem – felelem. Farkasszemet nézek vele, és ő néz félre előbb. Kis győzelem, de akkor is én vagyok a győztes.

- Akkor majd a fiúk megteszik… vagy… - Elharapja a mondatot, és elvigyorodik. Feláll a hátamon a szőr tőle. Ha eddig féltem, most azt hiszem, kezdhetek rettegni.

- Ugye tudja, Frank, hogy maga őrült?

Akkorát rúg belém, hogy a falhoz koppanok. Megint elharapom a nyelvem, önkéntelenül is felszisszenek tőle. Francba! Kézfejemmel törlöm le a vért az államról, és igyekszem megnyugodni. Mire felnézek, nyílik az ajtó. Ráharapok az ajkamra, nehogy felkiáltsak. Isten, segíts!

A két fickó egy nagydarab négert vezet be a szobába. Csak egy melegítőt visel. Nem is ettől ijedek meg, hanem a szemétől. Pupillája tág, tekintete üres. Drog. Telenyomták drogokkal, s ő azt fogja tenni, amire utasítják, hogy megkapja a következő adagot. Ennek a fickónak beszélhetek. Neki nem fog használni a szép szó, hiszen csak egyvalakinek fog engedelmeskedni. Franknek. Védekezni sem tudok ellene. Nem, mintha lenne esélyem, hiszen kétszer nagyobb nálam, ráadásul meg vagyok bilincselve, összerugdosva. S úgy sejtem, a drogok miatt nem érez semmit. A semmit értsétek szó szerint. Ez a fickó el fogja venni, amit akar, amire utasítják.

Vetkőzni? Ez csak egyvalamire utalhat, amit pedig én nem akarok. Nagyon nem. Frank meg akar törni, azt akarja, hogy féljek. Meg akar ölni, s úgy gondolja, élvezet lesz így látnia.

- Vetkőztessétek le! – int felém.

A fickó az ajtónál marad, nem moccan, tekintete elmered a levegőbe. Olyan, mint egy jól idomított kutya. Tiltakozok, ahogy erőmből telik, de egyikük kezében ott villog egy kés. Mozdulatlanná dermedve hagyom, hogy leszaggassa rólam a ruhát. Ehelyett szépen levetkőztetnek, a ruháim pedig összehajtogatva a földre kerülnek.

Frank talán azt tervezi, hogy újra felveteti velem őket? Ha túlélem ezt, akkor még mit tervez velem? Összekuporodom, hogy ne férjenek hozzám, de a két fickó lefog. Leszorítják a kezem a padlóra a fejem fölé, szétfeszítik a lábam. Hideg a föld, sajog a testem.

A fickó megindul felém, amikor Frank int neki. Most kezdek komolyan félni. Valamit tennem kell. Csak éppen, mit?

- Azt hittem, Frank, hogy… a piszkos munkát is maga végzi… Szinte csalódást okoz…

Felüvölt.

- Gyerünk már! Látni akarom, ahogy szenved!

A torkomban dobog a szívem, de mozdulatlan vagyok, és nem veszem le a szemem Frankről.

- Nem gondolja, hogy ez a fajta büntetés csakis egy beteges elme agyszüleménye lehet? – Szinte udvarias társalgást folytatok.

Két lépés, és a fickó ott van a lábam között. Én viszont nem akarom, hogy ott legyen.

- Csináljátok már! – Frank üvölt, nyálbuborékok pattognak a szája sarkában, és őrület fénylik a szemében.

- Nem hiszem, hogy Bennyt is vele ölette meg… Amúgy milyen érzés volt megölni a saját gyerekét? – Csak találgatok, de ahogy meglátom az arckifejezését, már biztos vagyok benne, hogy telitalálat volt. Elszorul a torkom, már hadarok. – Milyen volt előtte megerőszakolni? – Elvörösödik az arca, ökölbe szorul a keze. Biztos vagyok benne, hogy nem sok választja el attól, hogy saját kezével öljön meg. Mély levegőt veszek, amikor folytatom. – Élvezte, igaz, amikor megtette? Élvezte… - Egyenesen a szemébe nézek, és hagyom, hogy mindentudó mosoly jelenjen meg a szám sarkában.

Aztán már a két fickóé a figyelmem. Látom, hogy elbizonytalanodnak, és ez nekem elég. A kezemet leszorító arra eszmél, hogy magam felé húzom a kezem, a homlokommal találkozik az orra, hallatszik az émelyítő reccsenés. Kiáltva hátrahőköl, elengedi a csuklóm, végre szabad a kezem. A bilincset nem számolva.

A másik fickó erre mozdulna, de pont belefut az öklömbe, majd felrántott térdembe. Halk nyögéssel összeroskad. Egy ideig nem lesz gondja az utódlásra. Most már csak egy célpontom van. A harmadik épp ekkor ér oda, nincs időm, hogy bármit is tegyek. Összeszedem minden erőmet, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire fájok. Teljes erőmmel rúgom ágyékon. Felüvölt, ösztönösen összegörnyed. Két kezem összekulcsolva – minden erőmet beleadva – sújtok a halántékára, mire hang nélkül eldől.

Mindez alig pár pillanat alatt játszódik le, de több mozdulatra nincs időm. Egy pisztoly csöve szegeződik a fejemnek.

- Kezdem úgy érezni, doktor, hogy alábecsültem magát. – Frank keze remeg a ravaszon, ami nem tölt el örömmel.

Lihegve, fájva kuporodom a sarkamra. Nem láthatja, hogy képtelen lennék felállni, annyira kivagyok.

- Mit ér vele, ha megöl? Vagy ha példát statuál velem? – idézem a szavait – Hiszen Nicky akkor is itt marad, és a fejére fog pályázni.

Frank hahotázni kezd, látszik, hogy már saját őrülete vezeti. Nem hatnak rá az észérvek.

- Nem jött még rá, doktor? Maga lesz a csali. Két legyet ütök egy csapásra!

- Nickyt nem érdeklem annyira, hogy kockáztassa értem az életét.

Ravaszul pillant rám.

- De a barátjának igen, és ha jól gondolom, akkor rá fogja venni azt a szemetet, hogy segítsen neki megmenteni magát.

- Szép terv, Frank, csak kár, hogy nem fog összejönni – csóválom a fejem.

- Semmit nem bíztam a véletlenre. Ha az a kis buzi még akkor is tiltakozna, lesz ott még valaki, aki majd győzködi.

Összeráncolom a homlokom. Franknek van beépített embere? Stephen lenne az? Nem hiszem, túlságosan is szereti Nickyt. Akkor ki?

- Kíváncsi, mi? Maradjon csak az én titkom. Az illető segít nekem abban, hogy a betegek végre a gyógyulás útjára lépjenek – vigyorog. – Na, öltözzön! – parancsol rám.

Magamhoz húzom a ruháimat, és felráncigálom őket. Igyekszem nem sziszegni a fájdalomtól. Közben az előbb emlegetett ismeretlenen jár az agyam. Sejtem, ki lehet. Hogyan nem jöttem rá már korábban?

- Szedjétek már össze magatokat! – Frank az embereire rivall. – Nem látjátok, hogy mekkora szélhámos? Még titeket is megtévesztett, hogy kiszabaduljon, idióták!

Nem szólok közbe, nincs miért. Az utolsó felvonás következik.   

Kis tér közepén állok. Körülöttem asszonyok, gyerekek, férfiak. Egyik sem néz a szemembe. Stephen Frank mögött ácsorog, egy rá kísértetiesen hasonlító asszony társaságában. Ő lehet Frank felesége. Stephen karjába kapaszkodik, arca sápadt, de érzelmek nélküli. Olyan asszony arca az övé, akit már meggyötört az élet, ő mégis megtanult egyenes gerinccel állni a viharban. Ehhez viszont eladta a lelkét a Sátánnak…

Két ismeretlen fickó fogja a karom, nehogy megszökjek. Eszemben sincs. Frank azonban semmit sem bíz a véletlenre. Legszívesebben leülnék a földre, annyira fáj mindenem. Aludni szeretnék, és végre Jesse-t ölelni. Ez persze lehetetlen. Talán soha többé nem ölel magához… Megmozgatom a vállam, elvetem az ötletet, hogy lehuppanjak a porba. A büszkeség viszont nagy úr. Mondjuk, nem tudom, hol bujkált eddig, de végül csak visszatalált hozzám.

- Nos, Frank? – vonom fel a szemöldököm. – Lesz még valami program, vagy aludhatok egyet? – Úgy teszek, mintha unatkoznék, és kis híja, hogy nem kapok érte egy nagy pofont.

- Pofa be! – sziszegi az arcomba. Ahogy belenézek a szemébe, nem látok benne mást, csak halált. Mert itt ma egyikünk meg fog halni. – Emberek! – Körbefordul, széttárja a karját, mint Jézus a kereszten. – Figyeljetek rám! Ezt a férfit többen ismeritek, nem is olyan rég még nálunk élt, velünk evett, minket gyógyított. Gabriel doktor azonban nem az, akinek gondoltuk. Azt hittük róla, hogy tisztességes ember, jóravaló és emberséges, de ez nem így van. – Még némi sajnálatot is sikerül csempésznie a hangjába. Kitűnő szónok, ezt el kell ismernem. – Kiderült róla, hogy hazug, csaló, és becstelen. Tisztességtelen, bűnös viszonyt folytat azzal a férfival, akivel ideérkezett. Ki tudja, hogy milyen betegségeket hozott be közénk… annak ellenére, hogy orvosi esküje kötelezi, nem sodor veszélybe ártatlanokat… - Majdnem felkacagok, igaz, nem jókedvemben. Az ajkamba harapok, nehogy közbeszóljak. Engedem, hadd mondja el monológját. – Veszélybe sodort minket! – kiáltja éppen felháborodottan. Az emberek arcán azonban nem látok mást, csak mélységes közönyt. Megszokhatták már vezetőjük habókjait, így most sem tűnnek riadtnak, döbbentnek. – Mindezt tudatosan tette! – Frank rám mutat. – Meg sem próbálta elkendőzni tisztátalanságát! Kihasználta jóhiszeműségünket!

Folytatja tovább pocskondiázásomat, már oda sem figyelek rá. Mondja csak, ha ettől jobban érzi magát. A távolban megvillan egy fénypont. Mi az? Fegyver? Ettől rossz érzéseim vannak. Mivel Frank olyan magabiztos, úgy sejtem, van valami titkolnivalója. Vagy Nicky keze van a dologban? Egyszerűen őrjítő ez a tudatlanság.

Ahogy végignézek az embereken egy pillanatra fehér ruha villan a szemembe, de csak egy férfi fehér ingben. Ám egy fekete ruhás alak, melyet csak a szemem sarkából pillantok meg, már inkább felkelti a figyelmem. Tovább szemlélődöm. Érzem, hogy Jesse itt van a közelemben. Persze, erre lehet hitetlenkedve legyinteni, hogy honnan tudhatnám, de… Ezt üvölti minden sejtem.

Frank tovább prédikál, már a Sátánról hablatyol. Az homályba vész számomra, hogy jövök én a jó öreg bukott angyalhoz, de hát, csak nem ugatok bele ennek a jóravaló embernek a prédikációjába?! Bár már nagyon unom, és igazából túl akarok lenni az egészen.

- Meddig akar még hazugságban élni, Frank? – szólok közbe.

Megdermed, szava elakad, rám mered.

- Hogy merészel…

Kihúzom magam, és felemelem a hangom, hogy mindenki hallja, amit mondok.

- Nem válaszolt, Frank! Nem is olyan régen feltettem magának két kérdést. Egyikre sem válaszolt. Miért hallgat a saját bűneiről? Miért az én állítólagos bűnöm a mai nap témája? Miért nem lehet a magáé?

Majd felrobban dühében. Látom a szemem sarkából, hogy az emberek kezdenek odafigyelni ránk.

- Neked nincs jogod engem kérdőre vonni! – üvölti az arcomba.

Nyál fröcsköl rám, ilyenkor persze nem emleget senki fertőzést. A tegezésről nem is beszélve…

- Miért? Magának van engem, Frank? – Akaratom ellenére düh érződik a hangomban.– Kérdeztem valamit! – kiáltok az arcába, amitől meghőköl.

Ökölbe szorítja a kezét, megütne, de a hangom megállítja.

- Miért hallgat, Frank? Milyen joga van megítélni magának vagy egyáltalán bárkinek is itt engem? Kinek van joga itt Istent játszani? Magának talán, amikor emberek halnak meg maga körül, és nem tesz ellene semmit? – Kétségbeesett és haragos minden szavam, kifulladva rázom a fejem. – Most az jár a fejében, hogyan tudna engem elhallgattatni, igaz? – A két férfi szorosan tart, én pedig felvetett fejjel állok köztük. Nem adom meg magam.

Frank dühödten megránt, hogy térdre esek. Felnézek rá.

- Azt hiszi, ha megöl, és idecsábítja Nickyt, majd őt is megöli, akkor minden rendbe jön? Hogy megússza majd a saját fia meggyilkolását? – Tudom, hogy döbbent arcok merednek rám. Íme, felkeltettem őket közönyükből. Még hangosabban beszélek, miközben Frank kidülledő szemekkel szegezi a homlokomnak a pisztoly csövét. – Miért nem húzza meg végre azt a ravaszt? Csak nem a lelkiismerete akadályozza meg? Van egyáltalán magának olyan? – Liheg, remeg, de még élek. – Gyerünk! Húzza már meg azt a kurva ravaszt! Legyünk túl rajta! – ordítok rá, amitől tágra nyílik a szeme. – Nickyt várja, igaz?

- El fog jönni! – motyogja idegesen. Látom rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Ha megöl, mielőtt Nicky ideér, füstbe megy a terve. Ha viszont életben hagy addig, fény derülhet a múlt titkaira, amit annyira el akar kendőzni.

A sarkamra kuporodom, nyugalmat erőszakolok magamra.

- Már itt van – felelem, ahogy az emberek közül kiválik a fekete csuklyás alak. – Eljött ide magáért ma a Halál… - suttogom, hogy még nagyobb hatással legyek rá.

Megperdül, és az ismeretlenre szegezi a pisztolyát. Nicky – ki lehetne más – megigazítja a szövetet, amely eltakarja az arcát, így valamelyest láttatni engedi keskeny arcvonásait, szomorú szemét.

- Ha megölsz, te is meghalsz – mondja nyugodtan.

Jesse és Silvermoon lép ki mögüle, és máshonnan is hallatszik a závár kattanása. Nincsenek egyedül.

- Vérfürdőt akarsz, te kis buzi? – Frank körbenéz, és nagyot nyel. Már korántsem olyan nagylegény, mint előtte.

Emberei ugyanis felemelt kézzel állnak, hátuk mögött Nicky emberei. Stephen mellett John áll komoran, és épp a kezébe nyom egy puskát.

- Lefegyvereztünk mindenkit – jelenti katonásan.

Újra a szemembe villan a fénypont. Jesse elindul felém Silvermoonnal, de nem veszi le a szemét és a SIG csövét Frankről. Silvermoon felhúzott ínnyel morog rá, úgy kocog mellém. Közelebb lép Nicky is, alig két lépés választja el Franktől, amikor Jesse odaér mellém.

- Gabe…

- Ne érj hozzám! – Egy kicsit nyersre sikeredik a mondatom, de most nem érek rá ezzel törődni. Egész testem merő feszültség. Nicky pont beleesik a fénypászma útjába, a csuklyán egy pillanatra piros pont villan. – Két óránál és keleti tíz foknál fegyver. A ti emberetek?

Gabe megrázza a fejét, és mellém térdel.

- Nem.

- Távcsöves puska. Küldj oda valakit, aki elég gyors, hogy… időben odaérjen. Siess!

Jesse nem az a fajta, aki habozik. Magához inti Johnt, elsuttogja neki az utasításokat, és a fiú elrohan. Jesse visszajön hozzám, de most meg sem próbál megérinteni. Én pedig nem tehetek mást, csak várok. Az, hogy a távcsöves még nem lőtt, azt jelenti, megbeszélt Frankkel valami jelet. Nagyon résen kell lennem. Húzni kell az időt…

- Mi lesz most, Frank? Egyedül maradt – hangosan beszélek, gúnyosan, kétséget sem hagyva afelől, mennyire szánom őt.

- Nem fogtok legyőzni! Főleg te nem, te gyilkos! – A fegyverrel Nicky felé bök, de szerencsére nem húzza meg a ravaszt.

A csuklya árnyékában Nicky szomorúan elmosolyodik. A tekintetében fájdalom ég, nyoma sincs bosszúszomjnak, haragnak. Egyszerű elfogadás az, amit látok rajta.

- Azon az estén épp az előjátéknál tartottunk – kezdi. – Rajtam már csak a nadrág volt, Benny még az inget sem vetette le… Nem számítottunk magára, Frank. – Minden szava perzsel a fájdalomtól. – Meglepett minket. Ugyanazzal a pisztollyal hadonászott, mint most. Benny engem féltett, magára támadt, hogy legyen időm elmenekülni. Azt gondoltuk, hogy őt… őt úgysem bántaná, hiszen a fia. Fiatalok voltunk, naivul azt hittük, hogy egy idő után megnyugszik majd, és minden rendbe jön. Nem így lett…

- Szemenszedett hazugság! – Érzem, ahogy Frank magában dönt. Most jött el az idő, hogy jelt adjon, hiszen Nicky nem mondhatja el, mi történt akkor. Hallgatnia kell az örökkévalóságig.

- Ez az igazság! – mordulok élesen, és bennem bizony ott ég a düh. Hadd tudja meg Frank O’Shalley, ha Nickyt el is hallgattatja, majd én beszélek helyette. – Nicky elrohant, maga viszont ott maradt. Veszekedtek, verekedtek is. Úgy alakult, hogy maga alá gyűrte a fiát. Benny talán nem is volt eszméleténél. Maga pedig irtózatosan dühös volt rá, meg akarta leckéztetni. – A hangom megremeg, de megfeszül az ő teste is. Nicky nem szól, csak áll, az ajka remeg. – Leszaggatta róla a ruhát, és megerőszakolta, hogy méltó módon térítse le erről a bűnös útról, ahová Nicky csábította. – Az emberek szeme már nem közönyös, a szemükben fény ég. – Benny közben magához tért, védekezett, és magának el kellett őt hallgattatnia. Senki nem tudhatta meg, mi történt abban a kis szobában akkor éjjel. Megfojtotta hát… - Még az én hangom is elcsuklik. – Fogalmam sincs, hogy volt rá képes, Frank… A gyermek… Isten ajándéka. Maga pedig bemocskolta, és megölte.

- Neem! – Frank a fejét rázza.

- De igen. Maga ölte meg Bennyt, majd úgy alakította a dolgokat, mintha Nicky tette volna. Boszorkányüldözésbe kezdett, holott Nicky őszintén szerette a maga fiát, és soha nem bántotta volna.

- Hazudsz te is! – Frank eszelősen visít. Azt csodálom, hogy engedte végigmondanom a mondandómat.

- Mindannyian tudjuk, hogy itt egy hazug van, és az maga, Frank. – Jesse nyugodt hangja csak olaj a tűzre.

- Hallgassatok el! – Frank már rekedten üvölt. – Mind Pokolra juttok! Hazugok, álszentek és képmutatók vagytok! Gyilkosok, megrontók, buzik! Az ilyenek mind oda kerülnek, mert Isten mellett nincs helyetek!

- Isten szemében nincs különbség ember és ember között – felelem. – Isten mindannyiunkat szereti. Nem számít, hogy eltévelyedtél az útról, amely egyenes volt. Nem számít, hogy kit szeretsz, amíg őszintén és igazul teszed azt. Nem számít, hogy hányszor hazudsz, hányszor tévedsz el a sötétben. Azt hiszem, Frank, nem értelmezte jól a Szentírást…

Üvölt, és újra széttárja a karját, mint az elején, én viszont tudom, hogy itt az idő.

- Hazugok vagytok mind! A Pokolban a helyetek! Gyere, Istenem, sújts le erre a bűnös lélekre! Mutasd meg, hol az igazság!

Egyetlen lehetőségem van, nincs idő arra, hogy tétovázzak. Előrelendülök. Akkorát taszítok Franken, hogy döbbenetében elejti a pisztolyát, és nekizuhan Nickynek. Nicky viszont automatikusan félrelép, hogy kitérjen előle. Egy pillanat műve az egész. Vörös pont Frank homlokán, aztán szétrobban a feje. Vér csont-és agyvelődarabkák repkednek ránk. Eldől, Nicky pedig a földre csúszik, a csuklyája lecsúszik az arcáról, arcát vér borítja. Csend. Mély, halálos csend, aztán egy nő sikolya, aminél szörnyűbbet még soha nem hallottam…

Káosz. Talán ezzel a szóval illusztrálhatnám a legjobban a lövést követő perceket. Mindenki arcán döbbenet, félelem, értetlenség. Senki nem tudja, mi történt. Akik hisznek Istenben azt mondják, hogy ez az Ő büntetése. Végül is miért ne lehetne az Ő keze, amely lesújtott a férfira, aki elkövette a legszörnyűbb bűnt, melyet ember csak elkövethet…

Frank felesége elájul, Stephen két asszonyra bízza, akik majd mellette lesznek, ha magához tér. Nem hiszem, hogy valaha is fel fogja dolgozni az itt történteket. Stephen viszont nagy segítségünkre van. Segít lecsendesíteni és megnyugtatni az embereket. Győzköd, bíztat, érvel vagy fenyeget. Pontosan tudja, kinél melyik a hatásosabb. Bizalmat ígér, bizalmat kér, s az emberek, akik oly régóta ismerik és tisztelik, hallgatnak rá. Kell nekik egy vezető, és mivel Stephen a kezébe vette most az irányítást, fejet hajtanak előtte.

Nicky eközben Frank bizalmi embereivel foglalkozik. Természetesen távolabb a többiektől, és mellettük két fegyveres őrködik, hiszen a hűség nem múlandó minden esetben. Nicky azonban jól érvel.

- Utolérte őt a sorsa, amit megérdemelt. Megbecstelenítette, és megölte a saját fiát. Befeketített engem. Kihasznált titeket. Miért kellene hűségesnek lennetek egy ilyen emberhez? – teszi fel a kérdést.

Az emberek összenéznek, néhányan hümmögnek, mások a szájukat húzzák, de azzal mindannyian tisztában vannak, hogy ha most nemet mondanak, akkor mehetnek Isten hírével egyenesen a Pokolba.

Lassan megnyugszanak a kedélyek. Jesse John után indul, aki még mindig nem jött vissza. Attól félünk, hogy valami baja esett. Remélem, nincs igazunk. Nem akarom őt elveszíteni, és életem végéig furdalna a lelkiismeretfurdalás a halála miatt. Egy széken ücsörgök, próbálom összeszedni magam, és közben azért imádkozom, hogy térjenek vissza épségben hozzám. Silvermoon a lábamnál fekszik, a fejét simogatom, amit élvezkedve enged. Nem engedem, hogy kiboruljak, így a tudatom mélyére száműzöm a történteket. Majd később, amikor erősebbnek érzem magam, foglalkozom velük. Igazából már csak Jesse-re várok, hogy végre átöleljen, és aludhassak. Ez most minden vágyam. Majd jöhet utána a többi, csak ez váljon valóra.

Nicky áll meg mellettem.

- Hogy vagy? – Lehajol, megfogja a kezem. – Szörnyen nézel ki. A sebedet el kell látni.

- Tudom. Majd Jesse beköti.

- Tudtad, hogy eljön érted, igaz? – Ott guggol előttem, és lágyan cirógatja a kézfejem.

- Igen.

- Köszönöm.

- Nick… - Nem szólítom többé Nickynek. A fiú végérvényesen felnőtt lett, és ezt bizton tudom, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk. Elmosolyodik, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben. Nem húzódom el, amikor hozzám hajol, és egy pillanatra összeér az ajkunk…  

- Tényleg angyal vagy… - suttogja mosolyogva.

Már eltávolodik tőlem, amikor utána szólok.

- Szeret téged. – Rám mered, megmerevedik. – Kaptál még egy esélyt a boldogságra. Nem azért mentettem meg az életed, hogy elszúrd. – Kemény a hangom, hogy tisztában legyen vele, komolyan gondolom a szavaim.

Felsóhajt, elindul anélkül, hogy válaszolna, de pár lépés után visszanéz a válla felett.

- Félek.

Elhiszem neki, hiszen mindenki fél egy újrakezdéstől. Én magam is féltem, de most már nem. Én elég erős voltam ahhoz, hogy szembenézzek mindennel Jesse-ért, de Nick nem az. Benne még erősen él a félelem, hogy képtelen lesz megfelelni a férfinak, akit szeret, és esetleg csalódást okoz neki. Mit mondhatnék neki?

- A pokolba is… - Bátorítóan intek. – Minden új és ismeretlen út félelemmel tölti el az embert. Viszont ha nem győzöd le a félelmeid, akkor egyedül maradsz… Merj bátor lenni, és harcolni a boldogságodért! Benny igazságáért kiálltál, és győztél. Ne kételkedj hát magadban!   Csak menj oda hozzá, és csókold meg, ahogy már az álmaidban megtetted.

Ha tudna, elpirulna, tudom. Ehelyett csak bólint, és Stephen felé indul, aki összevont szemöldökkel figyeli. A léptei lelassulnak, ahogy egyre közelebb ér hozzá. Látom, hogy Stephen kérdez tőle valamit, mire a fejét ingatja. Aztán már ott is áll előtte, két tenyere közé fogja döbbent arcát, és csókolja, mielőtt a csalódástól félve meggondolná magát. Lábujjhegyre kell állnia, és a csuklya is vészesen hátracsúszik, de nem hagyja abba. Ebbe az egy csókba sűríti bele minden eddig elfojtott érzelmét és vágyát. Biztos vagyok benne, hogy Stephen érteni fogja…

Jesse-re mosolygok, aki éppen ekkor áll meg mellettem.

- Kis kerítőm… - kuncogja.

- John? – nézek fel rá.

- Az apjával van. Megölte Frank emberét, elkél most neki a családja szeretete és támogatása.

Bár tudom, hogy ki a halott, mégis megkérdezem, hogy biztos lehessek benne.

- Ki az…?

- A doktornő. Már a második lövésre készült, amikor John lelőtte.

- Szegény fiú… - Stephenéket nézem, és nagyon-nagyon szomorú érzés suhan át a mellkasomon. – Merry… Sejtettem, hogy ő az. Frank beszélt róla, de nem mondta meg a nevét. Mégis… a szavaiból sejtettem, hogy ő az. Sajnálom, hogy így történt…

Jesse a kezemet nézi.

- Mekkora fájdalmaid vannak? – kérdezi halkan.

- Túlélem, de be kellene kötözni őket – biccentek az állammal a csuklómra és sérült kezemre.

- Elég csúnyán néznek ki.

- Igen. Meg jól esne egy ágy. Nincs olyan porcikám, mely ne fájna.

- Hihetetlen vagy… - Jesse finoman alám nyúl, és felemel. – Te vagy az orvos, és mégis mindig én ápollak téged.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld, csak… mihamarabb gyógyulj meg – súgja a hajamba.

Úgy visz, akár egy hercegnőt, de ezt most egy cseppet sem bánom. Silvermoon mellettünk kocog, és egy pillanatra se téveszt minket szem elől. Jesse vállára hajtom a fejem, és hálát adok Istennek, amiért mellette lehetek…

Néha felébredek. Jesse mindig csinál valamit. Fegyvert olajoz, olvas, Silvermoont simogatja, vagy éppen a homlokát ráncolva engem néz.

- Aludj csak, Csipkerózsika! – mosolyog ilyenkor rám.

Engedelmeskedem. Néha álmodom – szépet, rosszat. Utóbbinál mocoroghatok is, mert Jesse kezét érzem az arcomon, és finoman mély, könnyedebb álomba ringat.  Aztán amikor kinyitom a szemem, nyugalom vesz körül, és már nem vagyok álmos, fáradt.

- Helló! – mosolygok rá az épp belépő Jesse-re.

- Végre! – sóhajtja. – Már kezdtem aggódni… - Leül mellém, homlokon csókol. – Két napig lázas voltál. Nicky segített levinni a normálisra. Hideg vizes borogatást kaptál, szerencsére használt. Jól vagy. – Csuklóját a homlokomra szorítja, majd elégedetten bólint. – Rendben van. Nem vagy éhes?

- Először kérek egy pohár vizet.

Iszom, eszem, megfürdök. A kezem egész jó állapotban van, de Jesse átköti még egyszer. Utána pedig megcsókol. Mire elválunk, vigyorog.

- Ez nagyon hiányzott.

A vállára hajtom a fejem. Beletúr a hajamba.

- Mindenki aggódott érted. Sétálunk egyet?

- Persze. Mesélj! Mik történtek, míg aludtam? – pattanok fel azonnal, és türelmetlenül téblábolok mellette, míg kerít a vállamra egy vékony kabátot.

- A táborban Stephen átvette a vezetést.   

- Hogy látod? Milyen vezető?

Átkarolja a derekam. Többen odaintegetnek nekünk, a gyerekek – Silvermoonnal az élen – már rohannak is felénk, de John visszaparancsolja őket. Hálás vagyok, mert igazából most nem lenne erőm a srácokra, hiába aludtam napokig. Most csak Jesse-t akarom hallgatni…

- Először egy ész nélküli izomkolosszusnak néztem – vallja be. – Tudod, az előítéleteim… - Rám kacsint, nevetek. – Okos, jó stratéga, és mindenek előtt empatikus, érdekli az emberek sorsa. Komolyan segíteni akar. Nehéz helyzetben van, mert a nővére még mindig nem fogadja el, hogy a férje ölte meg Bennyt. Valaki elkotyogta neki, hogy Stephen és Nicky együtt vannak, és nekitámadt az öccsének. Stephen most tiszta karmolás. Szerintem nem százas az a nő…

A lépteimet Jesseéhez igazítom.

- Az az asszony soha nem fogja bevallani magának, hogy sejtette, mi történt akkor. Biztos vagyok benne, hogy Frank nem patyolattisztán ment haza akkor éjjel. De könnyebb volt elfordítania a fejét…

Elérünk egy romos részhez, leülünk. Jesse-hez bújok.

- Nicky és Stephen?

- Nem hiszem, hogy azóta sokat látták egymást. Stephennek sok feladata van. Átszámoltatja a tartalékokat, minden családdal külön beszél, mire lehet szükségük. Will sokat segít neki, és a legtöbben igyekeznek a segítségére lenni. Boldogulni fog. Nicky viszont még mindig elég sokszor eltűnik. Van pár ember, akik amolyan véderőt képviselnek körülötte. Átkutatják a várost, keresik az újjáépítés módját. Most, hogy Frank meghalt, Nicky új célt keresett magának. Szerintem menni fog neki főleg, ha Stephen és a többiek támogatják.

Elmerengek. Végül igazat adok neki. Nicky az a személy, aki akaratával újjáépítheti New Orleanst, és elhozhat egy jobb világot az itt élőknek. Elég erős, elég bátor, elég elhatározott, de ami a legfőbb, elég kegyetlen ahhoz, hogy véghez vigye az álmait. A mai világban már csak az erősek maradnak életben…

- John hogy van? – terelem el a szót.

- Jól viseli, ami történt. Büszke magára, hiszen megmentette Nicky életét. Nem hiszem, hogy valaha is túl fog lépni azon, hogy embert ölt, de elfogadta, mert jó ügy érdekében cselekedett.

- Erős fiú, nem lesz semmi baja – vélem. – Kiderült, hogy Merry mióta dolgozott Franknek?

- Nem. Róla még Stephen sem tudott. Számít?

- Már nem…

Bámulom a gyerekeket, ahogy fogócskáznak. Erősen süt a nap, és megmelengeti belül hűvösre hűlt szívemet.

- Mi lesz most? – kérdezi Jesse halkan.

- Nem tudom… - vonom meg a vállam. – Maradhatunk, és segíthetünk Nickynek, de tovább is mehetünk. Mit szeretnél?

- Az a kérdés, te mit akarsz.

Kérdőn nézek rá, mire elmutat balra. Egy lány beszélget két asszonnyal, és olyan ismerős…

- Gina?

- Tegnap érkeztek.

- Beszéltél vele?

- Igen. Nem találta meg, akit keresett. Will megígérte, hogy mindenkit körbekérdez, tud-e róluk valamit. Nem fűz nagy reményeket a dologhoz.

- Értem. – Gina elmosolyodik, eltűri az arcába szálló hajszálakat. Ismerős mozdulat… Milyen rég is volt, mintha évtizedek teltek volna el.

- Kérdezett rólad.

- Mit mondtál neki?

- Az igazat. Beteg voltál.

Fojtottan mosolygok. Kezd feltűnni a furcsa felhang Jesse hangjában.

- A közelembe se engedted…

- Nem.

- Elmondtad neki?

- Nem. Viszont itt az alkalom, hogy megtudja. Pont felénk tart, nehogy odanézz!

- Ne gyerekes…!

Megcsókol. A nyelve a számba hatol, és olyan birtokló mozdulattal ölel, hogy másodpercek alatt felforrósítja a vérem. Gyengéden megérintem az arcát, feléje fordulok. Keményen ölel, elég kényelmetlen így csókolózni, de egye fene… élvezem… Mire elválunk, csak pihegek. Gina ott áll velünk szemben, arcán csupán döbbenet, semmi más.

- Gina… - A hangom még rekedt. Megköszörülöm a torkom. – Szia. Végre ideértetek. Jól vagy?

- Te buzi vagy? – kérdez vissza nyersen.

Jesse arca megrándul.

- Errefelé nem szeretjük ezt a szót. Több tiszteletet, ha kérhetem.

Gina ellenségesen mered rá.

- Miattad, mi?

- Elég! – vágok közbe, mielőtt összevesznének. – Gina, nem rád tartozik a magánéletem, de azért jobb, ha tudod, hogy ez nem volt szép tőled. Jesse szeret engem, és az, hogy együtt vagyunk, közös döntés volt.

- És te szereted őt? – Gina éles hangjára egyre többen nézegetnek felénk.

Felállok, bár Jesse ujjai vaskapoccsal zárulnak a karomra. Rápillantok, elenged. Gina idegesen harapdálja az ajkát, és ökölbe szorítja a kezét.

- Szeretem őt. – Tudom, hogy Jesse vigyorog.

- Ezt nem hiszem el.

- Miért? Azt hiszed, hogy hazudok? Mi okom lenne rá?

Gina a fejét ingatja, dacos tekintete élesen fürkész.

- Nem tudom, de nem olyannak ismertelek meg, aki beleszeret egy férfiba.

Jesse nem ér hozzám, de nagyon is tudatában vagyok annak, hogy itt áll mögöttem.

- Én sem hittem volna, hogy ez valaha is megtörténhet, de… - Beletúrok a hajamba. – így alakult. Tudod, Jesse fontosabb lett, mint valaha gondoltam volna… Nem első pillantásra történt, hanem lassan… Mire észrevettem, már… - Halkan felnevetek. – Bármilyen furcsa, nem bánom, hogy így történt. Jesse szeret engem, megvéd, mégis elegendő szabadságot ad ahhoz, hogy önmagam maradhassak. Soha nem tenne olyat, amivel megbántana, vagy fájdalmat okozna, és… ez több mint amennyit érdemlek.

- Neked ennyi elég? – A Gina hangjából kicsendülő hitetlenkedésre elvigyorodok.

- Szeret. Mi más kellene nekem ezen kívül?

Gina elhúzza a száját, aztán sarkon fordul. Faképnél hagy. Még fiatal, de meg kell tanulnia alkalmazkodni. Innentől kezdve nem érdekel tovább a sorsa. Nem tartozik nekem semmivel, és én sem neki. Menjen, és élje az életét, ahogy én is élem majd az enyémet. Jesse mögém lép, átölel.

- Jól vagy?

- Igen. Nehéz sorsa lesz, ha nem változtat a modorán.

- Nem a modora a gond, hanem a hozzáállása. Nem vagy még fáradt?

- Maradjunk még egy kicsit – kérem, és nekidőlök. Rátámaszkodom, ahogy azon a viharos éjjelen. Visszaülünk. – Silvermoon! – kiáltom el magam, mire loholva érkezik. Megölelgetem, összenyalogat, végül letelepedik a lábamhoz. Jesse belecsókol a nyakamba.

- Akkor hogyan tovább?

- Szerintem nyugodtan maradhatnánk még pár napot, vagy akár egy-két hete is. Mit gondolsz?

- Jól érzem itt magam, szóval én benne vagyok. Viszont úgy veszem ki a szavaidból, hogy tovább megyünk majd…

- Baj?

- Nem. – Megfogja a kezem. – Most már nekem is mondhatnád…

- Mire gondolsz? – Természetesen tudom, mit szeretne hallani, hiszen…

- Tudod te azt nagyon jól. – Mélykék szemében érzelmek örvénylenek.

Kuncogok, közelebb húzódom hozzá.

- Te mindig elmondod, de most nagyon szeretném még egyszer hallani…

- Szeretlek, Gabriel. – Habozás nélkül mondja, és a hangja szokatlanul lágy.

A nevem hallatán megbizsereg a testemben mélyen valami. A tekintetemmel bejárom az arcát. A szemét, amivel olyan gyengéden tud nézni, bár most türelmetlenséget látok benne. Az orrát, amely egy kicsit ferde, mégis karaktert ad az arcának. A bőrét, ami olyan ijesztővé teszi. A száját, amivel oly könnyedén mondja ki a nagy szavakat, s amivel úgy csókol, hogy felébreszti eddig szunnyadó vágyaimat. Én azonban nem csak ezekbe szerettem bele, hanem abba a mérhetetlen szeretetbe, amely a szívében lapul, és csak arra várt eddig, hogy valaki felfedezze.

- Amikor először beléptél Brianék ajtaján, tudtam, hogy hatással leszel az életemre. Próbáltam távol tartani magam tőled, de te akkor bukkantál rám, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Újra és újra megmentettél… a világtól és önmagamtól. – Két tenyerem közé fogom az arcát, a szívem úgy dobog, hogy majd kiugrik a helyéről. – Judith volt életem szerelme, és soha nem reménykedhettem abban, hogy lesz majd valaki, aki még fontosabb lesz, mint ő volt. Ám most részese vagy az életemnek, sőt… körülötted forog minden gondolatom és cselekedetem, és nem bánom... Szeretlek, Jesse…