5. (befejező) fejezet

8 évvel később…

            Majdnem átesett a kutyán, amikor lábujjhegyen megpróbált kiosonni a házból. Az orra alatt káromkodott, és jól hallotta válaszul a hintaszék felől érkező halk nevetést.

- Ne nevess!

- Miért? – John a színes lampionok gyenge fényében üldögélt a teraszon. Rozmaringot simogatta, aki kiterülve feküdt az ölében.

- Valakinek de jó dolga van… - Szokása szerint megpöckölte a macska fülét.

- Auu… - John felszisszent, ahogy Rozmaring belemélyesztette a combjába a karmait. – Ezt most miért kellett?

- Te miért nevettél ki? – Leült mellé a fonott karosszékbe és hagyta, hogy a kutya a térdére hajtsa a fejét.

Jeanette-t nem sokkal azután vesztették el, hogy John végleg beköltözött hozzá. Rozmaring napokig nem volt hajlandó enni, amitől csak még rosszabb érzés volt az elvesztése. Aztán egy este hazafelé tartva Lisabeth szelleme, a lány az út széléről, aki nem akart vele soha szóba állni, hirtelen elé állt. Ő vezette oda a kiskutyához, akit valaki elütött. Nem lehetett több négyhónaposnál. Állatorvoshoz vitték, és Bozont azóta lelkes házőrzőként élte életét velük.

- Elaludtak?

- El. Remélem, nem ébrednek fel. – Feltette kinyújtott lábát a terasz korlátjára.

John tovább simogatta a macskát és közben közösen hallgatták a közeli erdő éjszakai neszeit.

- Azon gondolkoztam, hogy évekkel ezelőtt még az volt minden bajom, nehogy megtudja bárki a piszkos kis titkaimat. Most pedig az okoz fejtörést, milyen reggelit készítsek a gyerekeknek, amit még megenni is hajlandóak lesznek, Virginiának milyen frizurát találjak ki, ami tetszeni fog neki, hogyan tanítsam meg Bennyt baseballozni…

- A gyerekekkel az élet kicsit bonyolultabb.

- Teljesen más. – John a férfi kezéért nyúlt, és megszorította. – Boldog apák napját!

- Az csak holnap lesz.

- Tudom.

Aiden elgyengülve szemlélte a halovány fényben összefonódó ujjaikat. A színes lampionokat a gyerekek miatt tették fel pár hete, de azóta ő is megszokta és megszerette a hangulatfényt. A kicsikkel valóban teljesen más volt az életük. Minden sokkal nehezebb lett, átértékelődtek dolgok, a fontossági sorrendek felcserélődtek, viszont semmiért nem cserélte volna ezt az életet. Virginia és Benjamin egy csoda volt, sőt, két csoda, és nem lehetett elég hálás a sorsnak, amiért megtapasztalhatta, milyen apának lenni.

Valójában John sokkal jobb apa volt, mint ő. Amíg ő elkényeztette őket, felkelt hozzájuk éjszaka, megvett nekik mindent, és képes volt munka után sütit sütni, mert Virginia azt akart enni, addig John következetesen szigorú volt. Szabályokat léptetett életbe és bár akkoriban duzzogott miattuk, mostanra be kellett látnia, mennyivel egyszerűbb lett minden általuk. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek is sokkal kezelhetőbbek lettek.

- Gina panaszkodott, hogy az egyik lány piszkálja őt.

- Nekem is mondta. Holnap beszélek a tanárnővel. Velem jössz?

- Igen. Addig bezárom a boltot.

- Ebéd után menjünk, mert utána elhozhatjuk a gyerekeket.

- Négyig van suli. Mindketten dolgozunk.  

- Holnap már péntek. Dusty majd helyettesít.

- Maradnak az iskolában.

- Ez csak egy délután…

- Múltkor is haza akartad hozni őket.

Aiden a szemét forgatta és úgy döntött, inkább mélyen hallgat. John kicsit meghúzta a kezét, hogy ránézzen.

- Ebéd előtt menjünk, mert akkor együtt ebédelhetünk.

- A gyerekekkel is megtehetnénk.

John felsóhajtott.

- Kettesben akarok ebédelni veled, seriff!

- Oh.

- Oh – utánozta John kicsit gúnyosan, aztán halkan felnevetett az arca láttán. – Anyád mikor is érkezik?

- Jövő héten. – Aiden hosszas habozás után felhívta a szüleit. A család azt hitte, hogy meghalt, már el is gyászolták, így az anyja sírógörcsöt kapott a telefonban, amikor meghallotta a hangját. Addig könyörgött, míg meglátogatták. Kapcsolatuk újbóli felépítése kicsit döcögősen indult, de azóta – főleg a gyerekek örökbefogadása óta – rendszeresen látogatták egymást. – Miért?

- Rábízzuk a gyerekeket és elutazunk két napra.

- Még soha nem voltunk sehol a gyerekek nélkül.

- Itt az ideje. – John szorosan fogta a kezét. – Nem csak apák vagyunk, de házasok is.

- Hát, valóban nem sok magánéletünk van.

- Semennyi. – John hangjában nem volt él, sőt, elvigyorodott. Az elmúlt években ráncok kerültek a szeme sarkába, ősz szálak a hajába, de a mosolya a régi volt. S a tekintete, amivel szavak nélkül is képes volt kimondani azt, amit Aiden maximum csak suttogva a hálószobában.

- Zavarunk titeket? – Benny hangjában viszont már volt némi éles felhang. A húga kezét fogva állt az ajtóban. Olyan némán közlekedtek, hogy meg sem hallották őket.

- Nem, dehogy! – Aiden fel akart állni, de John vasmarokkal szorította meg az ujjait.

- Mióta álltok ott?

- Azt mondtad, hogy el akarsz utazni apával. Nélkülünk.

- Nem csak akarok, hanem meg is fogom tenni. Gyertek, üljetek le!

Benjamin maga mögé állította a húgát, hogy védje. Felszegte az állát, és keményen nézett Johnra. Aidennek elszorult a torka. Arra emlékeztette, amikor először találkozott velük két évvel ezelőtt. Akkoriban már erősen gondolkodtak az örökbefogadáson. Meglátogattak pár árvaházat, nevelőotthont. Tucatnyi aranyos gyereket ismertek meg és képtelenek voltak azt mondani, hogy na, ő kell. Mindegyiket nem vehették magukhoz.

A szellemeket soha nem vette figyelembe egy ilyen helyen, ami nagyon nehéz volt. John értette, miért borult ki utána minden egyes alkalommal és végül ő volt az, aki közölte, hogy az utolsó alkalommal találkoznak örökbefogadható gyerekkel. Meg akarta kímélni a kicsik körül nyüzsgő lelkektől. A meghalt szülők kétségbeesése hatalmas negatív megterhelést okozott, és ez ott sem volt másképp. Vagyis mégis. A lelkek egy helyre koncentrálódtak. A gyerekek az udvaron játszottak, míg ők az igazgatóval álltak az ablaknál, ám a szellemek mindegyike az egyik félreeső helyen körözött.

Az ok egyszerű volt. Virginia úgy vonzotta a halottak lelkeit, mintha világítótorony lett volna a tengerparton. Vörös haja szinte lángolt, zöld szemében makacs ellenállás szikrázott. Az ikerbátyja előtte állt folyamatosan – mint később kiderült, ő csak érzékeli a jelenlétüket, de nem látja őket tisztán –, hogy megvédje. Valamiért rajta egyetlen szellem sem jutott át a lányhoz. Olyan volt, mint egy fal; egy makacs, kócos harcos volt, pedig még a tízet sem töltötte be.

John addig győzködte az igazgatót, míg az megengedte, hogy találkozzanak velük. Őket nem tartották örökbefogadhatónak, mert minden alkalommal visszavitték őket. Kezelhetetlenek és „furcsák” voltak, ami megijesztette a nevelőszülőnek jelentkezőket. Aiden viszont mindenképp beszélni akart velük. Tudni akarta, meddig terjednek a képességeik, és nagyon szeretett volna segíteni nekik valamilyen módon.

Virginia és Benny később elmondták, hogy nem értették, miért maradhattak még kint egy kicsit az udvaron. Amikor a két idegen férfi feltűnt az igazgatóval, eléggé megrémültek. Tudták, hogy őket már nem akarja senki elvinni innen és különben is, mindig egy nő és egy férfi érkezett.

- Gina, Benny, ez a két bácsi szeretne megismerkedni veletek. Viselkedjetek jól! Mrs. Normann itt marad kint, csak kiáltsatok, ha be szeretnétek menni.

Aiden megvárta, amíg az igazgató visszasétál az épülethez, ahol az egyik nevelőtanár várakozott. Az egyik pad felé intett.

- Nem ülünk le?

A gyerekek összenéztek.

- Kik vagytok? – Benny keze ökölbe szorította a kezét. Bizalmatlanul méregette őket.

- A nevem Aiden, ő itt John. Bennynek hívnak, ugye?

- Benjamin Leyland. Ő a húgom, Virginia.

- Szép nevetek van.

- Mit akartok? – Bennyt nem hatotta meg a kedveskedés. Annyi pofon érte már őket, hogy nem szavazott olyan könnyen senkinek sem bizalmat.

- Figyeltünk titeket az igazgató úrral. Ti miért nem játszotok a többiekkel?

- Nincs kedvünk.

Aiden segélykérően Johnra pillantott, de ő csak vállat vont. A háta mögött elsuhant egy lélek, sötét árny volt, Virginia felé igyekezett. Benny ösztönösen elé állt, Johnnak például teljesen érthetetlen volt a hirtelen mozdulat, de ő látta, miért teszi. A lény után kapott, és megakadályozta, hogy eljusson a fiúig.

- Mit akarsz? – A lény dühösen szabadulni igyekezett. – Mondd el, mit akarsz, hogy segíthessünk vagy menj innen!

A gyerekek szeme kerekre tágult. Később elmesélték Johnnak, hogy Aiden olyan volt, mint egy bosszúálló angyal. A hirtelen jött szél felkavarta a haját, kék szeme olyan sötétkéken kavargott, mint este az ég és fehér lett az arca, mint a hó. A lény köddé vált a kezében, és ahogy körbenézett, jól látszott, hogyan veszi szemügyre a többieket is. A szellemek mindegyike hátrébb húzódott.

- Te látod őket? – Virginia csak suttogni mert.

- Meg tudod fogni őket? – Benny lenyűgözve bámult fel rá.

- Igen. Mindig is láttam, hallottam őket.

- Soha nem hallgatnak el. – Virginia fájdalmas hangja a saját gyerekkorát idézte fel.

- Tudom. Nagyon rossz, igaz?

- Nem tudok aludni tőlük. Benny nem lehet mindig mellettem.

- Azt mondták, ha idősebb leszek, nem maradhatunk egy szobában. – Benny keze megint ökölbe szorult. – Akkor teljesen magára marad velük.  

John figyelte, ahogy letérdel hozzájuk, majd mielőtt a gyerekek felfoghatták volna, mit akar, magához ölelte őket. Látta a kicsik arcát, a döbbent zavart és értetlenséget. Vajon mikor ölelhették meg őket utoljára? Aiden felpillantott rá, és a tekintetéből pontosan tudta, hogy ezeket a gyerekeket keresték eddig.

- Beszélek az igazgatóval – mondta, és sarkon fordult.

Aiden soha nem tudta meg, hogy mennyit harcolt akkor értük. A Leyland-ikreket nem akarták örökbeadni, az igazgató makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy neveletlenek és rosszak. Végül elhangzott pár fenyegetés és némi kenőpénz is gazdát cserélt, mire hetekkel később hazavihették őket. Egész úton az ablakhoz voltak tapadva, de amikor megérkeztek és kiszállhattak, döbbenten bámulták a kis mesevilágot. Virginia a homlokát ráncolta.

- Nem olyan hangosak… - billentette félre a fejét.

- Ez a hely nagyon különleges. – Aiden leguggolt hozzá. – Sok lélek van itt, viszont ez a föld lecsökkenti az erejüket.

- Itt fogunk lakni ezután?

- Igen. Remélem, kicsit könnyebbé teszi az életeteket.

- A tiedet azzá tette? – Benny őszintén kíváncsi volt, bár a szeme ekkor már Rozmaringon járt, aki felült a korlátra és onnan leste őket. Bozont leült mellé és a farkát csóválta, de nem ment közelebb, mert nem kapott rá parancsot.

- Én itt vagyok boldog.

- Johnnal?

- Igen.

Benny a húgára pillantott. Habozott.  

- Amikor a többiek megtudták, hogy ti fogadtok minket örökbe, azt mondták, hogy csak buziknak kellünk.

- Ezt nem akarom még egyszer meghallani! – John komor hangjára összerezzentek. A férfi a kocsiból pakolta ki a cuccaikat, de most odaállt Aiden mellé és a vállára tette a kezét. – Szeretem Aident, és ez semmiben sem különbözik attól, ha egy férfi egy nőt szeret. Csak mindketten férfiak vagyunk. A szerelem csodaszép érzés, és rossz, hogy az emberek meg akarják mondani másoknak, kit szeressenek. – Lehajolt, hogy a gyerekekével egy vonalba kerüljön a szeme. Gyengéden megérintette előbb Virginia, majd Benny arcát. Aiden teljesen meghatódott tőle. – Tudom, hogy nagyon rossz szülő nélkül felnőni, árvaházban élni, ide-oda hányódni és a képességetek is pokollá teszi az életeteket, de higgyetek kicsit jobban magatokban! Nagyszerű gyerekek vagytok, és mások szavai soha ne befolyásolják az önmagatokról alkotott véleményeteket. Senki nincs a helyetekben. Megértettétek?

A két gyerek némán bólintott. Lenyűgözve nézték a férfit. Eddig még senki nem beszélt így velük, és ez nagy hatással volt rájuk. Később persze egymásra voltak hatással, egymást alakították és mindannyian sokat változtak. A régi rossz élmények azonban nyomot hagynak, és néha elég pár szó, hogy a félelmek feléledjenek…

- Üljetek le!

- Nem.

- Kérlek! – John ritkán használta ezt a hangsúlyt, viszont Aident mindig lenyűgözte, hogy a hallatára mindig azonnal engedelmeskedtek.

A két gyerek duzzogva lehuppant a kanapéra. Virginia felhúzta a lábait és addig igazgatta a hálóingét, amíg még a lábujja se látszódott ki alóla.  

- Nem kell mindjárt nekünk esni, fiam. – John nyugodtan simogatta tovább Rozmaringot, aki igazából fel sem vette az előtte játszódó drámát. Keze szorítása is enyhült. – Szeretünk benneteket, de szeretjük egymást is, és jogunk van eltölteni egy kis időt kettesben. Attól még nem szeretünk titeket kevésbé.

- Tudom, csak… - Benny lesütötte a szemét és piszkálni kezdte a körmét.

- Az a lány, tudjátok, aki engem is piszkál, mondott dolgokat. – Virginia hátratűrte egy hajtincsét a füle mögé.

- Elmondjátok?

- Tegnap odajött hozzám szünetben és elkezdte mondani, hogy milyen furcsa vagyok, meg milyen, hogy ti vagytok a szüleim. Tudjátok, a szokásos, és Benny akkor jött és mondta neki, hogy hagyjon békén, és akkor azt mondta neki, hogy…

- Nem kell tudniuk! – Benny felpattant és mielőtt megállíthatták volna, kiszáguldott a kertbe.

- Mindjárt utánamegyek, de előbb Virginia hadd fejezze be! – John megint megállította Aident, hogy felálljon. – Kérlek, mondd el!

- Nem lesz belőle baj? Ben se szeretné…

- Virginia!

A kislány elhúzta a száját. Bizonytalan énje lassan eltűnőben volt, mióta Aidennek köszönhetően tanulta használni a képességeit.

- Azt mondta neki, hogy ugyanolyan kis buzi, mint ti. Bocsánat.

- Semmi baj. Nem neked kell bocsánatot kérni. Simogatnád tovább Rozmaringot? – John felállt, odaadta neki a macskát, akinek az összes reakciója az volt, hogy kinyitotta a fél szemét.

- Álomszuszék… – Virginia összetúrta az ujjaival a bundáját és felkacagott, amikor Rozmaring sértetten felszusszant. Egész nap vadászott és ez érte a hála…

Aiden aggódva John után nézett, majd áttelepedett a lánya mellé. Magához ölelte.

- Nagyon szeretlek!

- Én is, apa!

John pontosan tudta, merre találja Bennyt. Ha a gyerekeknek bármi bajuk volt, mindig a Mama sírjánál kerestek menedéket. Most sem volt ez másképp. A hold elég fényt adott, hogy lássa, a fiú milyen dacosan dörzsöli arcáról a könnyeket. Megállt mellette és nem nézett rá.

- Aiden évekkel ezelőtt véletlenül került ide és én ugyanúgy véletlenül kötöttem ki ebben a városban. Akkoriban nem mentek jól a dolgaim, de beleszerettem és az életem megváltozott. Itt vagyunk egymásnak és boldogok vagyunk veletek. – Benny értetlenül pislogott, nem ilyesmire számított. – Mindehhez hoztunk rossz döntéseket, eltévedtünk útközben és néha megsebeztek minket. Ezeknek azonban oka volt. Megerősödtünk és megtanultuk látni a másikban és később másokban is az értékes embert.

- Nektek is mondták, hogy buzi?

- Hajjaj, de még hányszor! – John átkarolta a fia vállát. – Fiatalabb koromban emiatt mindig verekedésbe keveredtem. A sértés mélyen a mellkasomban égett. Hosszú évekbe telt, mire elfogadtam azt, aki vagyok és megtanultam, hogy az csak egy szó, amivel bántani akarnak.

- Miért bántanak az emberek másokat?

- Ez okoz nekik kicsinyes örömöt. Milyen szomorú, ugye?

- Azért bántott, amit az a lány mondott, mert nem csak engem sértett meg vele, hanem titeket is. Te és apa jó emberek vagytok, nem csak „azok a buzik”!

- Most nagyon büszke vagyok rád!

- Nem tudtam válaszolni! – Benny hangja sírósra váltott. – Meg akartalak titeket védeni, de nem tudtam, mit kellene mondanom! Mindenki minket nézett…

John szorosan magához ölelte. Megállapította, hogy megint mennyit nőtt, magasabb lesz nála is. Az ő bátor kisfia…

- Az ilyenek nem érdemlik meg, hogy válaszolj vagy hogy sírj miattuk. Pontosan ezt akarják elérni. Te ennél több vagy. Sokkal több. – Gyengéden ringatta, míg azt nem érezte, hogy abbamarad a vékony kis test reszketése. – Nagyon szeretlek! Akkor is szeretlek, ha rád szólok valamiért vagy nemet mondok valamire. Megértetted? – Felemelte Benny állát, hogy a szemébe nézhessen.

- Én is szeretlek! – Benny még soha nem mondta neki ezt, így majdnem megríkatta.

- Gyere, menjünk vissza, mert apád halálra aggódja magát!

- Miért aggódnék? – A sötétben Aiden állt Virginiával a karjaiban. Rozmaring ásítozva leült a lábához, és rosszkedvűen billegette a fülét. A szeme fenyegetően villogott. Bozont a szokásos lelkes farokcsóválással ücsörgött mellette.

John vett egy mély levegőt.

- Néha kifejezetten ijesztőek vagytok!

Benny felkuncogott, majd hangos kacagásban tört ki.

- Éreztem, milyen gyors kalapálásba kezdett a szíved, amikor apa megszólalt.

- Ez egyáltalán nem vicces!

- De vicces!

John felkapta és a magasba emelte.

- Mondd még egyszer és eldoblak!

Benny széttárta a karját, és tovább nevetett. Pontosan tudta, hogy az apja úgyse tenné meg, amivel fenyegeti. Aiden őket nézve megállapította, hogy azt hitte, lehetetlen még jobban szeretnie ezt a férfit, de tévedett. A házasságuk alatt megtapasztaltak egy teljesen új világot, megismerték egymás lelkét, álmait, vágyait, minden rigolyáját és persze minden piszkos kis titkát. Saját magukat is megismerték ezalatt, eljutottak önnön határaikra, fejlődtek és változtak és aztán új célokat tűztek ki maguknak. A titkoknak pedig már nem volt létjogosultsága a kapcsolatukban. Na, jó, a nagyon picike titkoknak még igen.

Órákkal később, amikor végre a gyerekek tényleg elaludtak, Aiden lezuhanyozott és fáradtan bevonult a hálószobába. Csak a kislámpa égett az ő oldalán. John korábban le is feküdt, az évek alatt bebizonyosodott, hogy neki valóban több alvásra van szüksége, mint Aidennek vagy a kicsiknek. Rozmaring elfoglalta a fél párnáját, de ez is már megszokott volt, a férfit nem zavarta. Őt is csak akkor, ha arra ébredt, hogy nem kap levegőt az ötkilós macska alatt.

Halkan bebújt a takaró alá, és lekapcsolta a lámpát. Helyezkedett kicsit és remélte, nem ébreszti fel egyikőjüket sem. A remény meghalt, John karja a derekára fonódott és maga felé húzta, amíg bele nem fészkelte magát az ölelésébe.

- Nem akartalak felébreszteni.

- Csak elbóbiskoltam. Rozmaring itt horkol a fülem mellett, nem lehet aludni. – A macska erre sértetten horkantott egyet. – Minden rendben?

- Igen. Mindenki megbékélt. Muszáj lesz beszélni azzal a lánnyal és a szüleivel.

- Nem védhetjük meg őket mindentől.

- Tisztában vagyok vele, de amitől igen, attól meg fogom. Az apjuk vagyok. Ha én és te nem, akkor ki?!

- Igazad van. – John egy csókot lehelt a tarkójára. Majd még egyet.

- Most mit is csinálsz?

- Nem nyilvánvaló?

- Háááát…

- Hm, akkor nem csinálom elég jól… - Puha csókokkal borította a nyak barna bőrét. A keze közben besurrant a póló alá, ujjainak érintése harmatkönnyű volt.

- Ez csikiz… - Aiden tekeregni kezdett és felkuncogott.

- Maradj nyugton! Felébreszted a gyerekeket… – John hangja is nevetésbe fulladt, de csak addig, míg hátra nem hajtotta a fejét és össze nem találkozott az ajkuk.

John nem engedte, hogy feléje forduljon. Szinte kényszerítette a mozdulatlanságra, holott ő is érinteni akarta a férfit. Égett a tenyere, hogy végre a bőrén érezhesse a bőrét, viszont a teste behódolt a finom erőszaknak. Engedelmesen fordult, helyezkedett, ahogy a férfi megszabadította a pizsamától. Sürgető kényszert érzett, hogy viszonozza a vetkőztetést, ám John ügyesebb volt. A pólója igaz a nagy sietségben Rozmaring fejére esett, aki morcos dohogás közepette átköltözött a kaparófa legtetején levő cicalakásba (merthogy az évek alatt olyanja is lett, habár évente kétszer, ha igénybe vette).

- Ne csináld… - Felsóhajtott, ahogy John a hátához simult.

Általában hajnalban szeretkeztek, kitapasztalták, hogy a gyerekek akkor aludtak a legmélyebben, de mióta apukák lettek, hálásak voltak egy gyors szexért is a kocsiban vagy a zuhany alatt. Nem bánták, valahogy ez az időszak még szorosabbá fonta a köztük levő kötelékeket és olyan bizalmas viszonyt hozott létre kettejük között, amiről korábban álmodni sem mertek.  

- Sssh… Tényleg felébreszted a srácokat! – John a fülébe suttogott, mutatóujjával gyengéden megbökte a száját. Bosszúból beleharapott. Hallotta, ahogy elakad a lélegzete, így a nyelvével is körbenyalta. – Meg akarsz ölni?

- Miért?

John kiszabadította az ujját, és megragadta az állát. Maga felé fordította és mohón szájon csókolta. Ránehezedett, az éjjeliszekrény felé nyújtózkodott. A fiókban matatva olyan zajt csapott, mintha mosómedvék csapata támadt volna a házra. És még én ébresztem fel a gyerekeket… – gondolta Aiden, a szája mosolyra görbült, amit John is érzett.

- Boszorkány – mormolta. Néha viccelődött azzal, hogy megigézte, ő meg soha nem tiltakozott. Erejének tényleges határait még csak mostanában kezdte megismerni.

John megszerezte a flakont, bár a kinyitás megint elég hangosra sikerült.

- Ne mondj semmit! – figyelmeztette sötét hangszínen.

- Meg sem szólaltam!

- De akartál…

- Igen, mert felébreszted a… - Nem tudta folytatni, John ujjai körbefonták a merevedését. Az ajkába harapott és a párnába fúrta az arcát, hogy elfojtsa a nyögések hangját.

Az együtt töltött évek alatt a másik minden egyes érzékeny pontjával tisztában lettek. Pontosan tudták, hol érintsék-kényeztessék egymást, meddig mehetnek el, mi a jó és mi a még jobb. John pedig éppen ezt használta ki szemérmetlenül.

- Húzd feljebb a lábad! – kérte feszült hangon. A merevedéséről a combjára, majd a fenekére csúszott a keze. Elmélyedt benne egy, majd két ujjal, a harmadiknál a fülébe dörmögött. – Direkt csináltad, ugye?

- Mit? – Elfojtott, vékony hangon igyekezett ártatlannak tűnni. Valóban kényeztette magát a zuhany alatt, azt hitte, John elaludt.

Felnyögött, ahogy a hosszú ujjak megtalálták a legérzékenyebb pontját. Ívbe hajolt a gerince, levegő után kapkodott. Hátranyúlt, a férfi vállába markolt, az ajkát kereste a szája. Éppen akkor találta meg, amikor John lassan beléhatolt. Forró volt és kemény, nem sietett, pedig ő már ennyitől közel járt az elélvezéshez. John azonban féken tartotta a vágyait, kínzó lassúsággal szerette.

Megőrjítette. Elérte, hogy elfojtott és elfojtatlan nyögések és sóhajok közepette lökje hozzá a testét. Elveszített önuralommal vonaglott a karjaiban, a forróság az egész testét bevonta, akárha folyékony tűz lett volna. Halk kiáltással zuhant bele a lángok közé, hallotta John reszketeg nyögését, mielőtt elmerültek volna mindketten a semmiben – a pillanat, amikor együtt léteztek, s talán még a szívük is egyszerre dobbant. Ez volt a legtökéletesebb harmónia, ami csak létezett a világon…

Beletelt egy kis időbe, mire mindketten magukhoz tértek és képesek voltak megmoccanni. John hanyatt fordult és ő a vállára hajtotta a fejét. Sokáig ebben a mély elégedettségben lebegtek, aztán John ásított egyet, a hangulat megváltozott. Belekönyökölt a bordáiba.

- Hosszú idő óta ez a legromantikusabb éjszakánk és te ásítozol?

- Ez most úgy hangzik, mintha valami házsártos vénasszony lennél… és auuu, ez fáj!

Összenevettek.

- Sssh… Tényleg felébresztjük őket!

- Benézek hozzájuk. – Aiden csendesen kisurrant a hálóból, miután magára rángatta a pizsamát.

- Alszanak? – John felvonta a szemöldökét, amikor visszajött.

- Igen.

- Akkor gyere vissza és aludjunk! Mindjárt reggel van.

- Komolyan gondoltad, hogy nélkülük megyünk nyaralni? – A férfi karjaiba fészkelte magát.

- Szeretném hallani a hangod és nem csak lopva szeretkezni veled.

- Ez elég önzőn hangzik.

- Már megmondtam a legelején. Önző vagyok. Szeretlek és egy részedet csak magamnak akarom. – John belefúrta a hajába az arcát és nagyot szusszant. – Ugyanezt mondtam a házassági esküben is, és igent mondtál. Már nem fogadok el reklamációt.

Aiden ezért örök hálával tartozott a sorsnak.

Vége