5. A szeretet útja

5. A szeretet útja

            Jouji lelkesen vigyorogva rohant le a lépcsőn.

- Dr. Namiki azt mondta, mehetek iskolába! – számolt be Nori-nak, aki a főnökére várt egy halom aláírnivalóval.

A fiút Kenichi és az orvos követte kicsit lassabb tempóban.

- Köszönöm, hogy eljött – köszönt el a doktortól Kenichi, majd Nori gondjaira bízta.

Jouji követte őt a dolgozószobába.

- Elmehetek vásárolni? Minden cuccom ott maradt a régi házban. – Elbizonytalanodott. – Ha eljössz velem, akkor el is mehetek értük…

Kenichi magához intette, és lehúzta az ölébe.

- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam meg, de a ház… azon az éjszakán leégett. Semmi sem maradt, amit el tudnál hozni…

Jouji ajka lebiggyedt.

- Apa fotói sem?

Kenichi felsóhajtott.

- A halála után kaptam egy dobozt, tele fontosnak ítélt fotókkal és papírokkal. Még a gyerekkori rajzaidat is megőrizte…

Jouji megnyugodva elmosolyodott.

- Akkor minden rendben van. Miért neked, és nem anyunak küldte el őket? – ütött szöget a fejében.

- Azt hiszem, nem bízott az anyádban. Mint kiderült, jogosan.

- Mi lesz most velem?

- Nemsokára nagykorú leszel, addig én leszek a hivatalos gyámod. Megfelel így?

A fiú bólintott, és átkarolta a nyakát.

- Tökéletesen. – Felugrott. – Akkor mégis el kell mennünk vásárolni!

- Ha csinálsz egy listát, szerintem Nori be tudja szerezni, ami szükséges.

Jouji csípőre tette a kezét, és elhúzta a száját.

- Én akarok elmenni vásárolni. A plázába. Apa el szokott vinni… - játszotta ki az utolsó ütőkártyáját.   

Kenichi hátradőlt, és úgy nézett rá. Nézte a mosolygó arcot, a nyugodt szempárt. Jelenlegi életének értelmét.

- Rendben. Mikor szeretnél menni?

- Hétfőn már iskola. Addigra be kell szerezni a ruhákat, a sulis cuccokat. A tankönyvek is odavesztek…

- Azokról majd Nori gondoskodik – közölte a férfi. Nem volt hajlandó még azok után is a városban bolyongani. – Ma délután lesz egy kis időm, ha az megfelel.

- Tényleg? – Jouji vigyorgott. Végre úgy viselkedett, ahogy egy minden vele egykorú. Nevetett, rohangált, és életet hozott Kenichi és embereinek hétköznapjaiba. – Megyek, addig megkérdezem Genjo-sant, hogy tudok-e neki segíteni valamiben.

- Rendben. – Kenichi gyengéden rámosolygott, és amikor becsukódott a fiú után az ajtó, megfordult, kibámult az ablakon. Nem is olyan rég még azt sem tudta, képes lesz-e valaha is mosolyogni. Most meg… Jouji olyan érzelmeket ébresztett fel benne, amikről már rég lemondott. Gyengédséget, kedvességet, részvétet, aggodalmat, szeretetet… Neki köszönhetően elfogadta a múlt történéseit, és túltette magát rajtuk.

- Boldog vagy? – Nori állt mellette, és éles tekintettel figyelte.

- Nem is vettem észre, amikor bejöttél.

- Mert itt vigyorogsz magadban, és nem arra figyelsz, amire kellene – mutatott az aktákra a férfi.

- Igazi rabszolgahajcsár vagy…

- Csak neked akarok jót – jelentette ki Nori elfojtott mosollyal. – Hallom, ma délután vásárolni mész Jouji-samával.

- Ne is mondd… A tankönyveket neked kell beszerezni.

- Már beszéltem az igazgatóval, hogy Jouji rendelkezésére álljanak a könyvek és a bepótolni való jegyzetek.

- Elmondtam neki, mi történt a házzal. Egész jól fogadta, de az apja fotóit sajnálta. Szerencsére Otiji mindenre gondolt, és elküldte a másolatokat. Párat be lehetne keretezni, és felrakni itt-ott a falra. Mit gondolsz?

- Jouji-samát nagyon boldoggá tenné. Rólad is van pár fiatalkori kép, azoknak is találok helyet.

Kenichi figyelmeztető pillantást vetett rá.

- Ha rajtad múlna, az összes kép a falon függne, vagy a zongorán állna…

Nori elmosolyodott.

- Pontosan. Végre úgy nézne ki ez a ház, mint egy otthon, nem mint egy múzeum.

Kenihi szíven ütötte a megjegyzés.

- Komolyan így gondolod?

- Igen. Gyönyörű ez a ház, de eddig pont az hiányzott belőle, ami otthonná teszi. A nevetés és a boldogság. Jouji mindannyiunk életét megváltoztatja, nem csak a tiédet. Keizo végre szerelmet vallott annak a lánynak, akit már egy éve messziről csodált. Jouji beszélte rá, és most rettentően büszke magára. Hiro kibékült az apjával a hétvégén, miután Jouji javaslatára meglátogatta az öreget odahaza.

Kenichi nézte a barátja arcát.

- Mi van veled és Genjo-val?

Nori elpirult.

- Mi lenne?

- Jouji szerint halálosan szerelmes beléd. Te is szereted őt? Nekem miért nem mondtátok el?

Nori megigazította a szemüvegét.

- Halálosan szerelmes? – ismételte, és életében először látta Kenichi, hogy bután néz. Felnevetett.

- Azt akarod mondani, hogy nem tudod?

- Elég közel állunk egymáshoz, de soha… - Nori tanácstalanul nekitámaszkodott az asztal szélének. – Lefeküdtünk tavaly szilveszterkor – vallotta be. – Néha megkeres, és olyankor… - vállat vont. – Érted. Nem gondoltam, hogy komolyabb érzelmeket táplál irántam. Azt hittem, beléd szerelmes.

- Belém? – Kenichi a fejét ingatta. – Soha nem volt köztünk semmi, és én hiszek Jouji-nak. Genjo téged szeret, nem engem, csak túl vak voltál, hogy észrevedd.

Nori a hajába túrt.

- Nem tudom, mit gondoljak.

- Te… érzel valamit iránta?

A férfi erre fülig vörösödött.

- Szeretem – nyögte ki nehezen.

- Akkor mi lenne, ha ezt neki is elmondanád? – kérdezte Kenichi finoman.

- De…

- Menj már! – Kenichi felállt, és a vállára tette a kezét. – Eleget ajnároztatok, itt az ideje, hogy magatokra is gondoljatok. Maradjatok itthon, és tisztázzátok ezt az egészet, amíg mi elmegyünk vásárolni.

- A papírok – mozdult meg tétován Nori, de barátja ellen mondást nem tűrően az ajtó felé lökte.

- Nem dől össze a világ, ha egy kicsit kimozdulunk. Genjo Jouji-val van, keresd meg őket. Útközben szólj Keizo-nak, hogy készítse elő a kocsit.

- Igenis.

Kenichi felment a szobájába, hogy átöltözzön. A zuhany alól lépett ki, amikor Jouji berobbant a szobába.

- Ezt látnod kellett volna, nii-sama! – kiáltotta csillogó szemmel. Nem törődött azzal, hogy a férfi semmit sem visel, és kényelmetlenül érzi magát váratlan betoppanásától.

- Micsodát?

- Nori-sant! Szólt, hogy készülődjek, mert korábban megyünk vásárolni, és már szólt Keizo-nak is, de olyan furcsán idegesnek tűnt. Elköszöntem, de az ajtónál megálltam leskelődni.

- Ezt talán nem kellett volna – fedte meg a férfi, és öltözni kezdett.

- Kíváncsi voltam – vont vállat a fiú nyugodtan, majd már mondta is tovább. – Genjo-san is észrevette, hogy valami nincs rendben. Látnod kellett volna az arcát, amikor Nori-san nekiszegezte a kérdést, hogy szerelmes-e beléd? – Jouji vigyorgott. – Mind a ketten azt hitték a másikról, hogy beléd szerelmes. Tiszta buták!

- És? Remélem, nem leselkedtél túl sokáig.

- Amikor egymás karjaiba borultak, elosontam – kacsintotta a fiú. – Tök szuper volt!

- Örülök, hogy boldog vagy – felelte Kenichi elfojtva elégedett mosolyát. – Most viszont menj, öltözz át. A kocsinál várlak.

- Igenis. – Jouji elrohant, csak úgy dübörgött a folyosó.

Nori-nak igaza volt, a fiú jelenléte máris üdítő változatosságot hozott a házba. Lerúgott tornacipő hevert az előszobában, és egy kabát volt lehajítva a kisasztalra. Jouji nem vesződött azzal, hogy a helyükre tegye őket, amikor bejött az udvarról. A nappaliban sportról és számítógépes játékokról szóló magazinok szóródtak szét a szőnyegen. A dolgozószobában Jouji a kanapé egy sarkába gyűrte a párnákat, hogy kényelmesen rálásson a férfira, amikor az dolgozik. Már semmi sem volt rideg és élettelen. Eddig minden olyan volt, mint egy kiállításon. Most viszont az áradt a tárgyakból, hogy laknak itt. Otthon lett. Még nem tökéletes, de már megtette az első lépéseket felé.

- Kapj el! – Jouji vágtázott lefelé a lépcsőn, nevetett. A tízedik fokról elrugaszkodott, és még hangosabban kacagott, amikor Kenichi karjaiban landolt, és a férfi körbepörgette.

- Indulhatunk?

- Igen.

Kenichi egész úton Jouji-t hallgatta, aki a férfi telefonjába jegyzetelt, nehogy elfelejtsenek valamit. Elvégre most nem volt itt Nori, hogy mindent fejben tartson.

- Úgyis elfelejtünk valamit – cukkolta a fiút, mire szemrehányó pillantást kapott válaszul.

- Azt nem akarom. – Jouji aggódva rágta az ajkát. – Van elég pénzünk, hogy ennyi mindent vegyek? – mutatta a hosszú listát. 

- Ez miatt ne aggódj! – Kenichi eddig is hatalmas vagyon felett rendelkezett, amihez most hozzájött Otiji öröksége. – Ruhákat mindenképpen kell vennünk, nyárit és télit is. Ehhez hozzájön az iskolai felszerelés, táska, tornacucc; ezek is kellenek. Könyvek, szótárak, és mivel már nem vagy kisgyerek, egy laptop is.

- Kapok egy laptopot? – Jouji úgy bámult rá, mintha a világot ajánlotta volna fel. – Anya nem engedte, hogy apa vegyen egyet.

- Szükséged van rá az iskolához. Otthon van internet, szóval ezzel se lesz gond. Kell egy telefon, mert nem akarok aggódni, ha el akarsz menni a barátaiddal és nem tudsz szólni, merre vagy.

Jouji szájtátva meredt rá.

- Komolyan gondolod, ugye?

- Igen. Tizenhét éves vagy, nem lehetsz telefon nélkül. Írd hozzá ezeket is, meg minden mást, amire még szükséged lehet. A holnapi nap folyamán kiválasztod a végleges szobádat, vagy miattam maradhatsz ott is, ahol most vagy. Át kell alakítanunk a szobát, hogy megfeleljen az igényeidnek. Kapsz egy megfelelő asztalt, hogy tanulni tudj, és polcokat a könyveknek.

Jouji szólni képtelen volt, majd hirtelen a mellkasára omlott.

- Jó helyem van abban a szobában – motyogta. – A tied mellett van.

Kenichi szívét jóleső melegség töltötte el.

- Akkor ott maradsz?

- Igen.

- Rendben.

- Megérkeztünk – szólt hátra Keizo. Aggodalmasan pásztázta a tömeget. – Biztos, hogy ne kísérjem el, Ichiyama-sama?

- Nem kell, egyedül is boldogulunk.

- Hogyan fogjuk hazavinni a holmikat? – kérdezte Jouji, ahogy kiszálltak.

- Kérünk házhoz szállítást – mosolygott rá Kenichi, majd széttárta a karját. – Innentől te vezetsz. Apáddal hová jártatok?

Jouji arca felderült, és kézen fogta. Mindenről eszébe jutott valami kedves emlék, amely megmosolyogtatta a férfit, és egy idő után úgy érezte, mintha Otiji is ott lenne velük. Megértették egymást a fiúval, szavak nélkül is tudták, mire gondol a másik, így az eladók néha elég furcsán méregették őket. Ennek ellenére a férfi bankkártyája hamar útját állta a kérdéseknek.

- Biztos, hogy ez a divat? – kételkedett Kenichi néhány darabnál, de Jouji csak a nyelvét öltögette.

Mire túljutottak a ruhaosztályon, teljesen kimerültek. Beültek egy kávézóba, ettek, aztán Jouji már rángatta is tovább. Kenichi élete legfárasztóbb, mégis legboldogabb délutánját élte meg. Az iskolába is hamar megvettek mindent, mert Jouji-t úgy nevelte az apja, hogy ne az ár, hanem a minőség alapján döntsön. Épp az egyik üzlet előtt álltak, hogy megbeszéljék, a könyvesbolt vagy az informatikai üzletet vegyék előre, amikor egy fiú nekiütközött. Kenichi gyorsabb volt, mint a gyerek.

- Ez az enyém! – ragadta meg a csuklóját, amelyben már ott volt a pénztárcája.

- Én… - A gyerek falfehérre sápadt. Láthatóan most először fordult elő, hogy elkapták, mert a döbbenettől és a rémülettől moccanni sem tudott.

- Valami probléma van? – Az egyik biztonsági őr résen volt.

Kenichi nemet intett.

- Nem történt semmi. A fiam barátja úgy gondolta, megviccel minket. Igaz, Jouji?

- Igen. – A fiú gyorsan vette a lapot, bólintott.

A biztonsági őr elnézést kért, és továbbsétált.

- Miért védett meg? – A gyerek bizalmatlanul méregette őket.

- Mert ismertem egykor valakit, aki ugyanazt csinálta, amit te.

A fiú kíváncsian bámult fel rá.

- Mi lett vele?

- A titkára lett – kotyogta közbe Jouji. – Nii-sama jó ember. Nem kell félned.

Kenichi pénzt vett elő, és a gyerek kezébe nyomta egy névjegykártyával együtt.

- Ha valaha is segítségre van szükséged, keress meg!

- Honnan tudjam, hogy maga nem yakuza vagy még rosszabb?

Kenichi leintette a felháborodó Jouji-t, aki meg akarta védeni.

- Ismered az Amagachi-gumit?

- Hallottam már róluk – ismerte be kelletlenül a fiú.

- Az oyabun a legjobb barátom. – Kenichi lehajolt hozzá. – Ez viszont nem jelenti azt, hogy rossz ember lennék. Érted?

A gyerek bólintott, majd hirtelen megfordult, és beleveszett a járókelők tömegébe. Kenichi utána nézett, de nem mozdult, hogy a nyomába eredjen.

- Szerintem menjünk a könyvesboltba. Kapok mangákat is? – Jouji megfogta a kezét.

- Igen, persze.

- Mi lesz vele? – bökött a fiú után.

- Nem tudom – sóhajtotta Kenichi, majd átkarolta Jouji vállát, úgy folytatták az útjukat.

Az informatikai boltban sikerült először összekülönbözniük. Mind a ketten fáradtak voltak, türelmetlenebbek is, így ha az eladó nem lép közbe, akkor bizony veszekedésig fajultak volna a dolgok.

- A drágább nem jelenti azt, hogy jobb is – bólintott Jouji felé a férfi. – Ennek ellenére édesapádnak igaza van. Ebben az esetben a minőségnek ára – veregette meg a laptop fedelét.

Jouji durcás arcot vágott.

- Kenichi-san nem az apám – közölte.

Az eladó arcán átfutott némi zavar, de gyorsan túltette magát rajta, és szemrebbenés nélkül fordult Kenichi felé. A férfi viszont döbbenten meredt a fiúra. Most először fordult elő, hogy nem nii-samának szólította, és érezte, hogy ez jelent valamit. Jelez valamit, de bele sem mert gondolni, mit.

- Ezt kérnénk szépen – mondta nagyot sóhajtva.

- Igenis, uram! Még valamit?

- Táskát, és minden hozzávalót, amire szüksége lehet.

- Most viszik el? Elég nagy pakk lesz.

- Nem, házhoz szállítást kérünk. – Kenichi elővette a bankkártyáját, majd Jouji-ra pillantott. – Kérsz még valamit?

- Nem, köszönöm. – Jouji még mindig durcásat játszott.

- Ha a másikat kéred, akkor azt veszem meg – mondta engedékenyen a férfi.

- Nem, tetszik ez.

- Akkor?

Végül Jouji makacsul hallgatott, így elhagyták az üzletet. Már az utcán jártak, a kocsi felé tartottak, amikor Kenichi megkérdezte, mi baja.

- Nem vagy az apám.

- Az zavar, hogy az apádnak hittek? – torpant meg Kenichi olyan hirtelen, hogy pár járókelő nekiment.

- Igen.

Kenichi zsebre dugta a kezét.

- Rossz apa lennék? – kérdezte halkan.

- Nem.

- Értem. – Kenichi nem értette. Ez látszott az arcán is, mert a fiú belekarolt.

- Nem lennél rossz apa, de nekem már volt egy apám, aki elhagyott, és egy másik, aki meghalt. Nem akarlak téged is elveszíteni. Tudom, hogy butaság, de így érzek. Nem is hasonlítunk, és különben meg…

- Igen?

Jouji a fejét rázta, és a nyakába temette az arcát. Kenichi átkarolta. Talán jobb is, ha nem tudja, mi jár a fiú fejében. Másrészről meg igenis tudni akarta az okot.

- Örülök, hogy te vagy apa bátyja – motyogta a fiú alig hallhatóan.

Jouji hajába temette az ujjait, és összekócolta a haját. Beszívta az illatát. Bármennyire fáradtnak érezte magát, boldog volt.

- Én is örülök, hogy Otiji rád talált… - suttogta a fülébe.

Amikor a fiú felmosolygott rá, hirtelen megértette a szeretet hatalmát. Ez a fiú kellett hozzá, hogy megértse, eddig milyen magányos volt, s hogy szeretet nélkül elveszett a lelke. Jouji szeme döbbenten tágra nyílt, amikor a férfi olyan erővel szorította magához, hogy nem kapott levegőt. Viszonozta az ölelést, mert azt akarta, hogy Kenichi megértse, nem számít, hogy nem vér szerinti rokonok, de amíg fontosak egymásnak, mindig összekapcsolja majd őket a szeretet.