5. A komornyik

5. A komornyik

Lucifer látszólag unottan üldögélt, amikor Gabriel és Michael megérkezett.

- Nicsak, kiket látnak szemeim! Csak nem arkangyalok a Pokolban? – nézett rájuk csodálkozó szemekkel az egykori angyal. – Mily kellemetlen meglepetés!

- Menj a Pokolba! – morogta Michael, és duzzogva ledobta magát egy székre.

Lucifer elvigyorodott.

- Úgy látszik, rossz kijáratnál fordultál le, Mike – körbemutatott. – Ez a Pokol.

Gabriel Michael vállára ejtette a kezét.

- Hagyd! Csak fel akar bosszantani.

- Sikerült neki! – dünnyögte Michael.

Lucifer felnevetett.

- Minek köszönhetem váratlan látogatásotokat? – komolyodott el. – Nem emlékszem, hogy ma lenne megbeszélésünk.

- Az Úr küldött minket – válaszolta csendesen Gabriel.

- Mostanában az Öreg túl sok figyelmet szentel a Pokolnak – jegyezte meg szarkasztikusan Lucifer. – Mondd meg neki, hogy ez hosszú távon depressziót, majd öngyilkosságot okoz. Nem akarjuk, hogy valami baja essen, ugye?

Michael szúrós szemmel nézett rá.

- Fulladj meg!

Lucifer kuncogott.

- Csak óvatosan, hé! Még a végén itt kell, hogy fogjalak. Mostanában olyan erőszakos lettél!

Gabriel alig tudta elkapni Michael könyökét.

- Elég legyen! – csattant élesen a hangja. – Fejezzétek be!

Lucifer körömreszelőt szedett elő, és gondosan reszelni kezdte hosszúra hagyott, pengeéles körmeit.

- Mit akartok? – kérdezte váratlanul elég nyersen. Gabriel gyanakodva méregette.

- Tudni akarjuk, hogy folyik a nyomozás Jian után.

Lucifer töprengve csücsörítette a száját.

- Azt hiszem, sehogy – vont vállat.

- Mégis mi az ördögöt csináltál eddig? – dörögte Michael felháborodva.

Lucifer ártatlanul mosolygott.

- Kisördögöket.

Michael felordított.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy miközben az emberek között egy vérengző démon grasszál, addig te a nőiddel hemperegtél?

Lucifer nagyokat pislogott.

- Kölcsönadjam valamelyiket? – érdeklődött szelíden. – Nagyon értik ám a dolgukat.

Michael nyugtatásul toporzékolt. Gabriel felsóhajtott.

- Luce, mégis mi folyik itt? – kérdezte fáradtan. – Utánanéztem Jiannak. Amióta megszökött, nem látták. Az emberek között sem érzékeli senki. Tegnap volt egy erősebb energiahullám, de csak egy kocsmai verekedés volt. Luce, hol van Jian?

Lucifer arcáról eltűnt a cukormáz. Megkeményedett az arca, jeges lett a tekintete.

- Hát nem érted, Gabe? – sziszegte. – Pont ez az én bajom is! Keresem, de nem találom.

Gabriel fagyosan válaszolt.

- Ezt nem hiszem el, Luce. Tudtommal még kereső-csapatot sem indítottál, hogy kerítsék elő.

Lucifer elhúzta a száját.

- Hinni a templomban kell, angyalkám!

- Ne gúnyolódj, Luce! Az igazat akarom hallani.

Lucifer egyenesen a szemébe nézett.

- No és szerinted mi lenne az igazság? Ha nem úgy válaszolok, megkínoztatsz?

Gabriel arca megrándult.

- Az a te reszortod!

- Gabe, így nem megyünk semmire! – dühöngött Michael. – Nem fogja megmondani!

Lucifer félrehajította a reszelőt, és felállt.

- Most menjetek el! – közölte.

- Luce, kérlek! – próbálkozott Gabriel, de ekkor megrázkódott alatta a föld.

- Kifelé! – üvöltötte Lucifer. – Mondjátok meg az Uratoknak, hogy foglalkozzon a saját dolgával, Jiant pedig bízza rám. Ti pedig jó időre hanyagoljatok!

Gabriel és Michael sietve távoztak. Lucifer bosszúsan legyintett, majd székébe rogyott.

- Jian, barátom, tarts ki még egy kicsit! – súgta a levegőnek.

Jian az ágyon hevert, és a levegőbe bámult. A házban csend honolt, már mindenki aludt. Yuiko feküdt le utoljára, miután megmutatta a vendégszobát. A férfi nem tudott aludni. Csak forgolódott. Teltek a percek, közeledett a hajnal. Eddig bírta a férfi. Felkelt, felöltözött, és leballagott a konyhába. Halk sóhajjal munkához látott.

Yuiko felriadt. Amióta a szülei meghaltak, és vigyázott a kicsikre, felettébb éberen aludt. A zaj a földszintről jött. Yuiko mellkasába félelem markolt.

Betörő? Jian? Vagy a betörő és Jian egy és ugyanaz? Lábujjhegyen osont ki a szobájából, és a szülei éjjeliszekrényéből előszedte apja önvédelmi pisztolyát. Leóvatoskodott a lépcsőn. Zihált, alig kapott levegőt. A konyhából fény és halk fütyörészés szűrődött ki. Belesett, és kis híján elájult.

Jian észlelte a szeme sarkából a mozgást.

- Még korán van – jegyezte meg nyugodtan, és nem vett tudomást a lány kezében sötétedő fegyverről.

- Mit csinálsz? – nézett körbe értetlenül Yuiko.

- A mai ebédet.

Yuiko a háta mögé rejtette a pisztolyt tartó kezét.

- Ezért nem kellett volna ilyen korán felkelned – suttogta zavartan.

Jian vállat vont, és tökéletes golyókká formálta a rizst.

- Tudom, de nem tudtam aludni. Te még csak menj vissza, majd felébresztelek.

Yuiko szemébe akarata ellenére könnyek gyűltek. Jian halálra rémült.

- Könyörgöm, csak ne sírj! – rettent meg.

Yuiko elmosolyodott, aztán megfordult és magára hagyta a férfit. Mire felért a szobájába, már zokogott. Megragadta a szülei fényképét, és a szívére szorította.

- Ugye, ti küldtétek hozzám ezt az angyalt?

Odalent a konyhában Jian összerezzent.

- Még hogy én, mint angyal! – morogta bosszúsan, és visszatért a rizsgolyókhoz.

Mielőtt felébresztette volna a családot, úgy döntött, hogy lezuhanyozik. Bevette magát a földszinti fürdőbe, és hosszú percekig állt a forró zuhany alatt. Megszaglászta az ott lévő tusfürdőt. Úgy találta, Joujié lehet. Valószínűleg megegyeztek, hogy a lányoké az emeleti, a fiúé a földszinti fürdőszoba. Aztán eszébe jutott, hogy két fürdő van az emeleten. Jobban megszaglászta a tusfürdőt. Rizstej és lótuszkivonat. Lágy, könnyű illat.

- Yuiko – mormolta önkéntelenül.

Lezuhanyozott. A lány illata úgy ölelte körbe, akár a fény. Megmosta a haját, és a zakója zsebéből előszedett borotvával, megborotválkozott. Felvette a nadrágját. A mai napra feketét választott. Kifésülte a haját a lány fésűjével. Jól érezte magát. Magára nevetett a tükörben.

Éppen a szürke inget és a fehér zakót tartotta egymáshoz, amikor nyílt az ajtó.

A tükörben egymásra bámultak a döbbenettől megtorpanó Yuikoval.

- Remélem, nem baj, de használtam a tusfürdődet – mondta Jian.

Yuiko elvörösödött.

- Majd később visszajövök – suttogta, és kifelé fordult.

- Nem kell – nyúlt utána a férfi. – Még felveszem az ingem, és megyek is.

Yuiko nem nézett rá, nagyot nyelt.

- Akkor jó – lehelte.

Jian szívesen felnevetett volna a lány viselkedésén, de túl értékes volt a váratlanul jött búvóhely, hogy megbántsa a lányt. És hát... tetszett is neki, nem akarta porba alázni.

A probléma ott eredt, hogy a vággyal tudott mit kezdeni, el tudta fojtani, úrrá tudott lenni rajta, de… megkedvelte a lányt. Tisztelte benne az erőt, amivel a testvéreit nevelte, és az akaratot, amivel nekigyürkőzött egy feladatnak, oh és a bátorságát, mert bizony hány fiatal nő engedte volna be éjszakára?

Na jó, elég sok, de azokat mind megőrjítette a szavaival, csáberejével. Yuiko más volt. Ő csak segíteni akart, kedves lenni. Ez megmozgatott valamit a férfiban, és ettől az érzéstől… halálra rémült.

Yuiko a csempét bámulta. Fél szemmel a férfit figyelte, aki az ingét gombolta. Szőke haja az arcába áramlott, és ettől fiatalnak és ártatlannak tűnt. Yuiko kezdte megkedvelni az érzést, amit a férfi keltett benne.

Jian elsietett felébreszteni a gyerekeket, amíg Yuiko rendbe szedte magát.

Jouji nagyon mordulva a hasára fordult, és fejére húzta a párnát. Ügyet sem vetett a férfi „el fogtok késni a suliból” szövegére. Jian erre lerántotta róla a takarót. A két kislánynál hasonló gondjai voltak. Kiráncigálta őket a takaró alól és a hóna alá csapta Kumikót, aztán Kurumit.

A kislányok visítottak, de Yuiko a zuhany alatt nem hallotta őket, Jouji pedig azzal volt elfoglalva, hogy kidörgölje az álmot a szeméből.

Yuiko enyhe rosszkedvvel vonult a konyhába. A reggeli felkelés ugyanis mindig nehézségekbe ütközött. Az ajtóban úgy torpant meg, mintha falnak ment volna.

Kurumi, Kumiko és Jouji az asztal körül ültek, és Jian éppen teát töltött nekik.

- Mit csináltál velük? – hördült fel a lány.

A gyerekek duzzogtak, nem válaszoltak. Jian arca piros volt, kezdett feldagadni.

- Szólhattál volna, hogy micsoda hárpiák az ébresztésnél – panaszkodott.

- Mit csináltál velük? – ismételte Yuiko.

Jian elgondolkodott.

- Szóltam, hogy keljenek fel, de nem tették. Lerángattam róluk a takarót, a fürdőszobába cipeltem őket és nyakon öntöttem őket egy pohár hideg vízzel. Azonnal felébredtek! – büszkélkedett a férfi.

Yuiko ironikus volt.

- A monoklit előtte vagy utána kaptad? – érdeklődött kedvesen.

Jian fájdalmas tekintettel végigsimított az arcán.

- Más módszert kell alkalmaznom az ébresztésnél – vélte.

Yuiko felkacagott.

Megreggeliztek. A férfi ügyelt, hogy a gyerekek fogat mossanak, felöltözzenek, a kezükbe nyomta az ebédjüket, összekócolta szépen fésült hajukat, aztán közölte, hogy elkíséri őket, mert vásárolni is akar.

Az úton Kurumi és Kumiko elfelejtették, hogy ők valójában még haragszanak a férfira.

- Ugye, te jössz értünk? – kérték lelkesen.

Jian elhúzta a száját.

- Nincs sok választásom, igaz?

Yuiko a férfi mellett ment. Elmosolyodott.

- Joujiért szoktam utoljára menni – mondta. – Utána egy-két órát ott hagyom őket a parkban, amíg dolgozom egy kávézóban konyhai kisegítőként. Aztán együtt hazamegyünk.

Jian számolt.

- Elmegyek bevásárolni, megfőzök – jó lenne a fagyasztóban egy kis tartalék – kitakarítok, bedobom a szennyest a mosógépbe, majd elfutok a lányokért és Joujiért. Még futnak is egy kört, mire találkozhatunk a parkban.

Yuiko szájtátva meredt rá.

- Mondták már, hogy tökéletes vagy?

Jian jól láthatóan megborzongott.

- A tökéletesség… olyan… unalmas – felelte.

Yuiko szeme sarkából mérte végig.

- Szerintem ez nem igaz. Te mindig meg tudsz lepni.

Jian mosolygott. Átkarolta a lány vállát, és kézen fogta Kurumit, Yuiko pedig Kumikot. Jouji megfogta Kurumi szabad kezét, és felnevetett.

- Most pont úgy nézünk ki, mint egy igazi család!

Yuiko összerándult, Jian észrevette, de nem szólt. Hamar rájött viszont, hogy rossz ötlet volt bemennie az oviba a kislányokkal. Két perc múlva tíz apróság kerülgette, és seregnyi kérdést tettek fel neki. Yuiko közben beszélt a dadával, hogy a férfi jön a gyerekekért. A nő lelkes volt.

- Nagyon csinos fiatalember, Yuiko-chan – nézte Jiant. – Örülök, hogy már nem vagy egyedül.

Yuiko tiltakozni akart, hogy Jian és ő… nem, de ekkor Jian felszisszent.

- Yuiko, segíts! Húzza a hajam.

- Biztos nem igazi – motyogta a kisfiú.

- De igen – bizonygatta a férfi.

- Fiúknak nincs hosszú haja. Anya szerint csak a rosszfiúknak. Te is az vagy?

- Igen – vágta rá Jian, és végre kiszabadította a haját. Felettébb aranyos volt, ahogy dédelgette. Yuiko megkönyörült rajta, és kiszabadította a gyerekek köréből.

- Ennél még a Pokol is jobb – sóhajtotta Jian, miest kijutottak. Jouji már iskolában volt, így rá nem volt gondjuk.

Yuiko ránevetett. A férfi erre kézen fogta.

- Mikor kezdődik az órád? Elkísérlek!

Yuiko elpirult.

- Nem kell. Nyugodtan menj csak a dolgodra.

Jian élesen nézett le rá. Egy fejjel volt magasabb a lánynál.

- Zavarlak?

Yuiko szótlanul rázta a fejét. Többet nem tiltakozott. Jian beszélni kezdett.

- Én soha nem jártam ilyen iskolába. Milyen?

Yuiko csodálkozott.

- Magántanuló voltál?

Jian vigyorgott.

- Mondhatjuk.

Yuiko nem látott szomorúságot a férfin, de azért szánta.

- Nem kell a szánalmad! – szólalt meg hirtelen keményen, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Komolyan hozzátette. – Szép élet volt. Nem bánom, nem szégyellem, nem szomorkodom egyetlen percéért sem.

Odaértek az iskola elé. Néhányan odaköszöntek a lánynak, megbámulták a férfit.

- Egy kicsit irigyellek, amiért ilyen könnyedséggel elfogadod a múltat – felelte halkan a lány. Felpillantott a férfira.

- A múlt az életünk része, ahogy a jó és rossz döntéseink is – engedte el a kezét Jian.

- No és a bűneink? – kérdezte a lány, és választ sem várva a kapu felé indult.

Jian utánanyúlt. Visszarántotta, és két tenyere közé fogta az arcát. Közel hajolt hozzá.

- Kicsi lány, hát, nem tudod? – suttogta égő tekintettel. – A bűneink tesznek minket emberré.

És megcsókolta a lányt. Finom, de határozott csók volt, amire Yuiko nem számított, de nem bánt. Nem bánta akkor sem, ha jól tudta, hogy ezért a csókért egész héten szekálni fogják a suliban.

Jian lassan visszahúzódott. Csak nézte a lányt, aztán szomorúan elmosolyodott.

- Mint például ez is – súgta, és elengedte a lányt. Köszönés nélkül hagyta ott Yuikot, akinek fogalma sem volt, hogy mit érez… csak egyet tudott biztosan: még egy olyan csókot akar.

Jian dühös volt magára. Rossz ötlet volt megcsókolnia a lányt, de olyan csábító volt, meg hát ő démon vagy mi a fene. Csak azért sem fogja megbánni! A közeli áruház felé irányította a lépteit. Bevásárolt, még a piacra is beugrott. Épp egy kisebb zöldségesnél válogatta az ebédhez valókat, amikor halk sikollyal valaki mellette termett.

- Bűnös Sátán, Isten parancsára távozz innét! – Az apáca volt, annak a társa, akit megcsókolt.

Jian szánakozva nézte.

- Ez már elsőre se jött be, cicám!

Az apáca nagyot nyelt.

- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… - kezdte, de a férfi félbeszakította.

- Ismerem a szöveget, muszáj végigmondania?

Az apáca pityeregni kezdett.

- Mit tett? – toppantott kétségbeesetten.

- Tettem volna valamit? – töprengett ártatlan tekintettel a férfi.

- Megcsókolta maga… maga…

- Idióta? – segítette a férfi.

- Igen, az – dörrent az apáca. – Megcsókolta, és most mindig azon jár az esze! Már azt fontolgatja, hogy kilép! Hogy tehetett ilyet?

Jian az órájára pislantott. Saját ütemterve szerint igencsak késésben volt. Határozottan a nő kezébe nyomta a csomagjait.

- Egy pillanat, fizetek és jövök.

Az apáca úgy meglepődött, hogy bénultan állt, amíg vissza nem ért.

- Kösz – szedte vissza a szatyrokat Jian, és intett. – Most folytathatja, amíg el nem kapok egy taxit.

- Maga milyen szívtelen ember! – dühöngött az apáca.

Jian csodálkozva pislogott.

- Ki mondta, hogy ember vagyok?

Az apáca szája tátva maradt, és Jian kihasználta az alkalmat. Nyelvével végigsimított a nyakán, és a fülébe súgta.

- Sajnálom a barátnőjét, de jobb, ha tudja, nem volt elég erős a hite.

- Ez… ez… nem igaz! – dadogta a nő.

Jian felkuncogott, és mélyen a szemébe nézett.

- Gondolja, hogy megkísértettem volna, ha nem így van?

- Hazudik! – remegett az apáca.

Jian vállat von, felegyenesedett. Körbemutatott.

- Nézzen körül, anyám! Mit lát?

A nő nagyot nyelt.

- Embereket.

Jian elmosolyodott.

- Téved. Megannyi bűnös lelket.

Az apáca térdre zuhant. Senki nem akadt, aki megkérdezte volna, hogy segíthet-e neki.

Jian leguggolt eléje.

- Azért ne vegye a szívére! Az egész nem ér annyit. Értük inkább aggódjon a főnöke.

- Maga Sátán! – tört ki a nőből.

Jian felsóhajtott.

- Mintha már említettem volna, hogy nem vagyok Lucifer. Én sokkal szebb és okosabb vagyok!

Az apáca rámeredt.

- Mit keres itt?

Jian zavarba jött.

- Még a Pokolban is akadnak tévedések.

- Bűnös lélek! Menj vissza, ahová tartozol!

Jian a fejét ingatta.

- Nem unja? Mert én igen, ezért most el is megyek. Dolgom van. – Felállt. Az apáca a kezét tördelte.

- Megy, hogy kételyt és bűnt hirdessen?

Jian a taxitól még visszaszólt.

- Ááá, nem. Fontosabb a mai ebéd.

Még látta az apáca értetlen arcát, mielőtt a taxi besiklott volna a délelőtti forgalomba.

A Gesshon-ház előtt az autóból kiszállva a szomszédasszony nagy szemeket meresztett. Jian rákacsintott.

- Jó reggel!

Az asszony összevonta a szemöldökét.

- Ki maga? – kérdezte számonkérőn.

Jian felsóhajtott.

- Tudja, hogy mennyien kerülnek a Pokolra a kíváncsiságuk miatt? – érdeklődött szelíden.

A nő arca megkeményedett.

- Itt lakom a szomszédban – felelte hidegen. – Láttam magát tegnap hazajönni Yuiko-channal és a gyerekekkel. Mit akar attól a kislánytól?

Jian elkomorodott.

- Ezen még nem gondolkoztam, de ha már megvan a válasz, majd becsengetek magához.

Az asszony hangja éles lett.

- Nincs pénzük, még a ház is el van osztva közöttük. Csak ők maradtak egymásnak. Hagyja őket békén!

- Miből gondolja, hogy ártani akarok nekik? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Jian.

Az asszony végigmérte.

- Csak magára kell nézni! Már első pillantásra látszik, hogy egy semmirekellő.

Jian felvonta a szemöldökét, és végignézett magán.

- Igazán? Nem sejtettem, de köszönöm, hogy szólt.

- Hallotta egyáltalán, amit mondtam? – mordult rá az asszony.

Jian a szemébe nézett.

- Ne becsülje le Yuikót – mondta váratlanul jött komolysággal. – Úgy védi a testvéreit, mint egy anyaoroszlán a kölykeit.

- Ez csak a látszat – mondott ellent a nő. – Legbelül törékeny és sebezhető.

Jian szomorúan vállat vont.

- Legbelül mindannyian azok vagyunk.

A nő kezdett ideges lenni.

- Ne forgassa ki a szavaimat!

Jian kinyitotta a kaput, és visszafordult hozzá.

- Tudok mindent Yuikóról, amit tudnom kell – szólt halkan. – Erősebb, mint maga hinné.

- Már mondtam, hogy… - tiltakozott az asszony.

Jian kihúzta magát.

- Az nem látszat, amit én látok benne! – közölte határozottan. – Yuiko felnőtt. Itt az ideje, hogy ezt maga is észrevegye. Keményen tanul, dolgozik, hogy tisztességesen felnevelhesse a testvéreit, és valamit törlesszen abból a szeretetből, amivel őt elhalmozták kicsi korában a szülei. Határozott, és erős, de akkor a szíve, amit még nem láttam embernél. Ha meg is sebzik, elég okos, hogy továbblépjen rajta, és újra képes legyen mosolyogni.

A nő arca lassan megenyhült.

- Maga igazán kedveli őt – mondta védekezve. – Kérem, bocsásson meg, de megígértem egykor az édesanyjának, hogy ha valami történik vele, rajta tartom a szemem a gyerekeken.

Jian elmosolyodott.

- Egész jól csinálja! Ha a halála után a Pokolra jutna – ami elég valószínűtlen sajnos – magából kitűnő kihallgató tiszt lenne.

A nő csodálkozva húzta fel az egyik szemöldökét, mire Jian nevetve magára hagyta. Elindult, hogy megfőzze az ebédet.

Sietnie kellett, így tornádóként végigszáguldott a házon. Főzött, takarított, összeszedte a szennyest, vasalt (utálta!) és módszeresen rendet rakott (könyvek ABC sorrendbe!). Mire végzett, minden ragyogott a tisztaságtól, kivéve őt. A rózsaszín kötény már nem volt rózsaszín, így a következő adag mosnivalóval azt is bedobta a mosógépbe.

Lezuhanyozott, és mire rápillantott az órára, már rohannia kellet a gyerekekért. Magára kapott egy kopott fekete farmert, egy fehér inget, egy kicsit gyűrött zakót és végül egy hosszú kabátot, mert az ablakon kinézve látta, hogy lóg az eső lába.

Amikor bezárta maga után a kaput, a szeme sarkából észrevette, hogy a szomszédasszonynál meglibben a függöny.

- Még a végén tényleg a Pokolban köt ki – morogta, aztán fejét csóválva elsietett.

- Drágám, ne leselkedj! – szólt az asszonyra a férje.

- Csupán vigyázok Yuiko-chanre – mentegetőzött az asszony.

A férje szigorúan nézett rá az olvasószemüvege felett.

- Igazán? – kérdezte szelíd mosollyal.

Az asszony felsóhajtott, és lerogyott a fotelba.

- Olyan rossz érzéseim vannak. Nem is tudom…

- Yuiko felnőtt. Engedd, hadd élje az életét.

- Az a férfi, aki velük él… Mintha nem is evilági lenne!

A férfi letette az újságot, amit olvasott.

- Szerintem csak azért találod furcsának, mert magas és szőke. Nem gyakran találkozol európai emberrel.

- Nem, nem erről van szó – rázta a fejét a nő. – A szeme…olyan, mint egy ragadozóé. És tudod, hogy a szem a lélek tükre.

- Mit láttál a szemében, drágám?

A nő megborzongott.

- A Poklot.

A férje értetlenül igazgatta a szemüvegét.

- Drágám, nem mintha kételkednék a megérzéseidben, de ez nem túlzás?

A töprengve bámult rá.

- Nem, de amikor Yuikóról beszélt… átmelegedett a tekintete. Furcsa.

A férje újra felvette az újságot.

- Na, látod! Komoly érzelmeket táplál Yuiko iránt még akkor is, ha a Pokolból jött. Ez nem lehet rossz.

- Te nem látod át a helyzetet!

- Miért, drágám? – nézett ártatlanul a férfi, mire az asszony nagyot legyintett.

- Mindegy, hagyjuk! Csinálok egy teát, kérsz?

- Megköszönném – bólintott a férje, és beletemetkezett az olvasásba. Amikor az asszony elment mellette, gyengéden megsimogatta a kezét. A nő elmosolyodott, és elfelejtkezett Yuikóról.