4. Titkok

4. Titkok

 

Közép-Amerika, Louisiana állam.

New Orleans romjainál, Frank O’Shalley táborában. Egy nappal később.

 

 

Egy ház romjai között ücsörgök, vagyis inkább félig fekszem. A tegnap történtek eléggé megviseltek. A testieket kiheverem, de a lelkieket egész életemben hurcolni fogom magammal. Szüntelenül kísért a halott csecsemő látványa, nem tudom kiverni a fejemből.

- Jól van? – Frank áll felettem.

- Valamelyest. – Ma még nem találkoztam vele, így most kérdezem. – Susan?

- Bezártuk a szobájába.

- Mi lesz vele?

- Mi lenne? – Frank értetlenül pislog. – Semmi.    

- De…

- Ahogy maga is fogalmazott, Susan őrült. Nem ítélhetjük el, ha nem beszámítható.

Hányingerem van. Félrefordulok, hogy ne lássa rajtam az undort.

- Biztos, hogy jól van?

- Igen, jól. – Lassan feltápászkodom, elhárítom segítő kezét. – Sétálok egyet.

- Ne menjen messzire. Nem biztonságos – teszi hozzá értetlen tekintetem láttán.

- Miért?

- Vannak, akik nem csatlakoztak a mi táborunkhoz. Az aljanép, a rendbontók, tolvajok, bajkeverők, gyilkosok… Igyekeznek megkeseríteni az életünket.

- Értem. Vigyázni fogok.

Frank körbenéz.

- Hol van a barátja?

- Sétál Silverrel.

- Azt hittem, elválaszthatatlanok… - Frank pillantása szinte éget.

- Egyedül akartam lenni… - motyogom.

- Mi történt a kezével?

- Elestem a fürdőben. Nem vészes.

- Hát, csak óvatosan…

- Meglesz. – Megkönnyebbülök, amikor sarkon fordul.

- Vigyázzon magára, doktor! Könnyen érhet valakit baleset… - szól vissza a válla felett.

Nem válaszolok, csak figyelem, míg eltűnik a szemem elől. Nekiindulok a sétának. Romok, törmelékek között mászkálok. Egészen elfelejtkezem arról, hogy nekem itt tulajdonképp vigyáznom kéne magamra. Meleg van, megpihenek egy félig leomlott fal árnyékában. Jól érzem magam, bár jó néhány sajog a testem, mégis van benne még a tegnap történtek jól eső bizsergéséből. Gyerekek hangját hallom, miközben elbóbiskolom. Biztosan álmodom.

- Nézd, ki lehet?

- Ne menj oda! Táborlakó!

- Dehogy. Még soha nem láttam.

- Nagyon szép… Olyan, mint egy lány.

- Ő férfi, nézzétek meg jobban.

A hangok ott susognak körülöttem.

- Alszik…

- Milyen szép haja van… A bőre is olyan fehér, mint Nickyé…

- Be van kötve a keze. Ki lehet?

Kezdek rájönni, hogy mégsem álmodom. Nehezen pislogva felnézek. Négy gyerek kucorog előttem, nem úgy néznek ki, mint akik félnek. A legidősebbnek tűnő kezében kés csillan.

- A szeme… - Az egyetlen lány a kis csapatban felsikkant.

- Ti… kik vagytok? – Nem merek megmozdulni, nehogy elijesszem őket. A kés nem rémít, hiszen könnyedén el tudnám venni a fiútól.

- Táboron kívüliek. Nem látod? – morran rám a fiú késsel. Ő lehet a kis csapat vezére. – Inkább azt mondd meg, te ki vagy.

- Felülhetek?

- Igen, de semmi hirtelen mozdulat.

- Arra képtelen lennék… - nyögöm fájdalmasan. Elgémberedett minden tagom.

- Jól vagy? – A kislány szemében pici aggodalom jelenik meg.

- Igen, csak elfáradtam. A nevem Gabriel. Orvos vagyok. A táborban lakom, amíg tovább nem indulok.

A gyerekek szája megrándul a tábor szóra. Végigmérem őket. Soványak, de nem alultápláltság miatt. A ruhájuk több helyen megstoppolt, valaki ezek szerint rendesen gondoskodik róluk. A kislány sötét bőrű, olyan kilencéves lehet. Két fiú kreol, a legidősebb pedig félvér. Szöget üt a fejemben, amit Jesse mondott a táborlakókról.

- És ti? Titeket hogy hívnak?

A kislány a legbarátságosabb, a lábamhoz telepszik.

- Charlotte vagyok, kilencéves leszek a jövő hónapban.

- Szép neved van – mosolygok rá.

- Neked is – feleli gyermeki őszinteséggel. – Ő itt John – mutat a fiúra a késsel, aki megpróbál fenyegetően nézni rám.

- Helló, John!

Bólint, de gyanakodva szemlél továbbra is. Jó fiú… óvatos. A mai világban ez a legnagyobb erény az életben maradáshoz.

- Engem Kyle-nak hívnak – szólal meg a legkisebb gyerek. – A bátyámat pedig Scottnak.

- Sziasztok!

- Tényleg orvos vagy? – kérdezi John komoran.

- Igen. Beteg valamelyikőtök?

- Mi nem – rázza a fejét Scott.

John habozik, de Charlotte közbekotyog.

- John anyukája.

- Charlotte!

- De miért? Orvos. Segíthet. Te nem szeretnéd, ha anyukád meggyógyulna? – vitatkozik vele a kislány harciasan. Valamiért nagyon szimpatikusnak vél, ha így kiáll értem.

- Nem bízhatunk benne! – vág vissza John keményen. – A táborban él.

- Ha tényleg Franknek dolgozna, nem akarna segíteni nekünk – morran közbe Scott.

- Nem élek ott – szólok közbe. Rám merednek. – Soha nem tudnék ott élni… - suttogom, és fázósan átölelem magam. – Csak addig maradok ott, amíg szükséges.

- Mi soha nem voltunk ott – mondja Kyle halkan.

- Csak anyuék meséltek róla – teszi hozzá Scott.

- Rossz hely – bólint Charlotte felnőttesen.

- Miért? Frank hasonlót mondott rólatok.

A gyerekek összenéznek, majd körém telepednek. John kése azért felém van billentve, de már egyáltalán nem érzem magam fenyegetve.

- A nagy háború után néhány túlélő azt javasolta, hogy hozzanak létre egy tábort, ahol mindenki békében élhet – meséli John.

- Mint egy városban?

- Igen. Azt szerették volna, ha később közös összefogással újjáépíthetik New Orleanst, vagy legalább egy részét.

- Mi történt?

- A kereskedők… a fehér kereskedők – javítja ki magát a fiú – a háború alatt megszedték magukat, és mivel nekik volt ételük, ruháik, gyógyszereik, az ő szavuk lett a döntő.

- Kezdem érteni – bólintok. – Akik tiltakoztak ellenük, azokat kizárták, gondolom.

- Valami olyasmi, igen. Akkorra kialakult már több kisebb csoport, ezek ma is léteznek, összetartanak. Kivéve Frank táborát…

- Mesélnél a táborokról?

- A külvárosban jött létre Straussmané, de ő őrült, és nagyon úgy néz ki, hogy felbomlik a csoportja.

- Vele találkoztunk. Elég hibbant pasas. Kik vannak még?

- Daniel LaFayette-é. Ő elég normális, de apa szerint sokat foglalkozik a szoknyákkal, és ez még egyszer a vesztét fogja okozni.

- Ez mit jelent? – kíváncsiskodik Kyle.

Visszafojtom a mosolyom.

- Szeret a lányokkal lenni – mondom a finomabb változatot.

- Aha…

John eközben elteszi a kést, úgy látszik, veszélytelennek ítél. Folytatja, közben maga alá húzza a lábait, kényelmesebben elhelyezkedik.

- Bobby Brix kemény fiú. Az ő bandája a legveszélyesebb, mert maga köré gyűjtötte a balhésabb fickókat. Viszont a bajban ők az elsők, akik segítenek, mert Bobby apa cimborája.

- És az emberei?

Charlotte a fejét rázza.

- Tele vannak tetoválással, meg piercingekkel, meg elég rossz bácsiknak tűnnek, de nem bántanak minket.

- Vannak köztük „igazi” rossz fiúk?

John lassan bólint.

- Jobb, ha a közelükbe se mész. Ők látják el a védelmi feladatokat, és ők gyilkolnak, ha kell. Nem félnek a haláltól. A legtöbbjük gyilkos volt… és erőszaktevő.

- Mi az, hogy erőszaktevő? – Ezúttal Scott szól közbe, de John leinti.

- Majd otthon megbeszéljük.

- És ti? – kérdezem, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét.

- Mi apa csoportjába tartozunk – von vállat a fiú természetes könnyedséggel. – Sok gyerek és asszony van köztünk, vannak páran, akik betegek, és Frank nem fogadta be őket.

- Frank táborában… mindenkinek fehér a bőre? – óvatosan fogalmazom a kérdést, nem akarom megbántani őket.

Charlotte és John összenéz, egyszerre bólintanak.

- Igen.

- Értem.

- Vannak fehérek köztünk is – mondja Scott. – Ők nem akartak Frank kutyái lenni.

- Ezt, hogy érted?

John válaszol.

- Gyilkos. Apa mondta, de többet nem kötött az orrunkra. Tőle kéne… - John felkapta a fejét, a kés már ott a kezében, és a nyakamnak szegezi. – Egyetlen mozdulat, és elvágom a torkát! – sziszegi fenyegetően.

Pillantásának irányába nézek. Jesse áll ott, és igyekszik visszafogni Silvermoont. Tekintete szinte fekete, izmai megfeszülnek, tudom, ha valami bajom lesz, John nem fogja megúszni egy pofonnal.

- Jesse…

Mozdulnék feléje, de John visszaránt. Megrándul az arcom, mire Jesse szeme tovább sötétedik.

- Ha egy karcolás is… - suttogja.

Érzem, hogy John keze megrebben a nyakamnál.

- Elég! – szólok rájuk. – Megijesztitek a gyerekeket!

John csúnyán néz rám, amikor félelem nélkül eltolom magamtól a kezét.

- Ő Jesse, srácok. A barátom és az útitársam.

- Az egy kutya? – érdeklődik áhítattal Kyle.

- Ő Silvermoon, egy farkas. Jesse, elengedheted.

Silvermoon odatrappol hozzám, és végignyalja az arcom. Scott tiltakozik.

- Az nem lehet, hogy farkas! A kutyák csinálnak ilyet.

- Úgy hiszem, egy idomított farkas lehet, talán egy cirkusztól vagy valami kísérleti telepről.

Jesse odajön hozzánk. Johnnak ellenségesen merednek egymásra. Amíg a kisebb gyerekek Silvermoonnal foglalkoznak, letérdel hozzám.

- Aggódtam. Jól vagy?

Rámosolygok.

- Igen. Csak elfáradtam, és megpihentem. A gyerekek találtak rám.

- A sérüléseid… - Óvatosan kézbe veszi a kezem.

- Nem vészes. Csak a kötést koszoltam össze, ne haragudj! – bűnbánó pillantást vetek rá.

Nem tűnik dühösnek, megnyugtatta szerintem, hogy kivételesen nem sérülten talált rám.

- Vigyázhatnál jobban is…

- Igenis. – Tréfásan tisztelgem, mire végre megjelenik egy mosoly a szája sarkában.

- Ti melegek vagytok? – szólal meg váratlanul John. Rámeredünk. Tátva marad a szánk. –   Ugye, tudjátok, ha Frank rájön, ti halottak vagytok?

- Mi nem… - tiltakoznék, de Jesse azonnal rám kapja a pillantását. – Én… - Elpirulok, és lehajtom a fejem. Jesse vállához szorítom a homlokom, hogy ne lássa egyikük se az arckifejezésem.

John vállat von.

- Semmi vész, engem nem zavar. Nem egy srácot vagy csajt ismerek, akik a saját nemükhöz vonzódnak.

- Mire utaltál azzal, amit az előbb mondtál? – Jesse félreteszi az ellenségeskedést, őszintén kíváncsi.

- Erről Nicky tudna mesélni, ő volt ott.

- Hol? – Most már én is csak rá figyelek, csudába a zavarral.

- Amikor Frank megölte a fiát…

Elhűlve pislogunk.

- Ez komoly?

- Igen. Benny meleg volt. Szerelmes lett Nickybe, de az apja rájött. Rajtakapta őket. Benny addig féken tartotta az apját, míg Nicky elmenekült, de ez őt nem mentette meg. Másnap Benny halott volt, és Nicky lett gyilkosnak kikiáltva. Azóta Frank gyűlöli a melegeket, a transzvesztitákat, bárkit, aki egy kicsit is kilóg a tömegből.

- És Nicky? Vele mi lett?

- Bosszút esküdött Frank ellen. Nicky a lázadók vezére. – John büszkén mondja ezt, látszik, hogy a férfi mellett áll.

- Túl sokat beszélsz olyasmiről, amiről hallgatnod kellene… - A halk hang inkább suttogás.

Jesse megmerevedik velem együtt. Silvermoon vicsorog, és felborzolja a szőrét. A gyerekek arca viszont felragyog.

- Nicky!

- Ő lenne a lázadók vezére? – mormolja Jesse, megveregetve a mellénk ügető Silvermoon hátát. – Nyugi, pajtás! Barát.

- Biztosan a barátaim lennétek? – gunyoroskodik a férfi, és ügyelve, hogy az árnyékban maradjon, elindul felénk.

Nem mostanában láttam ilyen különös figurát. Fehér ruhát visel, jó minőségű ám agyonmosott pamut a nadrág és az ing is. Hosszú, hófehér köpeny lebeg utána, csuklyája szinte teljesen elrejti viselője arcát, csak az áll keskeny vonalát hagyja szabadon. Kesztyűs kezében viszont nem rejtegeti a félautomata pisztolyt.

- Te vagy Nicky? – kérdezem tőle, amikor odaér mellénk.

- Én. Az a kérdés, te ki vagy?

Jesse egész teste fenyegető, tudom, hogy a férfi egyetlen gyanús mozdulatára rávetődne. Finoman a vállára teszem a kezem, mintha ezzel megzabolázhatnám indulatait.

- A nevem Gabriel – ismétlem el a férfinak is. – Ő itt a társam, Jesse, és Silvermoon.

Lentről nézve látom, hogy napszemüveget hord. Biztos vagyok, hogy mögüle éles tekintettel méreget minket.

- Egy pár vagytok? – Ezek szerint hallgatózott egy ideje.

Zavaró, hogy nem látom az arcát, csupán árnyékok táncát.

- Hát, mondhatjuk… - hebegem.

Jesse megszorítja vállára tett kezem.  

- Ő hozzám tartozik – feleli határozottan.

Nicky bólint, és a legsötétebb árnyékba húzódik.

- Bocsánat, de nem lehetek elég óvatos. O’Shalley kutyái folyamatosan a sarkamban vannak. Ti is a táborban laktok?

- Még igen.      

- Jó válasz, Gabriel.

- Gabe – javítom ki.

Felnevet, de semmi öröm nincs a hangjában.

- Túl könnyen barátkozol – véli.

- Én is ezt hajtogatom – bólogat Jesse is, mintha én itt sem lennék.

- Nehéz lehet.

- Az is.

- Örülnék, ha nem a fejem felett beszélnétek rólam! – csattanok fel, bár utólag már rájövök, hogy ez milyen lányosan hangzott. Késő visszaszívni.

- Sajnálom. – Nicky leül, és megborzolja John haját. – Minden rendben?

- Igen. Gabe aludt, amikor rátaláltunk. Utána jött Jesse, hogy megkeresse. Én hiszek nekik, szerintem nem O’Shalley-hez tartoznak.

Szinte érzem, ahogy Nicky tekintete végigperzsel a napszemüveg sötét lencséje mögül.

- Én biztos vagyok benne. Önként nem hívna egy ilyen embert a csapatába, mint Gabe.

- Miért? – kíváncsiskodom. – Jesse miatt?

- Ez az egyik ok. Barátod nem tűnik másnak első pillantásra, mint szimpla gyilkosnak. – Jesse szeme vidáman csillog, bár tudom, hogy korábban mélyen megbántották volna ezek a szavak. Nicky folytatja. – Egy másik a köztetek levő… - habozik, a szavakat keresgéli. - … kapcsolat, azt hiszem, ez a helyes kifejezés rá. Bár úgy vélem, nem olyan régen kerülhettetek össze.

Zavar, hogy ilyen könnyen átlát rajtunk.

- Valahogy úgy – nyögöm pipacspirosan.

- Van még valami? – Jesse finoman cirógatja a kézfejem, hogy megnyugtasson.

Nicky elteszi a pisztolyát, és lecsúsztatja a fejéről a csuklyát. Hófehér haja a vállára omlik, ahogy kihúzza belőle a csatot. A bőre olyan fehér, mint a hó, átlátszanak rajta pulzáló vénái és a leghalványabb erek is. Ám a legnagyobb meglepetés akkor ér, amikor leveszi a napszemüvegét. Vörös szemei izzó parázsként merednek rám.

- Te… egy albínó vagy?

Jesse felsóhajt.

- Ha tényleg te voltál Frank fiának a szeretője, nem csodálom, hogy úgy megnézett téged, doki. Hófehér bőr, nagyon hasonló hajszín, még a szemetek is különleges…

Nicky visszaöltözik.

- Bocsánat, de nem bírom a fényt – magyarázza.

- Semmi baj. – Ahogy meg akarok mozdulni, fordul körülöttem egyet a világ. – Jesse…

Már át is karol, és a homlokomhoz szorítja a csuklóját.

- Levert a víz, és nagyon elsápadtál. Túl messzire jöttél, nem szabadott volna ennyire megerőltetned magad. Hadd vigyelek vissza a táborba…

Borzongva hunyom le a szemem. Megint vissza oda…

- John anyukája beteg, meg kellene vizsgálnom – tiltakozom erőtlenül.

- Eszközök nélkül nem tudod ellátni – Jesse a hónom alá nyúl, és felemel. – Visszaviszlek, és lepihensz. Bocsánat – néz Nickyre, de ő csak bólint.

Jesse feláll, mintha meg se érezné a súlyomat. Charlotte aggódva méreget.

- Beteg vagy?

- Csak egy kicsit. Holnapra már jól leszek.

Nicky is feláll.

- Menjetek! Nem akarunk titeket bajba keverni. Viszont tanácsként mondom, hagyjátok el a tábort, mielőtt nem késő.

- Köszönjük.

- John és a gyerekek általában errefelé játszanak. Megtaláljátok őket, ha szükséges. John pedig tudja, merre vagyok éppen, ha segítségre lenne szükségetek.

Most érzem csak, milyen fáradt vagyok. Jesse vállára hajtom a fejem, úgy válaszolok.

- Hálásak vagyunk.

Nicky megint engem néz, érzem a bőrömön a pillantását.

- Orvos vagy?

- Igen.

- Jól jönne a tudásod itt, a táboron kívül is.

- Értem, meggondolom.

Bólint még egyet, aztán int, hogy mehetünk. A gyerekek körbeugrálnak minket, majd John mellé húzódva integetnek. Alig teszünk öt lépést – jobban mondva Jesse velem – amikor utánam szól.

- Ha a táborban bajba kerülnétek, keressétek meg Stephen Duvallt.

- Megbízható? – néz vissza rá Jesse.

- Ő volt Benny nagybátyja. Frank feleségének az öccse. Nem szegül szembe a sógorával, de segíteni fog, ha rám hivatkoztok.

- Miért?

Nicky hangjába fájdalmas felhang vegyül.

- Támogatott minket. Tudja, hogy képtelen lettem volna bántani Bennyt. Erről ennyit mára… Tűnjetek el a szemem elől, míg meg nem gondolom magam, és le nem lőlek titeket.

Jesse válla felett addig bámulom őket, amíg egy fal romjai el nem takarják a szemem elől. Silvermoon mellettünk kocog, néha megáll, hallgatózik, szimatol, majd megy tovább.

- Nem vagyok nehéz?

- Nem, csak pihenj.

- Jesse…

- Sssh… Aludj!

Lehunyom a szemem, és engedem, hogy az ólomsúllyal lefelé húzó álom beborítson. Éjszaka van már, amikor felriadok. Valaki az ajtónál kotomoz. Nagyon halk, de elég hangos ahhoz, hogy felébredjünk rá. Silvermoon felborzolt szőrrel, nesztelenül a földre ugrik a lábamtól, és némán vicsorogva mered az ajtóra. Jesse lassan megmozdul, feltérdel, az ágy nyikordul egyet, a zaj elhallgat.

- Ki van ott? – kérdezem hangosan, mielőtt Jesse megállíthatna. Kapok is érte csúnya pillantást tőle.

Fehér papírlap csúszik át az ajtó alatti résen. Silvermoon odakocog, megszaglássza, majd leül mellé. Úgy tűnik, veszélytelennek ítéli, mert engedi, hogy Jesse elvegye előle. Előszedem a zseblámpát, annak fényében olvassuk a nyomtatott betűkkel írt üzenetet.

 

NEM TUDOM GARANTÁLNI A BIZTONSÁGOTOKAT, DE IGYEKSZEM SEGÍTENI BAJ ESETÉN.                            

                                    S.

 

- Ezt Stephen írta? – morfondírozok.

- Nickynek biztosan sikerült beszélnie vele.

- Furcsa ember…

- Nicky?

- Igen. Sajnálom őt. Nem lehet könnyű neki.

- Ő választotta ezt az utat, s ha végigcsinálja, minden tiszteletem az övé. – Jesse az ágy fejfájának veti a hátát. – Mi lesz most? Hogyan tovább?

- Nem tudom… A tegnapi után nem szívesen maradok itt – vallom be nehezen, küszködve a szavakkal. Még mindig nem tettem túl magam a látottakon, bár kétlem, hogy valaha is sikerül majd.

Jesse magához húz, az ágyra térdelek, a hasára hajtom a fejem.

- Átmegyünk Johnékhoz? – A hajamat cirógatja.

- Szeretnék segíteni nekik.

- Látom, Nickynek sikerült mély benyomást tennie rád – jegyzi meg, és finoman meghúzza a hajam.

Felnézek rá, és kimondom, amit elsőre gondolok.

- Már megint féltékeny vagy.

- Nem vagyok az! – csattan fel élesen. Összerezzenek, mire nagyot sóhajt. – Bocsáss meg! Nem akartalak megrémíteni.

- Nem ijedtem meg, csak megleptél. – Feljebb húzódom, és terpeszben az ölébe ülök. A testem megsajdul, de aztán már tova is tűnik az érzés. Átkarolom a nyakát.

- Gabe… még nem vagy jól… - figyelmeztet, de szerintem inkább magát szeretné ezzel visszafogni. Valahol mélyen bennem ott a kérdés, a vágy és a reszkető, tétova félelem… milyen lenne, ha szabadjára engedné szenvedélyét? Fájna újra? Vagy ezúttal magasba csapna bennem a gyönyör, mely beletaszítana ebbe a bűnös kapcsolatba örökre?

- Előbb-utóbb meg kell beszélnünk, ami történt – felelem.

- Tudom, csak… Szégyellem magam, oké?! – fakad ki kétségbeesetten. A lámpa mellette ég az összekuszált takarón, s arcán árnyak és fények váltakoznak. Átkarolja a derekam, és magához szorít, hogy szinte megfulladok. – A férfiakkal mindig is felemás viszonyom volt, inkább futó kalandok. Te vagy az első, aki… ennyire össze tud zavarni. Először csak… tényleg csak az útitársad akartam lenni. Becsültem a kitartásod és az akaratod, amivel járod a világot, és gyógyítasz. Aztán… nem tudom… - A hangja elhalkul, már csak suttogás és forró lehelet a kulcscsontomnál. – Fontos vagy nekem, és elfog a düh, ha arra gondolok, hogy bajod eshet, hogy elvesz valaki tőlem, vagy… kizársz a gondolataidból, mint tegnap tetted.

- Jesse…

- Olyan mérges voltam, mert annyira féltettelek. Te pedig üres tekintettel elsétáltál mellettem, mint egy idegen…

Most jövök rá, hogy ami történt, az én hibám is.

- Sajnálom, Jesse, sajnálom. – Ölelem szorosan. – Ne haragudj, de… nekem ez annyira új. Olyan régóta vagyok egyedül, és amikor Judith még élt, akkor is nekem kellett az erősnek lennem. Nem szoktam hozzá, hogy van mellettem valaki, akire támaszkodhatok.

- Jó lesz, ha megszokod, mert én melletted maradok – vágja rá elszántan.

- Biztos, hogy ezt akarod? Nem vagyok különleges, sőt, egy csomó gondod van velem.

- Nem baj. szeretem megoldani a gondjaid. Szeretek veled lenni. Jó veled lenni… - Érzem a magányt a szavaiban, a kétségbeesett reményt, amelyet most általam újra megtalált. A reményt, hogy ebben az összeomlott világban még van boldogság. A hajamba fúrja az arcát, és én a könnyekig meghatódom. Nem vallott szerelmet, nem mondott nagy szavakat, és mégis…

- Boldog vagyok, hogy itt vagy velem – súgom a fülébe, mire megrándul.

- Most jól esne egy séta – motyogja válaszul.

- Jesse… - Érzem, hogy kíván. Halántékon csókolom, mire megragadja a csípőm, és eltol magától. – Jesse…

- Menjünk sétálni! – Óvatosan leemel magáról, majd talpra kászálódik.

- Most?

- Igen, most… - A hangja elfullad.

- De hiszen…

- Megfogadtam, hogy várni fogok, amíg készen állsz rám. Ez nem most van, még meg sem gyógyultál. Gyere!

Halk, beletörődő sóhajjal fogadom el a kezét, és hagyom, hadd húzzon magával. Az egyik őrszem ránk szól, de aztán továbbenged minket. Jesse lopva megfogja a kezem, mire felkuncogok.

- Mi olyan vicces? – hajol egészen közel.

- Silvermoon nem jött velünk, mintha csak nem akarta volna zavarni a titkos szerelmeseket – suttogom, és érzem, hogy pirulok, mintha csak egy kamasz lányka volnék, akit hajt az ismeretlen beteljesülés utáni vágy.

- Szerelmeseket? – kap a szón Jesse, és magához ránt, amitől elakad a lélegzetem, és nagyot dobban a szívem…

- Ne… - mormogom.

Megcsókol, amitől szárnyalni kezd a vérem, és jóleső reszketés fut át a testemen.

- Bolondok! – suttogja egy hang közel hozzánk.

Szétrebbenünk. Izmos, vállas férfi áll előttünk, a lassan felkelő Nap kiemeli alakját. A fejét csóválja.

- Baromi szerencsétek, hogy én jártam erre, és nem Frank…

- Ki…?

- Stephen vagyok. Azt hiszem, már hallottatok rólam.

- Nicky beszélt rólad – felelem.

- Kuss! – A hangja pengeként hasít belém. – Megbolondultál? Ez a név itt a halált jelenti – szól rám halkan, élesen.

- Bocsánat.

- Francba! Tudtam, hogy csak bajt hoztok rám, de hiába beszéltem neki… - Közelebb jön, már ott áll előttünk. Terepszín nadrágot visel és kinyúlt pulcsit. Az arcát homály fedi, mégis úgy hiszem, erőteljes áll, komor szemek, mosolytalan ajak jellemzi.

- Ni…

- Ki ne mondd! – sóhajtja, és Jesse is figyelmeztetően szorítja meg a karom. – Igen, neki.

- Hol beszéltél vele?

- Benny búvóhelyén szoktunk találkozni. Frank nem tud róla.

- Értem. Miért nem csatlakozol hozzá? Miért vagy még midig itt? – tétován körbemutatok.

- A nővérem miatt.

- Ő Frank felesége, igaz?

- Igen. Megígértem, hogy vigyázok rá. Nem hagyom itt.

- Vidd magaddal! – javasolja Jesse.

- Gyűlöli őt! – Stephen megdörzsöli az arcát. Elfordítja az arcát, a halovány fények az arcára esnek. Fiatal, szerintem még harmincéves sem lehet. Egész helyes fiú a maga kemény, brutális módján. Kedves is, a családját előbbre helyezi a saját érdekeinél. Nehéz lehet neki. A kötelessége maradni, holott a szíve máshová húzza. A szíve? Egy érzés kavarog bennem, egy megérzés, kósza csupán, de miért tévednék?

- Fontos neked, igaz?

- Ő a nővérem. Persze, hogy fontos – néz rám morcosan.

- Nem rá gondoltam… - A hangom elhalkul. Jesse figyelmeztetően megszorítja megint a karom.

Stephen engem néz.

- Ijesztő vagy… Azok a felemás színű szemek… mintha mindent látnának… - Sarkon fordul, és belevész a félhomályba.

Jesse elhúzza a száját.

- Te tudod, hogy mire gondolt?

- Igen.

- Sejtettem. Nem mondod el?

Felkuncogok, és a figyelmeztetések ellenére megfogom a kezét.

- Majd alakul… - mondom titokzatosan.

Egymás mellett állva figyeljük, ahogy felkel a Nap…

 

Nagyot nyújtózva nézek az égre. Silvermoon a lábam mellett ül.

- Biztos, hogy elmentek? – Frank éles szemekkel néz rám. – Olyan érzésem volt, mintha New Orleans lett volna az úticélotok.

- Egy cél csupán a sok közül – vonok vállat. – Mindent köszönünk.

Jesse a visszakapott fegyvereit ellenőrzi.

- Oké, rendben vannak. Mehetünk, doki!

Vállamra veszem a táskám, felkapom a másikat, és elköszönünk. Nem sok embertől kell búcsúznunk, nem kötöttünk nagyon barátságokat. Senki nem tudja remélhetőleg, hogy csupán a „szomszédba” megyünk, az ellenséghez. Nicky már vár ránk Johnnal. Negyedórás séta után megállunk. Jesse átölel, és beletúr a hajamba, szokás szerint összekócolva a szalaggal lazán összefogott tincseket.

- Ne szedd ki megint belőle! – Úgy nyafogok, akár egy lány. Felnevet. Sokat változott az első találkozásunk óta. Sokkal nyíltabb, vidámabb lett. Úgy érzem, muszáj megcsókolnom.

- Hé! – morran, amikor odahajolok hozzá.

- Zavarunk? – John szemtelen hangjára oldalra kapom a fejem.

- Idegesítő… - mormolom.

Nicky kibukkan az árnyékok közül.

- Micsoda? – érdeklődik.

Jesse megigazítja a hátizsákját.

- Szerintem az a baja, hogy zavaró, ahogy közlekedtek. Csak akkor veszünk észre titeket, amikor már mellettünk álltok.

John Silvermoont gyömöszöli, amit farkasom elégedett vigyorral tűr.

- Nem mi vagyunk csendesek, ti nem láttok a másikon kívül senki mást – közli nyugodtan.

Felhúzom az orrom.

- Mondtam, hogy idegesítő…

Nicky a tábor felé pislogat.

- Menjünk! Túl közel vagyunk a kígyófészekhez.

Jesse Johnnal hátramarad, míg én csatlakozom Nickyhez. Silvermoon közöttünk futkározik.

- Köszönjük, hogy vendégül láttok minket.

- Őszinte leszek, egy kicsit a szükség vezérel – közli halkan. A csuklya miatt megint nem látom az arcát.

- John mondta, hogy nincs orvosotok.

- O’Shalley orvos.

Egy pillanatra megtorpanok, majd gyorsabb léptekre váltok, hogy utolérjem.

- Orvos? – ismétlem hitetlenkedve. – Hiszen… Egyetlen szóval se utalt rá – rázom a fejem.

- Persze, hogy nem. Sebész volt még a háború előtt. Amióta Benny meghalt, képtelen szikét venni a kezébe. jobb is, mondjuk.

- New Orleans nagyváros volt. Nem maradt orvos itt? Ez annyira hihetetlen. – A kapott információkat próbálom közben feldolgozni.

- O’Shalley szerint mindenki Isten kezében van. Orvos nem lépheti át a tábor küszöbét.

- Akkor engem miért engedett be? Miért láthattam el a betegeit?

- A kíváncsiság nagy úr… - kuncog Nicky, de semmi vidámság nincs a hangjában.

- Értem. Kíváncsi volt rám, mert annyira hasonlítok rád. – Kell egy kis idő, míg ezt megemésztem. Közben egyre jobban eltávolodunk a tábortól. – Nálatok nincs orvos? – kérdezősködöm tovább.

- Nemrég meghalt az orvosunk. Milton jó ember volt, csak már nem fiatal. Szívrohamot kapott. Most kénytelenek vagyunk LaFayette orvosára támaszkodni. Merry gyerekekkel foglalkozott, így nagyszerűen bánik a betegekkel.

- Messze van tőletek?

- Nem, de igyekszünk ritkán igénybe venni a segítségét.

Egyre kíváncsibb vagyok, így tovább faggatózom, bár sejtem, hogy nehezen viseli kérdezősködésemet.

- Miért?

- Mindig ilyen fárasztó vagy? – kérdez vissza. A hangjában nem érzek neheztelést, így megnyugszom.

- Általában nem.

Olyan hangokat hallat, mintha fojtottan nevetne.

- Merry bukik rám, és meg akar „gyógyítani”.

- Gyógyítani? – ismétlem.

- Szerinte a homoszexualitás betegség.

- Ezzel nem értek egyet – válaszolom komoran. Micsoda hülyeség!

- Örülök neki. Most már érted, miért kerülöm a doktornő társaságát.

- Igen. Nem lehet könnyű. Legalább szép nő?

Most már biztos vagyok benne, hogy elfojtva ugyan, de nevet.

- Honnan tudhatnám? Nekem a férfiak jönnek be.

- Bocs, csak gondoltam…

- Semmi baj – legyint. – Merry jó nő, csak én nem reagálok rá.

Erre nem tudok mit mondani. Egy ideig hallgatunk, de megint a felszínre tör a kíváncsiságom.

- Most van valakid?

- Nincs.

- Volt valakid Bennyn kívül? – Kényes vizekre evezek.

- Nem. – A hangja fagyos.

- És nincs senki, akit kedvelnél?

- Mi a csudáért érdekel ez téged? – csattan fel idegesen. Megáll, és felém fordul. A hülye napszemüvegtől továbbra sem látom a fél arcát, a pillantását.

- Csak! – felelem dacosan.

Jesse megáll mellettem, átöleli a derekam.

- Valami baj van?

Nicky legyint.

- Túl kíváncsi a doktor bácsi – feleli gúnyosan.

Elpirulok. Úgy állok ott, mint csínytevésen kapott gyerek.

- Nem erről van szó…

- Akkor? – Nicky csípőre teszi a kezét. – Miért akarod tudni, hogy van-e valakim?

Jesse megmerevedik mellettem. Most már biztos vagyok benne, hogy ő sem fog nyugtot hagyni, amíg nem válaszolok.

- Igen? Miért akarod tudni? – fordul felém. Nem megmondtam?!

John vigyorog, megragadja a karom, és elhúz a két férfi közül.

- Gyere inkább velem! – javasolja – Jobb társaság vagyok.

- Kösz…

- Szóval? – pislog rám cinkosan, miest hallótávolságon kívül érünk.

Nicky és Jesse még mindig sóbálvánnyá meredve bámulnak utánunk.

- Csak tudni szeretném, hogy Nickynek van-e valakije. Ez baj?

- Nem, de errefelé nem szívesen vesszük a kíváncsiskodókat. Főleg Nicky. Számára Bennyn kívül nincs más.

- Ettől féltem. – Elszomorodom.

- Cupidót akartál játszani?

- Honnan tudod? – kapom fel a fejem.

Nevet.

- Ne nézz hülyének! Biztos nem neked tetszik Nicky, hiszen lesír, hogy bele vagy zúgva a testőröcskédbe. Akkor pedig csak egy lehetőség van: valakivel össze akarod hozni. Kivel? Kire gondoltál?

Azon gondolkodom, jó ötlet-e, ha elmondom neki, kire gondoltam. John megáll, és maga felé fordít.

- Nicky veszélyes, ne tévesszen meg a látszat – mondja komoran. A korához képest szinte túl sötéten. – Nem létezik számára más, csak a bosszú. Ennek rendeli alá az életét, és ettől semmi sem tántoríthatja el.

- Szerintem meg van valaki, aki tudna ezen változtatni – felelek határozottan.

- Hé, doki! – Jesse és Nicky utolérnek minket.

John mosolyog, és egyszerűen témát változtat.

- Mindjárt odaérünk az első bungalókhoz.

Érzem, hogy Nicky engem néz. Jesse mellé húzódom, még a kezét is megfogom.

- Néha nem értelek – csóválja a fejét, és arcon csókol.

Elérünk egy magas kerítést. Johnék tábora, a Hope, ahogy itt mindenki nevezi, sok apró, felújított kalyibákból áll. Ezeket veszi körbe a törmelékekből, fából, egyebekből felhalmozott kerítés, amin épp most engednek át minket. Körbe, körülbelül úgy tízméterenként őrök strázsálnak, bár biztosan kíváncsiak, nem néznek felénk, hanem a környéket vizslatják. Tapasztaltak, igazi profik. Ez az élet hamar ilyenné teszi az embert.

Ahogy besétálunk, szinte azonnal körbevesznek minket a gyerekek, asszonyok, férfiak. Itt nyoma sincs annak a távolságtartásnak, mint Frank táborában.

- Apa! – John integet, és egy idősebb férfihoz rohan. Váltanak pár szót, közben minket leköt, hogy válaszoljunk arra a sok kérdésre, amit hozzánk intéznek.

Apró gyermekkéz simul az enyémbe.

- Charlotte! – hajolok le hozzá, és felkapom.

Átkarolja a nyakam, nevet.

- Isten hozott titeket! – mondja felnőttes komolysággal, amin mosolyognom kell.

- Köszönjük! A fiúk?

- Itt vannak valahol. Silvermoont hoztad? Meséltünk a többieknek róla. Játszhatunk vele?

- Silvermoon mindig velünk van. Nem hagyom el a barátaimat.

- Örülök – csillan fel a szeme.

Puszit nyom az arcomra, majd lekéretőzik. Farkasomhoz rohan, aki lelkesen üdvözli. A gyerekekkel együtt azonnal kisajátítják maguknak. Nevetek, Jesse is vigyorog.

- Elnézést! – fordulok vendéglátónk felé, de ő is mosolyog.

- Semmi baj. Már hozzászoktam, sok gyerekünk van, és itt övék az elsőbbség. William Feldstone, szólítsatok Willnek! – nyújt kezet határozottan. Bemutatkozunk mi is.

- Nagyon barátságos ez a hely – nézek körbe. – Itt minden olyan más…

- Más, mint Franknél? – kérdezi szomorú beletörődéssel a szemében. John rettenetesen hasonlít rá, le sem tagadhatják egymást.

- Igen. – Bólintok is nyomatékul. – Nála sokkal nyomasztóbb, és mindenki olyan… - Segélykérően Jesse-re pillantok.

- Barátságtalan – vágja rá gondolkodás nélkül.

- Nálunk Nicky pont ilyen – szólal meg egy női hang. Csinos, fekete hajú nő a gazdája.

Eszembe jut Nicky nevetése. Rákapom a pillantásom, a napszemüveg ellenére érzem, amikor találkozik a tekintetünk.

- Szerintem ő nem ilyen – mondom halkan.

- Na, hiszen! – legyint a nő, és bele akar karolni a férfiba. – Nicky… Látja, erről beszéltem! – toppant, amikor a férfi ellép mellőle, és John közelébe húzódik. Már sejtem, ki a nő.

Will megelőz.

- Merry, ne piszkáld! – A homlokát ráncolja.

- Ön Merry, az orvos? – kérdezem, megszólítva a nőt. Valóban csinos, de nekem mégsem tetszik. A szeme… ellenséges, ravasz róka tekintet.

Meglepetten bólint.

- Hallott már rólam?

- Igen. Remélem, majd tudunk hosszabban is beszélni egymással. Régen beszélgettem utoljára szakmabelivel.

Nagyokat pislog.

- Hát, végül is… Majd felkeresem, gondolom, hosszabb ideig maradnak. Will, hová szállásolod el a doktor urat? – Egy kicsit gúnyosra sikerül a kérdés, de úgy teszünk, mintha nem hallottuk volna. Jesse-t egyszerűen levegőnek nézi, szerintem bántja szépérzékét a torz arc.

Will már válaszolna, de Nicky megelőzi.

- Nálam – vágja rá. – Gabe és Jesse nálam fog lakni.

Merry rám mered. Nem tetszik a pillantása. Jesse-nek meg az ő tekintete nem tetszik, így vasvilla-pillantást vet rá. Merry zavartan kimenti magát a helyzetből, jobb is, mielőtt összevesznénk vele. Will Nickyhez fordul, Jesse pedig hozzám.

- Miért fogunk albínó úrnál lakni?

- Jesse! – bököm meg feddően. A fülébe súgom. – Az a nő hajt rá, azért.

- Aha… - Megenyhül az arca. – Szívás. Elmeséled?

- Majd, ha magunk leszünk.

Will utasítására John elveszi a cuccainkat, mi pedig – Will, Nicky, valamint Scott és Kyle anyukájának a társaságában – körbejárjuk a tábort. Martina vidám asszony, nem vette el életkedvét a háború, a sanyarú körülmények. Ő felel a gyerekekért, tanítja és felügyeli őket, míg a többi felnőtt nem ér rá. Értelmes, kedves nő, hamar megkedveljük.

Estére sikerül majdnem mindenkit megismerni, egy csomó mindenkivel letegeződni. Jesse azonban kimenti magunkat, szerintem látja rajtam, hogy elfáradtam. Nicky elkísér kis kunyhójához.

- Nem palota, de nekem elég. Van egy kis vendégszobám, az ágy elég nagy kettőtöknek. Majd összebújtok – teszi hozzá, mire nagyot pislogok.

Összenézünk Jesse-szel. Most viccelődni próbált? Hálásan rámosolygunk.

- Köszönjük!

- Szívesen. Legalább nem leszek egyedül – mondja, és tudom, milyen magányos is éjjelente. Én is az voltam, míg Jesse fel nem tűnt az életemben, és fel nem melegített éjszakánként.

- Jó éjt! – érintem meg a karját.

Enyhén meghajtja magát, és elhagyja a szobát. Most érzem csak, milyen fáradt is vagyok. Ezt közlöm Jesse-szel is, aki azonnal nekiáll megágyazni.

- Lefekszel szépen!

- Ne kezelj gyerekként! – huppanok le az ágy szélére, bár nem veszekedni akarok.

- Pedig néha úgy viselkedsz – nyom csókot az orrom hegyére.

Csak bámulom. Annyira másként viselkedik, mint azt elsőre gondolná róla az ember. Kettőnk közül ő a gondoskodóbb, a figyelmesebb, és talán a ragaszkodóbb is, pedig a megismerkedésünkkor simán minimum sorozatgyilkosnak tippeltem. A múltja még mindig rejtély előttem attól a pár dologtól eltekintve, amiket önként osztott meg velem, mégis úgy érzem, előbb-utóbb mindenre fény derül. Nem siettettem, számomra ő rejtélyekkel és nélkülük is fontos személy.

- Mi a baj? – hajol hozzám.

- Semmi. Csak elgondolkodtam.

- Remélem azon, hogy mikor megyünk tovább.

- Nem szeretsz itt lenni? – Hagyom, hogy levetkőztessen, és nedves kendővel áttörölje a testem.

- Nem erről van szó.

- Nicky zavar?

Előttem térdel, épp a lábfejem törölgeti, de most megmerevedik egy pillanatra.

- Idegesít, hogy olyan jól megértitek egymást.

- Jesse…

- Jó, tudom, hülyeség! – csattan fel.

- Jesse, nézz rám! – kérlelem.

Engedelmeskedik. Két tenyerem közé fogom az arcát, és a lábaim közé húzom. Nem zavar, hogy meztelen vagyok, nem szégyellem magam előtte. Látta már minden hibámat, minden hajlatomat.

- Nem akar tőlem semmit, ahogy én sem tőle.

- Akkor miért lakunk nála? – Most épp durcás kisgyerek módjára viselkedik, ami annyira idegen tőle, és tudom, hogy miattam… Én hoztam ki belőle ezt a viselkedést.

- Merry, az a nő délutánról, rászállt. Szerinte a homoszexualitás betegség, amiből ki akarja gyógyítani.

- Értem. Viszont azt már kevésbé, hogy miért érdekel, Nickynek van-e valakije?!

- Szerintem Stephennek tetszik Nicky.

- És? – Teljes figyelme az enyém, szinte issza szavaimat. Közben gyengéden folytatja a mosdatást, aminek nem örülök. Igaz, hogy fáradt vagyok, de nem ennyire. Igyekszem a tárgynál maradni.

- És Nickynek is Stephen.

- Akkor mi a gond?

- Egyikük sem fogja bevallani. Nicky még magának sem akarja, nemhogy Stephennek.

- Na, most már kezd világos leni – Elmosolyodik. – Kerítőt játszol?

Felnevetek.

- Valami olyasmi.

- Miért nem hagyod, hogy a dolgok menjenek a maguk útján? – viszonozza a mozdulatomat. Meleg kezeit az arcomra simítja. Jóleső borzongás fut végig rajtam. Ahogy közvetlen közelről nézem az arcát, gyengéd tekintetét, lágy mosolyát, melegség önt el. Mihez kezdenék nélküle? Mit csinálnék, ha nem melegítene fel, amikor fázom, és nem csókolna, amikor egyedül érzem magam? Olyan lennék, mint Nicky. Magányos éjszakákon bámulnám a falat, és hiába égne a tűz, nem tudna felmelegíteni. Úgy, ahogy nem is olyan rég a kis fogadóban, ahol fáztam a kandalló mellett…

- Hahó, merre jársz? – harap játékosan a vállamba, és úgy cikázik át rajtam a vágy, hogy kitörlődnek a gondolataim. Felidézem, miről beszélgettünk, és közelebb húzódom hozzá.

- Ez… meg sem fordult a fejemben – vallom be zavartan.

Felkuncog. Törölközőért nyúl, és gyengéden szárazra töröl.

- Gondoltam. Most viszont gyerünk aludni!

- Rendben. – Figyelem, ahogy megmosakszik, de mire mellém bújuk, már félálomban bóbiskolok. A vágy ott mocorog bennem nagyon mélyen, és csupán egy érintés kell, hogy fellángoljon. Tudom azonban, hogy akármilyen nehéz lenne neki, nem csinálná végig újra. Nem erőltetem, csak odabújok hozzá, a melege elbágyaszt, s nemsokára már alszom is.   

 

Gyorsan telnek a napok. Új ismerősökre teszek szert, összebarátkozom az itt lakókkal. Ellátom a sérülteket, betegeket. Jesse sok időt tölt Will-lel. Körbejárnak, megszemlélik a tábort biztonsági szempontból. Jesse-nek van néhány javaslata, meglátásai helyesnek bizonyulnak, így nemsokára nekiállnak a megvalósításnak.

Nicky titokzatossága szinte kézzel fogható. Szeretik őt az itteniek, de tartanak is tőle. Viszont szerintem aranyosan viselkedik, amikor Merry felbukkan a környéken. Hanyatt-homlok menekül előle, én meg szívjóságból mindig szemet hunyok felette. Merry féltékeny és dühös, de ez nem érdekel. Nem kedvelem, pedig szakmailag nézve nagyon jó orvos.

Szokásommá válik, hogy sötétedés előtt sétálni megyek. Ma épp Charlotte tart velem.

- Szereted Jesse-t? – teszi fel váratlanul a kérdést.

- Ez… honnan jutott eszedbe? – torpanok meg.

- Láttalak titeket tegnap – vágja rá mosolyogva.

Zavaromban egy kavicsot rugdalok. Hülye Jesse! Váratlanul behúzott az egyik ház mögé, és addig csókolt, míg össze nem csuklottak a lábaim. Utána meg ott hagyott, mintha mi sem történt volna.

- Szereted? – Charlotte elég rámenős.

- Valami olyasmi – mondom kitérően.

- Most igen vagy nem? – Várakozóan néz rám. Választ vár, nem mellébeszélést.

Válaszolnék, de egy érzés megbizsergeti a tarkóm. Figyelnek minket. Valaki van itt. Talán nem is egyedül. Veszélyesek lehetnek. A késem már ott is van a kezemben.

- Charlotte…

- Igen? – Nem is sejti, hogy veszélyben vagyunk. Gyermek még, akit meg kell védenem.

- Fuss! – suttogom.

Nem érti, tágra nyílik a szeme, de ekkor meglátja nálam a kést.

- Miért? – nyögi ijedten.

- Menj! – súgom, de nem mozdul. Rákiáltok. – Fuss!

Látom a szemem sarkából, hogy egy sötét árnyék vetődik felénk, eléje vetődöm. Charlotte-nak vissza kell jutnia Nickyékhez, nem eshet baja. A földre zuhanunk. Frank egyik embere, felismerem. Charlotte sikít, és végre futásnak ered. Ügyes és gyors, sikerül kicseleznie a másik férfit. Az utánanyúl, de ekkor vágom bele a lábába a késemet. Az alattam fekvő fickó gyomron öklöz, feléje fordulok. Ösztönösen védekezek, és támadok, ahogy egykoron belém verték a mozdulatokat. Újabb valaki lép színre, de már későn veszem észre. Egy villanás, aztán a csend…