4. fejezet

4. fejezet

Kentarou elégedetten dőlt hátra. Úgy nézett ki, hogy a cég, amelyet átvett, szép hasznot fog hozni neki.

- Kávét, Senkai-san? – Titkárnője egy tálcát egyensúlyozott.

- Nem, köszönöm.

- De… délután mindig iszik egy csészével. – Az asszony döbbenten meredt rá.

- Most nem vagyok álmos. Elmentem. Vacsorára vagyok hivatalos.

- Ilyen korán…

- Mára mindennel végeztem. Dolgom van.

Egészen feldobott mostanában a hangulata. Nehezebben fárad el, és többet mosolyog. Mindenki Karinnak tulajdonítja a nagy változást, de ennek teljesen más oka volt. Ma van Sasaki születésnapja. Vett neki egy albumot, amiben macskák vannak, és egy macskás fényképkeretet. Majd megkeresik a macskát, ő lefényképezi, és belerakják. Sasaki örülni fog neki. Még be sem csomagolta, saját maga szerette volna megcsinálni, így most bíbelődhet vele. Utoljára talán középiskolásként csomagolt ajándékot, jó régen volt.

Otthon előszedett minden hozzávalót, és nekiült papírt vágni, meg ragasztani. Azon kapta magát, hogy egy régen hallott dalt dúdol. Ettől felnevetett. Feddően meg is rázta a fejét. Mi a fenét csinál? Csak csomagol, nem esküvőre készül, hogy ilyen boldog legyen vagy mi.

Hátrazuhant a kanapén, és ellazult. Mikor is volt, hogy utoljára korábban eljött a cégtől? Soha. Hogy nevetett? Még a fiúval. Ah, de nem akar rágondolni. Nem most, nem ma.

Mire kész lett, tiszta ragasztó volt a keze, és eszébe jutott az összes káromkodás, amit gyerekkorában az utcán elsajátított.

- Drágám, kész vagy? – Karin kulcscsörgésére csak felsóhajtott.

- Odatalálok hozzátok egyedül is – felelte vissza.

Az asszony belépett, és halkan felsikkantott.

- Mi történt? Mit csinálsz? – közelebb lépett. – A kezed… Hogy nézel ki?

- Csomagoltam.

- Sasakinak?

- Igen.

- A boltban nem csomagoltattad be? Kit küldtél megvenni őket? Valami kétbalkezest?

Kentarou nem nézett rá, csak elkezdte összeszedni a papírokat.

- Magam vettem, és direkt nem csomagoltattam be őket. Én szerettem volna saját kezűleg.

- De hát miért, édesem? – Karin a fejét csóválta.

- Mert így… személyesebb.

- Jaj, te… Jószívű szerelmem… - Karin megölelte. – Olyan boldog vagyok, hogy veled lehetek.

- Én is… de most mennem kell zuhanyozni.

- Az jó lesz, nagyi nem szereti a későket.

- Igen, igen, tudom, nem felejtettem el.

Bemenekült a fürdőbe, és nekidőlt a hűs csempének.

- Drágám, melyik ruhádat készítsem elő? – Karin bekopogott.

- A kéket, kérlek. Köszönöm.

- Szívesen.

Beállt a zuhany alá, és engedte, hogy a Karin okozta feszültség távozzon az izmaiból. Mire kilépett a hálóba, már újra mosolygott.

- Arra gondoltam, hogy Berlinben elmehetnénk egy színházi estre. Mit szólsz? – Megdörzsölte a haját, aztán automatikusan az ágy felé pillantott. Ott feküdt kiterítve a ruha, amit kért. Karin ekkor lépett be. A kezét törölgette egy kendővel.

- Kidobtam azt a száradt rózsát. Ha nekem szántad, akkor korábban kellett volna odaadnod, de gondolom, a munka miatt megint kiment a fejedből. Tudod, mint amikor vettél nekem egy doboz csokoládét, és végül megromlott a polcon, ahová eldugtad.

Kentarou szíve akkorát dobbant, hogy úgy érezte, kiugrik a helyéről.

- Mit csináltál? – suttogta.

- Beledobtam a kukába. – Karin nevetett. – Ne hidd, hogy elkényeztetett, gazdag lányka vagyok, ennyit még én is meg tudok csinálni. Majd veszel másikat, ne csinálj nagy ügyet belőle. Már az is édes, hogy gondoltál rám.

Kentarou ekkor már el is viharzott mellette. Úgy vetette rá magát a konyhai szemetesre, ami szinte mindig üres volt, mint egy csontját vesztett kóbor eb. Kiborította a padlóra, és megkönnyebbülten kapta fel a szárazra aszott virágot.

- Mit csinálsz? – Karin nagy szemeket meresztett.

- Ez… ez egy emlék. – Kentarou felállt, és magához szorította a rózsaszálat.

- Oh… - Karin gyanakodva tette csípőre a kezét. – És mégis kitől, ha szabad kérdeznem?

- Egy kisfiútól. Az utcán kaptam.

Karin felvonta a szemöldökét.

- Lehetnél óvatosabb is, azok a szutykos utcakölykök betegségeket terjesztenek, és ha nem vigyázol, még meg is lopnak.

- Rendben, de ezt megtartom.

- Ha annyira szeretnéd… - Karin kedvetlenül széttárta a karját. – A házvezetőnődnek viszont írd oda, nehogy kidobja, mint én.

- Persze, köszönöm.

- Jaj, el fogunk késni! – Karin tekintete az órára esett. – Menj öltözni, mert tényleg késésben vagyunk.

Kentarou engedelmeskedett, és legyűrte a késztetést, hogy tiltakozzon.

Sasaki az egyik árnyékos sarokban üldögélt. Bár a vacsorát neki rendezték, ő volt az egyetlen, aki nem vett részt a társalgásban. Kentarou feléje pislogott, szeretett volna odamenni hozzá, de jövendőbeli apósa épp üzleti beszámolót tartott, és nem lett volna illendő faképnél hagyni. Már az is csodálatos volt, hogy a fiúval egy légtérben lehet. Milyen gyönyörű, ahogy ott ül egymagában. Ez magányos angyal… milyen szomorú. Kentarou szíve elszorult.

- Szerinted is így van, igaz? – A kérdésre csak bólintott.

- Elnézést, nem bánja, ha leülök egy kicsit Sasaki-kun mellé? Még az ajándékomat se tudtam átadni neki.

- Menj csak! A lányomnak igaza van, túl lágyszívű vagy.

Miután elbocsátást kapott, Kentarou végre az ajándékokkal lehuppanhatott Sasaki mellé. Rámosolygott.

- Szia. Boldog szülinapot! Bocsáss meg, de édesapád feltartott.

A fiú halvány mosollyal válaszolt, de a tekintetén látszott, hogy örül.

- Hoztam neked egy-két dolgot. Remélem, tetszeni fognak. Magam csomagoltam őket. – Büszkén felnevetett. – Kibontod őket?

Sasaki lassú bontogatásba kezdett, és a könyv láttán felderült az arca.

- Tetszik? Azt hiszem, szereted a macskákat, és gondoltam, ennek még hasznát is veheted, hiszen neked is van egy.

Sasaki a másik csomagnak esett neki. A képkeret láttán tanácstalanul nézett a férfira.

- Arra gondoltam, hogy csinálok képet a cicádról, előhívatom, és beletesszük, hogy odatehesd az ágyad mellé. Így akkor is veled lesz, ha nem mehetsz ki hozzá.

Sasaki magához szorította a keretet. Az ötlet láthatóan boldoggá tette.

- Most megkönnyebbültem. Féltem, hogy nem tetszik majd.

Sasaki kinyitotta a könyvet és a képeket simogatta.

- Szép, ugye? De nézd azt a kiscicát… - Felnevetett. – Kellett volna hoznom pamutgombolyagot is, hogy tudjon játszani a tied is.

Sasaki félénken elmosolyodott.

- Ez, de aranyos… Jaj, és nézd ezt itt… - Kentarou fejét hátrahajtva kacagott. Előrehajolt, és megsimogatta a fiú haját. Csodálatosan érezte magát.

- Drágám, nem akarsz csatlakozni hozzánk? – Karin megállt mellettük. Sasaki azonnal összébb húzta magát. Kentarou megrázta a fejét.

- Inkább maradnék. Megígértem Sasaki-kunnak, hogy végignézzük a könyvet.

- Drágám, Sasaki egyedül is meg tudja nézni.

Kentarou pillantása a fiúra esett, akinek kihunyt a boldog csillogás a szeméből. Hirtelen ő maga is elszomorodott. Még az a fiú is boldogabb az utcán, mint Sasaki a maga üvegkalitkájában.

- Ha lehet, akkor Sasaki-kunnal beszélgetnék. Nem baj?

Karin elhúzta a száját, de mosolyt erőltetett magára.

- Hogy lenne baj? Jó szórakozást! – Ez elég élesen csengett, de legalább magukra hagyta őket.

- Nem lesz baj belőle, ugye? – Kentarou aggódva nézett a fiúra. – Nem rajtad fogja kitölteni a mérgét, ugye?

Sasaki megremegett, fájdalmas tekintetet vetett a férfira.

- Vagy mégis… - Kentarou nem volt buta, azonnal értette a pillantást. – Nem mehetnénk ki a levegőre? Megfulladok itt bent. Gyere! – Kézen fogta a fiút, és ügyet sem vetve másokra, kivezette a kertbe. – Most biztos nagyon mérgesek, ne haragudj! – mondta neki, amikor már hallótávolságon kívül értek.

- Semmi baj… Megszoktam. – A fiú hangja halk volt, szinte éteri finomságú.

- Meg lehet az ilyet szokni? Levegőnek néznek! – Kentarou a hajába túrt.

- Tényleg ne izgasd magad! – Sasaki magához szorította a könyvet. – Köszönöm, hogy aggódsz értem.

- Nem kell megköszönnöd. – Kentarou elmosolyodott. – Örülök, ha egy kis időre boldoggá tehetlek.

- Akkor mesélj nekem. Mesélj magadról.

Kentarou egy kerti padhoz vezette, leültek.

- Nem fázol?

- Nem.

- Mire vagy kíváncsi?

- Mindenre. Te vagy az első, akivel beszélgetek. Fogalmam sincs, mit kellene mondani.

- Azt hiszem, semmit. – Kentarou még soha nem érezte azt a nyugalmat, ami a fiú mellett elborította. Nem volt sietség, idegeskedés, nyugtalanság, csak az az ártatlan hang, a lágy tekintet, a finom illat, a néha megrebbenő kezek, amelyek a kézfejéhez értek. Beszélni kezdett, mesélt az édesanyjáról, a családjáról, a munkájáról, hogy mivel foglalkozik, pár régi iskolai történetet, otthoni csínyt, amit elkövetett. Sasaki úgy figyelte, mintha szent lenne, és minden szava az ige.

- Kentarou-san, Sasaki! – megint Karin szakította félbe őket.

Egymásra néztek, Kentarou odahajolt, és lágyan belecsókolt a szája sarkába.

- Baj lenne, ha valamelyik nap eljönnék, és sétálnánk egyet itt a kertben? Megcsinálom a képet is a cicádról.

- Örülnék neki.

Lassan visszaindultak, és Kentarou tehetetlenül nézte, ahogy Sasaki újra visszazárkózik a csigaházába. Felsóhajtott.

- Itt vagyunk, Karin-chan, nem kell kiabálnod – szólt rá a nőre, aki éppen újra nyitotta a száját, hogy elkiáltsa magát.

- Na, végre! Sasaki, késő van, itt az ideje lefeküdnöd. Menj be!

Sasaki Kentarou-ra nézett, aztán a tekintetében megvillant valami távoli szikra.

- Sasaki, mondtam valamit – emelkedett meg Karin hangja.

- Ne beszélj így vele! – sóhajtott fel a férfi, és nézte, ahogy Sasaki összehúzva magát, eltűnik a szeme elől. – Ő még csak gyerek…

- Jaj, ne legyél ennyire lágyszívű! – Karin dühösen toppantott. – Magamra hagytál, elmentél vele. Szégyenbe hoztál.

Kentarou felvonta a szemöldökét.

- Te vagy a jegyesem, nem ő. Miért hoztalak volna szégyenbe? Karin… kérlek!

- Udvariatlan voltál velem.

- Sajnálom. – Kentarou fejében kavarogtak a gondolatok. – Gondolj bele, neked van testvéred, de nekem soha nem volt. Egyszerűen tudni szeretném, milyen, ha lenne.

Karin arca megenyhült.

- Sajnálom, erre nem gondoltam.

- Én nem gondoltam rád. Sajnálom. – Kentarou odament, és finoman megsimogatta a nő arcát. – Mondtam már, milyen szép vagy a hold fényében?

Karin arca felragyogott. Ahogy Kentarou odahajolt, hogy megcsókolja, meglátott egy sápadt villanást, egy pillanatra aranyszín szempár villant feléje, egybefonódott a tekintetük, ahogy Karin ajka az övéhez ért. Lidérces pillanat volt, tele veszéllyel, titkos érzelmekkel. Aztán a fiú eltűnt, és Kentarou átkarolta az asszonyt, és addig csókolta, míg meg nem ingott a karjaiban.

- Kentarou-san… ma nem mehetnék fel hozzád? – suttogta Karin édesen incselkedve.

A férfi nagyot nyelt.

- Elég késő van, és nekem holnap dolgoznom kell. Elfelejtetted, hogy a külföldi út miatt sokkal több munkám van a héten.

- De…

- Gondolj arra, hogy a hétvégén már együtt leszünk… - Kentarou nem tudta, hogy fogja kibírni azt a három napot az asszonnyal.

- Valóban, de olyan messze van – sóhajtotta az asszony, és visszaballagtak a házba.

Kentarou újra a sofőrrel ment haza. Ivott egy keveset, nem akart kormány mögé ülni. Alig lépett be a házba, már fordult is sarkon.

Az utcán a hétvége miatt sokkal többen jártak, mint egyébként, és a férfi alig találta a fiút. A ruháját igazgatva tűnt elő az egyik sikátorból, de amikor meglátta a férfit, felragyogott az arca.

- Helló! Elég késő van…

- Valóban, de még nincs túl késő, nem igaz?

A fiú felnevetett.

- Hotel vagy sétálunk?

- Hotel.

- Történt valami? Sasaki születésnapján voltál? – A fiú a vállra vetett öltönyre, a mellkasig kigombolt ingre meredt.

- Igen.

- Mit vettél neki?

- Könyvet, és egy fényképkeretet. – Elmondta, hogy milyen ötlete támadt, és a fiú elégedetten bólintott.

- Gondolom, örült.

- Igen, tényleg. – Elmesélte, ahogy saját maga csomagolta őket, és a fiú ujjai az övére fonódtak, ahogy kacarászott.

- Ez tetszik… - törölgette a könnyeit. – És milyen volt az este?

Elmesélte hát, és a fiú elszomorodott.

- Nem lehet túl boldog…

- Én is erre gondoltam.

- És kivitted a kertbe?

- Igen. – Azt is elmondta. Az érzést is, amely elborította akkor.

A fiú szemében megvillant valami, de elmosolyodott.

- Szereted, ehhez már nincs kétség. Ez csodálatos.

- Hát nem igazán. – Felsóhajtott. – Soha nem lehet az enyém.

A fiú megszorította az ujjait.

- Sajnálom.

- Én is. Karint kell elvennem, és csak ábrándozhatok arról, hogy valaha is őt ölelem.

- Ezért jössz hozzám? – A fiú megtorpant, de nem nézett rá.

- Figyelj…

- Nem, örülök, tényleg. Hajnalig? – kérdezte, mert a férfi eddig észre sem vette, hogy megálltak a hotel előtt.

- Igen, ha nem baj.

- Soha nem baj, ha te akarsz hajnalig ölelni – felelte a fiú, és behúzta az ajtón.

A szobában a fiú a férfi felé fordul.

- Hogy szeretnéd? Gyorsan vagy lassan?

- Ezt még soha nem kérdezted tőlem.

- Téged kedvellek. Még akkor is, ha tudom, hogy nem fog örökké tartani.

- Mi lenne, ha mindkettőt szeretném?

- Akkor mire vársz?

És a férfi megbűvölten nézi, ahogy a fiú vetkőzni kezd. Egy kabát hullik a szőnyegre, majd egy póló, aztán a cipő, a zokni, a nadrág és az alsó következik. Ott áll előtte a fiú csupaszon, ahogy született, ahogy teremtetett. Ő pedig épp arra készül, hogy bemocskolja, ahogy mások tették őelőtte. Milyen szánalmas is ő…

- Mire vársz? – A fiú széttárja a karját, szinte felajánlkozik, hogy íme, tessék, vegyél el, vedd el, amit adhatok, amim csak van.

A férfi lassan mozdul, ledobja a zakót, a fején át húzza le az inget, lerúgja a cipőt, lehúzza a zoknit, majd a nadrágot. Meztelen. Elindul a fiú felé. Óvszert vesz fel a fiú kabátja mellől, ahová kiszóródtak a zsebéből. Felhúzza.

Egymásra merednek, egymás előtt állnak, szinte összeér a testük, de mégsem, ám érzik a forróságot, amely a másikból árad.

- Most akarom – mondja a férfi. – És nem érdekel, ha fájni fog.

A fiú szeme kerekre nyílik, a szemében vad szikraként lobban fel a vágy. Hátat fordít a férfinak, lassan mozog. Előrehajol. Feltérdel az ágyra.

- Így jó? – kérdezi halkan, de remeg a hangja, remeg ő maga is.

- Így tökéletes. – A férfi megnyalja az ujját, és óvatosan a fiúba csúsztatja. Semmi csók, semmi simogatás, semmi más előjáték. A fiú mégis lehunyja a szemét, és ökölbe szorul a keze.

- Fáj?

- Nem…

A férfi újabb ujja nyomul belé, mire ösztönösen a lepedőhöz szorítja az arcát, hogy ne lássa a férfi, mennyire vágyik rá, hogy végre magába fogadja.

- Mire gondolsz most? – A férfi ujja lassan mozog ki-be. Szinte kínozza.

- Rád…

- És még mire?

- Kínozni akarsz?

- Nem…

- Akkor miért nem hatolsz végre belém?

A férfi felszisszen, és újabb ujj hatol a fiúba. A fiú előre-hátra ringatja magát.

- Tudod, milyen szexi vagy így? – kérdezi halkan, inkább csak magának beszélve.

A fiú nekifeszül a kezének.

- Kérlek…

- Csak egy kurva vagy… mennyire látszik ez most… Ennyitől már vonaglasz és könyörögsz…

A fiú sír, érzi, ahogy könnyek folynak végig az arcán, és megrázkódik a teste.

- Azért vagy ilyen velem, mert én soha nem leszek ő, igaz? – suttogja.

A férfi meghallja, az ujjak helyett keményen beléhatol, hogy a fiú csak felkiáltani tud a színtiszta gyönyörtől.

- Így jobb?

- Keményebben… ha szerinted én csak egy útszéli kurva vagyok, akkor ne sajnálj… - A fiú arcán a könnyek peregnek némán. – Mire vársz?

A férfi engedelmeskedik. Olyan hevesen mozdul, hogy a fiú a saját kezét harapja, ne kiabáljon. Nem számít, mert olyan jó…

- Gyűlölsz engem? – lihegi a férfi a fülébe.

- Nee… m…

- Pedig gyűlölnöd kellene…

- Miért?

- Mert ezt teszem veled… - A férfi keményen mozog, a fiú vele mozdul. Valami soha nem érzett összhang van közöttük, amely forróságot és kéjt hagy maga után.

- Még…

A férfi felnyög, és belemarkol a fiú hajába. Hátrafeszíti a testét, és durván csókolja. Összetapad a testük, egyek ők ketten.

- Nem… gyűlöllek…

- Pedig én gyűlölöm… magam…

- Ne tedd… Kettőnk közül… én árulom magam…

A férfinak eszébe jut az üzleti megállapodás, mely akkor jön majd létre, ha elveszi jegyesét. Eszébe jut a férfiak arca, akik ugyanígy az ágyra teperték, mint most ő a fiút.

Olyan erősen szorítja magához, hogy a fiú felszisszen, de ő is ugyanúgy belekapaszkodik.

- Én se különbözöm tőled… - suttogja, miközben a csúcst hajszolják, és egész testük verítékben úszik. – Én is kurva voltam, és… még most is az vagyok, csak már a nagyok… játékát játszom…

A fiú lehunyja a szemét, és már nem figyel a férfira, csak a saját testében égő tűzre, a ritmusra, melyet a vérében keringő vágy diktál. A férfi átöleli, és egész mélyen a testébe temetkezik, mintha bele akarná vésni magát a fiú testébe, lelkébe… mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy együtt vannak…

Csak fekszenek az ágyon, egy párnán van a fejük, a testük összesimul, a tekintetük egymásba mélyed.

- Nem jössz többet, igaz?

- Nem tudom, mit akarok…

A fiú gyengéden néz rá.

- Talán itt lenne az ideje eldönteni.

- Tudom, de… - A férfi elakad. – Nem vagyok fiatal, és nem tudom olyan könnyen félredobni az eddigi életem.

- Nem kell félredobni, csak dönteni, hogy melyik utat választod. Karint, akivel boldogtalan leszel egész életedben, vagy felvállalod végre önmagad, és boldog leszel. Nem a tökéletes úriembert, hanem a férfit, aki egy fiút szeret, és egy fiút ölel. Van bátorságod hozzá, vagy csak ahhoz van, hogy engem eldobj pár használat után?

A férfi csak nézi a fiút, aki milyen fiatal és máris bölcsebb, máris tisztábban látja a helyzetet, mint ő maga.

- Sajnálom, tényleg… - Lassan megmozdul, felkel, magára húzza a ruháit. Nem fordul a fiú felé, aki nem mozdul az ágyon. – Nyugodtan maradj, hajnalig kifizettem a szobát. – Pénzt dob az éjjeliszekrényre. – Tessék, ez a tiéd. És nem kell megtartanod a nem használt óvszereket, mert nem fogok visszajönni.

- Sok szerencsét! – szól a fiú halkan.

- Neked is…

A férfi után halkan kattan a szoba zárja. Elindul a folyosón, és nem néz vissza, de érzi, hogy valami meghasad benne.

Sasaki nagyon magányosnak érezte magát. A könyvet dédelgette, amit a férfitól kapott, és felsóhajtott. Annak ellenére, hogy milyen furcsa érzéseket kelt benne, nem mehet ez így tovább. Hiszen nemsokára rokonok lesznek… Mi lesz utána? Sasaki kétségbeesetten a párnába fúrta az arcát. Esélyük sincs, hogy együtt legyenek, mindketten férfiak, és Karin annyival jobban illik a férfihoz. Elkeseredve nyelte a könnyeit. Miért született meg, ha ilyen magányosnak kell lennie? Mi volt a cél? Mi? Felzokogott. Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Kentarou mellett életében most először nem érezte magát egyedül. Volt valaki, aki odafigyelt rá, és aggódott érte. És ezt nem akarta elveszíteni, de hát valójában a férfi soha nem lehet teljesen az övé, és ettől még nyomorultabbul érezte magát, mint egyébként.

Kentarou egy üveget dédelgetett, és komoran bámulta a lakásában bekövetkezett változásokat. A cigije ott füstölt a kezében. Elnyomta egy hamutartónak hamarjában kinevezett virágalátétben. Kiborult, ez volt a helyes szó. A lakása romokban. Fogalma sem volt, hogyan fogja ezt kimagyarázni. A keze tele volt sebekkel, ahogy ököllel ütötte a falat, és mindent, ami az útjába került. Mit fog mondani? Hiszen ő a tökéletes úriember, aki nem keveredik balhéba, verekedésbe, kétes ügyletekbe, aki nem szeret bele a jövendőbeli sógorába, nem folytat viszonyt prostival, aki szinte még gyerek, nem csalja meg a menyasszonyát sem gondolatban, sem tettben, nem iszik, nem dohányzik, és nem hazudik.

Hátrahajtotta a fejét, nekidöntötte a falnak. Milyen szánalmas is ő… Legszívesebben visszament volna abba a szobába, hogy hajnalig szeresse azt a fiút, aki csak pénzért van vele, mégis őszintébb volt hozzá, mint bárki eddig. Beletúrt a hajába. Csak egy prostit dobott, az istenért, aki bárkivel lefeküdt, aki eleget fizetett. Az indítékai pedig oly keveset számítottak, bár nem is kérdezte őket erről.

Lassan felállt, az üveget úgy lóbálta, mint valami fegyvert. Betántorgott a hálóba. A rózsa kiszikkadtan, elszáradva, összeaszódva hevert az éjjeliszekrényen. Felvette, megcirógatta, majd a mellkasához szorítva nekiindult a lakásnak.

A dolgozószobában az asztalon ott állt Karin fényképe, csábosan mosolygott rajta, és hirtelen olyan gyűlölet öntötte el, amit utoljára akkor érzett, amikor az a szemét megkínozta. Felkiáltott, és lesöpörte a fotót, az üveg darabokra tört, és ahogy ott állt részegen, dühödten, nem tudta, kit gyűlöl jobban: Karint vagy saját gyáva önmagát…