4. fejezet

4. fejezet

Nyolc nappal később mindkét birodalomban kihirdették a háború végét. Mindkét uralkodóra hatalmas feladat hárult, a békekötés után rendet tenni, visszaállítani a gazdaságot, a kereskedelmet. A találkozás így lehetetlen lett. Néha levelet váltottak, de semmi személyeset nem írhattak bele, mert azonnal kiderült volna minden. Elteltek a hónapok, az egy esztendő is. Zenios magába fordult, csendesebb, zárkózottabb lett. Aztán egy merészet határozott. Magához hívatta az unokaöccsét.

- Számíthatok rád, Wylt?

-  Igen. – A fiú komoly arccal bólogatott.

- Szeretnék elutazni egy időre, de nem akarom, hogy bárki is tudjon róla.

- Alamához? – Wylt nem volt buta.

- Hozzá. Baj?

- Nem. – Wylt a fejét rázta. – Üdvözlöm.

- Átadom, köszönöm. Vigyázz a birodalomra!

- Úgy lesz…

Zenios éjnek évadján fekete csuklya rejtekében elhagyta a palotát. Hosszú napokba telt, mire elért Lorranusba. Most már csak a királyhoz kellett bejutnia. Nem fedhette fel magát, nem bízhatott meg senkiben. Soha ilyen nehéz dolga nem volt még. Fel kellett térképeznie a palotát, az őröket. Úgy kellett viselkednie, mint egy merénylőnek, azzal a kivétellel, hogy neki más szándékai voltak Alama királlyal. Itt volt az ideje, hogy kamatoztassa képességeit. Az egyik viharos, esőcseppes éjszakán feltette az álarcát, és nekiindult a viharnak.

A szíve a torkában dobogott, ahogy kicselezte az őröket, beleolvadt az árnyékok közé. Lélegzetvisszafojtva várakozott a súlyos brokátfüggöny mögött, míg a szolgák elhaladtak előtte. Úgy osont be a királyi lakosztályba, hogy senki nem vette észre. Félhomály volt, és csend. Lassan közeledett a hatalmas ágyhoz, elhúzta a baldachint, de a takarókon nem feküdt senki. Felszisszent.

- Csak nem engem keresel? – suttogta a fülébe egy rég hallott-vágyott hang. Az álarca koppant a szőnyegen.

- Alama…

Az ágyra zuhant, a férfi olyan mohón csókolta, hogy felnyögött. Az álarc már nem rejtette többé, nem fojtogatta melegével. Lábait Alama csípője köré fonta, kibontotta a haját, beletúrt.

- Annyira hiányoztál… - zihálta.

Reszkető kézzel tépték egymásról a ruhát, csókolták, simogatták, nyalták, harapták egymást.

- Siess!

- Rég nem voltunk együtt… - Alama egész teste merev volt.

- Lehet, de készültem rád. Gyere!

Alama felhördült, megcsikordult foggal a férfiba hatolt.

- Igen… igen… - Zenios vonaglott a karjaiban. – Alama… ahh… még…

Alama leszorította a csípőjét.

- Őrjítő vagy… ahh… - Hangos kiáltással rándult össze, éppen akkor, amikor Zenios is. Lihegve csókolgatták egymást. – Hihetetlen, hogy észrevétlenül bejutottál.

- Féltem, hogy elkapnak. Szerencsém volt.

Egymáshoz tapadtak, megszabadultak a maradék ruháktól. Simogatták, cirógatták a másikat.

- Hiányoztál…

- Te is nekem… Olyan egyedül voltam nélküled.

Megcsókolták egymást.

- Valami baj van? – Zenios a férfi arcát szemlélte.

- Csak az van. A tanácsadóim, meg lassan mindenki… a nősüléssel zaklat. Mert nincs trónörökös. Nem tudok lefeküdni egy nővel… fel se áll… vagyis… érted…

- Akkor gondolj arra, hogy mással vagy…

- Egyszer talán még menne, de ha nem esik teherbe a kiszemelt, akkor mi van? Nem tudom, mit csináljak.

- Fogadj örökbe egy fiút.

- Tessék?

Zenios vállat vont.

- Miért ne? – Felkönyökölt. – Keress egy megfelelő ifjút, vedd magad mellé, tanítsd ki, aztán hagyd rá a trónt.

- Nem tudom megtenni a törvényeink miatt. És ráadásul itt van Lehan fenyegetése is.

- Minket is megkerestek, hogy lépjünk fel ellened, de visszautasítottam őket. Elég volt a háborúból.

- A birodalmamat akarják, és ha engem esetleg megölnek, még célt is érnek. Nincs utódom.

Zenios felült.

- Ilyet ne mondj! Valamit tennünk kell.

Alama megsimogatta az arcát.

- Ez nem a te gondod…

- Ha a tiéd, akkor az enyém is. Elfelejted, ki vagyok?

Alama felsóhajtott.

- Van valami ötleted?

- Meg kell oldanunk egy lépéssel mindkét gondodat.

- De hogyan?

- Lépjünk szövetségre. Kössünk szerződést, mely kimondja, hogy megvédjük egymást, cserébe pedig, amely ország uralkodó nélkül marad, a másik birodalom örökli a trónját.

- Ez csak neked jó.

- Nem leszek mindig király, te pedig nem élsz örökké. Vagy van jobb ötleted?

Alama a hajába túrt.

- Ha megkötjük ezt a szerződést, apám forogni fog a sírjában.

- Mit érdekel téged az apád? Éltében gyűlölt, holtában meg Pokolra jutott. Lépj túl rajta. Szóval?

Alama csak egy pillanatig habozott, aztán szájon csókolta a férfit.

- Legyen.

- Most, hogy megoldottam a gondjaid, megoldanád az enyémet? – Zenios hozzátörleszkedett, vesszeje mereven ágaskodott. Alama azonnal elfelejtette a problémáit.

- Örömmel, felség! – A szájába vette, és addig nyalogatta, szopogatta, kényeztette, míg Zenios a hajába nem tépett.

- Elég… nem bírom…

- Oh, dehogynem… - Alama ujja beléhatolt, és Zenios felnyögött az élvezettől.

- Mélyebbre… ahh… - Megremegett. – Gyere belém… ahh… most… most…

Alama egy lökéssel nyomult beléje. Felszisszentek az élvezettől. Összesimultak, a nyelvük heves táncot járt, és Zenios után Alama is elélvezett. Mosolyogva csókolgatták egymást.