4. fejezet

4. fejezet

Az ajtóban egy házaspár állt, amikor Aki kinézett.

- Helló! Carlsonék vagyunk a szomszédból – vigyorgott a férfi. – Láttam a kocsiját reggel, amikor a városba indultam, és arra gondoltam, hogy ha hazaérek, meglátogatjuk magukat. Elvégre még nem is találkoztunk.

- Még reggel van – felelte morcosan Aki, de elfogadta a felkínált kezet. – Helló. Cyrus Joel vagyok, ő pedig a párom, Simon Care. Gondolom, új lakók…

- Oh, igen – mosolyodott el az asszony. – Nem rég költöztünk ide. Varázslatos ez a hely, és a szomszédok is olyan kedvesek és segítőkészek. – Közben kíváncsian bámulta őket, mintha egy érdekes kiállításon lenne. – Különösen Grahamék, a másik szomszédaink. A gyerekeik pedig tüneményesek. Igaz, édesem?

- Persze, szívem! Ne feledkezz meg Annie-ékről sem a dombon. Frank sokat segít a ház körül.

- Jaj, igen, teljesen kiment a fejemből… Annie főztje pedig valami mesés… Igaz, édesem?

- Persze, szívem! És ott vannak még a városból Henryék. Nélkülük nem tudtuk volna rendbe tenni a kertet.

- Milyen igazad van, édesem! És az atya… Róla se feledkezzünk meg…

- Hogyan is tehetném, szívem…

Leslie ideges lett. Megragadta Aki csuklóját, aki azonnal megértette, mit akar, és feléje dőlt. Hozzásimult.

- Elnézést, hogy zavarunk – meredt összefonódó kezükre a férfi. – Csak annyi új dolog ért minket, és mindenki annyira kedves. Igaz, szívem?

- Igaz, édesem. És maguk? Véglegesen is ide költöznek?

- Hát, igazából… - Aki Leslie-re pislogott.

- Egy ideig még biztosan nem. Sajnos, mindkettőnket a nagyvároshoz köt a munkánk. – Leslie minden idegsejtjével azon küszködött, hogy megfelelőt hazudjon.

- Oh, milyen kár… Igaz, szívem?

- Igaz, édesem.

- De nekünk jó, mert az én kis szívecském örökölt egy távoli rokontól, így ott tudtuk hagyni azt a bűzös nagyvárost. Jó is nekünk itt… Igaz, szívem?

- Persze, édesem. Az öreg Fran nénikém pedig igazán tudta, mikor kell meghalni.

- Ne higgyék, hogy most gonoszak vagyunk, de velünk még soha nem történt ilyen jó dolog, mert hiszen még mindig ott nyomoroghatnánk abban a lakásban. Igaz, szívem?

- Igaz, édesem. És természetesen tényleg, de tényleg nem akarunk zavarni. Igaz, édesem?

- Igaz, szívem.

- De meghívnánk magukat ebédre. Sült marhahúst csinálok, isteni lesz. Igaz, édesem?

- Igaz, szívem. Amíg az én kis szívecském a konyhában dolgozgat, felhajthatnánk pár pofa sört… Beszélgethetnénk. Igaz, szívem?

- Igaz, édesem.

Aki felsóhajtott, és gyorsan közbeszólt.

- Elég későn értünk ide, és valójában arra gondoltunk, hogy együtt töltjük a napot. Nem számítottunk vendégekre… Arra meg pláne nem, hogy máshol töltsük a napot… Nem is tudom… Simon…? - kérdőn pillantott a férfira.

Leslie a fogát csikorgatta, kényszeredett mosolyt varázsolt az arcára, és átölelte a derekát.

- Valójában én is hasonlóra gondoltam – mondta, és próbált nagyon csábítóan nézni. Úgy látszott, ettől Carlsonék észbe kaptak, mert zavartan elfordították a fejüket.

- Hát, csak üdvözölni szerettük volna magukat – motyogta a férfi. – Ha nem, nem. Nem is zavarunk tovább. Esetleg valamikor szervezhetnénk egy közös grillpartit, ha már a mostani ebéd nem jött össze.

- Esetleg… - mosolygott Aki. – Viszlát! – Belökte az ajtót.

- Leskelődnek – morogta Leslie a férfi füléhez hajolva. – Nem tetszenek.

- Csak nyugi. Tipikus kíváncsi vidéki házaspár. Zavarba hozzuk őket? – simult hozzá Aki.

- Inkább ne! Engem is zavarba hozol.

Aki halkan felkuncogott. A keze besiklott az inge alá. Leslie úgy fordult, hogy ne lássák az arcát.

- Fejezd be! – sziszegte. Ujjai nyomot hagytak a férfi bőrén.

- De olyan jó… Hihetetlenül selymes bőröd van… - Aki csábítóan beleharapott az ajkába.

Leslie megrándult. Az ajtónak lökte a férfit. Zihálva feszültek egymásnak. Autó motorja bőgött fel. Leslie azonnal hátralépett, és sötét tekintettel felviharzott a szobájába. Aki az ajkához nyúlt, felnevetett.

- Ezzel csak még bonyolultabb lesz minden – állapította meg, de csak a néma falaknak beszélt. Halk sóhajjal elindult a konyhába, hogy rendet tegyen, de a vágy még ott rezgett a testében.

Äki Simont figyelte. A fiú a pataknál állt, a folyását figyelte. Késő délutánra hajlott az idő. Äki a távolban füstöt látott felszállni. Az egész napos megfeszített tempó még őt is kifárasztotta.

- Mit szólnál, ha ma éjszaka ágyban aludnánk? – lépett Simonhoz.

A fiú elmosolyodott.

- Az jó lenne. Álmos vagyok.

- Akkor menjünk.

- Biztos szabad? – Simon aggódva nézett fel rá.

- Hát, persze. Miért is ne?

- Azok a férfiak…

- Ne törődj velük. Bízz mindent rám. Rendben?

Simon habozott, de azután bólintott.

- Rendben.

A falu csendes volt, és kicsi. Már besötétedett, mire odaértek. A fogadóban két szoba volt csupán, az egyik foglalt.

- Egy hölgy és kísérete – tördelte a kezét a fogadós. – Kérem, csak egy szobám van.

A feketeruhás Äki és a sápadt Simon nem keltett túl bizalomgerjesztő benyomást, ám mégis áramlott körülöttük egyfajta meghitt aura.

- Nem baj, majd alszom a földön – vont vállat Äki, és lopva megmozgatta a vállait. – Feküdj le, én ellátom a lovakat.

- De…

- Kísérje fel! – Äki faképnél hagyta őket.

A fogadós a lépcsőre mutatott.

- Erre, nagyuram.

- Köszönöm. – Simon a korlátba kapaszkodva botorkált fel.

A szoba kicsi volt, de a hangulata kellemes. Simon ledobta a köpenyét, és az ágyhoz tántorgott. A fogadóssal mit sem törődve végigzuhant a takarón, és azonnal álomba merült. A fogadós kiosont. Äki eközben a lovakat csutakolta. Már épp végzett, amikor lódobogást hallott. Kinézett. A két férfi egymással vitázott, tőle alig tízlépésnyire. Megismerte őket, nem kellett hozzá erős fény. Egyikük vékony volt, és magas, a másik köpcösebb és szakállas. Äki fejében peregtek a gondolatok. Nem hagyhatja, hogy beszéljenek a fogadóssal.

- Hé, fiúk, csak nem kerestek valakit? – szólt halkan, miközben az árnyékok között mozogva kilépett az istállóból.

- Te… - A köpcösebb kapcsolt gyorsabban, de folytatni nem tudta, egy kés vágódott a nyakába. Hörögve kapott levegő után, aztán megbillent és hátrahanyatlott. Lova megijedt, és futásnak eredt. A férfi lecsúszott a nyeregből, de a lába beakadt, így a ló megbokrosodva elszáguldott vele. A vékonyabbik viszont gyors volt. Mire Äki feléje fordult, már lecsúszott a lóról, és beugrott az árnyékok közé.

- A franc… - Äki újabb pengét varázsolt a kezébe, és követte. A hallására kellett támaszkodnia, mert a sötétben már nem látott. A holdat felhők takarták el. Ruhasuhogásra kapta fel a fejét, amikor egy vékony szalag tekeredett a nyakára, és hátrarántotta. Úgy érezte, leszakad a feje, ahogy a szalag belevág a bőrébe. Nem tétovázhatott, ő is használt már ilyet, tudta, hogy képes levágni a fejét. Hátrasuhintott a késsel, de nem ért célt.

- Hehe, gyenge vagy, Hóhér… - lihegte a férfi a fülébe. – Hallottam ám rólad, ám úgy látom, hogy a meséknek nincs valóságalapja.

Äki egész testében megmerevedett. Összeszűkült a tekintete. A kicsi pengék az ujjai közé csúsztak, ő pedig ahelyett, hogy előre dőlt volna, hátralökte magát. Neki a férfinak. Az megtántorodott, és ez Äki-nak elég volt ahhoz, hogy hátrategye a kezét. A férfi magához rántotta, de valójában csak a pengéket ölelte magához halálos csókra. A szalag lecsúszott Äki nyakáról, ahol kettévágta. A férfi nagyokat nyelve rogyott össze.

- Én… én…

- Ki bérelt fel titeket?

- Mit… szá… mít…?

- Nagyon is sokat. Ha válaszolsz, gyors halálhoz segítelek.

- Dö… gölj meg!

- Szóval?

- Én… nem… - A férfi eldőlt. – De Care… - suttogta.

- Őt kellett megölnöd, de nem ezt kérdeztem. – Äki féltérdre ereszkedett. – Válaszolj!

- Ő… bérelt… fel… min… ket…

- De Care grófja? – Äki a homlokát ráncolta.

- Ő volt… Ő… Ő… - A férfi hangja elhalkult, a tekintete az újonnan előbukkanó holdra meredt.

- Franc! Meghalt. – Äki felállt, és azon gondolkodott, hogy mit kezdjen a hullával. Nem maradhat itt. Visszasietett a gazdátlan lóhoz, és odavezette. Felemelte rá a férfit, odakötözte, és nagyot ütött a riadt ló hátsójára.

- Menj, menj! Gyerünk!

Amikor a ló eltűnt a sötétben, nekidőlt az istálló oldalának. A nyakához nyúlt. A szalag felsértette a bőrét, de nem volt vészes. Egy ideig kendőt kell majd hordania. A kútnál vizet húzott, megmosta a sebet, majd bekötözte. Leellenőrizte a lovaikat, és a fogadóba sétált. A fogadós még pakolászott, megmutatta a szobájukat. Csendesen tette be maga után a szobájuk ajtaját. A halkan szuszogó fiú felett megállt, tétovázott. Vetkőztetni kezdte, de Simon még erre sem ébredt fel, csak motyogott valamit. Bebújtatta a takaró alá, ő maga pedig végigdőlt mellette, és magára húzott egy pokrócot. A fiút átkarolva szinte azonnal elnyomta az álom. Amikor felébredt, még sötét volt. A pokróc lecsúszott róla, de helyette Simon fonta át a testével, bár még mindig aludt. Äki megsimogatta a haját, és rántott egyet a takarón, hogy mindkettejükre jusson. Visszaaludt.

Másodjára arra ébredt, hogy kiszáradt a torka, hevesen dübörög mellkasának börtönében a szíve, és a vágytól görcsösen feszülnek meg az izmai. Nem emlékezett az álmára, de a teste igen. Simon halkan szuszogott. Nem akarta felébreszteni, de a vágy erősebb volt a józan megfontolásnál. Fölébe kerekedett. Csókolta, simogatta. Simon légzése mélyebb lett. Teste önálló életre kelt. Vonaglott, lihegett.

- Äki… ahh… - Ujjai a lepedőbe martak. Még álom és ébrenlét határán volt, amikor a férfi beléhatolt. Összeolvadtak, és a gyönyör csúcspontján a fiút ölelve Äki elhitte, hogy létezik a Menny…

Aki halkan dudorászott. Az ebédet készítette, és igen jó kedve volt. Leslie már egy ideje nem mutatkozott. Aki tudta, hogy mi a baja, és erre a gondolatra elfújták a vidámságát is. Elszomorodott. Mire végre talált egy neki tetsző férfit, naná, hogy a férfi a nőket szereti. Ilyen az ő szerencséje. De legalább engedte, hogy megcsókolja. Elmosolyodott.

- Min szórakozol ilyen jól? – Leslie az ajtóban állt már egy ideje. Lezser testtartása legalábbis erre utalt.

- Mindjárt kész ebéd – tért ki a válasz elől aki. – Utána kocsikázhatunk egyet, hogy tudj telefonálni.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Egyikre sem. Ez lassan szokásoddá válik.

- Nekem talán nem lehetnek titkaim? – Aki kihívó hanglejtése felkavarta az állóvizet.

Leslie rákiáltott.

- Nem az éppen soros szeretőid egyike vagyok, világos?! Kényszerűségből vagyok veled, és ez nem azt jelenti, hogy kihasználhatsz. Nem vagyok talált játék, amivel kedvedre szórakozhatsz. Nem is értem, hogy lehet egy komoly, egyetemet végzett fejvadász meleg?! – tárta szét a karját értetlenül.

- Ez zavar téged? – Aki letette a merőkanalat. – Az, hogy meleg vagyok? Vagy az, hogy megcsókoltalak, és te viszonoztad? – Egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Nem… én… - Leslie hebegett.

Aki nekidőlt a mosogatónak. Onnan nézte, ahogy tehetetlen dühében a hajába túr.

- Nem zavar, hogy meleg vagy – mondta ki végül a férfi. – De az igen, hogy azt hiszed, játszhatsz velem.

- Nem szoktam játszani senkivel. Nincsenek soros szeretőim sem. A kapcsolataim komolyak, átgondoltak. A te eseted viszont más. Nem szoktam összekeverni az érzelmeimet a munkámmal.

- Most örülnöm kellene? – Leslie fel-alá járkált.

- Nem tudom. – Aki arca nagyon komoly volt. – Az, hogy meleg vagyok, homoszexuális vagy mit tudom én, hogy nevezzem, hogy ne sértsem érzékeny lelked, még nem azt jelenti, hogy érzéketlen fafej is lennék. Ne haragudj, ez az egész az én hibám. Többé nem fordul elő.

Lelsie rámeredt.

- Te most bocsánatot kérsz?

Aki rácsodálkozott.

- Miért? Nem annak hangzott?

Leslie hirtelen – maga sem tudva, miért – dühös lett.

- Mi a francért? Megcsókoltál, el van felejtve! – A férfi száját bámulta.

Aki megdörzsölte az arcát.

- Leslie, ez nekem magas. Ne bámulj, ha nem akarod, hogy leteperjelek.

Leslie félrekapta a tekintetét.

- Nem vagyok éhes. Szólj, ha indulunk. Jó pár telefont el kell intéznem.

Aki belerúgott az egyik székbe, miest kiment.

- A francba! A jó büdös francba!

Dühében szétfőzte a húst a levesben.

Simon kacagva kergetett egy kiskutyát a fogadó udvarán.

- Nézd, milyen aranyos! – nevetett a férfira, aki mosolyogva figyelte. Nem egy asszonyt és fiatal lányt látott elmenni már erre. Idegesítő volt a vihogásuk, szemérmesnek szánt vad tekintetük.

Simon a kiskutya után nyúlt, megbotlott. Äki még azelőtt mozdult, hogy felkiálthatott volna. Félelmetes volt, ahogy átszelte a levegőt, és a fiú után kapott. Simon mégis a földön kötött ki, de csak a tenyerét horzsolta le.

- Sajnálom, nem figyeltem eléggé – Äki bűntudatosan kapta a karjaiba.

- Jól vagyok – Simon megfújta sérült tenyerét, megrezzent az arca. – Egy kicsit fáj – vallotta be.

- Lemosom, és bekötöm. Átülsz majd elém, nem akarom, hogy sebes kézzel fogd a kantárat.

- Nincs semmi bajom. Túl fogom élni. – Simon szomorúan elmosolyodott. – Hogy fogom túlélni Őfelsége kínzókamráját, ha még ennyit sem bírok ki?

Äki elsápadt. Nem szólt, csak leültette egy padra. A fogadós már érkezett a forró vízzel, tiszta kendővel.

- Láttam, mi történt – magyarázta sietve.

Äki levette a kesztyűjét, és minden figyelmét Simonnak szentelte. Simon a férfi komoly arcát bámulta.

- Äki… Félek… - mondta ki reszketegen.

- Én is – felelte a férfi. – Tudom, hogy nem vagy bűnös. Érzem, még akkor is, ha te nem mondasz semmit. Ha viszont nem mondasz semmit Őfelségének, hanem hallgatsz, tényleg a kínzókamrában végzed, és akkor Isten legyen irgalmas hozzánk…

- Miért?

Äki keze megrebbent.

- Ha éppen nem vagyok úton… én felelek a kínzókamráért.

Simon szeme tágra nyílt. Äki letérdelt előtte.

- Sajnálom. Talán jobb lenne, ha őszinte lennél.

- Mert akkor gyors halálom lesz? – Támadt fel Simonban a dac.

Äki felsóhajtott.

- Miért érzem úgy, hogy eltitkolod az igazságot?

Simon félrenézett.

- Milyen fess urak! – sikkantotta váratlanul egy hang.

Äki megperdült. A kése a kezében megvillant. A lány és két kísérője – mindketten bájosak és fiatalok – ijedten hátrahőköltek.

- Ne! – Simon kiáltására Äki azonnal visszahúzódott.

- Ezt ne tegyék többet, hölgyeim! – morogta sötéten. Eltette a kését, és gondosan bekötötte a fiú kezét.

Simon a lányokra mosolyogott, előbukkant belőle a született udvariasság.

- Elnézést kérek a testőröm viselkedéséért, de soha nem lehet tudni… Ugye, megértik?

A lány – fiatal és bájos – felkacagott.

- Ebben egyetértünk. Laila Sommersby vagyok, Sommersby grófjának lánya.

Äki elhúzta a száját. Látásból ismerte a grófot, nem kedvelte túlzottan. Észrevétlenül nemet intett az épp lelkesen bólogatni készülő Simonnak.

- Oh, mily megtiszteltetés… - Simon fejet hajtott. – Hallottam már hírét a tisztelt gróf úrnak, nagy tisztelője vagyok. Nem is mertem remélni, hogy szerény személyem ezen a szegényes helyen ily nagy becsü hölgybe botlik.

Laila és kísérete elpirult. Simon igazán elbűvölő volt. Äki a fogait csikorgatta, és felsegítette.

- Köszönöm. – Simon ránevetett, ez egy picit megnyugtatta a lelkét.

Az egyik lány Äki kezére meredt, halkan súgott valamit úrnőjének. Laila felsikoltott.

- Az ott csak nem…?

- Csend! – Äki szeme villámlott. Felkapta a kesztyűjét. Simon Lailához fordult.

- Kérhetem a diszkrécióját, kisasszony?

- Oh, hát… Természetesen.

- Titkos küldetésünk van Őfelsége megbízásából, és igazán nem lenne jó, ha ez kitudódna.

- Oh…

- Szóval, ha kérhetem… Erről csitt…

Laila bólintott.

- Ahogy óhajtja… Megőrzöm a titkát, és a hölgyek is… - Fagyos pillantást vetett a lányokra, mire azok elsápadtak, és nem győztek bólogatni.

- Hálásan köszönöm. Örömömre szolgál, hogy megismerhettem önt, de sajnos, szólít a kötelesség.

- Oh, igen… - Laila pukedlizett.

- Hölgyeim… - A lányok elpirultak.

Äki közben kifizette a fogadóst, és Simonhoz vezette a lovát.

- Segítek – mondta, és könnyedén a fellendítette a fiút a nyeregbe. – Biztos, hogy nem akarsz inkább velem lovagolni? Fájni fog a kezed.

- Menjünk! Nem lesz semmi baj.

Äki felszállt BlackMoonra, és biccentett a hölgyeknek. Kivágtáztak a faluból. Simon fél szemmel a férfit leste.

- Mi a baj?

Äki nem reagált. Simon elmosolyodott.

- Féltékeny lennél?

- Nem.

- Akkor?

Äki átnyúlt, és visszarántotta Táncost. Megragadta Simont, és átemelte magához. Ajka szomjasan tapadt a fiúéra.  Lihegve tapadtak egymáshoz. Simon kacagott.

- Féltékeny vagy?

Äki nem válaszolt, csupán megbökte BlackMoon oldalát. Táncos kantárját fogva elindultak. Simon nekidőlt, és mosolygott. Äki magában beismerte, hogy féltékeny. Bárkire, aki csak megközelíti a fiút. Mi lesz, ha el kell veszítenie? Erre gondolni sem akart…