4. fejezet

4. fejezet

Connie körmei Elliott karjába mélyedtek, a szeme előtt apró pöttyök ugráltak. A tüdeje szúrt, égett, mintha parázs perzselte volna. Lábai a szőnyeget püfölték, de a férfi nem engedte.

Hirtelen erős karok tépték le róla, úgy repült a sarokba, akár megunt rongybaba.

Christopher szeme lángokat lövellt, zihált, és egész testében remegett. Connie az oldalára fordult, köhögve szedte a levegőt. Nathan az ajtóban tipródott, de a tábornok utasítására elküldték a szobájába.

- Hívjátok a doktort! – pillantott a báróra Christopher, majd leguggolt Connie-hoz. Remegett a dühtől, de a fiúhoz pillekönnyűen nyúlt. – Minden rendben?

- Most már… igen…

A férfi óvatosan félretolta Connie kezét a nyakától. A piros ujjnyomok láttán megdermedt az arca.

- Vissza tudsz menni a szobádba? Amint lehet, utánad megyek.

- Jó.

Connie felállt, és kisuhant a szobából. Még akkor is minden ízében reszketett, amikor az ágyára rogyott. Nem tudott megnyugodni.

Nesztelen léptekkel érkezett valaki az ágya mellé.

- Chris? – ült fel rémülten kalapáló szívvel.

- Nincs semmi baj. – A férfi hangja kifejezetten fáradtnak tűnt. – Hogy érzed magad?

- Jól. És te?

Chris habozott.

- A báró él. A doktor szerint legalább két nap, míg kitisztul a testéből a méreg annyira, hogy magához térjen.

- És… Elliott?

Christopher felsóhajtott.

- Bezárattam a toronyszobába. Amíg nem döntök a sorsa felől, ott marad.

- Halálra fogod ítélni?

A halk kérdésre Christopher felpattant, és nagy léptekkel róni kezdte a szobát. A lassan lemenő nap árnyékot vetett a bútorokra…

- Nem. Nem tudom. Te mit tennél a helyemben?

A kérdés meglepte Connie-t.

- Te vagy a király, Chris – emlékeztette a férfit tétován.

- Azt hiszed, én nem tudom?! – csattant fel a férfi a hajába túrva. – Elliott-ot gyerekkorunk óta ismerem. Az apja az apám legjobb barátja volt. Fogalmam sincs, mit tegyek.

Connie részvéttel nézte nyugtalan alakját.

- Mindenki változik, Chris. Elliott már nem az az ember, aki egykor a barátod volt. Önző, kapzsi, aki még a tulajdon apját is megölte volna a céljaiért. Újra megtenné, ha dönthetne. szerinted milyen sorsot érdemel?

Christopher fájdalmas tekintettel elfordult.

- Chris, mit tennél, ha Elliott egy idegen lenne? – tette fel másként a kérdést Connie.

- Akasztófára küldeném – vágta rá habozás nélkül a férfi.

Connie nagyon szomorú volt.

- Akkor ez a válasz minden kérdésedre…

Christopher lehuppant az ágyra.

- A báró bele fog halni. Elliotton kívül senkije sincs.

Connie megérintette a férfi kezét.

- A báró erős, máskülönben már meghalt volna. Ha igazságos ítéletet hozol, azzal a báró nevét is tisztára mosod a szégyentől. Ezt ne felejtsd!

Christopher megszorította a kezét.

- hogy lehet, hogy amióta veled találkoztam, minden sokkal bonyolultabb lett?

Connie halkan felnevetett, a nyaka megsajdult. Nem volt boldog a hangja.

- Ez még csak a kezdet – jósolta.

Christopher átkarolta.

- Megvárom, amíg a báró felébred. Aztán meghozom a döntést. Nem baj,. ha itt maradunk?

Connie elmosolyodott.

- Dehogy. Tetszik ez a hely. Holnap lemehetek a faluba? Meglátogatnám Braddock-ot.

- Veled megyek. Beszélni akarok az elöljáróval.

Connie a férfi vállára hajtotta a fejét. Christopher a köntöst babrálta.

- Jól áll.

Connie elpirult. Eszébe jutott Elliott vádaskodása.

- Elliott azonnal tudta, hogy a tiéd – jegyezte meg.

Christopher elkomorodott.

- Mondott valami mást is?

Connie bólintott.

- Azzal vádolt, hogy a szeretőd vagyok.

- Az aljas!

Connie elhúzta a kezét.

- Én figyelmeztettelek – mondta óvatosan.

Christopher felsóhajtott.

- Igen, de… Én nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz.

Connie keserűen elmosolyodott.

- Valóban nehezebb, mint képzeltük. A gróf mellett volt részem irigységben, gyűlöletben, megvetésben. Akkor próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne. Érdekelt, de… ügyeltem, hogy ezek az érzések ne mérgezzék meg a lelkemet.

- Most rosszabb?

- Igen – felelte őszintén Connie komoly arccal. – A grófot gyűlöltem, és örültem, hogy miatta rossz szemmel néznek rá. Veled más a helyzet. Te a király vagy.

- És ha csak egyszerű ember lennék?

Connie lesütötte a tekintetét.

- Kedvellek. Fontos vagy nekem, és ez akkor se számítana, ha egy kereskedő lennél, aki zöldséget árul a királyi udvarban vagy valamelyik piacon. Talán egyszerűbb lenne az életünk, de semmin se változtatna.

Christopher bólintott.

- Értelek.

Connie lehajtotta a fejét.

- Most jobb lenne, ha elmennél pihenni.

A férfi nemszeretem arcot vágott.

- Hát jó. Hagylak aludni. – Felállt, és megsimogatta a fiú haját. – Szép álmokat!

Connie addig bámult utána, míg az ajtó be nem zárult a férfi után. Visszadőlt a párnákra, aludni próbált, de az álom messzire elkerülte.

Másnap reggeli után együtt lovagoltak ki a faluba. Nathan otthon maradt, mert összebarátkozott az intéző fiával, és játszani szeretett volna vele. Christopher az elöljáróval találkozott, míg Connie felkereste Braddock-ot, és még ajándékot is vitt. A fiú tapsolt örömében, amikor meglátta az aranytallérokat. A szülei elsírták magukat, és nem győztek hálálkodni. Egész nap nem találkoztak, de mégis egyszerre indultak vissza a báró kastélyába anélkül, hogy összebeszéltek volna.

- Hogy telt a napod?

- Jól – mosolyodott el Connie, de látszott rajta, hogy fáradt. Az ujjnyomok lilára sötétültek a nyakán. – Braddock és a szülei nagyon kedvesek voltak. Neked sikerült mindent megbeszélned az elöljáróval, amit szerettél volna?

Christopher elégedetten bólintott.

- Igen. Összeírtuk, hogy hány családnak van szüksége azonnali segítségre. A pluszban beszedett adót visszaadom nekik.

- Bőkezű vagy.

Christopher hevesen tiltakozott.

- Nem, Connie. Ez jár nekik. A kincstáram tele van, nem kell a nehezen összekuporgatott gabonájuk. Ha ők elégedettek, én is az vagyok. Nem akarok viszályt és elégedetlenséget a birodalmamban.

Connie hirtelen visszarántotta Hajnalt. Christopher is megállította Éjszakát, visszanézett.

- Valami baj van?

Connie arca szomorú volt.

- Olyan önző vagyok – suttogta. – Azt szeretném, ha csak velem foglalkoznál, rám figyelnél, és közben elfelejtettem, hogy te egy egész birodalomért vagy felelős. Eddig fel sem fogtam, mit jelent igazából királynak lenni.

- És?

- Büszke vagyok, hogy ismerhetlek.

Christopher visszaléptetett Hajnal mellé. Megérintette Connie ajkát.

- Életem legszerencsésebb napja volt, amikor összedőlt az a híd…

Connie nagyot pislogott, aztán felkacagott. A férfi ekkor előrehajolt, és gyengéden szájon csókolta.

- Menjünk – súgta Christopher, és Connie csak bólintani tudott.

Aznap este a báró is magához tért. Christopher láttán felcsillant a szeme.

- Felség… - motyogta.

- Most már minden rendben lesz – veregette meg a csontos kezeket a férfi. Connie a gyengédség láttán kis híján elsírta magát. Kiosont a szobából.

A kertben sétált. Csak a hold világította meg a keskeny ösvényeket a virágágyások között. Itt talált rá Christopher.

- Jól vagy?

Connie megperdült. Rámeredt. Bólintott, majd félrenézett.

- Mi a baj? – Christopher hangjába aggodalom vegyült.

- Nem vagyok méltó, hogy melletted legyek – szorult ökölbe Connie keze.

- Ne kezdd megint ezt a butaságot!

Connie lehajtott fejjel mondta.

- Neked egy gyönyörű hercegkisasszony kell, aki méltó párod, és gyerekeket ad neked. Nem én.

- Egyetlen nő sem lesz olyan fontos, mint te.

Connie egyenesen a szemébe nézett.

- Ezt nem tudhatod, Chris. Nem látsz a jövőbe.

Christopher nem tudta megmagyarázni az érzést, mely úrrá lett rajta, de hinni akarta, hogy mély, igaz érzelem.

- Lehet, hogy igazad van, de egy valamit biztosan tudok. Fontos vagy nekem, ahogy még senki. Érdekel a véleményed, a gondolataid. Szeretem, amikor mosolyogsz, ahogy nevetsz. Szomorú leszek, és dühös, ha felhőket látok a szemedben, és annyira szeretném, ha örökre eltüntethetném őket.

- Chris…

- Engedd, hogy befejezzem! – A férfi egész közel lépett hozzá. – Lehet, hogy férfi vagyok, és te is az vagy, de vágyakozom utánad. Éjszakánként rólad álmodom, téged ölellek, téged csókollak, nem egy hercegkisasszonyt… Ez nem múló fellángolás, nem is kíváncsiság. Ez igazi… érzés.

Connie szemébe könnyek gyűltek, de a férfi még nem fejezte be.

- Annyira kívánlak, hogy beleőrülök! És megőrjít a tudat, hogy valaki bántott, és én nem voltam ott, és nem tudtalak megmenteni. Közben meg félek, hogy te nem azt érzed, amit én. Nem is hibáztatlak érte, de… - Christopher mély levegőt vett. – Tudnom kel, hogy lehet-e esélyem, érdekellek-e? Nem most, csak… valamikor, amikor készen állsz…

- Várnál rám? – kerekedett el Connie szeme.

- Igen.

Egyszerű, őszinte szó volt. Connie-t mégis jobban meghatotta, mint ezer arany.

- Nem tudom, mi ez az érzés, amit itt érzek. – A mellkasára tette a kezét. – De komoly, és tiszta. Megmentettél, és tudom, hogy megtennéd újra. Meg is tetted… - Felnevetett. Könnyek folytak végig az arcán. – Hiszek benned, mint királyban, férfiban, megmentőben. Bízom benned. Ha te képes vagy várni rám, akkor én képes leszek továbblépni a múlt béklyóiból. Túl mély a seb, és nem tudom, hogy sikerülhet-e, de meg akarom próbálni. Érted. Kettőnkért. Ami lehet köztünk.

Ezúttal Christopher hatódott meg. Nem szólt, csupán gyengéden a karjaiba vonta a fiút. Álltak összesimulva, míg felhő nem takarta el a holdat, és árnyak takarták el őket. Akkor megcsókolták egymást, és szép volt, ahogy a hold újra előbújt a felhők mögül. Egymás kezét fogva indultak vissza. Nyugovóra tértek külön szobákban, de egymásra gondolva merültek álomba…

Napok múltán Connie a férfival tartott a fővárosba…